Lakásfestés

Hosszas tervezés után idén végre rászántuk magunkat és belevágtunk a sokak által rettegett lakásfestésbe. Mivel mi még soha nem festettünk lakást, ezért ugyan voltak fogalmaink arról, hogy mennyi munkával jár ez a tevékenység, de mégiscsak más, ha az ember a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat.

Legelőször hadak útját megjárt nagyöregektől próbáltunk meg tapasztalatokat gyűjteni. A gyűjtésben a családtagok és ismerősök rögtön segédkezet nyújtottak, persze egyikük sem ugyanúgy csinálja a festésnek művészetét és egyikük sem ugyanarra a festékre, módszerre, megoldásra esküszik, ami csak még jobban összezavarja a festéssel csak most ismerkedő ambíciózus lelkeket. Amiben azonban mindegyikük egyetértett az az, hogy jó minőségű festéket kell vásárolni és azt hengerrel kell a falra felvinni. Így aztán a festés megkezdése előtt el is költöttünk majdnem húszezer forintot két vödör festékre (amiből később újabb két vödörrel kellett vásárolni), hengerre (cérnahenger, kicsi és nagy), festék-lehúzóra, hengernyélre, glettanyagra, repedéstömítő pasztára, ecsetre, glettcsiszoló papírra, ilyesmikre. Igyekeztünk mindenből jobb minőségűt vásárolni, reméltük, hogy ezt a későbbiekben se bánjuk meg (nem is bántuk). A festékboltos asszonyság is segítségünkre volt: nekem egy olyan henger volt szimpatikus, amiben bordó mintázat volt, odavittem hozzá, hogy diszperzittel akarok falat festeni, jó lesz ez? Azt mondja nem, mert ez lazúrhoz való. Na, ennyire értek hozzá. Kedvesem ecsetet választott, neki azt mondta, hogy ne azt a fajtát vigye, mert annak úgy szétáll a szőre, mint a k_rvák lába. Eképpen lettünk útba igazítva.

Tárgynapon a vödörhöz állva a festés teljesen más arcát mutatja, mint amikor kívülállóként nézzük a műveletet. Valahogy hozzá kell kezdeni. Teljesen természetes, ha mást látunk festeni, hogy úgy rendesen halad fel a szín a falra, de ez azért nem ilyen egyszerű. Top-down módszerrel (felülről lefelé haladva) én mindig a plafonnal kezdtem a sort. Gyönyörűen dalmatásra fürödtem a festékben, mire rájöttem, hogy mennyit kell belőle a hengeren hagyni ahhoz, hogy fogjon is a plafonon, de ne csöpögjön szanaszét a falon, meg a padlón, amit az első helyiségnél még nem fedtünk le takarófóliával. Én naivan azt gondoltam, hogy ha hat helyiség van a lakásban, akkor azt hat nap alatt biztosan le lehet festeni, de ez korántsem így van. Egy üres lakásban talán össze is jött volna mindez, de mivel állandóan minden bútort és egyéb kegytárgyat át kellett költöztetni egyik helyről a másikba, ezeket leportalanítani, lemosni kell, majd a másik helyről visszaköltöztetni az egyikbe, így ez egyáltalán nem ment olyan egyszerűen. Összességében 9 napig tartott, mire minden a helyére került.

A harmadik napig még élvezet a festegetés, tetszik, hogy haladunk, meg hogy szépen elüt a már festett a fal a még nem festettől, ez azért megnyugtatja az embert, hogy nem hiába dolgozik. A negyedik nap környékén azonban általános fáradtság lett rajtam úrrá, nem is volt baj, hogy itt tartottunk egy fél nap szünetet. Még a kaszás is megkísértett: véletlenül beszippantottam a lecsiszolt a glettport és hát egész pontosan majdnem megfulladtam. Utána persze mindenki tudta, hogy „jaa, hát azt maszkban kell”, meg hogy „jaa, hát az ablaknak nyitva kell lenni”, hát legközelebb már én is tudni fogom. Maszk híján törölközővel terroristának öltözve csiszoltam, ekkor meg azért nem kaptam levegőt, mert a törölköző annyira jól szűrte a port, hogy szinte a levegőt is kiszűrte. Egy idő után aztán elkaptam, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Mire mindent befejeztünk, mesteri szinten űztem a glett lecsiszolását a falról.

A lakás festésének során számos mérgelő tényező jön a képbe. Először is a festék akaratunk ellenére is le-lecsöppen a padlóra, meg a falra. A falon jól el lehet dolgozni (ha észrevesszük), a padlóról viszont azon nyomban fel kell törölni, ugyanis ha ez elmarad, akkor kínkeservesen lehet csak feltakarítani onnan. Aztán a másik dolog, hogy a festék mindig akkor fogy el, amikor a legjobban nem kellene: nálunk pl. egy szoba festésének 80%-nál fogyott el a második vödör festék. Egy napot kellett várni, mire újra festékhez jutottunk, így a szoba félkészen állt. Aztán ott vannak a pókok, akik még meg se várják, hogy száradjon a fal, már mennek felfelé a sarkokba, de onnan csak lepöccinteni lehet őket, hogy a frissen festett falon megmaradjon a fehér. De a legidegesítőbb mégiscsak az, hogy gondos munkánk ellenére sem sikerül minden falfelületet lekenni és ez csak száradás után mutatkozik meg. Az ember már azt hinné, hogy készen van, de valójában még egy csomó apró javítás ezután következik – nyilván egy szakember ezektől a hibáktól már mentes. Ez mondjuk azért is lehet, mert ha nincs elegendő fény, akkor egyszerűen a fehér falra fehér festéket kenve nem látni, hogy hol is tartunk, a fal melyik részét kentük már le és melyiket nem. Borongós időjárás nem jó, lámpafény nem jó, igazából semmilyen fény se jó: az ember egy idő után már teljesen vaknak érzi magát, ahogy a nagy fehérséget bámulja. (Nyilván fehér falra pirosat kenve jobban fel lehet fedezni, hogy mely területeket hengereztük már be és melyeket nem.)

A 9 nap alatt nem a festés tette ki az idő nagy részét. Azt mondhatom, hogy ebből az időből kb. 3-4 nap volt a festés, 1-2 nap a különböző likak, repedések stb. javítása és a fennmaradó idő pedig a pakolás. Pakolni ki, pakolni be, takarófólia le, bútorokat letakarni, létra be, létra át, mindent letörölgetni… á, valami idegőrlő tud lenni. Visszapakolni, karnist visszatenni, lámpabúrát visszatenni, függönyt visszatenni… döbbenet, hogy ezek mennyi időt el tudnak venni. Meg se gondoltam volna, hogy ez ilyen sokáig tart.

Jó tanács, hogy ha kisállatot tartunk (pl. macskát), akkor azt próbáljuk meg távol tartani a műveleti területtől. Nálunk a visszatérő Grizzli macska egy ízben a telepakolt kisszobába masírozott be, ahol akkora kupleráj volt (mivel az egész ház beltartalma oda volt pakolva), hogy eltévedt és nem tudott kijönni, mi meg a sok cucc miatt nem tudtunk bemenni. Egy idő után csak kitalált azért. Ezen igencsak jót röhögtünk – igazából a nap nagy részében röhögtünk valamin. Akkor is kiröhögtük a macskát, amikor megkóstolta a glettet, majd mivel az nagyon nem ízlett neki, a csemperagasztót is. Ezt már nem bírta el a büszkesége, így bosszúból a frissen glettelt falat az ajtó előtt összecirmolta a szőrével. Ő igazából ugyanoda ment, ahova mindig szokott, csak az éppen nem a megszokott omladozó fal volt, hanem annak javított változata.

Lényeg a lényeg, hogy immáron a jól végzett munka örömével gazdagodva megszépült a lakásunk. Látható, hogy mennyivel világosabb van idebent, a friss festékszagtól pedig pontosan úgy érezzük magunkat, mint 2008-ban, amikor ideköltöztünk (1. fejezet, 2. fejezet, tessék kattintani), csak most sokkal több bútort kellett megmozgatni, mint akkoriban. Itt (is) szeretnénk megköszönni Gyuszinak, blogunk hivatalos repperének az áldozatos munkát, amivel elősegítette a munkafolyamatokat. Aki pedig még soha életében nem festett lakást, de tervezi, annak bátran merem ajánlani, hogy vágjon bele: ha én meg tudtam csinálni, akkor másnak is sikerülni fog. :-)

Lakásfestés projekt - műsorelőzetes

Na, ma már érdeklődtek arról, hogy élek-e még, ezért éppen itt az ideje bejelentenem, hogy bizony lakásfelújítást tartunk a mátkámmal, és hogy ne unatkozzunk, a blogunk hivatalos reppere is itt van velünk. A felújítás során az alábbi tevékenységeket végezzük:

• A lakás teljes újrafestése, minden helyiség minden fala és mennyezete
• A nagyobb repedések eltávolítása, glettelés, gumitömítővel való benyomkodás (ez általában a festés előtt történik)
• Szekrények és környékük teljes tisztítása
• Függönyök, szőnyegek és minden egyéb háztartási finomtextília tisztítása
• Régi vackok, lomok, szirszarok kiválogatása

Namost ezen munkafolyamatokból az első kettőt javarészt én végzem. Hadd ne mondjam, soha nem gondoltam volna, hogy én ilyesmit fogok csinálni, ennek megfelelően nincs is nagy jártasságom a témában. Még gyűjtöm a tapasztalatokat és ha végre nem kell hason fekve ülni a számítógép előtt, fejjel lefelé, hogy írni tudjak a blogba, akkor hosszabban is megosztom mindazon tapasztalataimat, amiket sikerült összegyűjteni. Van belőle jó sok! A mosás-tisztítás és lomtalanítás feladatkört az én életem párja vállalta be, Clorox és Domestos társaságában. Repperünk pedig ahol tud, segít: azon túlmenően, hogy egy pizzafutárra való várásról is sikerült neki mélylélektani remekművet összehoznia, feltöröl, szőnyeget mos bőrének ledörzsöléséig, diszperzitet vakar és figyeli, hogy minden rendben legyen. (Igazából mindenben jobb, mint mi, de bölcsen elhallgatja és a budira jár röhögni rajtunk, hogy ne lássuk.) 

Hát így telnek a napjaink, azt hiszem nyugodtan mondhatom, hogy az elmúlt három nap se volt semmi (12 óráztunk), de ami még ránk vár, az ennél csak rosszabb lehet. Vagy ahogy a repper mondja 8 sorban hirtelen rögtönözve (és röhögve):

Ennél már jobb nem lehet

Csak rosszabb, hisz' elhiszed

Hogy a nagyszobákban ugyanez vár

Elég rossz volt, de nincs több már.

A két nagy szoba már csak könnyebb lehet

Mert egy hatalmas lyuk vár tégedet

A konyhában már minden rendben

Egy plafon, meg félig csempe.

Viccesen jegyzi meg a művész, hogy a hatodik sort nem ám félreérteni! Köszönjük szépen.

A részletes beszámolóig Olvasóink szíves türelmét és megértését kérjük. A nap végére már olyanok vagyunk, mint Paplan:

Hork! 

Mit főzzünk, ha semmi sincs otthon?

Olyan negyven fölött a háziasszonyok másfél órán keresztül tudják elszórakoztatni családtagjaikat azzal, hogy felteszik a kérdést: már meg mit főzzünk már holnap? Ilyenkor általában sziporkázva érkeznek a válaszok, de valahogy egyik se jó: múlt héten volt, nincs hozzá tojás, apád nem szereti, az nagyon molyolós, ahhoz most nincs kedvem. Végül mégiscsak dűlőre jutnak, és a szokásos húsleves, pörkölt lesz a kaja.

Van azonban ennek a játéknak egy olyan, sokkal kreatívabb és érdekesebb formája, amikor feltesszük a kérdést, viszont tudjuk, hogy a kamrában és a konyhában nincs semmihez semmilyen hozzávaló. Mit főzzünk hát, ha semmi sincs otthon? Azért azt mindannyian tudjuk, hogy a semmi az eléggé tág fogalom, mert általában olyan nincs egy háztartásban sem, hogy a szó szoros értelmében semmi se legyen otthon. Ha van, akkor az nem háztartás. Ezen indíttatásból mentem én is a konyha felé: napok óta nincs semmi itthon, ezért úgy gondoltam, hogy ebből valami meglepetés-ebédet mégiscsak készítenék én a mai nap folyamán.

Nézzünk csak szét a kamrában! Van itt egy tök. Nem szeretem, ebből tényleg nem fog készülni semmi. Két tasak macskaeledel, hát ezt most hagyjuk. Alul árválkodik két szem krumpli. Ahol már két krumpli van, ott lesz öt is, így aztán az ebédünk egy része megvan. Fejre fordítva a kamrát találtam még egy pár hónappal ezelőtt vásárolt, de elsikkadt Nagykocka nevű száraztésztát, ebből már nagyon úgy tűnik, hogy krumplis tészta lesz. Ahhoz viszont kell hagyma. Csak fokhagyma van itthon, abból meg csak nem csinálunk krumplis tésztát. Ha kihúzogatjuk a kis komódokat, akkor egyrészt frissiben fel lehet takarítani a porcicákat, de még egy-egy elejtett tíz- és húszforintos érmét is találunk. Már mehetünk is a boltba. Csókolom, három fej hagymát kérek. Ez megfelel? Igen. Lemérem. Köszönöm. 19 forint. Viszont látásra. (Még egy 10 forintos érme maradt is!)

Alakul a tésztakülönlegesség, kérem! De az asztalra csak nem tehetünk le egy nagy kotli krumplis tésztát, mindenféle bevezető – mondjuk ki: leves – nélkül. Tudni kell azt, hogy levest gyakorlatilag bármiből lehet készíteni, ha elég víz van hozzá, így ezen a nyomon elindulva előkotortam a konyhaszekrény fiókjának aljáról 3 tyúkhúsleves-kockát. Hosszas küzdelem volt a különböző sütőporok és elfeledett fűszerek csomagolásainak dzsungelében. A kamrában addig matattam, amíg szárított zöldségre és egy kis eperlevél-tésztára nem leltem, ebből már lesz valami. Alföldi finomság, hogy visszaidézzem egyik tanítványom édesanyjának válaszát a meghatározhatatlan eredetű ebédeknél elhangzó Hát ez meg mi? kérdésre. Na, nagyon szépen alakul a mai ebéd, a mosogató fölötti szekrény nyomokban tartalmaz piros paprikát, sót, igen, már minden összeállt.

Kezdhetünk főzni. Na, gyulladj már meg... mi van ezzel? Úristen, befizettem a gázt? Itt a levél... késedelmes teljesítés miatt... na, ennyit erről. Ha török egy kis száraz akácot, akkor még bográcsban összerottyanthatom az udvar közepén. ;)

Állatok és növények

Ma megtudtam azt, hogy a repülő rovarok támadása több hullámban történik. Az éj leple alatt alattomosan támadnak a szúnyogok, amik csak addig maradnak csendben, amíg az ember vérét szívják, azt követően viszont állandóan fültájékon van dolguk és ott szirénáznak. Majd, mire elfáradnak, átadják a stafétabotot a legyeknek, akik a kelő nappal együtt kelnek, így aztán amikor világosodni kezd, már a legyek uralják a légteret és természetesen ők is ébresztik a magyart, mivel állandóan az ember feje körül kell nekik keringeniük. Ez egyébként a nyár természetese velejárója. Mint az a trópusi időjárás, amiről nem gondoltam volna még tegnapelőtt, hogy visszatér.

Tegnapelőtt ugyanis délután még hűvös esőben ültettem át az ajándékba kapott zamioculcas zamiifoliát kétfelé, hogy lakásunknak méltó dísze legyen több ponton. Azt hiszem, így négy év után ennyi törődést megérdemel a növényke az öntözésen kívül – ugyanakkor most igencsak meglepődtem azon, kutatva a régebbi bejegyzések között, hogy már 4 éve velünk van ez a virág, amely szép fényes leveleivel örvendeztet meg bennünket, ám tulajdonképpen minden részében mérgező.

Egy kis eső nem árthat átültetés után

Meg aztán olyan dolgok is történnek, amikről meg sem gondolná az ember, hogy megtörténhetnek. Tegnap délután Szutyok, a rokonkutya, akiről már több ízben is szóltunk (pl. amikor rendbe vágta a baromfiakat) szert tett egy egész jégkrémes doboznyi pörköltre, kifőtt tésztával. Hogy honnan szerezte, fogalmunk sincs, annyi azonban bizonyos, hogy nem ő főzte. De hogy kinek kedvence annyira az eb, hogy meglepte egy ekkora adag csemegével, azt nem tudhatjuk. Szutyok ennyire azért nem akadt fent ezen a problémán, szépen komótosan elfogyasztotta az ételt, majd lerogyott pihenni egy keveset. Most éppen őrjáratot tart így hajnali 1 órakor, ugatás helyett csipog a kapuban, folyamatosan. Teli gyomorral mondjuk nem nehéz. :)

Állatok és növények frontján ez a helyzet errefelé. Olvadozunk a melegben, remélem, hogy éjszaka nem fulladok le a párában. Aludjatok jól!

Uborkaszezon

A tartalomgyártók számára a Nagy Magyar Nyár igazi uborkaszezon. A világon semmi sem történik, nincsenek pletykák, érdekességek, nincs miről írni. Miről is számolhat be az évnek ebben a szakában a nép egyszerű gyermekeként számon tartott blogger? Most éppen arról, hogy feljött az idő: olyan széllökések vannak odakint, hogy az előbb az egyik kövérkésebb elfújta a macskát. :) Paplan éppen díszmacskaként tetszelgett magának, nagyon megelégedve saját maga elé bambult, amikor jött a lökés. A macska akkorát ugrott, hogy megtartsa az egyensúlyát, mint amikor a minap – hozzáteszem, egészen véletlenül – életem párja alárúgott menet közben egy aprót. A macska nem sérült meg, de úgy megijedt, hogy kb. 150 centis magasságba felugrott, majd amikor talpra esett, eliszkolt. 

Azon túl, hogy a szél macskákat fújkál az udvaron, tényleg nem történik semmi. Elolvastam két Robin Cook könyvet, és mondhatom, hogy rendkívül izgalmasak voltak. Az Agy című műremek után az Akár az Isten című regény került terítékre és annak ellenére, hogy nem vagyok ilyen nagy kórházkrimi rajongó, falom az írásokat, mert érdekesek és még ezt-azt tanulni is lehet belőlük. No persze nem azért forgatom a köteteket, hogy tisztában legyek az epilepsziás roham mibenlétével, vagy netán megtanuljam bekötni a kanült az ereimbe, egyszerűen csak lebilincselnek a történetek, amelyekben mindig van egy-két csavar.

Természetesen mindeközben jó irányban halad a Diffy 3 fejlesztése is. Nem hanyagolom el a projektet: csütörtökön némi biztatással 3 új pályát csináltam, ami egész szép, tekintve, hogy zenével-mindennel elkészültek, így most a játék 17%-os készültségi szinten tart. Azt, hogy hol tartok benne, bármikor nyomon lehet követni ezen az oldalon, ami a Diffy 3 hivatalos weboldalának letöltési aloldala. Ha kész a játék, természetesen itt a Thozoo naplóján is hatalmas hírverést csapunk, de addig is látogassátok a játék weboldalát szorgosan, ahol a főodalon éppen egy szemgúvasztó keresgető előzetest találtok. 

Játékot nem csak készíteni nagy élmény, hanem maga a játék is pihenésül szolgál. Mindjárt itt van Androidra az Amazing Alex (az Angry Birds gyártójától, a Rovio-tól), amely ingyenes (kevés pálya) és fizetős (=231 Ft, 100 pálya) változatban is letölthető a Play Store-ból. Ha valaki még emlékszik a The Incredible Machines nevű játékra PC-n, nahát most annak érkezett el a mobilos változata. Ahhoz, hogy a foci a kosárba jusson, ki kell lőni a rugós kart, ami felborítja a könyveket, ami kipukkasztja az olló előtt lévő lufit... és így tovább. Az első pár pálya még igencsak óvodás szint, megtanít játszani, utána azonban vannak olyan feladványok, amelyek igencsak károsak lehetnek egy-egy idegbeteg mobiltulajdonos készülékének burkolatára nézve. Ha kijátszottuk mind a száz pályát, letölthetünk a felhasználók által gyártott pályákból, vagy akár magunk is megpróbálkozhatunk azzal, hogy agyafúrt feladványokat készítsünk a többi játékosnak.

(C) Rovio

Hát ennyi történik az uborkaszezonban, kedves olvasók, igyekszem gyakorta jelentkezni, de a nyár... az nyár. :) 

Hangyák, macskák, szomszédok

Nehezemre esik elhinni, hogy esik az eső odakint. Fel is kacagtam hangosan (majdhogynem hahotáztam), amikor ébredés után megláttam az időjárás alakulását. Még az sem zavar, hogy itt a város közepén igencsak erjedt lóganéj-szagot sodor be a szél az ablakon, a cél most a lakás lehűtése, ennek megfelelően minden ablak tárva-nyitva áll. Az elmúlt napokban nemritkán 31 fok volt idebent, ami azért – valljuk be – már sehol sem kívánatos. Melegben már kaptak hőgutát, büdösben még soha, így aztán ezt az utat választottam.

Azért a nagy meleg ellenére történtek dolgok itt a háztartásban. Megjelentek például a hangyák, akik már nem bírták a föld alatt a rekkenő hőséget és pont a mi lakásunkat találták alkalmasnak arra, hogy a felszínre törjenek. Az elmúlt évek tapasztalataiból okulva hangyacsapdával mentem rá a kérdésre, így aztán hamarosan az egész kolóniát sikerült felszámolni. Nem volt olyan durva az invázió, mint két éve, amikor aztán rendesen csapást vertek a konyhaküszöb és a szemetes kuka között a kis dögök, az éjszakai csendben még a mozgolódásuk zaját is lehetett hallani. Ott aztán hangyacsapda ide vagy oda, újabb és újabb tagjai jelentek meg a kis mocskoknak.

Aztán az is igaz, hogy mire az ember megszokná a szomszédait, azok elköltöznek. Ez a társasházak egyik alapszabálya, amit 8 év alatt sikerült megfigyelnem. Négy évig laktunk egy tetőtéri lyukban, ahol folyamatosan jöttek-mentek mellettünk a szomszédok; mire az egyiknek megtanultuk a nevét már másik lakott bent. Amióta meg itt lakunk, már a harmadik szomszéd áll tovább. Nem gondolnám, hogy ennek mi lennénk az okai, szerintem csak ilyen szívós, kitartó típusú emberek vagyunk. Mindig érdekes és izgalmas az új lakó érkezése, az ember soha nem tudja, mire számíthat és néha kellemesen csalódik, néha meg csak úgy jelző nélkül csalódik. Majd meglátjuk, hogy most mit dob a gép.

Nem csak az emberekre, az állatokra is igaz ez az örökös mozgás. Tavaly jött a Grizzli macska, aki állandóan itt csövezett, még a kedvenc fotelomat is elfoglalta és onnan osztotta szúrós, néha érdeklődő tekintetét. Mostanában meg már csak nyomokban fedezhető fel az udvaron a kisállat, bár ha jön, akkor hosszabb időt tölt itt. Valószínűleg még hosszabb időt töltene, ha állandóan vele foglalkoznánk, de az embernek néha más dolga is akad, mint a macska vágyakozó tekintetének ellenállni nem tudva annak hasát simogatni. Annál inkább ideszokott ez a már előzőekben említett Paplan macska, aki hangos nyivákolással jelzi azt, hogy őt meg kell simogatni, meg azt is, hogy ő éhes, és hogy ő még mindig éhes, és szomjas is, és most jutalomfalatot akar. A múltkor annyira dörgölőzött, hogy azt hittem lyukat fúr a lábamba az orrával. Amikor mind a két macska jelen van, akkor megy a hatalmi harc, amit mit csak játéknak hiszünk, de meglehet, valójában ők a területért vívják örök csatájukat a földön, a bokrok alatt és a fákra mászva. Íme egy csöndes jelenet, amint Grizzli, mint herélt alfahím, szemmel tartja Paplant, aki viszont jól láthatóan nem vesz tudomást az egészről:

Látlak!

Hát így telnek a napok itt a belvárosban. Időközben elállt az eső és kisütött a nap, azt hiszem, továbbra is csak nyár lesz itt... Jó hűsölést mindenkinek!

Gizel nénéd és a hőhullám

Na, ottan kezdem, ahun këll. Hat napja nem alszok, nem ëszëk rendësen, mind ettű a retkës melegtű van. Mán adom lëfele a kilokat, lassan akkor ér mán csak a valagamho’ a rakott szoknya, ha jó’ fenékën rúgnak, mint anyám, amikor zsënge sűdőjány koromba sütött vóna kőttkalácsot apámnak, én mëg kiëttem az élesztőt a komrábul. De nem szóttam neki, mer’ priccoltam, hogy szájon vág. Majd amikor mán ott tartott, hogy këllëtt vóna, csak pislogott, hogy hun az élesztő. Biztosra vëtte, hogy vëtt a kisbótba. Én mëg ódalogtam elfele, amíg mëg nem szólalt: Gizël! Akkor mán tuttam, hogy kapok. Kaptam is, bëtyárrendësen; úgy elkente a számat, hogy a vasárnapi iskolába csak a lajbimrul ösmertek mëg a pajtások.

Így hogy nem alszok, éccakánként olvasgatok. Művelődök, hogyúgymongyam. Sosë késő, Somlai is mëmmonta annak idejibe. Mán az összes gyászjelentést elolvastam az újságokba, ami csak létëzik. Annyi halott van, mint a csicsóka. Mindënkirű ollyanokat írnak, hogy ha csak a fele vóna igaz, az is sok vóna. Fëlröhögök néha a kislámpa fényiné! A Bánatos Julisrú olyan képët tëttek az onokái a nyomdagíp alá, amin ollyan cábárul ál a haja, mint akit a villanyáram mërrázott merejű. Biztos nagy táti szélbe fotografátták lë, valamikor a hatvanas évekbe, mer’ azon ëgy ránc nincsen, de amúgy mëg eléggé lëharcolódott vótt a bűre. Aztán Sáfár Jolánnak mëg képesek vótak kiírni a férjes nevit – Zacskós Bërtalanné –, hát mondom ez a család së lëssz mán kijjebb. Rendkívűl jól szórakozok, ez a lényeg, aképp gondollom.

Na, ami mëg a modërnitás nëtovábbja, lelkëm, vëttem ëggy szélgépet, akciós vótt a vasedénybe. Vagy műszaki bótt, ëgyeel a zíz, nekëm vasedény marad. Kerek ötezret kértek érte, de én mëgmontam a gyerëknek: olyat aggyá, amelyik átfújja a barhéttot, mer’ azé’ attú, hogy meleg van még nem vetkëzünk itten mindenki szëme láttára, parázna módra. Mëg lëttem én kërësztëlve! Aszongya a gyerëk, ez az ötezres nem csak fúv, de rëttenet halk, nem is hallom, ha mëgyën. (Akkor ösmertem mëg, hogy ez mëg a Zelenákgyerëk nagy komája, ez a nyikhaj, az annyájék gyerëkkorába rozsdának hítták, mer’ mindënt mëgëtt otthon, ami csak a komrába, hüttőbe vótt.) Mondom néki, osztán akkor hunnat tudom, hogy fël van csukva, ha nem hallom, hogy jár? Aszongya hát ollyankor fúj, csak észrevëszëm. Këgyetlenűl igaza vótt, majd’ elsüllyettem úgy szégyëlltem magam, de mivel rëzzenéstelen pofával nézte a mëgszégyënűlésëmet, csak rámordúttam, nem bántottam. Jóvan na, nekëm még sosë vót szélgépem! De most van, oszt fújja estefele az állottat a szobába, keringetyi. Nem jobb vele, de legalább nem rosszabb.

Valamelyik nap mán á’mosabb vóttam, mint éhes, oszt’ elmëntem a doktorho, aggyon nekëm valamit, mer’ ez nem álapot, hogy én së nem ëszëk, së nem alszok. El akarta vënni a Gektizált éntülem, montam is, hogy alásszógája, el is gyöttem onnat. Annyit azé’ még kiderítettem, hogy a kolesztériummal van valami probléma, de majd álítom szalonnával, ahogy szoktam. Mëg mëggyes piskótával, de sütni mëg ilyen melegbe, ë? Fëlforr az agyam a konyhába a ler mellett, nem bírom én aztat mán. Mindég azt érzem, mintha fordúnék lëfele a kockakűre, neeem énnekëm való az, haddel. Szëgény mëgbódogútt Tërka vótt ollyan, Isten nyugosztajja: arra mindég a legnagyobb nyári melegbe gyött rá a süthetnék, ott szaladgátt farkafëlvágva a konyhába állandóan, a sparhëlt mëg majd lëolvasztotta rulla az otthonkát. Emez mëg, ë, szërintem a sütőt së gyútotta be, mióta itt lakik, nagy kanpókok mán lëhet beszőtték belürül, fuj! Bele së merëk gondolni, mi lëhet ott a konyhán.

Nem mondok el többet, mer’ fëlhólyagzik a nyelvem, ha sokat plëtykálok, mëhetëk mëgint a körzetihe akkor pegyiglen. Lëgyetëk jók, tőccsétek értelmessen a nyarat, në zsonglőrköggyetëk a sörrel, cigarëtát lëtëgye mind! Në virtuskoggyatok a fürdőbe së, mer’ belefútok. A fëlëttünkvaló vigyázzon rátok, maj’ gyövök, ha mondanivalóm lëszësz. Csókol bennetëket,

Gizël

Tóth Vera hangulata

Túl az érettségi vizsgákon, nem csak a vizsgázóknak, de a vizsgáztatóknak is ki kellett ereszteni a gőzt. A pénteki, tanévet lezáró értekezlet után a szombati napot pihenéssel töltöttük, majd este kilátogattunk a XIV. Karcagi Birkafőző Fesztiválra, hogy valami érdekeset is lássunk. Mivel nem rajongunk a birkaétkekért, ezért a látogatást az esti órákra időzítettük. Igazából azt akartuk megnézni, hogy a helyi zöldséges által szponzorált Tóth Vera mekkora hangulatot képes csapni egy műanyag sátorban. :)

Már maga az kihívás volt, hogy a sátor alatt egyáltalán meg lehessen maradni, ugyanis a szombati nap maga volt a pokol, már ami a kint uralkodó hőmérsékletet illeti. Közel 40 fok, a sátor alatt szerintem még több és bár annak mindkét oldala nyitott volt, elég fülledt levegő uralkodott bent. Miután a népdalénekesek közölték, hogy a gázsi bizony olyan kicsi, hogy körbe lehet ölelni, lefáradtak a színpadról, majd következett a Sáray Band, akik operettrészleteket énekeltek nekünk. Meg kell mondjam, olyan dallamok hangzottak el itt, amiket én régen elfelejtettem. Illetve tudtam, csak nem sejtettem, hogy tudom őket. A megboldogult gyermekkorom kazettás magnóiból áradó dallamvilág ily módon való felidézése után ordítva jelentették be, hogy megérkezett Tóth Vera, most aztán nagy taps és buli kifulladásig! (=50 perc, ami ebben a melegben pont elég volt ahhoz, hogy kifulladjunk.)

Tóth Vera küzd a hatvan fokos melegben, a lámpák alatt

Tóth Vera nagy meglepetésemre 15 perc után jó hangulatot csinált. Kicsit úgy éreztem néha, hogy önkéntelenül is magasba emelem a kezem, amikor kéri és csápolok, mint állat. Némiképp csalódást okozott, hogy hallottunk 2 Tóth Vera-számot, meg 6 darab, másik előadótól származó dalt, de nyilvánvalóan nem ez volt az a hely, ahol az életművét szerette volna felvonultatni a műértő közönségnek, itt inkább az esti buli megalapozása volt az elsődleges célpont, ez pedig nagyon jól sikerült. A közönség tombolt, fütyült és tapsolt, véleményem szerint a zene is jó volt, bár Vera sokszor a magas hangokat alacsonyabb fekvésűvel helyettesítette, gondolom így spórolt levegőt.

Aki nem volt ott, az most itt nálunk végignézheti a koncert utolsó pár percét, amikor a hangulat már a tetőfokára hágott. :)

Érettségi 2012

Harmadik napja ülök az érettségin, hallgatom a feleleteket. Páran brillíroznak, de nem mondhatnám, hogy általánosságban véve el vagyok ragadtatva: sokszor úgy érzem, hogy az elmúlt tanévek elméleti órái úgy ahogy vannak, mentek a levesbe. A szavak visszapattantak a tanterem faláról úgy, hogy egy embert se találtak el. Igazából nem tudom, hogy mi lehet a probléma: általános érdektelenség az érettségi iránt, vagy pedig az írásbeli érettségi eredményein felbuzdult lustaság az, ami győzött. Érdekesek egyébként az angol feleletek, mivel annak elején némi személyes dolgot is megtudunk. A tanárok azzal kezdik, hogy megkérdezik a vizsgázót, hogy érzi magát. A vizsgázók pedig (kevés kivételtől eltekintve) hol szép, hol pedig tört angolsággal mondják el, hogy fáradtak. Miért? Azért, mert tegnap este hajnali 2 óráig néztek egy filmet a tévében. Nem emlékszem kristálytisztán a saját érettségimre, egy dologban azonban biztos vagyok: nem néztem tévét hajnali két óráig, sőt, ha tehettem, minél előbb lefeküdtem, hogy másnap azért tudjak domborítani. Filmet nézni meg ráérek azóta, nem feltétlenül kellett az érettségi előtti estébe beleszuszakolni azt.

Akinek nem inge, az nem vegye magára, szokták mondani, de az is eléggé izgalmas, hogy többet beszélnek a tanárok, mint a diákok. 15 percesre kalibrált szóbeli érettségihez leülnek úgy felelni az érettségizők, hogy 2-3 percben összefoglalják a mondanivalójukat. Inkább kettő, mint három. Ez már alapból leviszi a színvonalat. Minden további dolgot úgy kell kihúzni belőlük, majdhogynem harapófogóval. Sokuknál ez össze is jön, a kérdésekre újabb, több percig tartó eposzokban válaszolnak. Nehezebb eseteknél a végén már eldöntendő kérdéseket tesznek fel a vizsgáztató tanárok, aztán vagy jó válasz érkezik, vagy nem. Az esély egy a kettőhöz, mégis olyan nehezen, olyan vontatottan jutunk néha előre.

Ennek ellenére bírom nagyon a témát. Első érettségim így 8 év után, és bár nem sokban különbözik a szóbeli rész a szakképzés szóbeli vizsgáitól, mégis más, emelkedettebb hangulatú, izgalmasabb – csak a feleletek gyászosak néha. Ma még 8 embernek van lehetősége megváltoztatni bennem a feleletekről alkotott általános képemet, remélem, hogy sikerül nekik.

Ponthu

SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY

Aki éles szemű, annak feltűnt, hogy blogunk immáron a thozoonaploja.blogspot.hu címről is elérhető, sőt, a .com végződésű címről érkezők is ide lesznek irányítva setét mágia által. Ez a blogszolgáltató egyik újítása, én örülök neki, elvégre magyar nyelvű blog legyen ponthus! Ha később a .com végződésre nem jönne le a blog, tessenek a .hu végződésűvel próbálkozni!

Szolgálati közleményünket olvashatták.

A nyári szünet kezdete

Na, erre a nyárra is kiégettem magam a bizonyítványok meg a törzskönyvek megirkálásával. Három napig nyomtam. Én úgy vártam gyerekkoromban a bizonyítványosztást! Mondjuk ez abból is fakadt, hogy nem voltak benne lelket nehezítően rossz eredmények. Akkoriban bele nem gondoltam abba, hogy az osztályfőnök nem csak az én bizonyítványomat készíti el, hanem mindenkiét, plusz még ugyanezt mégegyszer a törzskönyvbe és a névsor végén már igencsak maga alatt van, amikor újra meg újra be kell irkálni az óraszámokat meg a jegyeket. (Legutálatosabb: elégséges.) Egészen pontosan 64 alkalommal írtam végig a 148-74-148-148-37-111-37-74-37-37-74-185 számsort, ami az osztályomba járó tanulók éves óraszáma a különböző tantárgyakból. A számsorból kiolvasható, hogy a tanulók 12 tantárgyból művelődhettek a tanév során, összesen 1110 tanórán keresztül. Ebben mondjuk az osztályfőnöki órák nincsenek benne, az újabb 37, de mondjuk úgy, hogy az már csak hab a tortán. Szerintem jobb is, hogy év elején nem közöljük velük, hogy márpedig idén nektek 1110 tanórát végig kell ülnötök, mert ott a helyszínen kapnának rohamot mindannyian.

De ne üljünk mindig az iskolapadban! Menjünk ki a szabadba! Mi újság a kertben? – kérdezhetné tőlem bármelyik ismerősöm, ha lenne közöttük olyan, akit érdekelne, hogy mi újság a kertben. Elmondanám neki, hogy olyan hirtelen jött a nyár, hogy a szúrólégy beköpte az összes meggyet a múlt heti párás időben, minekutána lett is vigasztalan kesergés hétvégén a rokonságban. Mert bizony az elrakni kívánt meggyet kiválogatták az asszonyok, áttették a jobbját egy adag vízbe, de fertályóra múlva kikúsztak belőle a kukacok, melyik megfulladva, melyik virgoncan és ellepte a vizet a zsizsik, úgy ahogy volt. A csesznye fírgek! Cseresznyefánkon is tele van kukaccal az összes gyümölcs, egy jót nem tudtam enni belőle. Rohad lefelé a fáról az is, még csak a seregélyek se eszik le őket, pedig lenne nekik csemege. Még a harkály is a szomszédos akácfán csörömpöl naphosszat. Nem tudom, hogy majd mikor jut be abba az odúba, amire hajt, de március dereka óta próbálkozik, most meg június dereka van. Kitartó madár, meg kell hagyni.

Aztán, ha már állatvilág, idepofátlankodott hozzánk Paplan. Így hívjuk azt a macskát, aki itt lebzsel állandóan a környéken, mindenhová bemegy. Van, ahonnan söprűvel hajtják ki, van, ahol megmarad. Nálunk gyakorlatilag mindent megeszik, legutolsó húzása a sajtos-hagymás csipsz maradékának elfogyasztása volt. Kicsit érdekesen vette ki magát, ahogy ropogtatta a macska a csipszet, igazi városi macskának nézett ki. És hogy miért Paplan? Azért, mert úgy néz ki, mintha a fehér macskára ráterítettek volna egy barna-fekete mintás paplant. Egyébként igazán szép és puha macska, csak nagyon akaratos és megenné a macskatápgyárat is az utolsó szögig.

Paplan táplálékot keres

Grizzli érzékeli, hogy új macska van a portán, annak ellenére is, hogy mi nem kértük, hogy legyen. De nem zavartatja magát. Jön, összeorrol Paplannal, aztán megszagolják egymást hátulról, majd leheverednek egymás mellé a fűbe. Így részükről el is van vetve a gondja mindennek.

A jó idő megérkeztével itt van a hússütögetések ideje is. A hónap elején mi rendeztünk egy kolbászsütő-versenyt, amire rajtunk kívül három versenyző nevezett be. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere: grillkolbászok kilószám, virsli, szalonna, hagyma, paprika, sőt, még tzatziki szósz is, de nem ám alapból, hanem friss hozzávalókból: fokhagyma, uborka, tejföl. Érdekes módon a végeredménynek kissé sajtos íze lett, ezt nem tudjuk, hogy hogy csinálta Róbert Mester, a Szószok Atyja, de tény, hogy finom lett a termék. Igaz, hogy másnapra összeértek az ízek és a fokhagyma némiképp dominanciára tört ebben a kulináris csodában; én már nem is mertem enni belőle, merthogy még emberek közé kellett mennem akkor.

Én és Róbert Mester készítjük az étket

Partiról keveredünk partira: két hét elteltével az informatika munkaközösség is összeült, hogy megsüsse a saját pecsenyéjét. Az eredeti tervrajzon pincepörkölt szerepelt, de ezt később az élet átrajzolta, így aztán itt is lacipecsenyébe fordult a dolog. Ettünk-ittunk, nem bánkódtunk, ráadásul szégyenérzet nélkül röhögtünk éjszakába nyúlóan, mintha okunk lett volna rá. Ezt azonban szigorúan kaja után tettük, nehogy még vacsora előtt elküldjenek bennünket a vendéglátók. :) Tárcsán sült hús, nyársalt császárszalonna volt a menü, de volt még alfa- és bétaverziós sültkrumpli, meg öntet is, piros aranyból, tejfölből, hagymából.

A Grillmester tárcsás húst készít

Igazán jól sikerült este volt, kár, hogy nincs minden hónapban tanév vége. :)

Utolsó napom a "Móriczban"

Életem ma újabb fordulóponthoz, vagy divatos szóval élve mérföldkőhöz érkezett el: eltöltöttem az utolsó tanítási napomat a Móricz Zsigmond Gimnáziumban. Soha többé nem fogok órát tartani a gimiben – legalábbis ebben a formájában. Szeptembertől ugyanis Móricz Zsigmond Református Gimnázium leszünk, így aztán a rendkívül hosszú nevű Móricz Zsigmond Gimnázium, Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium átalakul, megváltozik az iskola fenntartója, más szabályok, más rend, kissé más életforma veszi kezdetét nálunk. Felesleges lenne jóslatokba bocsátkozni, hogy jó lesz, vagy nem lesz jó: egészen egyszerűen más lesz.

Az utolsó hét azért nem telt el eseménytelenül. Hétfőn, kedden és szerdán a hálózattelepítő és -üzemeltető címre pályázók vizsgáztak, igen hosszan, igen sok modulból. Nagyon örültem annak, hogy a gyakorlati vizsgákon pengék voltak, jól muzsikáltak és értették a csíziót, majdnem mindenkinek 100 pontot adtam a 100-ból. Szóbeli vizsgán azért mondtak olyanokat, hogy ledobtam a láncot a helyszínen: kiderült például, hogy a Linux nem nyílt forráskódú operációs rendszer, valamint az is, hogy a számítógép hardvereszközeinek találkozási pontja a merevlemez, amibe a CD meghajtót kell kötni, abba meg a flopit. Amikor ezeket kihevertem, még a lézernyomtatóval sokkoltak: abba ugyanis, mondja a vizsgázó, bemegy a papír, öööö, aztán alul kijön. Na, hát kérem, valóban ez történik, de az ördög a részletekben lakozik: mágia, ami a dobozon belül zajlik, megfejthetetlen titok.

Mivel a vizsgázók túlnyomó része az én legelső osztályomból verbuválódott össze, kissé hasonlított a bizonyítványok kiosztása az érettségihez. Megint elbúcsúztunk egymástól, mint akkor, de most már nagyon sokukkal nem fogok találkozni. Innen kívánok sok sikert mindannyiótoknak, srácok!

Csütörtökön a világomat nem tudtam, de azért lenyírtam a füvet társasházi bérleményünk stadionméretű udvarán. Tettem mindezt azért, mert előző este, midőn a napkorong letűnni vágyott a horizont peremén, már nem tudtuk kinézni, hogy ami megbúvik az udvar közepén nyiladozó csalitosban, az vajon sün, macska, vagy más kistestű ragadozó. Ez pedig tűrhetetlen. Fűnyírás után igen szép az udvar, ahogy a szomszéd fogalmazott, mintha egy zöld szőnyeg lenne rajta. :)

Ma meg ugye péntek van, a már említett utolsó tanítási nap, gyakorlatilag nem sok minden történt. Kevesen voltak a suliban, kevés órám is volt, gondolatban elköszöntem az elmúlt 8 tanítással töltött évtől ebben a formájában és bár Isten segedelmével szeptembertől itt folytatom (kezdek beilleszkedni a rendszerbe, figyeled?), amint fentebb is írtam, változnak a dolgok...

6 éves a Thozoo naplója

Boldog születésnapot!

Kedves Olvasók!

Örömmel jelentem be, hogy ma 6 éves a Thozoo naplója. Az elmúlt években egy híján 1200 bejegyzés került bele. Az elkövetkezendő időben, ha még lesz pénzünk internetre, továbbiakkal fogom bővíteni a sort. :-) Köszönjük annak a napi 120 látogatónak, aki olvassa a blogot, örömünkre szolgál itt a szerkesztőségben, hogy ennyien vagytok. Örülünk a rajongásnak is és annak, hogy várjátok a történeteket (ezt onnan lehet tudni, hogy a látogatók száma hirtelen megugrik, ha nincs új bejegyzés, bizonyára nézegetitek, hogy írtam-e már). Osztozzatok velünk az örömben, a teljes szerkesztőség nevében kívánok mindenkinek szép napot! Mi egész nap mulatunk, szól a zene és zsiráfpörköltet főzünk az udvaron. :-)

Ezennel kezdetét veszi a Thozoo naplójának 7. évada.

Volt denevér – nincs denevér

Az úgy volt, hogy mi tegnap este, midőn a napkorong lenyugvóban vala, kimentünk egy kis friss levegőt szívni. Jó a kisvárosi este, kellemesen hűs, simogató. Igen hamar feltűnt, hogy az udvarunk fölött denevérek köröznek. Tudni kell, hogy az én életem párja valamilyen eltévelyedés folytán rajong a csúnya kisállatokért, például a denevérekért, meg a mopszokért is, mert szerinte olyan aranyosak. Lényeg, hogy hatalmas nagy élettelen szeme legyen az állatnak, meg ne nézzen ki életképesnek, ő ezeket szereti. Van ilyen. Na, rögvest fel is ment benne a szint és szeretett volna egy repülő vérszívót megsimogatni. Mer' az úgy megy. Én meg úgy gondoltam, hogy ez az a rajongással és vággyal teli érzelemdús pillanat, amit rögzíteni kell életünk kisfilmjébe (amibe egyébként eddig az év folyamán már 44 percnyi jó minőségű vágott műsor került). Szeretem a telefon HD videózási képességét, mert mindig kéznél van így bármelyik izgalmasabbnak tűnő pillanatban elő lehet kapni és felvenni a történéseket. Nem volt ez másképp tegnap este sem. Látni kellett volna! A denevérek bezsongtak, össze-vissza köröztek, én követtem őket, világítottam rájuk, fókuszáltam az estben. Minden volt, ami egy jó mozihoz kell. Kis idő múlva úgy gondoltam, hogy a rögzített közel 8 percnyi anyagból már összejön annyi, hogy 2-3 értelmes percet össze lehessen vágni, így leállítottam a felvételt.

Már magam előtt láttam, ahogy könnyekig meghatva átveszem a legjobb operatőrnek járó Oscar-szobrocskát,  de a telefon keresztbe húzta a számításaimat. Megmakacsolta magát a készülék és nem volt hajlandó újra az élő képet mutatni, hanem a rögzített videó utolsó kockáját lehetett látni a kijelzőn. Biztos most írja kártyára a videó végét – gondoltam magamban, pedig tudtam, hogy nem így szokta csinálni, nem kell rá ennyit várni. Egy perc elteltével megnyomtam a Vissza gombot, mire a telefon bejelentette, hogy bizony a Kamera alkalmazás nem várt módon leállt, és hogy én akarok-e várakozni, vagy bezárom az egészet, úgy ahogy van. Várakozzunk, gondoltam és zsebre tettem a telefont. Egy perc múlva még ugyanott tartott az eszköz, így a bezárást választottam, remélve, hogy csak lesz ebből valami. Hát tévedtem, nem lett. A végeredmény egy 340 megabájtos, fejléc nélküli MP4 fájl. Mivel hiányzik belőle a fejléc, ezért az utána következő hang- és videósávot egyik lejátszó sem hajlandó lejátszani, mivel nem ismeri fel a fájl típusát és nem tud az egésszel mit kezdeni. Ott van a két kis aranyos denevér, meg a rajongás, a csillogó szem és a naplemente is digitálisan kódolva háromszáznegyvenmillió bájtban és nem tudok vele mit csinálni. Rendkívül mérgelő a dolog! És búcsút inthetek az Oscar-szobornak.

Ez az első komoly csalódásom a telefonban és az Android operációs rendszerben (na meg a Kamera alkalmazásban).

Két szép játék

A nyári szünethez közeledve egyre több időm van arra, hogy azokkal a dolgokkal is foglalkozzak, amivel év közben nem tudtam. Így például játszani is tudok. Bár nem vagyok egy nagy játékos, szeretem azokat a játékokat, amelyek jól néznek ki, vagy csak elegendőek ahhoz, hogy kellőképpen megmozgassák az agytekervényeimet. Az alábbiakban arról a két játékról írnék, amikkel mostanában játszottam és amelyek – alant részletezett okból – megfogtak engem.

Trine

Ez a játék a valamikori Vikings nevű játékra emlékeztethet eleinte, később azonban felfedezzük, hogy azért itt többről van szó. Három karaktert irányíthatunk a játékban, a továbbhaladáshoz mindhármójukra szükségünk van: a harcos lezúz mindenkit, aki szembe jön, a tolvaj rendkívül jól tud ugrálni és a pálya legelrejtettebb zugaiba is eljut, ugyanakkor nyilakkal pusztítja az ellenséget és nyit meg rejtett átjárókat. A varázsló hidakat képez, akadályokat állít elő és tárgyakat mozgat mágikus tudásával. A játék alapvetően oldalnézetes, ennek ellenére teljesen 3D-s élményt nyújt, olyannyira, hogy 3D szemüveggel is élvezhető. A Vikings-szel ellentétben itt nem kell mind a három karakterrel eljutni a pálya végére, ugyanis ha pl. a tolvajjal eljutottunk egy adott pontra, akkor mind a három játékosunk az adott ponton van. A lényeg, hogy mindig tudnunk kell, hogy kivel lehet a legbiztosabban továbbjutni a pályán.

A tolvaj akcióban

Kreativitásunkat teszik próbára az egyes pályarészletek: sokszor elsőre reménytelennek tűnő továbbhaladásokat tudunk saját magunktól megoldani, akár több módszerrel is. A karaktereink fejleszthetők: a tolvaj, aki egyben nyilas is, tüzes és fagyasztó nyilakat, a harcosunk pörölyöket vesz magához idővel, míg a varázsló nem csak egy, hanem a játékban előre haladva több tárgyat is meg tud idézni, ezekkel pedig olyan komplett szerkezeteket tud alkotni, amivel hidakat építhet, vagy kivédheti az alulról érkező nyársakat, amelyek játékosaink halálát okozhatják. Ezekhez a fejlesztésekhez apró üvegcséket és fénygömböket kell összegyűjtenünk, amelyek sokszor a legelérhetetlenebb részeken vannak – természetesen.

A harcos tanácstalan

A játék egyetlen kellemetlensége, hogy az első részben (Trine 1) csak adott pálya elejére képes menteni a játék. Ezt azt jelenti, hogy hiába jutunk el egy szinten 99%-ig, ha nem fejezzük be és kilépünk, akkor újra kell játszani az egész szintet, ami bizony nemegyszer agyérgörcshöz vezethet. A második részben (Trine 2) –  ami, ha lehet, még profibb, mint az első rész – már orvosolták a problémát: tetszőleges ponton lehet menteni a játékot és onnan tudjuk folytatni, ahol éppen abbahagytuk.

A játék gyönyörű, fantasy jellegű grafikával bír, óriási növények és csigák között kell előre haladni. A mozgatott tárgyak fizikája igencsak életszerű, minden hat mindenre, a fény-árnyék, tükröződések, jégfalon való áttűnések bámulatosan szépek és mindemellett külön ki kell emelni a háttérzenét, ami annyira szép, hogy akár külön albumként is megállná a helyét. Remekül illik a játékhoz, a Trine mindkét része igazi szépérzéket és reflexeket fejlesztő, aktív pihenést nyújtó alkotás.

The Tiny Bang Story

Aki szereti a kirakósokat és az agytornákat, valamint éles szemű (mert pl. játszott a Diffy 2. részével) és imád keresgetni, annak kitűnő pihentető szórakozást nyújt ez a játék, amiben meg kell mentenünk a puzzle-darabokra robbant civilizációt. A játék rendkívül aranyos, írott szövegek nélkül, nemzetközi módon, csak képekkel instruálja a játékost és eszméletlen rafinált kirakósok és agymozgató tornák vannak benne. (Ha valaki játszott a Samorost vagy Machinarium nevű játékokkal, akkor tudja hova tenni a kategóriát.) Néhol talán túlzásba is estek a fejlesztők és olyan feladványokat helyeztek el a játékban, amiket csak három infarktus után lehet úgy megoldani, hogy a játékos azt mondhassa: megcsináltam!!!!, ennek ellenére nagyon szórakoztató és pihentető az egész játékmenet.

Húsz játék a játékban: ezen feladványok megoldása vár ránk

A gyönyörű, kézzel rajzolt pályákon mindenre lehet kattintani, mindennek jelentősége van. Eldugott részekben kell alkatrészeket keresni különböző gépek és mechanizmusok mozgatásához, össze kell szedni a pályán található összes papírhajót, ilyesmik. Szórakoztató, újszerű játék, nekem nagyon tetszett. Sajnos nem túlzottan hosszú, egy-két nap aktív játékkal végigjátszható az öt pályát tartalmazó elmés kis műremek.

Jó játékot mindenkinek! :)

• A Trine weboldala
• A Trine 2 weboldala
• A The Tiny Bang Story weboldala

Nyertünk a pályázaton?

Valamikor kora tavasszal indult az a pályázat, amiben a szociális és gyermekvédelmi intézmények dolgozói igényelhettek némi támogatást nyaralásukhoz. Életem párja ezen a pályán mozog, így belevágtunk a dologba. A pályázat nagyon egyszerű volt: keresetigazolást kellett benyújtani. Mi ezt meg is tettük, majd értesültünk róla, hogy nyertünk a pályázaton. Tízezer forintot kellett befizetni, mint önerőt, sárga csekken, ezt támogatta meg az állam 30.000 Forinttal, így tulajdonképpen abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy 40.000 Ft már be van fizetve a nyaralásra. Amit azonban a pályázat benyújtásakor nem tudtunk (legfeljebb csak sejthettük volna), hogy ez a pénz nem úgy van ám, hogy megyünk tetszőleges időtartamra, tetszőleges helyre... mint utóbb kiderült, nagyon nem így van.

A minap megpróbáltunk szétnézni, hogy akkor mégis hova menjünk nyáron. Bejelentkeztünk a rendszerbe, majd tapasztaltuk, hogy gyakorlatilag a 40.000 Ft-unk nem túl sok mindenre elég. Először is a pénzt csak szállásra lehet felhasználni, semmi másra. Nem olyan univerzális, mint az üdülési csekk (volt). Mi olyan 2-3 napra szerettünk volna menni nyaralni, ehelyett lehetőség csak 5, illetve 6 napos nyaralásokra van (legalábbis azokon a helyeken, ahová mi mennénk), mindezt úgy, hogy a szállások zöme erre az időtartamra 70.000, illetve 80.000 Ft. Nincs lehetőség kevesebb napra kevesebb pénzért menni, hogy legalább a szállásért ne kelljen már plusz pénzt otthagyni a szállodákban. Legkevesebb 30.000 Ft-ot így is le kell szurkolni még, ami a befizetett tízessel együtt már negyven. Két éve Esztergomban három éjszakára ennek töredékét fizettük ki, a szállásunk pedig messze túlmutatott egyik-másik, a jelenlegi programban igénybe vehető vendégházon, fabódén és valamikori úttörő-táborhelyből átalakított kis bungalókon.

Így aztán most rettenetesen csalódottak vagyunk, ugyanakkor nem lep meg ez a furcsa fordulat. Nem is tudom, hogy honnan gondoltuk, hogy csak úgy támogat bennünket az állam valamivel, amivel némiképp egyszerűvé tehette volna a nyári kikapcsolódást. Azt persze leírva nem láttuk sehol, hogy "a megnyert összeget NEM tetszőleges helyen, NEM tetszőleges célra és NEM tetszőleges időtartamban használhatja fel, hanem CSAK az általunk kijelölt üdülőkben, CSAK az általunk megadott időtartamon belül CSAK szállásra, amelyre TELJESEN BIZTOS, hogy még a megnyert összeget rá kell fizetnie." Pedig jó lett volna, ha ezt előre tudjuk, mert (mint sokan velünk együtt) tuti biztos, hogy nem fizettük volna be a pénzt. Bár tudja a fene... ma már a legeldugottabb helyre se tudtunk volna helyet foglalni, ugyanis rohamosan telnek befelé a foglalások, még a bungalókat is sokan igénybe veszik.

Hozzátartozik, hogy két személynek 4 éjszakára 70.000 Ft egy frekventált helyen talán nem is kerül sokba, a probléma alapvetően azzal van, hogy nem lehet rövidebb intervallumokat választani, így túlzottan sokat az ember nem spórol a nyaralás költségein.

Összefoglalva a dolgot: nyertünk, de nem nyertünk a pályázaton.

Bóti ravioli

Néha érdekes fordulatot vesz a sors. Nem gondoltam volna soha, hogy egy olyan, egészen átlagosnak mondható blogbejegyzést, mint a közel másfél éve íródott Minden mindegy-stádium, ravioli után a második leglátogatottabb bejegyzés lesz ezen a blogon. Ma ebéd közben jutott eszembe, hogy mélyebb elemzést kellene írni az étekről, ugyanis ma szintén konzerv-ravioli volt a kaja.

Nem tudom, hogy az eredeti tésztaétel mennyiben különbözhet attól az adagtól, ami belefér egy böhöm nagy, két evésre való konzervdobozba, de van egy olyan sejtésem, hogy az eredetinek csak annyiban lehet köze a konzervhez, mint pl. a konzerv földiepernek a frisshez (ha valaki evett már mind a kettőt, tudja, hogy miről beszélek). Az ananász ízéről például alig lehet fogalma annak, aki egész életében csak konzervananászt fogyasztott, valahogy így lehet ez a raviolival is. Tegnap jártunkban-keltünkben az Aldiban vásároltunk meg egy hatalmas konzervet, ha jól emlékszem nem volt 500 forint, így nem is vártam tőle sokat. Ennek ellenére okozott meglepetést: lássuk tehát, hogy mégis mit tud a termék.

A csomagolás

Tányérba Kiöntve a cuccot felmerül bennünk, hogy ennek tényleg ennyi szaftot kell tartalmaznia? Valaminek csak nyomni kell a súlyt, hogy meglegyen a 80 deka. Ennek ellenére is bízunk az üzletláncban és reménykedünk benne, hogy valójában igényli az étel ezt a tartalmat. Azért a biztonság kedvéért még hidegen megkóstoljuk, drága az áram, feleslegesen minek tekerjen a mikró?! Nem csalódunk: igen remek az íze, meglehetősen paradicsomos, bolognaira nagyon hasonlító, kis marhahúsdarabokkal. Mehet a mikró. :)

2 perc: elkészült! 

Mikrózás után azért jobban kijönnek az ízek. Meglepő dolog ebben az árkategóriában, hogy tartósító ízét szinte alig lehet felfedezni a termékben (mondhatni, csak nyomokban tartalmazza azt). A friss tésztaételhez képest némiképp visszaveti az élvezeti értéket az, hogy a tészták belsejében lévő töltelék szükségképpen valami májkrémszerű téma, nem pedig igazi szaftos hús, mivel (gondolom tartósítási okokból) az nem lenne kivitelezhető. Leginkább arra hasonlít, mint a tasakos levesek húsgombócai, csak valamivel szárazabb annál. Ennek ellenére az ízvilág meglepően jó, a bolognai spagettire hasonlít, ámbátor kis vegetát rá lehet küldeni, hogy emeljen az élvezeti értéken, de aki jobban szereti a paradicsomot nálam, annak ízleni fog simán is, mindenféle ízesítő nélkül. Eteti magát, a tészták kellemesen nagyok, falni szeretők kétpofára is tudják tolni befelé, bár akkor valószínűleg az egész doboz = 1 adag formulát kell alkalmazniuk.

Egy ekkora adag, amiből kétszer simán jól lehet lakni (tapasztalatból mondom) 500 Ft alatt mindenképpen megéri az árát, szerkesztőségünk tagjainak egybehangzó véleménye szerint érdemes kipróbálni.

Fürdető vagy etető?

Most akkor itt tisztálkodnak, vagy táplálkoznak? :)

Osztálykirándulás: Egerben újra! - 2. nap

Általában rettenetes élmény osztálykiránduláson felébredni, már csak azért is, mert legtöbbször úgy érzem magam, mintha kerítésléccel elvertek volna. Most azonban inkább úgy éreztem a lábam, mintha a tegnapi börtönmúzeumban látott kínzóeszközök valamelyikével lettem volna kezelve. Alig bírtam lábra állni! Nemkülönben volt kedvesem sem. Ez a drága teremtés ennek ellenére megkérdezte, hogy lemegyünk-e venni egy kávét. Hát persze! – vágtam ki lovagiasan, de a lépcsőn már úgy mentünk le mindketten, mint a nyugdíjas szakosztály jeles képviselői. A szállásunk a második emeleten volt, talán büntetésből, nem volt egyszerű művelet lemenni a recepcióhoz és onnan visszajönni.

A kávé után elindultunk négy kidolgozott felsőtestű sráccal reggelit vásárolni. Kellett az erő a szatyrok cipeléséhez. A közeli boltba mentünk, ahol egy kisebb vagyont költöttünk el, de 31 éhes szájról kellett gondoskodni, így nem volt kérdés a jó minőségű, tartalmas reggeli beszerzése. A szállásra visszaérve újabb két kilométerrel toldottuk meg az eddigi kilométerek számát. A reggelit kiporcióztuk, többeket tegnap este 9 óra óta ekkor láttam először. Ez nem feltétlenül volt kölcsönös, mivel ők ekkor nem biztos, hogy láttak engem, a szemük állásából legalábbis ezt olvastam ki. :) De sebaj. Aki éjjel mulat, nappal is legyen legény! Szobaellenőrzés, kulcsok leadása, viszontlátásra. Jöjjenek legközelebb is! - hallottuk távozáskor, ekkor többen felnevettek, mintha valami titok lappangott volna a levegőben. Az összes csomagunkkal együtt elindultunk újra meghódítani Eger belvárosát.

Mire a Dobó-térre értünk mindenki elfáradt újra, pedig nemrég volt ébresztő. Megpihentünk az árnyékban, majd a pár száz méterre lévő Minarethez mentünk Eger sétálóutcáinak macskaköves burkolatán, ami rendkívüli módon tudja sokkolni a fájós lábakat, ha az ember nem figyel oda. Nyögtünk! A Minaretnél már szintén 30 fok volt, tűzött a nap, árnyék meg alig van ott. Nem is sokan gondolták úgy, hogy felmennének a 97 lépcsőfokon a magaslatokba. Volt, aki a tegnap esti állapotát nem akarta felidézni azzal, hogy letekint a magasságokból és olyan is volt, aki nem aludt egész éjjel, így nem merte bevállalni az utat felfelé. Nekem személy szerint csak a lábam fájt.

Srácok a magaslaton

Így is lehet Minaretet nézni: alulról :)

A délelőtti programunk ezzel tulajdonképpen véget is ért. Egy ebéd volt hátra, ehhez viszont még korán volt, így szabadfoglalkozást hirdettem. Többen elmentek a plázába, mi elmentünk valami ebédet keresni, legtöbben viszont a tér árnyékos részére telepedtek, ahol csak úgy sorjáztak egymás után a meglepetések. Kezdődött azzal, hogy egy ráncos komikus jelent meg, aki hozzáfogott karaoke-műsort csinálni, majd röviddel azután a szerzői jogvédők lefogták, elcsendesedett, de utána újra nótába kezdett. Aszongya egy száll, harrangvirrágg, brutálisan tolta. Az osztályom eközben rájött gyorsan, hogy a morzsákra jönnek a galambok, rigók és verebek, így intenzív galamb-etetés vette kezdetét. Szándékosan szét akartak pukkasztani egy galambot a túletetés módszerével, de ez nem jött össze. :)

Tuubi-tubi-tubi!

A McDonald's tűnt úgy, hogy megfelelő lenne ebédelni (egyetlen másik hamburgerest se találtunk a környéken), így oda fáradtunk el egy óra magasságában. Hadd ne mondjam, hogy 31 emberrel bemenni egy ilyen helyre, összegyűjteni, hogy ki mit kér, leadni a rendelést, kimérni az üdítőket, mindenkinek odaadni amit ténylegesen kért és összeszedegetni, hogy mindenki kapott-e már enni, nem egy egyszerű feladat. A pult mögött lévők is meg voltak illetődve egy kicsit az összlétszám láttán (gúvadt a szemük!), de profin kezelték a helyzetet. Megebédeltünk, majd új erőre kapva elindultunk a vasútállomásra.

Ebéd a mekiben

A hazafelé út hosszú volt, mivel sokat kellett várakozni. Egerben vártunk 1 órát arra, hogy fél óra múlva Kál-Kápolnán legyünk. A félórás út alatt a vonat 10 percet késett, pedig nagyon profi piros vonat volt, életemben először utaztam ilyen vonaton és hát nem ugyanaz, mint a régi fülkés kék vonatok.

Itt másfél órát várakoztunk. Nagyon meleg volt, meghúztuk magunkat a szabadtéri váróban, ami egy salétromos faltő volt. Pihentünk.

Szieszta a betonon

Azért nem mondhatnám, hogy tétlenül töltöttük az ittlétet. Mi újabb kávéért mentünk be a Rácsos akadémia nevű helyre, ahol valamikor 1970 körül megállt az idő, igazi szocreál kocsma, annak megfelelő illat- és látványvilággal. Nem is kell felújítani, csak kiírni, hogy retró. :) Ez most nagyon megy. Időközben én úgy gondoltam, hogy meglátogatom a toalettet. Ennek megtalálása sem volt egyszerű, de itt meg aztán hatalmas kalandban volt részem. Előszöris amikor befáradtam a helyiségbe, fél centis víz állt a padlón. Remélem, hogy víz volt. Sarkon lépdelve jutottam el a privát szférát képviselő egyetlen fülkés budiig, ami gyanúsan le volt csukva, de úgy gondoltam, csak felnyitom. Itt rontottam el, ugyanis egy akkora briós lógott ki belőle, hogy szinte megszólított: hellóu! Na, gyorsan lecsaptam a fedelet és egy piszoárhoz fáradtam, ami meg azért volt talán kicsit frusztráló, mert a hátam mögött nyitva volt a normál méretű ablak, ott meg jöttek-mentek a népek. :) Kalandpark az állomáson.

Mire visszaértem a placcra, Dani úgy gondolta, hogy a megmaradt burgerét felmelegíti, de mivel nem talált se mikrót, se sütőt, a forró sínvasat gondolta erre legalkalmasabbnak. A melegítés kéfázisú volt:

1. fázis: burger aljának melegítése és a sajt olvasztása kb. 10 centivel jobbra

2. fázis: burger aljának és tetejének melegítése (érdekes lett volna, ha működésbe lép a váltó...)

Nem gondoltam, de elfogyott a burger ezután.

A kis piros vonat megérkezett időben. Egy kocsival jött, amit természetesen megint csak benépesítettünk. Hazáig zötyögtünk, kattogott a vonat, egyre álmosítóbb volt az utazás. Dani gyomrát megülte a burger, el is rázta a vonat, álomba merült. Azt hiszem, a róla készült kép jól mintázza a kirándulás alatt gyalogosan megtett mintegy 20 kilométert.

Szép álmokat!

Remélem, hogy mindenki jól érezte magát! Ha minden jól megy, jövőre újabb kalandba vágunk! :)

Osztálykirándulás: Egerben újra! - 1. nap

Életemben harmadjára vettem részt osztálykiránduláson osztályfőnökként. Úgy gondoltam, megyünk a tutiba: újra meglátogatjuk Egert, ahogy tettük azt az előző osztályommal, 2008-ban. Érdekes módon napra pontosan 4 év telt el a két kirándulás között: május 11-én indultunk akkor is és idén is. A két kirándulás, bár hasonló elemekkel operált, mégis teljesen más volt, hiszen egyrészt az osztály összetétele is más, másrészt pedig kísérőtanár nélkül, ámde eljegyzett menyasszonyommal próbálkoztam meg ezzel az embert próbáló küldetéssel. :)

A vonatunk reggel 6:30-kor indult. Ez marha korán van, még annak is, aki helyből indul, nem pedig másik városból. Ez viszont olcsó járat, így szűkös költségkeretből gazdálkodva ez tűnt optimálisnak. Amikor reggel 4 órakor csipogott a vekker, hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok, de azért hősiesen helyt állva ugrottam ki az ágyból. Gyors készülődés és pakolás után elindultunk az állomásra, ahol már legalább tízen vártak ránk. Hamarosan összegyűlt a csapat, és miután az első vágányon tolatást végeztek, felszálltunk a kis piros vonatra, aminek egyik kocsija rögvest tele is lett velünk. Kenderesen, Kunhegyesen és Abádszalókon is szálltak fel, így kisvártatva teljes lett a létszám.

A srácok lazára vették a figurát

Másfél órán keresztül zötykölődtünk, én néha majdnem elaludtam a reggeli napfényben. A srácok meg a lëányok ettek-ittak, jól érezték magukat, kivéve Mikit, akivel néha forgott a világ, pedig ekkor még a borvidék közelében se voltunk. Aztán megérkeztünk Kál-Kápolnára, ahol várnunk kellett egy rövidet, mire megérkezett az Eger felé induló vonat.

Várakozunk a vonatra, a napos oldalon

Minden probléma nélkül jutottunk el Egerbe, ahol leszálltunk mindannyian, majd az Xperiába épített GPS segítségével jutottunk el a szállásra. Időközben megvilágosodtam, hogy van rajta gyalogosoknak szóló navigáció is, így ha ezt már induláskor tudom, akkor nem kell kerülni egy egész háztömböt, hogy eljussunk a Motel Botaxba. Erről persze hallgattam, nehogy megtudják, különben is a városnézés eleme a programnak. :) A szállás pontosan ugyanaz volt, mint négy éve: mondhatom, vajmi keveset változott, viszont érdekes módon olcsóbb lett az akkori árakhoz képest. Megérkezve az volt az első dolgunk, hogy mindenkinek alá kellett írnia a vendégkönyvet, így legalább tisztában voltam vele, hogy mindenki megérkezett, aki velem együtt elindult.

Írjad alá, gyerekem, ahányan csak vagy!

Kifújtuk magunkat, ebédeltünk, pihentünk, majd első programként elmentünk megnézni az egri várat. Ahhoz képest nem is hisztiztek, hogy többen már ezerszer látták és nem akarnak jönni. :) Útközben megnéztük a Bazilikát is, ahol elkészítettük a kihagyhatatlan osztály-csoportképet. Egész jól sikerült:

Az osztályom és én

Érdekes módon alig mentünk 2 kilométert, mindenki fáradt volt. Ezt nem annak tudom be, hogy puhányak lennénk, inkább annak a 30 foknak és a tűző déli napsütésnek, ami ott és akkor tombolt. Hiába na, van érzékem ahhoz, hogy mikor kell elindulni a fiatalokkal programot csinálni. Az árnyékos oldalban pihentünk egy keveset, némelyek elnyúlva a friss gyepen, majd kisvártatva indultunk tovább, fel, egyenesen a várba! Miután tanult, hatékony pedagógiai módszerekkel rendeztem le a "muszáj bemenni?", "miért megyünk ide?", "most oda fel kell menni?" kérdéseket, megvettük a jegyet, majd útba is igazítottak bennünket. Bejelentkeztünk kazamata-látogatásra, az addig rendelkezésre álló időben pedig megnéztünk egy képtárat, amin egyesek olyan gyorsan végighaladtak, hogy ha keresztülfutottam volna a tárlaton, akkor se értem volna utol őket. Nem égett a pofám akkor se nagyon, amikor a teremőr néném elmondta, mik a teendők és a szabályok, majd a csapat második fele, berobbanva a terembe, hangosan tette fel a kérdést a páncélba öltözött történelmi alak láttán: "Ki ez a dzsedi?!" Jobbnak is láttam továbbállni. A hűvös börtönmúzeum megtekintése után a hősök termében a tárlatvezető Dzsó végigmondta a vár minket érintő történetét, majd lementünk a kazamatákba, ahol elszabadultak az indulatok.

Azt hiszem, onnan eredeztethető minden, hogy olyan zárt helyen voltunk, ami egyirányú volt, ráadásul egy kijárattal. Májki ezt nem bírta feldolgozni és amikor összezsúfolódtunk a kanyarban, a levegőbe eresztette a metánt. Nem előtte: akkor. De olyat ám, amitől bezöldült rögvest a fal. Akkor már nagyon vártuk, hogy tovább mehessünk, de valahogy végig az orrunkban maradt az esszencia a zárt folyosón. Nagyon jó hűvös volt a kazamatákban, onnan feljőve megcsapott bennünket a forróság, rettenet! Perzselt bennünket a Nap, muszáj voltam gumicukrot venni, hogy jobban elviseljem a hőséget.

Gumicukor a várból: alig volt rajta pár darab a felettem látható fa virágaiból

Nem mintha hűtött volna rajtam bármit is, de jól esett. :) Miközben ezzel próbálkoztam, Gyémánt úr Robintól kért tanácsot íjjal való lövéshez, de megállapította, hogy ez gagyi, és különben is félrehord. Robin fel is húzta a szemöldökét, majd amikor egyedül maradt, gyorsan letette a műszert és elvonult egy hideg sörre. Hogy mit gondolt közben, az örök titok marad.

Gyémánt úr és Robin

A várlátogatás után visszamentünk a Dobó-térre, majd mivel a kisvasút előzetes számításaimmal ellentétben drágának bizonyult, mindenki kapott egy fagyit helyette. Mivel nem volt mindenki egy helyen, ezért már megismert a fagyis, amikor az ötödik csapattal vonultam oda vásárolni, hát van ilyen. :) 

Miután összeverődött mindenki, elindultunk nagy reményekkel a völgybe. Namost nincs túlzottan nagy helyismeretem Egerben, ezért ismét csak a GPS-re hagyatkoztam. Íjjal Lövő Gyémánt viszont vállalta, hogy ismervén az utat, vezet bennünket. Csak gyanús volt, hogy a telefon a zsebemben minden kereszteződésben rezeg és minden létező módon arra figyelmeztet, hogy nekünk az ellenkező irányba kellene mennünk. Akkor kaptam agylobot, amikor majdnem visszaértünk a szállásra, és elindultunk egy, az előzővel párhuzamos utcán visszafelé! Hogy szemléltessem, hogy is volt, bemutatnám a dolgot:

Optimális útvonal, a technológia szerint. 2,3 kilométer

A híres Gyémánt-út. 3,8 kilométer.

Na, ha már ilyen jót sétáltunk, csak leültünk a völgyben. Ekkor már úgy menni senki sem tudott, le is kerültek a cipők a fa alatt. Hogy ezért hullottak alá rögvest elsárgult, reményvesztett falevelek, nem tudjuk már meg, de mindenesetre sokan úgy gondolták: megkímélik a társaságot attól, hogy leveszik a lábbelit. Ezt hálás szívvel köszöntük meg, majd miután Niki vércukorszintje is helyre állt, bementünk bort kóstolni. Azt hiszem időben jutott eszembe a pince előtt, hogy a szülőkkel aláíratott papirosokat, melyben engedélyezik a borkóstolót gyermeküknek, igen biztos helyen, az íróasztalomon hagytam. De nem csinált belőle senki problémát a pincében. 

Bikavér van terítéken

A borkóstoló lezajlott, ismertetőt is kaptunk a borok mellé. A bor és a pogácsa mindenkinek jobban ment befelé, mint a borokról szóló infó, így aztán tulajdonképpen az egy órásra tervezett program fél óra alatt véget is ért. Szerencsére a pincéből kijőve senki nem dobta el magát, aminek felettébb örültem. Csak a gyomrok korogtak, így aztán mentünk vacsorázni.

A vacsora jó hangulatban telt, főleg akkor, amikor megérkeztek a cigányzenészek. Egy demó nótával kezdtek, mintegy tehetségüket és művészi érzéküket fitogtatva, majd ezt követően ajánlatot tettek arra vonatkozóan, hogy bárkinek készséggel elhúzzák a nótáját. Egy, csak egy legény volt talpon evés közben: Mátyus úr gondolta úgy a csapatból, hogy neki a Jegenyefán fészket rak a csóka kezdetű örökzöld megér egyezer magyar forintot, így neki innen köszönjük meg mindenki nevében a jó hangulatú zenei aláfestést. 

Hede: jegennyefánn fészkett-rakaaa csóó-ka!

A vacsora után nem maradt hátra más: visszamentünk a szállásra. Ekkor már gyakorlatilag a talpunkat nem éreztük, ezt a ma gyalogosan megtett (összeszámoltam!) 12 és fél kilométernek köszönhetjük. Frissítő fürdés után lélekfeltáró beszélgetést folytattam a sötét udvaron az osztályom azon tagjaival, akiknél még nem szűnt meg a világgal való online kapcsolat. Sokat tanultam az Eger rallyról, a vasúti kocsik felépítéséről, a csillagképekről, az iszlám vallásról és arról, mivel is múlatták idejüket hajdanán a postások. 

Ahhoz képest, hogy milyen eleven osztályom van, csak háromszor ébredtem álmomból az éjszaka folyamán. Első ízben akkor, amikor nem bírt magával az én osztályom, és úgy hőbörögtek, mintha fizetnének érte. Másodszor akkor, amikor az alattunk lakó lengyel-magyar vegyesválogatott dorbézolt a folyosón, és olyan hangot hallattak a lépcsőn szaladgálva, mintha hajszolt pacik közlekednének le és fel. Harmadszor akkor ébredtem, amikor a lëányok riadtan közölték, hogy hatalmas probléma van: Anita eltűnt! Utólag belegondolva folyamatosan azon a groteszk helyzeten röhögök, hogy Anita mindeközben ott állt pislogva mellettük. :) 

Holnap elmesélem, mi is történt a kirándulásunk második napján. 

Diffy 3 közvélemény-kutatás

Szolgálati közlemény

Gőzerővel halad a Diffy 3 fejlesztése, napról napra újabb kódsorokkal kerülünk közelebb a végső változathoz. Amit tudunk, hogy a játék felülete szebb lesz, a képek nagyobbak (így sokkal több apróságot lehet elrejteni rajtuk), azonban lenne pár kérdés, amire ti, leendő játékosok tudjátok a legjobban a választ. Kérünk benneteket, vegyetek részt közvélemény-kutatásunkon és segítsétek a fejlesztést. Köszönjük!

Vizsgázni pilleszárnyakon

Az átlagos ember az írásbeli érettségin koncentrál: görnyed a feladatlap fölött, gondolkodik, ír a piszkozati lapra, áthúz, átfogalmaz. Teszi mindezt azért, hogy mire elérkezik az utolsó egy-másfél óra, képet kapjon arról, hogy mit is akar a tisztázati lapra írni és azt gyöngybetűkkel vésse fel oda a minél több pont, minél jobb jegy érdekében. A vizsgák már csak ilyenek. Pár éve írtam egy bejegyzést arról, milyen érettségiző típusok vannak, azt hiszem, hogy ma ezt egy újabbal egészíthetem ki.

A dolog úgy zajlott, hogy a vizsgázó hirtelen kifogyott az ötletekből. Merengett a papír fölött, de a sok üresen álló vonal nem nyújtott nagy élvezetet. Éppen ezért hol az ablakon nézett ki, hol pedig a többieket nézte, mintha csak tőlük várna bármi ötletet a folytatáshoz. Az ötlet azonban nem jött. Kisvártatva a feladatlapra merőlegesen helyezett tollára koncentrált: farkasszemet nézett vele, de persze ő pislogott előbb. Így a toll nyert. Majd mivel felülről végképp unalmas volt figyelni a tollat, kissé leheveredett a padra, oldalt fordított fejjel bámulta tovább a toll míves kidolgozásának részleteit. Kicsit később a toll már ernyedten állt az ujjai között, ő pedig bámult bele a semmibe, karján feküdve. Hogy min gondolkodott, azt senki se tudhatja, de később már ő sem volt ennek tudatában, mivel hirtelen a hatalmas csendben ütemes, hangos szuszogás vette kezdetét. Majd a szuszogás egyre erősödött, a toll pedig a padra hullott tehetetlenül. A vizsgázó megszunnyadt az érettségin. A többiek, miután érzékelték mi történt, böködték egy kicsit, hogy hát mégiscsak kerüljön vissza ő is a valóság kegyetlen sodrásába és folytassa az írást.

Megmondom őszintén, sok mindent láttam már, de ilyet még érettségin nem tapasztaltam. Inkább a másik véglet szokott előfordulni, hogy valaki annyira dolgozik, zörög és koncentrál, hogy azzal zavarja a többieket, de hogy a szuszogásával? Meg sem merem kérdezni, hogy mi jöhet még ezután...

Szerenád

Az évnek ebben az időszakában a 12. évfolyamosok búcsúútra indulnak, de még mielőtt elballagnának, lebontják a várost a bolondballagás nevű rendezvénysorozat jelesebb állomásain, ordítanak, mint akiket karikáznak egy teherautó platóján és úgy tesznek, mint akiknek elmentek otthonról. De mondhatnánk úgy is, hogy kieresztik a gőzt, bár ezzel, úgy gondolom, tanév közben sincs probléma. Úgy döntöttünk, hogy azon kevesek táborát növeljük a tegnapi estén, akik bevállalják (vagy bevállalhatják) még azt, hogy szerény, puritán hajlékuk udvarán a szép nyári időben fogadják a szerenádozókat.

Éjjel tíz óra felé számítottunk arra az osztályra, akiknek tagjaival több mint 1200 tanórát húztam le az elmúlt évek folyamán. Este 9 előtt már pakolgattunk ki az udvarra kis mécseseket, hogy hangulat legyen, ropi, kóla, söröcske, borocska, minden, ami ilyenkor dukál. Ekkor már a távolban égzengés hallott, de a felettünk tornyosuló fekete felhők keletnek vonultak, így mit se törődtünk velük. Egészen olyan negyed tíz környékéig, amikor aztán már igencsak errefelé csapkodott: egy cikázó villám olyannyira közel csapott le, hogy tüzet is okozott a majdnem szomszédos utca nádfedeles házikójában. Hangja is akkora volt, hogy a borosüvegek össze-összekoccantak az asztalon. Ezután szél kerekedett, ami összevissza fújta az addig elkészített ízléses dekorációt, rendbe vágta az abroszt az asztalon és az összes mécsest elfújta. Ekkor már azért éreztük, hogy ez több kettőnél, majd mikor végképp úgy gondoltuk, hogy egy kicsit bentebb kell költöztetni a felhalmozott étkeket és italokat, eleredt az eső.

Végképp tanácstalanok lettünk, hogy akkor most jönnek, vagy nem jönnek hozzánk ízléses szerenádot adni? Nekem meggyőződésem volt, hogy akkor is jönnének, ha harminc centis hó lenne, így gyorsan eloszlattam a kételyt. Ebben a pillanatban, mintha egy csapot nyitottak volna meg: hihetetlen szakadó, zuhogó eső vette kezdetét, fújt a szél, világvége, gyehenna. Pokol tüzére jutunk! – mondtam, – ideje megbánni bűneinket, mielőtt megtérünk Krisztus urunk kebelére nyugodni!

Ekkor, mint sátáni rivallás a sötét éjszakában, felordított valaki a kapunál:

– Tozó, engedj beeeeööö!

Kisétáltam a szakadó esőben, pofánvertem, amelyik tegezett itt engem ebben a meghitt percben, majd négy ázott informatika szakmacsoportra orientált, enyhén spicces díszmadár jött be a kerti tető alá csöpögni, akik olyannyira fel voltak pörögve az eseménysortól, hogy várniuk is kellett fertályórát, amíg csökkent bennük a szint annyira, hogy beszélni tudjanak értelmesen. A többiek valami tető alá álltak be a suliban, hogy ne ázzanak, de amint kicsit csendesedett az eső (ami azt jelentette, hogy már el lehetett látni a kapuig), ők is elkezdtek jövögetni. Ezt onnan tudtuk, hogy megint ordítottak, mint az antikrisztus eljövetelének sötét óráján, hogyaszongya:

– Nyissá' kapuuut, Tozóóóóüüüeeeh!

Ekkor már lánccal mentem arra, amelyik ilyetén formán tegeződő álláspontra helyezkedett, de amúgy jó hangulatban telt el az az egy óra, amit itt a tető alatt tölthettünk együtt a szakadó esőben, közösen párologva. Annak azért örülök, hogy a legtöbben tudták, milyen rendezvényen voltak, sőt, még szerenád is volt: összetömörülve a kis helyen elénekeltek (ordítottak) nekem pár örök érvényű klasszikust, örökzöldet. Mulattunk, nevettünk, dáridóztunk kedvünkre. Többek között leporolták és mondhatni feldolgozták az Egyedül a tónál című veretes slágeremet, bár ahogy azt említettem is nekik az este folyamán, én eredetileg máshová helyeztem a hangjegyeket a dal kottáján, ámbár úgy nagyjából környékezték a szólamokat. Kicsit furcsa volt még a Tozó itt a legnagyobb király szövegezésű, feszített ritmusú sláger, amely azon túlmenően, hogy nem teljesen fedi az igazságot, az osztályfőnök mellett állva kissé furcsán vette ki magát. Aztán még Csaba fiam valamit búsan énekelt napközben megkopott kappan hangján a kuka mellett, miközben Robi a kerítésépítésből itt maradt ívhegesztő trafón üldögélt, Laci meg a macska foteljében talált magának kényelmes ülőalkalmatosságot. Ez időben kb. akkor volt, amikor a járólap furcsamód leszakadt egy kicsit a bejárati ajtó előtt, illetve amikor Szabolcs igénybe vette a toalettet.

Mindent összevetve érdekes hangulatú szerenádon vagyunk túl: azt hiszem, valahogy nem is tudtam volna mást elképzelni erről az osztályról. A csendes dalolászás amúgy sem az ő műfajuk, kiereszthette mind a hangját a szomszédok nagy örömére. :) Miután elvonultak, az eső is elcsendesedett, majd teljesen el is állt. Murphy és a törvényei tették a dolgukat ma este is. Mi még hajnali egyig beszélgettünk lecsengett, szépemlékű tanévek végzett diákjaival a tető alatt, majd fél kettő felé már nyugovóra is tértünk. Emlékezetes este volt, köszönöm mindenkinek.

Érettségin találkozunk. ;)