Oldalak

2012. augusztus 17., péntek

Lakásfestés

Hosszas tervezés után idén végre rászántuk magunkat és belevágtunk a sokak által rettegett lakásfestésbe. Mivel mi még soha nem festettünk lakást, ezért ugyan voltak fogalmaink arról, hogy mennyi munkával jár ez a tevékenység, de mégiscsak más, ha az ember a saját bőrén tapasztalja meg a dolgokat.

Legelőször hadak útját megjárt nagyöregektől próbáltunk meg tapasztalatokat gyűjteni. A gyűjtésben a családtagok és ismerősök rögtön segédkezet nyújtottak, persze egyikük sem ugyanúgy csinálja a festésnek művészetét és egyikük sem ugyanarra a festékre, módszerre, megoldásra esküszik, ami csak még jobban összezavarja a festéssel csak most ismerkedő ambíciózus lelkeket. Amiben azonban mindegyikük egyetértett az az, hogy jó minőségű festéket kell vásárolni és azt hengerrel kell a falra felvinni. Így aztán a festés megkezdése előtt el is költöttünk majdnem húszezer forintot két vödör festékre (amiből később újabb két vödörrel kellett vásárolni), hengerre (cérnahenger, kicsi és nagy), festék-lehúzóra, hengernyélre, glettanyagra, repedéstömítő pasztára, ecsetre, glettcsiszoló papírra, ilyesmikre. Igyekeztünk mindenből jobb minőségűt vásárolni, reméltük, hogy ezt a későbbiekben se bánjuk meg (nem is bántuk). A festékboltos asszonyság is segítségünkre volt: nekem egy olyan henger volt szimpatikus, amiben bordó mintázat volt, odavittem hozzá, hogy diszperzittel akarok falat festeni, jó lesz ez? Azt mondja nem, mert ez lazúrhoz való. Na, ennyire értek hozzá. Kedvesem ecsetet választott, neki azt mondta, hogy ne azt a fajtát vigye, mert annak úgy szétáll a szőre, mint a k_rvák lába. Eképpen lettünk útba igazítva.

Tárgynapon a vödörhöz állva a festés teljesen más arcát mutatja, mint amikor kívülállóként nézzük a műveletet. Valahogy hozzá kell kezdeni. Teljesen természetes, ha mást látunk festeni, hogy úgy rendesen halad fel a szín a falra, de ez azért nem ilyen egyszerű. Top-down módszerrel (felülről lefelé haladva) én mindig a plafonnal kezdtem a sort. Gyönyörűen dalmatásra fürödtem a festékben, mire rájöttem, hogy mennyit kell belőle a hengeren hagyni ahhoz, hogy fogjon is a plafonon, de ne csöpögjön szanaszét a falon, meg a padlón, amit az első helyiségnél még nem fedtünk le takarófóliával. Én naivan azt gondoltam, hogy ha hat helyiség van a lakásban, akkor azt hat nap alatt biztosan le lehet festeni, de ez korántsem így van. Egy üres lakásban talán össze is jött volna mindez, de mivel állandóan minden bútort és egyéb kegytárgyat át kellett költöztetni egyik helyről a másikba, ezeket leportalanítani, lemosni kell, majd a másik helyről visszaköltöztetni az egyikbe, így ez egyáltalán nem ment olyan egyszerűen. Összességében 9 napig tartott, mire minden a helyére került.

A harmadik napig még élvezet a festegetés, tetszik, hogy haladunk, meg hogy szépen elüt a már festett a fal a még nem festettől, ez azért megnyugtatja az embert, hogy nem hiába dolgozik. A negyedik nap környékén azonban általános fáradtság lett rajtam úrrá, nem is volt baj, hogy itt tartottunk egy fél nap szünetet. Még a kaszás is megkísértett: véletlenül beszippantottam a lecsiszolt a glettport és hát egész pontosan majdnem megfulladtam. Utána persze mindenki tudta, hogy „jaa, hát azt maszkban kell”, meg hogy „jaa, hát az ablaknak nyitva kell lenni”, hát legközelebb már én is tudni fogom. Maszk híján törölközővel terroristának öltözve csiszoltam, ekkor meg azért nem kaptam levegőt, mert a törölköző annyira jól szűrte a port, hogy szinte a levegőt is kiszűrte. Egy idő után aztán elkaptam, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Mire mindent befejeztünk, mesteri szinten űztem a glett lecsiszolását a falról.

A lakás festésének során számos mérgelő tényező jön a képbe. Először is a festék akaratunk ellenére is le-lecsöppen a padlóra, meg a falra. A falon jól el lehet dolgozni (ha észrevesszük), a padlóról viszont azon nyomban fel kell törölni, ugyanis ha ez elmarad, akkor kínkeservesen lehet csak feltakarítani onnan. Aztán a másik dolog, hogy a festék mindig akkor fogy el, amikor a legjobban nem kellene: nálunk pl. egy szoba festésének 80%-nál fogyott el a második vödör festék. Egy napot kellett várni, mire újra festékhez jutottunk, így a szoba félkészen állt. Aztán ott vannak a pókok, akik még meg se várják, hogy száradjon a fal, már mennek felfelé a sarkokba, de onnan csak lepöccinteni lehet őket, hogy a frissen festett falon megmaradjon a fehér. De a legidegesítőbb mégiscsak az, hogy gondos munkánk ellenére sem sikerül minden falfelületet lekenni és ez csak száradás után mutatkozik meg. Az ember már azt hinné, hogy készen van, de valójában még egy csomó apró javítás ezután következik – nyilván egy szakember ezektől a hibáktól már mentes. Ez mondjuk azért is lehet, mert ha nincs elegendő fény, akkor egyszerűen a fehér falra fehér festéket kenve nem látni, hogy hol is tartunk, a fal melyik részét kentük már le és melyiket nem. Borongós időjárás nem jó, lámpafény nem jó, igazából semmilyen fény se jó: az ember egy idő után már teljesen vaknak érzi magát, ahogy a nagy fehérséget bámulja. (Nyilván fehér falra pirosat kenve jobban fel lehet fedezni, hogy mely területeket hengereztük már be és melyeket nem.)

A 9 nap alatt nem a festés tette ki az idő nagy részét. Azt mondhatom, hogy ebből az időből kb. 3-4 nap volt a festés, 1-2 nap a különböző likak, repedések stb. javítása és a fennmaradó idő pedig a pakolás. Pakolni ki, pakolni be, takarófólia le, bútorokat letakarni, létra be, létra át, mindent letörölgetni… á, valami idegőrlő tud lenni. Visszapakolni, karnist visszatenni, lámpabúrát visszatenni, függönyt visszatenni… döbbenet, hogy ezek mennyi időt el tudnak venni. Meg se gondoltam volna, hogy ez ilyen sokáig tart.

Jó tanács, hogy ha kisállatot tartunk (pl. macskát), akkor azt próbáljuk meg távol tartani a műveleti területtől. Nálunk a visszatérő Grizzli macska egy ízben a telepakolt kisszobába masírozott be, ahol akkora kupleráj volt (mivel az egész ház beltartalma oda volt pakolva), hogy eltévedt és nem tudott kijönni, mi meg a sok cucc miatt nem tudtunk bemenni. Egy idő után csak kitalált azért. Ezen igencsak jót röhögtünk – igazából a nap nagy részében röhögtünk valamin. Akkor is kiröhögtük a macskát, amikor megkóstolta a glettet, majd mivel az nagyon nem ízlett neki, a csemperagasztót is. Ezt már nem bírta el a büszkesége, így bosszúból a frissen glettelt falat az ajtó előtt összecirmolta a szőrével. Ő igazából ugyanoda ment, ahova mindig szokott, csak az éppen nem a megszokott omladozó fal volt, hanem annak javított változata.

Lényeg a lényeg, hogy immáron a jól végzett munka örömével gazdagodva megszépült a lakásunk. Látható, hogy mennyivel világosabb van idebent, a friss festékszagtól pedig pontosan úgy érezzük magunkat, mint 2008-ban, amikor ideköltöztünk (1. fejezet, 2. fejezet, tessék kattintani), csak most sokkal több bútort kellett megmozgatni, mint akkoriban. Itt (is) szeretnénk megköszönni Gyuszinak, blogunk hivatalos repperének az áldozatos munkát, amivel elősegítette a munkafolyamatokat. Aki pedig még soha életében nem festett lakást, de tervezi, annak bátran merem ajánlani, hogy vágjon bele: ha én meg tudtam csinálni, akkor másnak is sikerülni fog. :-)

Nincsenek megjegyzések: