Oldalak

2009. január 30., péntek

After Eight, kék köntösben

Idestova több, mint két éve, hogy az egyik kedvenc csokimat, az After Eight-et bemutattam a nagyközönségnek. Szerkesztőségünkbe a napokban ugyanaz a csoki futott be, csak éppen kék köntösben. Tudjuk, hogy van zöld After Eight, mindenféle kiadásban, van narancsos is egy pár éve, de kékkel még nem találkoztunk, sőt, a csoki hivatalos honlapján sem leltem fel ehhez hasonlót. Ez vagy nagyon új, vagy nagyon kifakult, vagy hamisítvány, bár a beltartalom alapján a hamisítás fel sem merült...

Lássuk, hogyan is néz ki!


E! Kék a bugyija neki! Sehogy nem jön össze az eredeti dizájnnal. Talán a mentol kissé gyengébb a krémben? Egyáltalán meg van töltve krémmel a csoki? Tárjuk fel a csomagolást!


E! Előbukkan a bonbon! Gyönyörű formatervezés, rögvest harapásra csábít. Kissé törmelékes ugyan, de ez csak azért van, mivel eredeti hazájából, Angliából származik, egy poggyász aljában érkezett hozzánk, onnan meg még külön egy másik poggyászban hozzám... lehet oka panaszra.

Harapjunk, amondó vagyok!


E! Iszonyatosan sok krémet rejt! És a krém állaga is merőben más, mint a hagyományos After Eight-ben, annál sokkal folyósabb. De nagyon finom! Pont olyan az íze, amilyennek lennie kell. Nem tolakodik a mentol, nem nyomja el a finom csoki krémes zamatát: ez igazi After Eight. De miért kék? És hova kell ezt sorolni? Ha valaki tudja a választ, ne habozzon megosztani a közzel (és persze velem).

2009. január 28., szerda

Tüdőgondozó

Kisvárosunkba való költözésem után egy évvel allergiás tünetek jelentkeztek rajtam. Ez azóta sem múlt el, így hát gyógyszert szedek rája', meg félévente járok jó minőségű szakorvosi véleményekért.

Így volt ez tegnap is. Elmondom, hogyan is zajlott.

1. Bejelentkezés
Kezdem azzal, hogy rögvest azután, hogy belépünk a szocreál hagyományokkal operáló épületbe, összeszorul a gyomrom. Hiába a jelenleg is zajló tatarozás, az elmúlt rendszer kőkeményen bebetonozta magát a kórház minden szegletébe. (Ilyen dombornyomott, ötvenéves táblák a falon, hogy Tisztaságra ügyeljünk!, érted, mindenkiről folyik a sár ebben a retek időben, pont arra ügyeltünk.) A bejelentkezéshez először elkoccoltam a fő-fő-betegfelvételi ablakhoz. Mint később kiderült, teljesen felesleges volt, mehettem tovább a tüdőgondozóba. (Szerencsére sort nem kellett várnom.)

Ott a bejelentkezés a tipikus kórházi ablakocskánál történt. A tipikus kórházi ablakocska úgy néz ki, hogy van egy ablak, aminek a teteje (!) pont szemmagasságban van. Az ablak két részből áll, amiből az alsót fel lehet tolni. De nem tolják fel, csak félig. A kommunikáció tehát pontosan pöcsmagasságban zajlik, vagyis zajlana, dehát azt már ugye mégsem, így görnyed az ember a sikerért, közben reméli, hogy nem lép egy rettentően szőrös mellkasú férfi mögé. Odaadom a papíromat, meg a TAJ-kártyát, mert azt mindig kérik. Itt elsőként lökik vissza, erre nincs szükség!, jelentik ki. Wtf?

2. Várakozás
Tudatva van velünk 20-as méretű, középre zárt, Times New Roman betűvel a fekvő tájolású A4-esen, hogy a betegek beszólítása azok állapotának és a vizsgálatnak megfelelő sorrendben történik, tehát érkezési sorrend nem játszik. Ez gyakorlatilag tehát azt jelenti, hogy az kerül be először, akinek az egész felső légútját feltöltik kontasztanyaggal, megröntgenezik háromszor, és esetleg egy kisebb műtétet is megejtenek rajta némi légzésfunkció-vizsgálattal karöltve. Akinek ennél egyszerűbb a problémája (mert mondjuk csak egy szakorvosi véleményre vár), nyugodtan végignézheti, hogy a dohányzás által tönkretett, vagy egyéb más problémától szenvedő emberek hogyan botorkálnak el az ajtóig, tűnnek el a vizsgálóban, és térnek vissza. Néha zihálva. Ekkor meg lehet rettenni. Mondjuk attól is, ahogy a fűtéscsövet átvezették az ajtó fölött, konkrétan.

Na de most komolyan. A legalja.hu-ra is beküldöm.

Merengve két és fél órát vártam arra a két perces(nek gondolt) kis találkára, ami végül is tűrőképességem határán realizálódott.

3. Bent a vizsgálóban
Szakorvosi véleményért jött? – kérdezi tőlem. Asztalán egy papír: a fél évvel ezelőtti szakorvosi vélményem, rajta egy sárga fecni, felirattal: szakorvosi véleményért jött. Azért kedvesen mosolygok még. Na, ekkor indul a kálvária. Várakozás közben ugyanis kialudtak a fények a folyosón, az asszisztensnő pedig pontosan ezt a percet érezte alkalmasnak arra, hogy kimenenjen és felhívja a villanyszerelőket. Érted, én bent várok, hogy megírja nekem a témát, ő felkel, hogy beszéljen a villanyszerelőkkel. Nem két beteg között, nem: akkor, amikor én bent vagyok. Probléma nincs: ekkor a doktornő ül a számítógéphez, és hozzáfog megcsillogtatni sokdiplomás tudása legjavát. Az aztán csillog is, be is hunyom a szemem. Előkerül egy másik asszisztens, akitől kódokat kér, hatóanyagokat, mennyiségeket. Ez most új rendszer, valaki kitalálta, hogy szívasson bennünket – tárja elém fájdalmasan keserű élete apró morzsáit. Kísértést éreztem ott és akkor, hogy bevezessem a késések és igazolt/igazolatlan órák összeszámolásának, valamint az év végi bizonyítványok tantárgybontásos beírásának érdekes folyamatába, de aztán elvetettem a gondolatot, mert megkérdezte a gyógyszerek nevét, amiket szedek. (Asztalán még mindig ott a fél évvel ezelőtt szakorvosi vélemény, rajta a szedett gyógyszerek neve is persze.) Készségesnek mutatkoztam, elmondtam, bár mindezen szívélyességet csak a kint eltöltött idő hosszának köszönhetik: egyszerűen nem akartam oda visszakerülni. Szabadulni akartam. Négy aláírás után mehettem is.

Két papír, két recept, 4 aláírás, mindez közel 3 óra alatt. Ilyenkor szoktam ide a végére írni, hogy Magyarország, 2009.

2009. január 27., kedd

Mintegy varázsütésre

Lelkes olvasóink biztosan emlékeznek még a tegnapi, négy témát körülölelő posztra, illetve annak is az első passzusára, amelyben arról mesélek, hogy betegségem ellenére bementem tanítani. Volt ennek a bejegyzésnek egy zárójeles mondata, mely rányomta a bélyegét a mai napomra:

Most elképzelem, ahogy a Főnök olvassa ezeket a sorokat, és elmorzsolja a szeme sarkában megjelenő könnycseppet, miközben aláírja a fizetési prémium utalásának okmányát.

Az úgy volt, hogy én ma bementem a suliba, és ahogy a tanáriba értem, egy fura papiros várt az asztalomon. Fogalmam nem volt, hogy mi lehet, így megnéztem közelebbről. Gyerekek, most őszinte leszek hozzátok: be kell szarni!

Kattra nagy lesz

Hát most mondd már meg! :-) Mennyire jó fejek!

Elképzelem egyébként, hogy Igazgató olvassa a Naplót. (Hogy munkaidőben, vagy azon kívül, ez történetünk szempontjából lényegtelen.) Elér az ominózus pontra, felröhög, és felhívja az igazgatóhelyettest, figyelj már, nézd már meg mit irkál ez a neten. Igazgatóhelyettes megnézi, ő is felröhög, és kitalálják, hogy valamilyen módon mégiscsak lesz itt okmány és fizetési prémium. És lett.


Egyelőre nem váltottam be: ahogy most haladunk, lesz még idő, amikor erre a százasra is szükségem lehet. Spájzolom. :-) Addig is keresek egy fából készült, jó minőségű keretet az okmánynak, és valami jól látható helyre kifüggesztem. Mert ilyenje másnak nincs.

(Egyébként azt említettem már, hogy jó lenne egy szolgálati laptop, amellyel szülőfalumban, a modernizációtól távol is tudnék ilyen remek bejegyzéseket írni?) — ezt csak így zárójelbe teszem a végére. Egyszer már bejött. :-)

2009. január 26., hétfő

Négy aktuális

1. Beteg vagyok, mint az állat. Repedtfazék hangomat ma nem erőltettem a tanulóifjúságra, annál is inkább, mert nehezen tudok bedugult orral beszélni, ráadásul imbolygok és a torkom is fáj. De azért dokihoz csak nem mentem. A délutáni másfél órás ECDL-felkészítő eléggé húzós volt, végig beszéltem. A végén már a világomat nem tudtam, de persze seráfütty, a diákok tudásszintjének növeléséért mindent! (Most elképzelem, ahogy a Főnök olvassa ezeket a sorokat, és elmorzsolja a szeme sarkában megjelenő könnycseppet, miközben aláírja a fizetési prémium utalásának okmányát.)

2. A hétvégén jelentkeztem mérnök-tanári mesterképzésre. Mindezen jelentkezést a felvi.hu elektronikus felületén bonyolítottam le, és én mondom, hogy az a rendszer tök jól össze van rakva. Legutoljára 1998-ban jelentkeztem főiskolára, akkor még A és B lapokkal toltuk. Ez a jelentkezés meg már teljesen más, hiszen egyrészt onlájn, ami ugye rettenetesen modern (éppen töltöttem fel a diákigazolvány-képemet, amikor az egész országban széthalt a net), másrészt meg ugye posztgraduális, így aztán kissé más a menete, mint a rendes főiskolára jelentkezésnek. De tök jó, hogy mindent digitálisan fel lehet tölteni a felvibe, így nem kell vele később foglalkozni. Legalábbis remélem. Persze az idő majd igazolja mindezt, lehet, hogy két év múlva hangosan hahotázom az itt olvasható dolgokon.

3. Új kalandjátékba kezdtem, melynek címe: Runaway - A road adventure. Kevés eredeti szoftverünk egyik tagja ez a darab, és mivel háztartásunk Mistyje már kijátszotta, ezért most én bitorlom a dvd-t. (Eddig én másik játékot toltam.) Hangulatos és gyönyörűen megrajzoltak a hátterek és a karakterek, nagyon elmés a játékmenet, szóval egy igazi gyöngyszem. Meg nem utolsó sorban magyar nyelven adja. A fordításban ugyan rengeteg az elírás, és ez az én szépérzékemet zavarja (pl. fejezet helyett jejezet, a pohár konzekvensen üveg-nek van fordítva, gondolom az eredeti glass-ből, fészer helyett fejsze, és ehhez hasonlók), de mindezt leszámítva nagyon jó játék. Órákat elvagyok előtte, mint nagy kedvencem, a Tomb Raider előtt. És ez azért nagy szó. A legjobb, hogy ha végigjátszom, megvan a második rész, és lehet folytatni a kalandot. (Azt is megvettük eredetiben. Burzsujok-e vagyunk? 1990 Ft volt. :-))

4. Egy online média nem mehet el a hétvégi net-leállás mellett sem szótlanul. Így mi sem. A híradások szerint a fél országban megállt a net, mert elvágtak egy optikai kábelt Baranyában. (Haiku blogja szerint Sanyi bá a ludas.) Mint említettem, én éppen a jövőmet alapoztam, amikor ez megtörtént. De szerintem pirospont, mert

  • felhívtam a szolgáltatót, és nem kellett hat percig ügyintézőt várnom, akitől megtudhattam volna, hogy miért nincs net, hanem rögtön egy borízű hang fogadott, aki közölte, hogy kábelszakadás van, és dolgoznak a hiba kijavításán (majd erélyesen lekúrta a telefont, legalábbis ez hallatszott a felvételen),
  • pár óra alatt helyreállt a rend, azóta is megy minden tökéletesen.
Azért meg rubrikát elfoglaló karó, mert elvágnak egy kábelt, és az egész országban meghal a net. Érted. Az atombiztos technológia exkavátorral való megsemmisítése.

Ma ennyit szerettem volna mondani, pajtások. Serumunumó!

2009. január 25., vasárnap

Máshogy énekeltük...

Nagy volt az öröm akkor karácsonykor! Végre kaptunk egy rendes magnót. Igaz, hogy nem volt sztereó, és az is igaz, hogy legalább annyira egyszerű szerkezet volt, mint egy faék, de mégis a miénk volt! BRG-MK29, Juno!

BRG MK-29 "Juno"
(C) Retronom.hu


Rendkívül gyorsan vérbeli magnóssá váltam, elvakított a kivezérlésjelző villogása. Igaz, hogy kezdetben 2 darab, Setrex márkájú kazettánk volt (ami lényegében magyar gyártmány, mint a Polimer), ezekre anyánk az akkor futó slágereket rögzítette. Az egyik kazettára rá is írta: szamavalidé! Hogy ez egészen pontosan milyen zeneszámot vagy válogatást takart, azt csak sejteni tudom. Arra viszont emlékszem, hogy a másik kazettára az volt ráírva: Slágermúzeum. Főbenjáró bűn lett volna letörölni ezeket a kazettákat. De később nem tudtunk ellenállni a csábításnak, és hülyeségekkel pakoltuk tele.

Szamavalidé a Sertrexen

Később a kazetták csak gyűltek, egyre gyűltek... végeláthatatlan sorokba rendeződtek... és én akkor is új zenére vágytam. Mindenféle márkájú kazettám volt már, tele az (akkori) legjobb zenékkel. Cserélgettük a kazettákat, délutánokat töltöttünk másolással, egyik kazettáról a másikra, másikról az egyikre. Két magnót kábellel kötöttünk össze, egyszerre nyomtuk a Play és Rec gombokat... morzsoljunk el egy könnycseppet szemünk sarkában, testvérek.

Az akkori hang-reprodukálás otthoni szinten nem mozgott éppen magas fokon. Az analóg jelek ide-oda másolgatásával olyan torz művet tudtunk létrehozni az eredetiből, hogy igazából a dallamán kívül nem nagyon tudtunk felismerni semmit belőle. Ráadásul hiányos nyelvismeretünkből adódóan (meg azért, mert a magánhangzókon kívül nem nagyon értettük a dalokat) pár nótát átköltöttünk. Emlékszem, hogy özön meg kettő volt belőle, most hirtelen mégis csak hatot tudok megemlíteni (ráadásul ezeket is már 2 hete gyűjtöm). Álljon itt egy válogatás azokból a dalokból, amiket máshogy énekeltünk. Feliratoztam is, mi így értettük a magnó belsejéből kiszűrődő zörejeket akkoriban.



Egészségünkre.

2009. január 24., szombat

Péntek esti vacsora

Tegnap este egy kollégánál voltunk látogatóban, aki isteni finom paprikáskrumpli-vacsorával várt bennünket. A vacsora elején gyümölcs, utána pedig (miután jól bezabáltunk) desszertként vaníliapuding volt tálalva, őszibarackkal. Majd, hogy az emésztést elősegítsük, tanulságos szemelvényeket néztünk meg a Végső állomás című trilógia harmadik részéből. Ráébredtem újra, hogy miért nem nézek én ilyen filmeket: a szoláriumban bennégős jelenet például néha még eszembe jut, pedig nem is gondolok rá. Teljesen elborzaszt. (Képet lásd itt jobbra. Gyönyörű.)

Igazából, ami miatt jó volt ez a látogatás (a fentieken, illetve a kellemes társaságon túl) az az, hogy abban a lakásban töltöttünk el egy kis időt, amit két évig bitoroltunk. Most persze teljesen máshogyan néz ki: mások a bútorok, és teljesen más az egész miliő. Vannak olyan dolgok benne, amiken nem lehet változtatni, például a kilátáson, ami az állomásra nyílik, és azon, hogy a négyes főútvonal hangja be-beszűrődik a fürdőszobába. Kissé nosztalgikus érzés kapja el az embert. Jó így pár órára visszalátogatni, tudni, hogy melyik lépcsőfok koppan, meg bele sem gondolva tudni, hogy hol kapcsolható a lépcsőház-világítás, de már nem költöznék vissza.

Egyedül a kilátás hiányzik, de az sem észak, hanem dél felé, a mellette lévő lakásból (amit szintén mi béreltünk, csak azt 4 évig). Már akkor tudtam, hogy hiányozni fog, mielőtt elköltöztünk. Hogy megmaradjon emlékeimben, egy rövid videót készítettem 2007-ben: hazaérek, és kibambulok a tájra. És mivel ma megosztós kedvemben vagyok, ezt ti is láthatjátok.

2009. január 21., szerda

Szerdai ötperces

Destruktív hangulatban vagyok.

Mostanában csak azért ülök le a gép elé, hogy a másnapra készüljek. Utána nincs is energiám semmire. Meg nagyon időm se. Ilyen rendkívül hosszú napok után semmi másra nem vágyom, csak egy kis konyharuhába tekert, héjában sült krumplira meleg teával, meg egy kis főtt tojásra, sült szalonnára. Ma ez volt a vacsora. Igazából az, hogy milyen jól sikerült, az megérne egy külön posztot, de most csak higgyétek el, hogy jól sikerült. (Misty fejét virtuálisan is megsimogatjuk, többször.)

Teljesen agyhalott leszek este hét órára. De még azért lefekvés előtt hozzáfogok sudokut fejteni. (Mostanában imádom a sudokut, de nem vagyok hajlandó a Wikipédiás Szúdoku elnevezést használni.) És csinálom keményen, mint egy igavonó barom, írom a számokat rendületlen, de olyankor már nem tűnik fel, hogy egy sorba már a harmadik kettest vezetem be. Persze, ha hirtelen rájövök, akkor készen van a káosz. Szidom a rendszert. Általában kommentálom is ezeket az eseményeket a lap szélén, amikor már teljesen kezdek kipurcanni. Később, friss aggyal öröm végigolvasni. :-)


Na, hát ezt se kell tovább ragozni.

Aztán itt van ez a fos idő: a lakás belül is egy merő sár, mert nem lehet úgy belépni az ajtón, hogy ne kenjek össze mindent. A cipőt meg nem hagyom kint, mert ellopja az a rohadék macska, aki esténként átkullog az udvarra, aztán felül a kukára, meg végigmászkál a kocsin, hogy rohadna meg, ott hagyja a lábnyomait. Szerintem a szomszéd dagadt macskája lehet az, de amint rügyeznek a fák, parittyát gyártok, és úgy seggbelövöm valami horzsakővel, hogy menten felfordul. És akkor jönnek majd az állatbarátok, hogy ejnye, szegény, védtelen teremtés.

Ráadásul van valami a bal lábammal. Időnként úgy érzem, mintha valami forrót öntenének végig rajta. Ilyenkor mindig megijedek, hogy valamelyik záróizmom már nem a régi, és talán elengedtem valami salakanyagot akaratomon kívül. De nem erről van szó, mert semmit nem látni, csak érzem, hogy hirtelen ég, mint állat. Aztán abba is marad, olyan gyorsan, ahogy jött. Kedvesem szerint ez érszűkületre utal. Azt hiszem, hogy holnaptól egy szál cigit se fogok elszívni. Mondjuk ez nem lesz nehéz, mert nem is dohányzom.

Hát ez van velem, pajtások.

2009. január 19., hétfő

Hétfő esti egyperces

Hír az Indexen:


Mennyire vagyok fáradt, ha harmadjára is azt olvastam, hogy "kombón lőtték", és mivel akkor sem találtam benne értelmet, bezártam a böngészőt?

2009. január 18., vasárnap

Analógia autókra

Sokszor előfordul, hogy olyan ismerősökkel fut össze az ember, akik nem értenek a számítástechnikához, mégis igényt tartanak arra, hogy az ember elmagyarázza nekik, mi történik éppen a gépükkel, vagy mit jelent az, hogy a gép lefagyott. Ilyenkor én rendszerint az autóval szoktam példálózni, és mindent arra vezetek vissza, feltételezve, hogy autóban azért mindenki ült már. Meglepő módon a legtöbb informatikával kapcsolatos feladatot vissza lehet vezetni az autókra.

Miért mondjátok, hogy lassú a net?
Tegyük fel, hogy az autószalonban azt ígérték, hogy a kocsid háromszázzal fog száguldani, és fél másodperc alatt gyorsul százra. Ezzel szemben ledudálnak téged még a mellékutakon is, mert csak negyvennel tudsz menni. A legfájóbb az, hogy ezért az autóért többet fizettél egy éve, mint az, aki most vesz egy hasonló autót. Ráadásul ő legalább ötszázzal tud vele száguldani.

Lefagyott a számítógép. Ez mit jelent?
Az autód egyszer csak megáll. Ha a lámpák világítanak, úgy maradnak. Nem lehet őket ki- vagy bekapcsolni. Dudálni sem lehet. Csak úgy lehet megoldani a problémát, hogy az autót leállítod, vársz egy kicsit, és beindítod. Onnantól kezdve megint minden normálisan működik.

Mi az a bejelentkezés?
Azt jelenti, hogy egy autó ajtaját csak a saját kulcsával tudod kinyitni. Más kulcsokkal is próbálkozhatsz, de egy pár próbálkozás után vagy te unod meg, vagy beletörik a kulcs a zárba, és utána már próbálkozni sem lehet. Akinél az autóhoz való kulcs megtalálható, az mágikus módon ki tudja piszkálni a zárból a beletört kulcsot.

Mi az a trójai vírus?
Képzeld el, hogy egy reggel az autód ablakán, az ablaktörlő alatt találsz egy levelet Hogyan fog az autód háromszázzal repeszteni? címmel. Bár nem nagyon hiszel benne, de kinyitod, és azt olvasod benne, hogy vágd el a fékcsöveket és a gázbovdent, meg szedd ki a motor elől azt a felesleges vízhűtőt és az akkumulátort, az úgyis csak nehezék az autóban. Mindezt meg is csinálod, aztán csodálkozol, hogy az autód nemhogy háromszázzal nem megy, de el sem indul, ráadásul rá kell áldoznod egy csomó időt, ha rendbe akarod hozni. Néha esetleg pénzt is.

Miért mondja a gyerek, hogy lassú a gépe, mikor két éve vettem neki? Hogy lassulhat le az a gép ennyire?
Vettél egy tök jó autót a gyereknek, ami akkor tökéletes volt. Időközben azonban a haveroknak is vettek új autót a szüleik, de azokban az autókban már két motor van, hatszázzal mennek, hamarabb gyorsulnak százra és van bennük DVD-lejátszó, ezerkettőszáz wattos audiorendszer, plazmatévé, korcsolyapálya és medence is. A gyereked autója valójában nem rosszabb, mint akkor volt, amikor megvetted, csak az idő elteltével egy csomó gyorsabb és több extrával rendelkező autót dobtak a piacra. Azok mellett tűnik lassúnak.

Kiírtam egy filmet DVD-re. A gépen meg tudom nézni, de az asztali DVD-lejátszóban nem. Ez miért van?
Képzeld el, hogy vannak olyan autókereskedések, amelyek csak a piros, a kék, vagy a zöld autókkal foglalkoznak. A számítógépben lévő DVD-író egy olyan autókereskedés, aminek gyakorlatilag mindegy, hogy milyen autót viszel oda, bármit átvesz. Az asztali DVD-lejátszó azonban nem ilyen: ő csak egyféle színű autóval szeret foglalkozni. Esetleg kétféle színűvel. Valószínűleg, te a harmadik színű autót próbálod meg rátukmálni, amit ő konzekvensen visszautasít.

Azt írja a gép, hogy General Protection Failure. Akármit állítok át rajta, nem lesz jobb. Mit csináljak?
Tegyük fel, hogy nem értesz az autókhoz, de van jogosítványod. Ha az autód megáll, és hatalmas füst száll fel belőle, biztos, hogy nem fogsz hozzá szerelni és mindent eltekerni meg átkötözgetni, hanem hívsz egy szakembert, aki meg tudja állapítani, mi a baj, és tudja, mit kell kezdeni vele. Miért nem cselekedsz így a számítógépedet illetően is?

Egyik haverom azt mondta, hogy ő Linuxot használ, nem Windowst. Én is használhatom azt?
A Windows egy olyan autó, ami ugyan sokba kerül, de a legtöbb vezető sikeresen elboldogul vele. Könnyű vezetni, minden kézre esik a műszerfalon, és ha az ember nem akar rallyversenyeket nyerni az autójával, akkor biztos lehet benne, hogy minden nap be tudja indítani, és el tud jutni vele oda, ahova akar. A Linux ezzel szemben egy olyan autó, ami tök ingyen van, cserébe viszont gyárilag nincs motorháztetője, mivel a lámpák bekapcsolásához és a duda nyomkodásához is bele kell bújni a motorba, és ott megtalálni a megfelelő kallantyút. Általában azok használják, akiknek rengeteg idejük van, és szeretnek könyékig motorolajosak lenni a nap végére.

2009. január 16., péntek

Zsebben hordott kisfilmek

Hamarosan 5 éve lesz, hogy megvásároltam a jelenleg is használt fényképezőgépemet. Koros darab, de összeszoktunk, meg aztán drága műszerek ezek, az ember nem vesz csak úgy egy újat, mert arra szottyan kedve. Az újra spórolni kell, teszteket kell olvasni róla. Az újat ki kell választani.

Nem ez volt azonban az első fényképezőgépem. Valamikor 2003 májusában elkapott a láz, és minden spórolt pénzemet egy digitális fényképezőgépbe öltem. Persze nem kell komoly szerkezetre gondolni: a megvásárolt masina GSmart mini névre hallgatott, és így nézett ki.

A kis gép nagy előnye volt, hogy bárhol elfért (akkoriban még luxus volt a kamerás mobil). Én mindig magamnál tartottam, állandóan a zsebemben volt, és kattogtam, meg néha videóztam vele. Rengeteget bicikliztünk és sétáltunk együtt. Kijelzője nem volt a gépnek, csak egy mini-LCD, ami azt mutatta, hogy még hány kép vagy videó fér a memóriába, így minden este meglepetés volt, amikor letöltöttem a képeket – azokat ugyanis csak számítógépre töltve lehetett megnézni, más módon nem.

Olyan 13.000 forintot adhattam érte akkoriban, és ez meglehetősen nagy összegnek számított, főleg, ha – mai szemmel – végignézzük a specifikációt. Nos, kérem: kb. 50 jóminőségű képet tudott rögzíteni 640×480 pixeles felbontásban, de ezt normál minőség esetén kb. 100-ig lehetett növelni. 320×240-es képek esetén lehetőség volt jóval több (kb. 200) képet is eltárolni. A kis gép kb. 10 darab, 10 másodperces videót is tudott rögzíteni, és ez az, amit a mai napon újra felfedeztem. A digitális fényképek rendezgetése közben ugyanis a könyvtárak mélyéről előkerült a GSmart, és abban egy videos nevű könyvtár, és feltárult az abban rejlő, általam nagyon-nagyon régen látott tartalom.

Istenem... mint amikor több év után előkerülnek a a gyerekkori emlékek... már nem is emlékszünk rájuk, de egy-egy apró kacatról számtalan emlék jut eszünkbe. Én már nem voltam gyerek 2003-ban (23 éves voltam), de az akkori életemet jól mintázza ez a pár videó. Abban az évben kezdtem el dolgozni és önállóvá válni, egyben ott ért véget a felhőtlen fiatalkorom is. Álljon itt most egy kis válogatás a zsebben hordott, 10 másodperces kisfilmekből. Remélem, tetszeni fog nektek is.

2009. január 15., csütörtök

RE: A Dove csoki

A Dove csokiról írott cikkben megígértem, hogy tájékoztatlak benneteket arról, hol lehet még kapni nálunk ebből a finomságból. Most délelőtt megérkezett a Mars Magyarország válasza, íme:

Köszönjük szépen érdeklődését és pozitív visszajelzését termékünk iránt.

A DOVE csokoládé táblás kiszerelésben a 90-es évek elején, közepén volt kapható Magyarországon, majd forgalmazását vállalatunk beszüntette. Később a Celebrations válogatásban megjelent valóban a DOVE is, de önállóan bevezetni nem tervezzük Magyarországra.

Hozzánk legközelebb a termékek Ausztriában szerezhetőek be. Reméljük válaszunkkal nem szomorítottuk el és bízunk benne, hogy termékeink továbbra is megelégedését szolgálják.

Gyászoljunk együtt, pajtások. (Valaki nem jár az osztrákoknál mostanában?)

2009. január 14., szerda

Megvilágítsam?

– Mit kell csinálni? – hallom a hátsó sorból a suttogást, önálló feladat megoldásakor.
– Megvilágítsam a feladatot? – kérdezek rá.
– Nem, én a feladatot nézem – mondja ő.
– Igen – mondom – én ezt értem, de megvilágítsam, mi a feladat?
– Nem internetezek, a feladat világít – mondja, mert a monitor fehér fénye arcán világít, és azt hiszi, hogy arra gondolok, talán éppen internetezik a feladat helyett.
– Én ezt értem – mondom, emelkedő pulzussal –, akkor inkább úgy kérdezem, hogy érted, mi a feladat?
– Értem, azt csinálom – mondja, és felém fordítja a monitort. – Ez világít! – teszi hozzá.

Vannak napok, amikor nem kellene bejönnöm dolgozni.

2009. január 13., kedd

Gizel nénéd és az ügynök

Valahun onnan indútt az egész történett, hogy a Zelenákné filya mán megint elemibe van, oszt' a bestye elcsikkasztott egy kölyökkutyát valamelyik hátsó portárul. Így beszélik. Na, a jószágot kivitte a kopolyakútho' a határba, oszt' úgy ahogy vótt, felkötte az valami bálamadzagra. Mélységesen megbotránkoztam, amikor meghallottam (szomszédom, a Terka monta hazafelegyövetbe az ábécébül). Vetettem is a keresztet a mellyemen. Azóta a szomszéd Fánglival is embersígesebben bánok, annyira megsajnáttam a kutyakölyköt. A gyereket oszt megfogták a csendőrök, el is hurcolták, de onnantú kezdve Zelenáknét megszátta valami démon, még egyedű vót. Aszongyák éccaka beszaladgál a hombárba, oszt' ott gyútogat, meg felettébb kacag valamin. Előszedett a múttkor is onnat valami pőst, oszt' azt gyútogatta az udvaron, a zíz ha el nem eszi a mellyit. Pár hónapra rá oszt' kiengették a gyereket (azé' vót ollyan sokáig bent, mer' – aszongyák – valami mást is tanáttak tán nálla), hát eléggé piszle-poszla vótt, megviselte a tömlöc a mocskot. Ekkor oszt' Zelenáknéba úgy-ahogy visszagyött a lélek, pedig nem vót egy misén se, az átkozott.

Aszittem ezzel oszt' vége is lesz az egésznek, de valamelyik nap tátorján rossz idő vót, heee, csak úgy csapkotta a komraajtót az ámbitus alján. Menek kifele, mer' látom, hogy kint maradt a konyharuha a madzagon (eztet szeretem, tudod-e, mer' a mostaniak ollyan hitványak hogy mingyán kilököm őket, nem szíjják a vizet se). Mondom, leszedem, még mielőtt elviszi a szél. Hát ahogy ott lampuskodok, eccer látom, hogy ménkű ordít a kapuba egy fijatalember. Na, mondom, ennek is elmentek otthonrú, de még tán a kúcsot is elvitték, hát mit járkál illyen viharba? De oszt' csak észrevettem, hogy nekem ordít valamit, de annyira csapkotta mán akkor a hullámpalát az esső, hogy csak nem értettem, mirű beszél. Mondom illyen rossz időbe még a Fángli is bemenekűl a házába (pedig azt átalába' kint eszi a fene az udvaron meg az uccán), hát csak nem hagyom hogy az én kapumba csapja agyon a villám, ha mán a járdát megcsinátattam. Még a végin feldúrnák megin'. Kimentem, mondom neki, gyere befele. Na nem úgy a, tisztaszobára rá se nézhetett, csak a konyhára engettem be, mer' azé hallottam mán hiradóba, hogy ezek feltúrják a házat, ha az ember egy fél pillanatra ódalt sandít, meg átverik az embert a tézezressel is.

Na, ezt oszt' nem zavarta, hogy a sparhelt mellé rendeltem. Észér egy gyerëk vót, elkezdett nekem valami ollyant mondani, hogy ha én most adok űnéki pézt, akkor hogy azt ű majd kamatostú visszahozza énnékem. Na, ekkor mán inkább azt gondóttam, hogy csapott vóna bele a villám, még a petúniákat se bántam vóna. Előszette a táskájábul azt a ménykő sok íratot, oszt' gyugta az orrom alá, hogy ez nekem mennyire megéri. Aszitte látok a kuslim nékű valamit is. Na, elég abbú annyi, hogy összezsendűttünk betyár módon, ollyan három perc alatt. De mán akkor kezdett erőszakos lenni, hogy csak van egy kis péze, mama, csak van valamennyi péze. Mondom anyádat híjjad mamának, van énnekem onokám, az meg nem te vagy, eriggyél kifele. Oszt' csak ott tuszkúlom kifele az ajtón, az meg mán oszt' megfeszítette magát. Elszökött az erőm valahun, de ekkor oszt' – hogy oszt' hunnat, aztat én nem tudom – előgyött a Zelenákné fija, oszt' akkorát csördített az észérnek a fülire, hogy hirtelen asse tutta ki kivel van. Hozzáfogott a Zelenákgyereknek magyarázni a kamatlábrú', na, erre oszt' megint kapott egyet. Szakatt az eső, én hántam a keresztet a mellyemre, úgy hadartam a miatyánkot, hogy abba hiba nem vótt. Ezek meg csak böstörögtek ottan. Annyira rastogott a csontya a fijatalembërnek, hogy mán én montam a Zelenákgyereknek, vegyen hát vissza. (Fítem, hogy a végin felakassza itt nekem a kapufélfára, mint a kutykölyköt, vagy mittudomén milyen kegyetlenségekre kípes ez. Az annya csak a sátánnal cimborátt.)

Na, miután oszt' jó megszaggatták egymást, meg rájamértek egymásra pár pofont, elment a fijatalember. Én mán közbe' csak befordúttam a konyhára, mondom, meghíjjom a rendőrt, de oszt' zörgeti az ablakot a Zelenákgyerek, hogy ne híjja űköt, elment. Oszt' mire kimentem, hogy szónék a gyereknek, hát gyönne be oszt' raknám rendbe, úgy eltűnt, mintha ott se lett vóna. Akkorra mán oszt' alábbhagyott az idő is. Annyira elfárattam, hogy muszáj vóttam nyútóckonnyi kicsit a sezlony széjin. Amikor meg felébrettem asse tuttam, hogy ámottam-e az egészet, vagy nem.

Kűsűbb, ahogy oszt' ott teszek meg veszek, csak buddogott bennem a gondollat, hogy a gyerek csak jót cselekedett végtire, vinni kéne hát nékik valamit. Sütnyi mán nem fogok, meg a Zelenáknét ki se álom (be nem teszem a lábam a sátán tanyájára), nem tuttam mitévő legyek. Végtire oszt előszettem a komrábul valami jóféle, többéves pájinkát (az uram dugdosta mindég a fűríszgíp tokjába, én meg úgy csináttam, mint aki nem tudja, hogy ott tőt a gép mellett). Aztat a fajtát szettem elibe, amibe egy évbe csörgős almát is belefőzött az a drága jó ember. Áttőtöttem valami hitványabb butéliába, oszt' amikor arrafele mentem, letettem a kapujok elejbe, majd megtanájják. Remélem megissza, nem gyúccsa be ezt is valamibe (mer' gyönyörűjen ég ám)!

Na, közbe menek, mer' valami megint fellökte a savamat, a zíz enné el, tömök rá valamit, oszt' nyútóckodok a hiradó előtt. Isten megággyon benneteket.

2009. január 12., hétfő

Torna

Tegnap láttam egy műsort a Discovery-n, amiben egy pasas átúszta a La Manche csatornát. A 34 kilométeres távon 6 kilót fogyott. A műsor izmainkról szólt, meg arról, hogy meg lehet tanulni azt a képességet, ami által egy idő után a test saját magát (jobbára a zsírt) lebontva jut energiához.

Azelőtt egy másik műsort láttam (szintén az említett csenölön), amiben megmutatták, hogy hogyan készül egy futógép, amivel könnyedén kondiban tarthatjuk magunkat.

Ezek jelek, azt mutatják: tornáznom kellene. Talán fogynom is. Karácsony környékén felmásztam a mérlegre, és a mocsok több mint szá nagyon sokat mutatott. Ez az állapot tűrhetetlen, tornához kellene folyamodni. De egyelőre azt sem tudom, hogy hol kellene elkezdeni. Ez a testmozgás-kérdés egyébként mindig előjön nálam. Régebben futottam egy ideig, aztán leálltam. Az igazat megvallva nem is a fogyás, mint inkább a jobb erőnlét lenne kívánatos. Aztán majd meglátjuk.

Valahol az archívumban fellelhető két fitnesz-videó, de egyes források szerint azok szarok, mert mindegyik gyakorlathoz kell szőnyeg, súlyzó, kisszék, mozsár, golyóscsapágy és biciklilezáró. Nem kivitelezhető. Most fogjak hozzá, és hódoljak be Norbinak? Azt meg annyira nem kívánja egyetlen porcom sem. Tanácstalan vagyok, szerintem még egy pár napig gondolkodom a testmozgás kérdésén, hátha addigra elfelejtem.

Valamikor régen volt egy naaagy szekrényem, és ebben a naaagy szekrényben igen nagy méretben volt kinyomtatva az alábbi:

És ha nekem munkakedvem támad, leülök egy csöndes sarokba, és addig várok, amíg elmúlik.

Ez befolyásolhat?

2009. január 10., szombat

Peak meter

Végiglapoztam az aktuális JVC és Panasonic katalógusokat. Rengeteg gyönyörű gépet láttam, ami említésre érdemes, és szívesen elfogadnám a saját háló- és tévézőszobámban is. Ilyen például a Panasonic SC-AK770 hifike, vagy a SA-BX500 7 csatornás rádióerősítő, hozzá illő faburkolatú (és – figyelj! – famembrános) hangszórókkal (bár ez utóbbi JVC fejlesztés).

Panasonic SC-AK770

Panasonic SA-BX500


WoodCone hangszórók a JVC-től

Amit azonban meg kell állapítani, az az, hogy a nyolcvanas és kilencvenes években reneszánszát élő peak meter teljesen eltűnt a mai gépekből.

A peak meter egy kis kijelző volt, aminek szerepe mindössze annyi, hogy az audiójel pillanatnyi értékét (pl. hangerősség) egy vizuális skálán ábrázolja. Feltételezem, hogy ilyet biztosan látott már mindenki, a zene ütemére ugráló, fluoreszcens csíkokra gondolok. Mint amilyen pl. a Sony TC-RX55-ös magnódecken volt.


A számláló mellett elhelyezkedő kijelző felemelő élményt nyújt, ahogyan a zene ütemét vizuálisan is követhetővé teszi, valamint jelzi a legmagasabb (peak) értékeket. Manapság miért nincs ilyen a hétköznapi eszközökben? Igazából ez a magának egyre inkább utat törő minimalista dizájn, a funkciók be- és kikapcsolásának távirányítóra zsúfolása azt eredményezi, hogy az emberek elkényelmesednek: hozzá sem érnek a géphez, amit drága pénzen megvásároltak. Én még emlékszem olyan magnósra, aki a drága pénzen megvásárolt magnódeck fémbevonatú kapcsolóihoz soha nem ért hozzá csak úgy, ahhoz mindig egy vékony kesztyűt használt, hogy az ujjlenyomatok ne tegyék tönkre a gép esztétikáját. Hol van már manapság ilyesmi, az érintőképernyős (agyonujjlenyomatolt) telefonok világában?

Nekem hiányzik ez a fajta igényesség. Már csak a Winamp virtuális VU-meterét, valamint a YouTube-videókat böngészhetem a témában.



(Ha érdekelnek a régi, szalagos magnók, olvasd el kapcsolódó cikkünket!)

2009. január 9., péntek

A Dove csoki

Örvendetes, hogy az olyan régi márkák, mint a Traubisoda, vagy a Márka egyre több helyen megtalálhatóak a boltok polcain. Elszórakoztatnak azok a hajlott korú hozzáértők is, akik ugyan 15 éve már, hogy nem ihattak ezekből az üdítőitalokból, manapság megállapítják: ezeknek már nem olyan az íze, mint régebben. "Kicsit más" – mondják. Szerintem a Traubisoda nagyon is ugyanolyan, mint valamikor volt. Esős nyári napokra emlékszem, amikor nem okozhatott más felüdülést, csak a Traubisoda. Meg a krémesen finom Dove csoki.

De hova tűnt a Dove csoki? Elveszett termékek nyomában című mini kutatássorozatunk legújabb epizódjában erre keressük a választ a Chokito és a Chio Sombreros után. Teljesen nem vonhatták ki a forgalomból, hiszen itt-ott felbukkan: a Celebrations nevű aprócsoki-válogatásba egy-két darabot ügyesen beleszórnak (+egy-két darab Dove Caramel-t is, ami legalább annyira finom), de arra azért ügyelnek, hogy a Mars és Snickers csoki azért túlnyomó többségben legyen. Így a hiány még fájóbb. De magát a csokit, csoki formájában sehol nem látom. Tegnapelőtt kínomban már Dove csokoládés italt vásároltam, ami legalább annyira tömény és sűrű, mint valamikor a Dove csoki volt, de ugye mégsem csoki. Gyerekkoromban pedig táblaszámra zabáltuk, azóta már a dizájnja is megváltozott kicsikét, szeletes formában kapható:

A biztonság kedvéért szerkesztőségünk levelet intézett a Mars Magyarországhoz, amelyben rákérdeztünk, miért nem találjuk a terméket a boltok polcain? Ha választ kapunk, ti lesztek az elsők, akikkel megosztom. ;-)

2009. január 6., kedd

Hosszú haj, hülye zene

Nem értem én az embereket.

17-18 éves koromban hosszú hajam volt. Olyan igazán hosszú. Ráadásul tetszett is a nagyközönségnek, mindenki elámult rajta, hogy milyen hullámos, sokan nem hitték el azt sem, hogy természetesen egyenetlen, állandóan bizonygatnom kellett. Aztán eltelt egy kis idő, és egyre többfelől hallottam, hogy hát ezt bizony le kellene vágatni. Édesanyám, mint legfőbb kritikusom, egyenesen ablakon kidobott pénznek minősítette a fodrászra költött forintokat (nyilván nem volt nagy a változás, amikor csak a szálkás hajtöveteket stuccolta meg a fodrász).

Aztán egy nap nagyot gondoltam, és levágattam az egészet. Családi fodrászunknál legalább négyszer kellett okézni a biztonsági kérdésekre, mire hozzákezdett a művelethez. Rendkívül meglepődtem a levágott haj mennyisége láttán, és még napok múlva is dobáltam a nem létező hajfürtöket az orcám elől – csak kicsit hülyén jött ki, hogy mindezt tüsi hajjal csináltam. :-)

Akkor mindenki megőrült: hát miért kellett levágatni azt a szép hajat? Hát hova lett a hajad, olyan jól állt. Hogyhogy levágattad, én biztosan nem tettem volna – szajkózták, és nem is nagyon tudtam hova tenni a dolgot akkor.

Teltek-múltak az évek, telek és nyarak jöttek, amikor tavaly megfogant bennem a gondolat, hogy hosszú hajviseletem tíz éves jubileumára újra megnövesztem egy kicsit a sérót. Édesanyám azóta is rendíthetetlenül támad: hát hogy nézel ki kisfiam? Eleinte mindenkinek tetszett az egyre növekvő haj, most pedig már a legtöbb helyről azt hallom, hogy éppen ideje lenne egy kicsit kisebbre venni a figurát. A hajam most tart ott, hogy kb. 2 hónap, és normális viseletnek mondható, túl vagyok a "se nem kicsi, se nem nagy" elviselhetetlen fázison, kezd beállni, szóval nem tudom, hogy mitévő legyek.

Szavazzatok ti is! Melyik a jobb: a rövid, vagy a hosszú hajú Thozoo?




Ja, és hogy honnan a poszt címe? Jó az új Republic album, hallgassátok meg, ha szeretitek és tehetitek!

2009. január 2., péntek

Ujjhagymás tojás

Több forrás szerint a beszéden kívül az embert a befelé forduló hüvelykujj emeli ki az állati sorból. A hüvelykujj hasznos társunk: segítségével meg tudunk fogni különböző tárgyakat, tudunk kapaszkodni és ezen túlmenően egészen aprólékos teendőinkben leszünk nagyon ügyesek. Például meg tudunk fogni egy fej hagymát annak érdekében, hogy az esti vacsorához (hagymás tojás) felszeleteljük. Így tettem én is, akkor még nem is gondolva, milyen tanulságos lesz ez a kis konyhai manőver.

Egy olyan szeletelőt választottam ki a konyhai eszköztárból, amelynek csomagolásán 17 különböző nyelven (köztük magyarul is) szerepelt, hogy az eszközbe applikált szeletelőkések ultra élesek. Egészen pontosan ezt a jelzőt használták: ultra éles. De hiszen mit nekünk figyelmeztetés, és baráti jó tanács, mit számít, hogy az eszközhöz műanyag bizbaszt adnak azért, hogy a felhasználó véletlenül se vágja el a kezét. A magyar ember nem ad az ilyen picsarázásra, hiszen a magyar ember éhes, és olyankor nincs ilyesmire idő: cselekedni kell.

Hozzá is fogtam szeletelni a hagymát hatalmas virtussal. A vékonyra vágott karikák fölött érzett örömömet már éppen tolmácsolni akartam szintén a konyhában tartózkodó páromnak, amikor hirtelen éles fájdalmat éreztem jobb kezem hüvelykujjában, és patakban eredt el rubintpiros vérem. Az történt, hogy a szeletelő kivágott egy - a hagymához hasonló - vékony szeletet fent említett ujjam begyéből, tulajdonképpen egy pillanat alatt egyenesre gyalulta annak igencsak hasznos domborulatát.

A vérzés órák múlva állt csak el, mindenféle házi praktikát bevetve (klopfoló, filctoll, korongecset, Enya-lemezek stb.). Nem is a fájdalom volt a legdurvább az egészben, hanem az, hogy az elmúlt egy napban semmit nem tudtam csinálni. Kiderült számomra, mennyire hasznos is ez az ujjam. Magam nem mondtam volna meg, de tulajdonképpen mindenre ezt az ujjat (is) használom. És mivel hogy sikeresen kiiktattam, így problémába ütközött bárminek a megfogása, a fogmosás, az sms-írás és a szóköz billentyű hatékony kezelése a számítógépen, az orrfújás, a reggeli hajmosás, a kézifék kiengedése (na ez brutális volt), és még sorolhatnám mennyi minden.

Szegény ujjam már gyógyul, de ahogy kinéz, azt leginkább a teraszos talajművelés által kialakított szintekhez tudnám hasonlítani. Ezzel a bejegyzéssel is tornáztatom, mivel mindezen sztorit telefonon írtam meg, nem kevés idő alatt. (Azt persze kifelejtettem az egészből, hogy a hiányzó ujjdarab nem lett meg, de a kaja elkészült. Kannibalizmus.)

Elindult az új év tehát, de résen leszek ezentúl. Műanyag, el nem távolítható, ujjvédő bizbaszt minden háztartási eszközre!