Oldalak

2013. május 31., péntek

Ragasztópaszta

A tegnapi szakmai vizsga szóbeli részén is csak okosabb lettem. Éppen azelőtt hullott atomjaira az esernyőm, hogy átcaplattam volna a főépületbe: fele kinyílt, fele becsukódott, nem lehetett összehajtani, mert akkor megint szétnyílt. Katasztrofális látványt nyújthattam a szakadó esőben, amíg egy kukába tuszkoltam az esernyőt, ami szétvagdalta a kezemet. Nem igazán voltam ím a szerencse kegyeltje, de időre átértem a szóbeli vizsgára. Miközben a szomszédos falvakban és városokban jégeső tombolt és tornádó fújkált ide-oda épületeket, valamint azok részeit és egyéb kegytárgyakat, én az iskola patinás könyvtárában ülve arról hallgattam mesét az egyik, velem szemben ülő vizsgázótól, hogy a processzorra azért kell rákenni a pasztát, hogy az beleragadjon az alaplapba, így nem fog kihullani belőle. A tegnapi nap amúgy se kedvezett az egészségemnek, egész nap sajgott a fejem a mélabús, esős időben (meg ugye, mint írtam, az esernyőmmel is meg kellett küzdenem), de amikor ezt meghallottam, hát hirtelen azt se tudtam, hogy mihez kapjak ott a helyszínen. Kérdeztem: egész biztos-e ez, gyerekem, hogy erre való a paszta? Ingadozó hangszínemből valószínűleg levette a vizsgázó, hogy nem kimondottan jó irányba tapogatózik, és közölte velem, hogy "nem". Mivel legjobb tudásom szerint se e célból van a hővezető paszta a processzor felületén, ezért bólintottam és a témát nem feszegetve továbbmentünk.

A délutáni vizsgán is előkerült a processzor és az ő hűtőjének témaköre. A vizsgázó már éppen ott tartott, hogy "a processzorhoz paszta is kell", és amikor ez elhangzott, megint csak belém nyilallt a fejfájás. Magamban megfogadtam, hogy ha itt a pasztával való rögzítést, vagy ahhoz hasonlót meg mer említeni záros időn belül az ifjú, én felállok az asztaltól, szó nélkül kisétálok a könyvtárból, azonnali hatállyal felmondok és visszaadom a tanári diplomámat is, mivel nem lehet igaz, hogy abból, amit két éven keresztül hallgattak, ez a hülyeség maradt meg. De nem, szerencsére Délutáni Vizsgázó már tudta, hogy a processzoron lévő paszta a hő elvezetését szolgálja, a processzor és a hűtőborda közötti légrést tölti ki hővezető anyaggal.

Miután este a bizonyítványok kiosztása megtörtént, természetesen eleredt az eső, így esernyő nélkül, de lélekben megnyugodva ballaghattam haza, ahol ázott kutyaként, lefáradva a világon semmit nem voltam hajlandó csinálni immáron.

2013. május 23., csütörtök

Tanulság

Tegnap egy halom történelem érettségi írásbeli vizsgát kellett szállítmányoznom, csak úgy gyalogosan, rögzítés céljából. A szakadó esőben csak nem viheti az ember a fehér papirost a hóna alá csapva, így arra gondoltam, hogy kerítek egy szatyrot. Ki tudja, hogy miért, iskolánk rendszergazdája került az utamba, akit rögvest meg is kérdeztem, bír-e egy szatyorral. Ő férfiasan rávágta, hogy nem, és olyan mosolyt vágott, ami egyértelműsítette, hogy férfiember szatyrot nem hord magánál. Majd hirtelen módosította válaszát erre: várjá', és hozzáfogott dúrni a kacatok között. Meghajtók és alaplapok repültek szerteszét, ahogy könyékig túrt az alkatrészekben, majd nagy büszkeséggel húzott elő egy gyűrött szatyrot.

– Mi ez má'? – kérdeztem.
– Szatyor! – mondja nekem.

Az előkerült termékről tudni kell, hogy egy valamikor szebb napokat látott, Bolsoj Vodka feliratú, hatalmas műanyag szatyor volt. A cirill nyelvterületen kevésbé járatosak kedvéért természetesen latin betűkkel is szerepelt a felirat (Bolchoj Vodka), kb. ötven méterről is jól olvasható betűmérettel, a szatyi mindkét oldalán. Miközben önfeledten ballagtam az esőben ezzel a szatyorral, hirtelen vigyor ült ki az arcomra. Úgy éreztem magam, mint Lajcsika. Mert valamikor régen, még általános iskolás koromban, rettenetesen menő volt "Hülye vagyok, üssetek!" feliratú cetliket gyártani vignettából, majd ezt csellel, fondorlattal azok iskolaköpenyére (!) ragasztani, akiken vélt vagy valós sérelmeinket akartuk megtorolni a nép által. A tanulóifjúságnak persze több se kellett, ott ütötték a szerencsétlen matricást, ahol csak érték, mire az rá nem jött, hogy bizony azért lepték el a többiek, mint a legyek, mert erre tulajdonképpen fel vannak szólítva. Aztán ott volt a már említett Lajcsika, aki orrból beszélt és őt is mindig mindenki ütötte, a szerencsétlen meg kereste magán a cetlit, de soha nem volt ráragasztva – nos, igen, vannak, akiket üldöz a sors.

Egyik kezemben a vodkás szatyor, másikban alig foszló táskám, így ballagtam az üzlet felé, ahol az az eladó dolgozik, aki hét évig hitte rólam, hogy bunkó vagyok. Állítólag valami régi időpontban, amikor én először jártam itt (van annak már 8 éve is, talán) ő sziá-t köszönt nekem, mire én (nem hallhattam őt) élces hangú Jónapotkívánok-kal replikáztam, így ez benne úgy csapódott le, hogy én vagyok itt a kihaénnem, és innentől kezdve jó napot kívánok-kal fog nekem köszönni. Így is volt, egészen addig, amíg véletlenül le nem tegeztem őt, majd helyesbítettem és rá nem kérdeztem, hogy tulajdonképpen miért is magázódunk mi, kérlekalássan. Ekkor osztotta meg velem a történetet, persze nem így, hanem mindezt cukormázba forgatva, de tulajdonképpen ez volt a lényege. Nem mondom, hogy egész éjjel hánykolódtam emiatt, de napokig gondolkodtam rajta, mert magam már régebben akartam tegeződni, de úgy gondoltam, hogy nem nekem kellene ezt kezdeményezni, így ez mindig abba is maradt részemről.

Még akkor is ezen gondolkodtam, amikor hazafelé ballagtam a boltból, vodkás szatyorral, csíkos nejlonszatyorral és alig foszló táskámmal. A szatyorért felszámított 25 Ft tulajdonképpen kétszáz méterre volt elég, a kapuban leszakadt a füle. Mindeközben az eső még mindig esett, szóval jobban belegondolva szánalmasabb látvány voltam, mint Lajcsika.

És hogy mi a tanulság? Mindig hordjatok szatyrot magatoknál, de ha mégsem, akkor úgy kérjetek szatyrot a rendszergazdától, hogy csak piásat tud adni és ne higgyétek, hogy ha jól érthetően és hangosan köszöntök valahol, akkor nem lesztek bunkók. :)

2013. május 16., csütörtök

Osztálykirándulás Sástón - 3. nap

Osztálykirándulásunk harmadik napjának reggelén az ébresztő pillanatában mindenki úgy aludt, mint a bunda. Kénytelenek voltunk hát az ajtókon való ütemes kopogtatással ébreszteni a népet, aminek eredményeképpen a szobákban hangos morgás és kaparászás indult meg. Vörös Démon is kinyitotta az ajtót és már éppen mondani akarta, hogy mi ez az idegőrlő kopácsolás, amikor nyájasan közöltem vele, hogy kellemes jó reggelt, elnézést a zörgésért, de elmúlt fél nyolc és ébresztjük a csoportot. "Már ennyi az idő?!" – kérdezte, de választ sem várt, csak becsapta az ajtót. Pár perc múlva ő és Szigor együtt ébresztették a sajátjaikat, ugyanis el voltak kicsikét késve a reggeliről, ami azt is eredményezte, hogy mi is később reggeliztünk. A csapat nagyon nem volt lelkes, alig látszott valakin az élni akarás, de azért hellyel-közzel a két virslit betolta mindenki. (Citromos teával.)

Ezen a napon annyira fáradtak voltunk, hogy az indulásig hátralévő időt mindenki a kempingben akarta tölteni. Így is lett. A szobákat viszonylag hamar átadtuk, bár Dani újfent megfürödve tért vissza a csónakázásból, így aztán nyilván késtünk ezzel is, de nem volt vele probléma. Jani megküzdött egy méhkirálynővel, ment a pókerparti, dübörgött a zene, jól érezték magukat a srácok és a jányok. Végignézhettük, ahogy Démon és Szigor megállás nélkül szidja a másik csapatot, még akkor is, amikor a kempinget elhagyták; szegény srácokra kicsit rájárt a rúd. Dehát aki azt mondja, amikor éjszaka hányás után az eget nézve rátalálnak, hogy a mobilját keresi, így jár. :) Időközben alakult az időjárás is, sötét felhők jöttek és leszakadt az ég. Körülbelül egy órán keresztül hatalmas dörgés-villámlás zajlott, a hegyek között még hangosabbnak tűnt a vihar, mint egyébként. A kempingből tiszta időben remek kilátás nyílt a kalandparkra, viszont most annyira szakadt az eső, hogy semmit se láttunk belőle. Már magam előtt láttam, ahogy bőrig ázva caplatunk keresztül Gyöngyösön a vasútállomásra és ázott kutyaként, megtépázva érünk haza. Ráadásul tegnap este a helyi büfében melegszendvicset rendeltünk ebédre mindenkinek, és már nagyon ott tartott az idő, hogy menni kellett volna a kajáért. Nem volt mit tenni, esernyő a kézbe, én és párom indultunk el a büfébe. Két lépés után csurom víz lett rajtunk minden. Amíg a készülő szendvicsekre várakoztunk, az eső hirtelen – mintha csak egy csapot zártak volna el – elállt. Így visszafelé már két kézzel tudtuk vinni az öt tálcányi, mondhatom, igen finom melegszendvicset. Igaz, hogy negyed órával azelőtt még mindenki azt ecsetelte, hogy mennyire nem éhes, öt perc se telt bele, eltűnt az összes szendvics! :)

Ablakon keresztül vagánykodik

Kisvártatva elindultunk a hazafelé vezető útra. A buszmegállóban elköszöntünk Csapatvezető Zoltántól, majd megérkezett a Mátra Volán járata. Állat volt, úgy mentünk Gyöngyösre, hogy az ajtók megadták magukat és nem lehetett azt becsukni. Ez még a jobb eset, mert ami zárva volt, azt meg kinyitni nem lehetett, így legalább volt esély, hogy kijutunk a buszból. Egy öreg motoros próbált a sofőrnek segítséget nyújtani menet közben a légtelenítéshez, de a busz úgy gondolta, hogy most neki így pont jó, eképpen huzatban utaztunk hát egészen az autóbusz-állomásig. Innen kicsattogtunk a vasútállomásra, ahol két harci kutya fogadott minket. Hirtelen irányt váltottunk, de itt egyébként élő embernek nyoma se volt. Legalább annyira ki volt halva a terep, mint tegnap a pláza. Ilyen ez a Gyöngyös.

Várjuk a csatlakozást

Vámosgyörkről Kál-Kápolna felé haladva a vonaton nagyellenőrzést kaptunk, mindenkinek a diákigazolványát elő kellett kutatnia a cuccai közül és fel kellett azt mutatni. Mert egyébként senkin nem látszott, hogy diák, dehát a szabály az szabály. Gyémánt lapított, mert ő már az utazás elején közölte velem, hogy bár egy dolgot kértem csak: személyi- és diákigazolványt mindenki hozzon magával, ő ezeket bizony otthon hagyta. Mert minek. Nem baj, mondom, pénz legyen nálad, hogy a büntetést ki tudd fizetni. Erre most meg itt a nyakunkban az ellenőrzés. Nem volt feltűnő, hogy mindenki sugdolózik és persze mindenki Gyémántra néz, mintha – nem is tudom – elkezdene a fején egy sziréna villogni, hogy őt kell figyelni, mert neki nincs diákigazolványa, és itt most biztosan meg lesz büntetve. Miután a jegyvizsgáló aláírta a jegyeket, szépen megnézte mindenkinek a diákigazolványát és megállt Gyémántnál. Tárgyaltak valamit, majd amilyen komótos tempóban odafelé lépdelt, ugyanolyan tempóban visszaballagott és közölte velem, hogy bizony itt error van, mert egy diáknak nincs diákigazolványa.

– Nincs e? – kérdeztem érdeklődőn, legártatlanabb tekintetemet elővéve.
– Nincs – mondja ő. – Meg kell büntetnem.
– Nos, hát nincs mentségünk, tegye meg a szükséges lépéseket.
– Az nagyon sok idő – azt mondja.
– Hát, bizony, az idő nagyon szalad – néztem rá sandán. Ilyen értelmesen beszélgettünk.
– Ha induláskor kiderült volna – mondja nekem – akkor lenne idő megírni a büntetést, de így, sajnos, nincs. Remélem, nem haragszik.
– Hát, nem. De azért örülök, hogy ez ilyen sok időbe kerül.
– Gondolom – azt mondja. Ezzel ott is hagyott bennünket.

Hát, lefőttem rendesen eme pár másodperces tárgyalás alatt. Gyémánt meg csak vigyorgott.

Az út hátralévő része már hasonló izgalmaktól mentes volt. A fél csapat végigröhögte az utat, a másik fele aludt. Martin is elaludt, a nyugati napfényben megcsillant a nyála, ahogy az utazótáskára folyt, ám később sokkal érdekesebb fordulatként kiderült, hogy az utazótáska nem is az övé, hanem Anitáé, aki annak rendje és módja szerint a lenyomattal együtt szállt le a vonatról. Hazaérkezvén viszlátot intettünk egymásnak, minden szép volt, minden jó volt – utolsó kirándulásunk volt együtt. Jövőre ekkor már érettségi vizsga lesz. Bár távolinak tűnik, hamarabb eljön, mint gondoljátok. :)

2013. május 15., szerda

Osztálykirándulás Sástón - 2. nap

Másnap reggel korán felkeltünk, mert időben gatyába kellett rázni a csapatot. Én úgy ébredtem (osztálykirándulásos szokás szerint), mintha egész éjszaka léccel ütötték volna a lábaimat. Felébresztettük a csapatot és bár volt olyan is aki kialudta magát, a többségre nem ez volt a jellemző. Már csicseregték ébredés után rögtön a bal fülembe, hogy a velünk egy szálláson lévő másik csapatban nagyon kemény emberek vannak, szigorúan beszólogatnak és a sátánnal is cimborálnak és valójában ők a megtestesült gonosz földi helytartói. Gondoltam, majd a jól eső reggeli elűzi ezen gyúlékony kora reggeli gondolatokat, de miután belakmároztuk a fejenként három darab bundás kenyeret (citromos teával), visszafelé úton megállított a másik csapatot kísérő két tanárnő, Vörös Démon és Szigor Nővér. Mondják nekem, hogy bizony az én diákjaim úgy berúgtak tegnap este, mint a csacsi és lehetetlen volt tőlük aludni, mert előjött belőlük az agresszió. Meg nem mellékesen, az ő diákjaik elmondták nekik, hogy az én osztályomban nagyon kemény emberek vannak, szigorúan beszólogatnak és a sátánnal is cimborálnak és persze ők egyben a megtestesült gonosz földi helytartói is. Mondtam nekik, hogy mán' mégiscsak megbocsássanak eme inzultusért, mi őket érte, reménykedünk benne, hogy valahogy csak elférünk egymás mellett. Majd rámorgok mindenkire.

Nem sokkal ezután megérkezett Csapatvezető Zoltán, akivel elkezdtük a mai napra rendeltetett programot. Elsőként a sástói kilátóhoz indultunk, hogy iszonyatos magasságokba törvén mérjük fel a körülöttünk elterülő táj pazar szépségét. Amikor megérkeztünk, jutott idő egy csoportkép elkészítésére. Igazából kettőre, de a másodiknál, amikor közöltem, hogy mindenki vágjon hülye fejet, egyedül nekem sikerült ordenáré képet vágnom, a többiek meg csak bámultak bele a kamerába. :) Így aztán olyan, hogy csoportkép egy van, íme:

K11C osztály, 2013

Ezután következett a bátorságpróba: ki mer felmászni a kilátóba (ami egyébként egy üzemképtelen fúrótoronyból lett kialakítva, mint később megtudtam). Azért nem mindenki merte bevállalni ezt az utat. Én felmentem, mert szeretem a kilátókat. Meg bátor vagyok, és biztos Lara Croft is felment volna. :) Felfelé haladva emeletenként lehetett körbetekinteni. A legbátrabbaknak járó díj persze azokat illette, akik a legtetejére is felmentek, ami azért mocorgott már rendesen. Mert ennek a kilátónak igencsak nagy kilengése van, alig lehetett jó fotót készíteni onnan. Mondjuk, hozzá kell tenni, hogy pár környező településen és egy nagy halom erdőn kívül nem sok mindent lehetett látni, ráadásul a szél is igen erős volt már ott fent. Meg lehetett rettenni egy pillanatra, utána készítettünk pár fotográfiát és el is indultunk lefelé.

A sástói kilátó

Miki, Zoli, Bence


A kemping és a Sás-tó, háttérben az Adrenalin-park:
ilyen kilátás nyílt a kilátóból (kattintásra szép nagyra nő)

Miután lecsattogtunk a vas csigalépcsőn, csapatvezetőnk indítványozta, hogy kocogjunk fel a kalandparkba. Röviden ismertette, hogy a mai program: két bobcsúszás, számháború, utána pedig ha valaki szeretne olyan játékokat is kipróbálni, amik nincsenek benne a csomagban, azt is lehet. Eleinte attól tartottam, hogy a számháború hallatán majd ki lesz akadva a csapat, elvégre azt akár a közeli erdőben is lehet játszani, de mint később kiderült, ez egyáltalán nem így volt.

Tomi és Martin indulnak, Tomi kicsit el van késve a biztonsági övvel

A bobcsúszás után felmentünk a függőhíd érkezési oldalához, és az ott kialakított pályán kezdetét vette a számháború. Az osztály azon része, aki akart játszani, két csapatra oszlott. Az egyik csapatban még hiányzott egy ember, így nekem kellett beszállnom játszani. Ezzel semmi probléma sincs, mind fizikai kondícióm, mind pedig a számháborúzás során szerzett tapasztalatom indokolta, hogy részt vegyek a harcban. (Soha életemben nem számháborúztam.) Na, hadd ne mondjam, hogy amíg két generációval ezelőtt mindenkinek teljesen természetes volt, hogy gyerekkorában állandóan számháborúzott, ezeknek a srácoknak nem, így öt-hat kört nyomtak le. Én jobbára az először kilövendő ember szerepét alakítottam az első négy körben, mert valahogy mindig megfejtették a számkombinációmat, én viszont soha senkiét nem láttam, így aztán nem túlzottan hosszú, de ennek ellenére mégiscsak szép ívű karriert futottam be. A menet közben kialakított forogva arrébbtáncolás technikám egyöntetűen röhögésre késztetett mindenkit, azt viszont a mai napig nem értem, hogy miközben egy kő mögött arccal lefelé hasalva lapítok, a pálya másik végéből hogy lehet leolvasni a számomat... ez örök rejtély marad a számomra.

Bodnár rejtőzik

Joli kémlel

Rámennek, lopakodnak

Megvan a zászló

Miután mindenki kellemesen elfáradt az egyébként igencsak meleg és fülledt délelőttön, szabad programot hirdettünk a parkban. Izgalmas volt, amikor az éppen most felnőtté váló korosztály birtokba vette a gyerekjátszóteret és kipróbálta az ott lévő eszközöket. Jól mutattak a hintán, illetve majdnem mindenki végigpróbálta a mini-canopy-t is. Ez egy olyan szerkezet, amire ráállva egy drótkötélen lehet lecsúszni az irdatlan, 70 cm-es magasságból. Még én is hülyét csináltam magamból, jól láthatóan hajlik a drótkötél! Itt az ideje a szénhidrátmentes diétának. :)

video

Dani és Niki úgy gondolták, hogy ezt a lecsúszást egy kicsit komolyabban is megpróbálják és beneveztek az igazi canopy nevű játékcsodára. A függőhídnál magasabban lévő drótkötélen együtt csúsztak át a túloldalra, majd onnan (az erős ellenszél miatt külön-külön) vissza. Elmondásuk szerint egy élmény volt, és nagyon jó a dolog, nekünk ez kimaradt.

Megindultak, alattuk a semmi

Úton vannak

Miután a szabad program véget ért, lementünk újra a kempingbe, hogy bevágjuk az ebédünket. Hozzá kell tennem, hogy életemben nem ettem túrós csuszát sósan-szalonnásan (mert perverz módon, gyerekkori konyhásnéniknek köszönhetően, édesen szeretem), most viszont beleütöttem az orromat. Nem volt olyan rossz, de Michael-lel egyetértésben, jobb édesen, szalonna nélkül. Ebéd után mindenki lélekben felkészült az esti mozizásra, ami egyeseknél csónakázást, másoknál pókert, megint másoknál pedig egy kis délutáni sziesztát jelentett. Mivel a mozi nem volt egy ilyen előre betervezett, fix program, ehhez buszt kellett keresni, oda-vissza, jegyeket kellett lefoglalni (ebben segített a Zoli), el kellett intézni, hogy a vacsora hat óra helyett akkor legyen, mire sötétedésre visszajövünk, egyszóval ez csak látszólag egyszerű történet, de szerencsére nagyon segítőkészek voltak a kempingben és a moziban is. A gyöngyösi plázába átérve mindenki nagy vásárlásokat tervezett, de meglepetten tapasztaltuk, hogy így szombat este felé minden a világon be volt zárva, egyedül a mozi és egy trafik üzemelt.

Megváltottuk a jegyet a Vasember 3 című műalkotás 3D verziójára, meg rajtunk kívül még fél gyöngyös is, így aztán voltunk elegen a teremben, mire elkezdődött a film. Kellemes kikapcsolódás volt, jó a film, de a vége felé már percenként néztük az órát, mert 20:15-kor indult az utolsó busz visszafelé, nekünk pedig a film végét követően volt 15 percünk kiérni a buszállomásra, megint megkeresni, hogy honnan indul a busz, de szerencsére minden összejött, és majdnem időre vissza is értünk a kempingbe. A felkészültségüket dicséri, hogy a vacsora meleg volt, friss és ráadásul finom is. (Megint csak olyasvalami, amit soha nem ettem meg, édes-savanyú szószos csirkemell rizzsel. Inkább a szecsuánit szeretem, de ez valahogy... nem is tudom... finom volt és jól esett.)

Vacsora közben a kis csapat, akikkel egy asztalnál ültünk, elmondta a rémálmait. Attila közölte, hogy rémálmában ő krokodilokat látott a Balatonban, szóba jött az is, hogy én egyszer kolbász helyett az ujjaimat szeleteltem valami levesbe. A legjobb mégis Pisti volt, akinek a rémálmában szocialista teherautóval utaztak valahová. Jogosítvány volt hamisítva, azzal nem volt probléma, viszont nem volt menetlevél! Na, amikor ezt kibökte, már annyira röhögtünk, hogy simán azt hitték, hogy tajtrészegek vagyunk, pedig senki nem volt részeg az asztalnál. Alig tudtam befejezni a vacsorát, annyira röhögtem a történeten, egyszóval jó hangulatban vacsoráztunk meg.

Az esti program megint szabad volt. Az osztályom bejárta a kempinget, többekkel a bejáratot elállva beszélgettünk arról, hogy miért szakad le a plafon rendszeresen, ha a villám a Tiszába csap, illetve hogy ha egy részeg biciklis elindul az árok felé, a vele tartó társa miért kiáltja neki, hogy várjá' meg. Miközben eképpen kvaterkáztunk és persze megállás nélkül röhögtünk ezeken a dolgokon, a másik csapat már nem nagyon állt a lábán, lepisálták a kempingben parkoló kocsikat és görnyedve okádtak a focipálya gyepére. Nem sokkal ezután megjelent Vörös Démon és közölte az egyébként teljesen kulturáltan kártyázó csapatommal, hogy annyira hangosak, hogy ő nem tud aludni és ez tűrhetetlen és hogy ő már most nem is tudja, hogy ez hogy lesz. Csak azt nem látta, hogy én is ott vagyok. Én viszont láttam, hogy megérkezett, mint ahogy az idő is a bosszúra, így közöltem vele abban a szent szúrásban, hogy ahelyett, hogy az én báránylelkű szent gyerekeimet bántja, érdemes lenne szétnéznie a saját háza táján, megszagolgatni a környékbeli autók gumijait és felszedni a rókakomákat a focipályáról, mert igencsak félkeréken van a csapata.

Vörös Démon személyleírása megváltozott. Rögtön csengetett Szigornak, és ami ezután történt, arra nem nagyon számítottam. A Démon pongyolában elviharzott a focipálya végén összegyűlt tömeghez, akik egy pillanat alatt csendben lettek. Kiszórta belőlük azokat, akiket úgy kellett behajtogatni kétrét a bejárati ajtón, majd ezeket, amikor bejöttek, Szigor Nővér vette gondozásba. Gyakorlatilag másfél órán keresztül osztotta az észt nekik arról, már éjféltájban, hogy hogy lehet ilyet csinálni, mégis mit képzelnek, ez tűrhetetlen, igazgatói, fegyelmi, kicsapás, minden elhangzott már ott. Ezt követően Szigor és Démon feldúrták az összes szobát, az összes táskából az összes palack tartalmát ellenőrizték és bizony összejött ott egy tíz liter cefre, úgy szolidan. Ekkor megint kapta mindenki a fejmosást, hogy hát ez mégsem európai szintű viselkedés, ennek következménye lesz, ebből nagy baj lesz! Helyi és országos sajtó, nemzetközi média, BBC, mindenki megtudja, hogy mi folyik itt Gyöngyösön. (Sástón.) A végén már kicsit sajnáltam is a lehorgasztott fejjel a folyosón libasorban álló csapatot, de az osztályom tagjait hűvös elégedettséggel töltötte el ez a jelenet, beteljesülni látták az Isten nem ver bottal szólásmondást is. Gondoltam ráteszek egy lapáttal és hisztizni kezdek, hogy ilyen zajban, amit csapnak, nem lehet aludni, de ezt mégsem mertem bevállalni, mert Szigor Nővér nagyon csúnyán nézett mindenkire. Rám is.

Miután a puskapor eloszlott a levegőben, magunk is nyugovóra tértünk, tudván, hogy a holnapi műsorfüzetbe már csak a reggeli és az utazás van bejegyezve. Igazán sokáig akartam azon gondolkodni, hogy vajon helyesen tettem-e azt, hogy a másik csapatot ilyetén módon bemószeroltam, de elnyomott az álom. :)

A harmadik nap - katt ide!

2013. május 14., kedd

Osztálykirándulás Sástón - 1. nap

Osztálykirándulásunk idei helyszínének eleinte Gyöngyöst jelöltük meg, majd nem sokkal később a tőle nem messze lévő Sástó mellett tettük le a voksunkat. Az ott található, régi kőbányából kialakított Oxygen Adrenalin Park, úgy látszik, sokak fantáziáját megmozgatta, így nem volt más hátra, mint a szervezés. De május 10-én, reggel 6:34-kor már a kispiroson ültünk mind a huszonheten (25 tanuló, meg a párom, meg én), ami komótos tempóban indult meg Kál-Kápolna felé. Csakúgy, mint tavaly. Észreveszem azért, hogy öregszem: meglett úriember jött velem szemben, mint jegyvizsgáló és közölte, hogy nemrég született gyerekük – pár éve meg még az én órámon ült, és persze nyilván nem figyelt oda arra, amit mondok.

Átszállások sorozata következett, amíg eljutottunk Gyöngyösre, ahol egy tök ismeretlen helyen kellett ennyi emberrel úgy tennem, mint akinek teljesen természetes, hogy tudja, hogy hol található a buszállomás, ahová utunk vezetett. Ebben hatalmas segítségemre volt a street view, ugyanis előző este végigjártam az útvonalat, így majdnem olyan volt, mintha egyszer már jártam volna ott.

A buszállomásra érve ki kellett derítenem, hogy melyik állásról jutunk el Sástóra. Úgy látszik, hogy a telefonálás és e-mailezés hasztalannak bizonyult, ugyanis senkinek semmi fogalma nem volt arról, hogy érkezik a csoport és mi szeretnénk eljutni a kempingbe. Egyszer bekanyarodott egy busz, pár buszos egyeztetett rajta, majd intettek, hogy jóvanaz nekünk, mehetünk azzal a busszal a kempingbe. Az osztályom, mint valami éhező tömeg, úgy lepte el az üres buszt – bizonyára attól tartottak, hogy nem lesz helyük, de persze bőven volt.

Csak leülünk egy helyre, mielőtt bemegyünk a másikra

A kempinghez érve kicsit kifújtuk magunkat. (Hehh.) Majd bemasíroztunk a kemping területére, mert egy fijatalembër előzőleg már majdnem a csoportvezetőnk lett, de kiderült, hogy nem ezt a csoportot várja. Viszont mindenképpen javasolta, hogy menjünk be a kempingbe, majd ott történni fog velünk valami. Zsír. Bementünk hát és vártuk a csodát. Egyszer csak jött is egy úriember, aki szintén Zoli volt, tehát jó srác. Közölte, hogy ő lesz most a hajjakend három napig és rögvest el is irányított bennünket. Úgy terveztem, hogy elfoglaljuk a szállást, amikor megérkezünk így közel dél magasságában, de ő felvilágosított afelől, hogy hát ezt most nem úgy lesz, mert nincsenek kész a szobák, pakoljuk be az összes csomagot egy helyre, aztán majd dob valamit a gép estefelé. E, mondom, jóvanaz, rugalmasak vagyunk, mint radír, csakhogyhát túracipő, túrapóló, túraminden, fel kellene vennünk. Megoldottuk, felvettük. A Pisti szívét dobogtató szocreál motelben az összes csomagunk egymás hegyén-hátán pihent, mi meg "szép lassan" elindultunk fel a hegyen – legalábbis a csoportvezető ezt állította, neki bizonyára lassú is volt a tempó. Én viszont majdnem elhulltam, mire felértünk a kalandparkba. Együtt fújtattunk életem párjával, illetve az osztály egy részével.

A program azzal indult, hogy a bobpályán lecsúsztunk kétszer egymás után, hirtelenjében. Én az első körből kimaradtam, a második körben azonban már rábeszélődtem, így Tibivel összeszíjazva vágtunk bele az ismeretlenbe. Miközben hosszasan felfelé vontattak bennünket, Tibi elmondta, hogy hogy lesz, és fékezni még csak véletlenül se merjek, mer' rámver. Ugyan nem így mondta, de ez volt a lényeg. Ráadásul egy ízben, amikor szintén itt voltak osztálykirándulni, az akkori tanerő végigordította előtte az utat halálfélelmében, és csak reméli, hogy én nem vagyok ilyen pogácsa, mert a hallása fogja bánni. Amikor már ott tartottunk, hogy rákanyarodtunk a lefelé csúszó részre, Tibi áramvonalba simult, majd torkaszakadtából elkezdte ordítani, hogy "ne nyomja a féket tanááár úúúr", "tőgáááz, tőgáááz", illetve minden egyes kanyar előtt közölte azt is, hogy ezen meghalhatunk, ha nem úgy dőlünk, ahogy kell. Ilyen kellemes hangulatban csúsztam tehát le a bobpályán, Tibivel, ugye, aki a végén közölte, hogy áááh, full gázzal kellett volna jönni. Jóvantibi. Legközelebbtibi.

Nyomjuk, Tibi!

Még észbe se kaphattam a kimerítő élmény után, már az erdei kalandpályán voltunk. Merész gondolattól vezérelve magam is belevágtam a fák tetején kialakított akadályok teljesítésébe, holott már a kezdeti mászófalon is elgondolkodtam azon, hogy itt, öcsém, teljesíteni kell, mégsem maradhatok szégyenben a többiekkel szemben. Még azt mondják, puding vagyok! Azt hiszem, derekasan álltam a sarat és az se zavart, hogy miközben a mászófalon pucsítottam, küzdve a becsületemért, a Tomb Raider nevű játékot emlegették nekem, mintegy analógiát vonva közöttem és a játék főhősnője között. Természetesen van közöttünk teljesítménybeli különbség, én sokkal jobban csináltam mindent.

Már majdnem a végén – fújtatok megint!

Laci is küzd

A kalandpálya után, mondom, megnyugszok már egy csöppet, de ekkor meg következett a függőhídon való általkelés. Ami engem olyan nagyon nem hatott meg, mert bíztam a sodronykötelek erejében, de az én életem párja éppen erre az alkalomra tartogatta tériszonya egy jelentős részének a leküzdését, minekutána az átkelés közepette elszorította a vérkeringést a kezemben és a hátunk mögött lévőkre ripakodott, hogy ne lengessék már a hidat. :) Hát röhögni nem mertem (ők se), de azért elég mulatságos helyzet volt. Lényeg, hogy a végén csak átjöttünk a 183 méter hosszú, 18-28 méter közötti magasságokban átívelő hídon. Szerelmetes mátkám megállapította, hogy ez őt csak erősítette. Az osztályom tagjait olyan nagyon nem viselték meg a rettenetes magasságok és ingadozások. Talán csak Csillát, akinek ekkorra már számos problémája volt (többek között bedurrant a karja a kerekes bőrönd húzásától), kapaszkodott is a hídon mindenbe, amibe csak lehetett (még a saját hajába is – ezt nem vágtam, de bizonyára van értelme). Párszor ugyan elkapta a röhögőgörcs, de nagyon nem vágyott vissza a hídra, miután lejöttünk róla.

Van távolság, van magasság


Azért kapaszkodik mindenki

Terheltük magunkat tovább és lecsattogtunk a tárna aljába: jött az íjászat! Kemény sport. Nem mondhatom, hogy átütő sikereket értünk el és azt sem, hogy a jövő tehetségeit láttam meg osztályom tagjaiban, de jól szórakoztunk. A csajoknak bedurrant a bicepsze és a keletkező piros folt miatt ment a téma, a fiúk ezt úriember módjára elhallgatták. Engem meg a végén már hárman instruáltak, mire megfelelő irányba forogtam be egy lövéshez. :)

Bence mindent szítlő

Hogy működik ez a szocialista eszköz, Öcsike?!

Ezután kicsit pihentünk. Volt egy kis csocsó, egy kis üldögélés, egy kis szabad program. Majd lementünk a hegyről a kempingbe, hogy vacsoráznánk egyet. A vacsora szerintem és Pisti szerint is nagyon rendben volt szakmailag. Valójában milánói sertésborda, ám sokan nem vágták, hogy mit keres a makaróni tetején két rántott hús. Én és a kedvesem azonban már képzettek vagyunk e téren, magunk is szoktuk ezt az ételféleséget megfőzni-sütni az úri konyhán így nem jöttünk zavarba. Kissé instant-íze volt, de ettől eltekintve úgy jól laktunk, mint Gyémánt, aki nem volt rest és eltakarította a maradékot is, gazdaságosan, ha már benne volt az árban.

Többen felfedezték hogy Sástó Magyarország legmagasabban fekvő taváról, a Sás-tóról kapta a nevét, ami meg ott van a kemping mellett. Vízibiciklizés és csónakázás vette kezdetét, majd ez elfajult és egyfajta csónakosok-biciklisek közötti vízzelcsapkodós-fröcskölős harccá nőtte ki magát. Nem is az én osztályom lenne, ha nem tőlük visszhangzott volna az egész környék. A lányok teljesen eláztak, Dani odáig jutott, hogy nem bírta elviselni a dolgot és gáláns úriember módjára kiugrott a lányok csónakjából, amikor már látszott, hogy nincs esély a piros vízibiciklisek bosszúja ellen. Csak fél méterrel mérte el a távot, és a vízibicikli-kikötő helyett a tóban landolt. Ez hatalmas pillanat volt, azt hittem nem tudom abbahagyni a röhögést. :) Mert hiszen érted: kiugrik a csónakból, hogy ne legyen vizes, erre nyakig merül a tó egyébként sem túl tiszta vizébe.

Placcs!

Ezt követően már az indulatok vegyes fordulatot vettek. Voltak, akik lelassultak, Dávid elaludt, mint ahogy még egy-két másik ember :) de a pókeresek rendületlenül nyomták az éjszakában a témát. Mi valamikor éjfél körül feküdtünk le, én valószínűleg abban a pozícióban aludtam el, ahogy ágyba kerültem. Semmire nem emlékszem, csak azt tudom, hogy mindenki csapkodta az ajtót, mert azt mindig szokta mindenki csapkodni, ezután azonban se kép, se hang.

Holnap folytatjuk! :)

2013. május 7., kedd

Gyengélkedik az Xperia Mini Pro

Na persze nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. Nem úgy, ahogy első hallomásra gondolja az ember. Mondjuk inkább úgy, hogy gyengélkedett, de már jobban van... Eddigi kedvenc telefonom élettörténetét eme blog hasábjain megosztottam már az olvasóközönséggel: amikor megrendeltem, amikor megvettem, amikor egy éves volt, vagy amikor új oprendszer került rá. Itt az ideje, hogy ennyi pozitív dolog után valami negatívval is előálljak – mert néha, nagyon ritkán, ilyesmi is történik. Hátha valaki okul belőle s megvilágosodik, hogy mi a teendő a szorult helyzetben.

A dolog onnan indult, hogy csütörtökön még a világon semmi baj sem volt, minden tökéletesen működött. Mígnem pénteken, 63% körüli töltöttségnél a telefon közölte, hogy ez a 63% valójában 1%, és akkor most ő ki is kapcsolna. Annak rendje és módja szerint, normálisan kikapcsolt. Gyors akksi ki- és behelyezés után kiderült, hogy a helyzet valós, tényleg ennyire gatyán van a töltés, hát feltettem a telefont töltőre, bízva abban, hogy a jelenség egyszeri, csak valami üzemzavar, tavaszi fáradtság, nullával való osztás vagy kozmikus mágnesvihar eredménye. :) A telefon el is kezdte tölteni az akksit, de olyan 40% környékén elkezdett borzasztóan lelassulni a töltés, majd meg is állt. Meguntam a várakozást és lehúztam a töltőről a telefont: láss csodát, rögvest 100% volt a töltés, minden első osztályúnak tűnt. Na, mondom, most legyél okos, Baltazár, a töltő rossz, a telefon rossz, vagy az akksi rossz? Elkezdtem terhelni a rendszert igen keményen, majd arra lettem figyelmes, hogy olyan 60% környékén megint ledobta a láncot a készülék és újra kikapcsolt.

A töltés némiképp rapszodikus

Ekkor már tudományos elméletekkel fogtam hozzá a töltéshez. Feltöltöttem (a töltés olyan 20%-ról indult, ahogy az a képen is látszik), majd amikor azt mondta: 100%-on van, kivettem és újra betettem az akksit. Pisloghatunk mindannyian: valójában csak 36%-on volt a töltés. Innentől kezdve aztán 44% fölé vinni nem lehetett az értéket, a töltő csak szenvedett, majd a végén már önnönmagától, a töltőről való lehúzás nélkül is kiírta, kínjában, hogy az akkumulátor teljesen fel van töltve. De ez nem volt igaz. Vasárnap már napjában kétszer kellett tölteni, hétfőn pedig 88%-nál jött a kikapcsolás, kedden (ma) már 91%-nál is kikapcsolt, tehát az akku rohamosan romlott. Ami érdekes, hogy mind a szerviz-menüben, mind pedig az akku-visszajelzőben az akkumulátor állapota volt, sőt a szerviz-menü még azt is odaírta: No need to replace it, vagyis nem kell kicserélni az akksit.

Hát dehogynem.

Bár feldúrtam a minőségi fórumokat, amelyek két csoportra osztották a problémát: vagy hardveres probléma (tehát az akksit kell cserélni), vagy szoftveresen rossz a készülék (nemrég volt újrapakolva az Android, de biztos ami biztos, újrahúztam), egyértelműen senki sem tudta azt mondani, hogy cserélni kell az akkumulátort. Mivel a szoftverfrissítés nem használt, hát döntöttem: újat veszek. Felkutatva a netet, az eredeti csomagolás nélküli hologramos Sony Ericsson akksi 2500-3000 Ft, a csomagolt, műanyag bliszterben, kiskönyvvel ellátott pedig 7000 Ft-ba kerül. Plusz egy ezres a szállítás. Én az előbbi mellett döntöttem, de úgy gondoltam, ellenőrzöm a helyi viszonyokat. Kisebb csoda, ami történt, vagy inkább úgy mondom, hogy nem vagyok hozzászokva az efféle dolgokhoz. Hétfőn ugyanis bementem a Telenor üzletbe, hogy nekem akksi kell. Éppen nem volt a legalább százféle (!) akksi közül, de keddre hoztak. Kész-passz. Pont olyat hoztak, amilyet kell, jó árban hozták (háromezerbe fájt), minden passzolt. Nem egy hét múlva, meg nem kettő, meg nem csak ígérgettek. Bár hozzá kell tenni, hogy ha kedden megyek be, akkor egy hét múlva tudják hozni, mert mindig keddre jönnek hozzájuk a cuccok. Érdemes ezt szem előtt tartani a közeljövőben. 

Lényeg a lényeg: úgy néz ki, hogy a telefon megjavult. Az új akkumulátor egyenletesen és szépen tölt a kezdeti 58%-ról (kicsit megijedtem, amikor megláttam) felfelé. (Miközben a cikket megírtam, fel is töltődött.) Ma egész délután a telefonomat nyomkodom, hogy lássam, lemerül-e 20% környékére, vagy 50-nél megint kikapcsol. Ez utóbbi esetben felaprítom a készüléket és apró plasztikdarabjait emésztő tűzre vetem. :) Ellenkező esetben pedig remélem, hogy legalább másfél évig elkerül a probléma. 

2013. május 5., vasárnap

Balaton Bumm: majdnem Chokito, de inkább Lion

Blogunk egyik legtöbbet kommentelt bejegyzése a Chokito című írás 6 évvel ezelőttről, amelyben elveszett termékek után kutatva maga a ronda és finom Chokito csoki is fókuszba került. Időközben kiderült, hogy a Chokito bizony megszűnt, egyik akkori aktív kommentelőnk viszont felhívta figyelmünket a Lion csokira, mint lehetséges alternatívára, amelyet szintén le is teszteltünk. És most itt az újabb dobás a Nestlétől, akik nem hagyják kihűlni a termékvonalat: a Balaton Bumm csoki.

A Balaton szelet alapvetően egy ostya-alapú termék, valójában bazi nagy nápolyi, csokival bevonva. A Balaton Bumm viszont inkább a Lion csokihoz hasonlít, alapját szintén ugyanez adja, ám nézzük meg, mennyire nagy az egyezés a Lion és a Bumm között.

Ha valaki végigolvasta a Lion csokiról linkelt cikket, meglepő hasonlatossággal fog találkozni. A csoki csomagolása sokat sejtető, ebből is rögtön látszik, hogy valami köze van a Chokitohoz, de még több a Lion csokihoz.

Balaton Bumm

A csoki kicsomagolása után étvágygerjesztő kép tárul elénk. Persze teljesen másra is asszociálhatnánk, mint ami maga a csoki, valójában, de ezt nem tesszük, mert minden vágyunk, hogy kés alá kerüljön a finomság és belenézzünk a belsejébe.

Egy darab... barna... csoki

Amint szétvágjuk a csokit, láthatjuk a Lion csokival majdhogynem megszólalásig azonos belső felépítést. A kép szinte ugyanazt tükrözi. Nápolyi, karamell, amelyet körbevesz a gabonapehely, az egészet pedig bevonja a csoki.

Belső felépítés

Megharapva a terméket, az íz is majdhogynem (ha nem teljesen) ugyanaz.

Megharapva

Mindent összevetve annyit mondhatunk, hogy a Balaton Bumm szinte pontosan a Lion csoki reinkarnációja, mind ízvilágában, mind pedig állagában azt idézi fel. Sajnos nem jutottunk közelebb a Chokito-hoz a mai napon sem: hiányzik a tömény karamelles belső, csakúgy, mint a fogakra ragadó, vastag csokiréteg. Akinek viszont hiányzott a Lion csoki, itt az utánpótlás, lehet ropogtatni napestig. :)