Szerenád

Az évnek ebben az időszakában a 12. évfolyamosok búcsúútra indulnak, de még mielőtt elballagnának, lebontják a várost a bolondballagás nevű rendezvénysorozat jelesebb állomásain, ordítanak, mint akiket karikáznak egy teherautó platóján és úgy tesznek, mint akiknek elmentek otthonról. De mondhatnánk úgy is, hogy kieresztik a gőzt, bár ezzel, úgy gondolom, tanév közben sincs probléma. Úgy döntöttünk, hogy azon kevesek táborát növeljük a tegnapi estén, akik bevállalják (vagy bevállalhatják) még azt, hogy szerény, puritán hajlékuk udvarán a szép nyári időben fogadják a szerenádozókat.

Éjjel tíz óra felé számítottunk arra az osztályra, akiknek tagjaival több mint 1200 tanórát húztam le az elmúlt évek folyamán. Este 9 előtt már pakolgattunk ki az udvarra kis mécseseket, hogy hangulat legyen, ropi, kóla, söröcske, borocska, minden, ami ilyenkor dukál. Ekkor már a távolban égzengés hallott, de a felettünk tornyosuló fekete felhők keletnek vonultak, így mit se törődtünk velük. Egészen olyan negyed tíz környékéig, amikor aztán már igencsak errefelé csapkodott: egy cikázó villám olyannyira közel csapott le, hogy tüzet is okozott a majdnem szomszédos utca nádfedeles házikójában. Hangja is akkora volt, hogy a borosüvegek össze-összekoccantak az asztalon. Ezután szél kerekedett, ami összevissza fújta az addig elkészített ízléses dekorációt, rendbe vágta az abroszt az asztalon és az összes mécsest elfújta. Ekkor már azért éreztük, hogy ez több kettőnél, majd mikor végképp úgy gondoltuk, hogy egy kicsit bentebb kell költöztetni a felhalmozott étkeket és italokat, eleredt az eső.

Végképp tanácstalanok lettünk, hogy akkor most jönnek, vagy nem jönnek hozzánk ízléses szerenádot adni? Nekem meggyőződésem volt, hogy akkor is jönnének, ha harminc centis hó lenne, így gyorsan eloszlattam a kételyt. Ebben a pillanatban, mintha egy csapot nyitottak volna meg: hihetetlen szakadó, zuhogó eső vette kezdetét, fújt a szél, világvége, gyehenna. Pokol tüzére jutunk! – mondtam, – ideje megbánni bűneinket, mielőtt megtérünk Krisztus urunk kebelére nyugodni!

Ekkor, mint sátáni rivallás a sötét éjszakában, felordított valaki a kapunál:

– Tozó, engedj beeeeööö!

Kisétáltam a szakadó esőben, pofánvertem, amelyik tegezett itt engem ebben a meghitt percben, majd négy ázott informatika szakmacsoportra orientált, enyhén spicces díszmadár jött be a kerti tető alá csöpögni, akik olyannyira fel voltak pörögve az eseménysortól, hogy várniuk is kellett fertályórát, amíg csökkent bennük a szint annyira, hogy beszélni tudjanak értelmesen. A többiek valami tető alá álltak be a suliban, hogy ne ázzanak, de amint kicsit csendesedett az eső (ami azt jelentette, hogy már el lehetett látni a kapuig), ők is elkezdtek jövögetni. Ezt onnan tudtuk, hogy megint ordítottak, mint az antikrisztus eljövetelének sötét óráján, hogyaszongya:

– Nyissá' kapuuut, Tozóóóóüüüeeeh!

Ekkor már lánccal mentem arra, amelyik ilyetén formán tegeződő álláspontra helyezkedett, de amúgy jó hangulatban telt el az az egy óra, amit itt a tető alatt tölthettünk együtt a szakadó esőben, közösen párologva. Annak azért örülök, hogy a legtöbben tudták, milyen rendezvényen voltak, sőt, még szerenád is volt: összetömörülve a kis helyen elénekeltek (ordítottak) nekem pár örök érvényű klasszikust, örökzöldet. Mulattunk, nevettünk, dáridóztunk kedvünkre. Többek között leporolták és mondhatni feldolgozták az Egyedül a tónál című veretes slágeremet, bár ahogy azt említettem is nekik az este folyamán, én eredetileg máshová helyeztem a hangjegyeket a dal kottáján, ámbár úgy nagyjából környékezték a szólamokat. Kicsit furcsa volt még a Tozó itt a legnagyobb király szövegezésű, feszített ritmusú sláger, amely azon túlmenően, hogy nem teljesen fedi az igazságot, az osztályfőnök mellett állva kissé furcsán vette ki magát. Aztán még Csaba fiam valamit búsan énekelt napközben megkopott kappan hangján a kuka mellett, miközben Robi a kerítésépítésből itt maradt ívhegesztő trafón üldögélt, Laci meg a macska foteljében talált magának kényelmes ülőalkalmatosságot. Ez időben kb. akkor volt, amikor a járólap furcsamód leszakadt egy kicsit a bejárati ajtó előtt, illetve amikor Szabolcs igénybe vette a toalettet.

Mindent összevetve érdekes hangulatú szerenádon vagyunk túl: azt hiszem, valahogy nem is tudtam volna mást elképzelni erről az osztályról. A csendes dalolászás amúgy sem az ő műfajuk, kiereszthette mind a hangját a szomszédok nagy örömére. :) Miután elvonultak, az eső is elcsendesedett, majd teljesen el is állt. Murphy és a törvényei tették a dolgukat ma este is. Mi még hajnali egyig beszélgettünk lecsengett, szépemlékű tanévek végzett diákjaival a tető alatt, majd fél kettő felé már nyugovóra is tértünk. Emlékezetes este volt, köszönöm mindenkinek.

Érettségin találkozunk. ;)