Gizel nénéd napirendje

Nem ëccërű, nem ëccërű, ha az embër mëgvínűl! Míg jobban nem ëccërűbb, ha nincsen, akinek elsorojja mi báncsa! Nem gyötté, maj’nem ëggy évig, a szëmed nem sűl ki? Hun vóttál? Dógod vótt, hát. Ösmerlek mán. Főleg mikor így nézël ë! Szërinted nekëm nincs dógom egísz nap? Asziszed, a nyugdíjjas csak egész nap aztat csinájja, hogy fëlkel, oszt’ annyibul áll ki a napja, hogy olvassa az újságot, akkar a téjvéjbe mindëggyik? Na neeem, drága csillagom, eztet azé’ në higgyed el! A téjvéjnek amúgy së higgyél.

Elősször is: rëggel időbe këll kelni. Nem azé’, mer’ mán este nyóckor alszol, neeem. Ennek oka, gyerëkëm: a kënyír. Hát kinek van mán gusztussa dilelőtt nyóckor mëgvënni a rossz, pëtyhütt kënyeret? Mer’ nekëm nincs, az szentigaz! Bótba nyitás előtt këll mënni, nyitást ottan këll kivárni, kënyeret elsők között këll vënni. Melegën, frissibe’. Aztat haza këll hoznyi, szakajtókendőbe be këll bugyolláni, oszt’ lëhet elrakni a kasztliba. Jóccakát.

Aztán ott van a kert, ugyë. Mëg nem vëszëm a lëcsopaprikát annyijé, amennyijé ezëk aggyák! Merejű víz a, sëmmi íze néki! Inkább vetëk magamnak a gërádján vagy öt sort! De az mëg nem lësz mëg magátú! Főleg a macskapöcse paprika! Nem elég, hogy a dërëkad lëszakad, mire elgyuggatod, örűhecc, ha nem ver ki az esső a kertbű. Utánna mëg mán nem gyön rá az esső, ha elgyuggattad, aztat annyit këll öntözni mëg gyomláni, ëgye el a zíz, hogy mëgőrűsz, mire hasznot látol benne. De fínom, ejj, rëttenet be tudok belüle ënni.

Na, ha mëgcsinátad a kertet mán ott van, hogy kilenc óra. Akkor csak főzni kéne valamit. Nem gondolod tán, hogy az a nagy lábos ideskáposzta leves, mëg az a kaszroj turógombóc csak úgy termëtt a gázon, ugyë? Tërkátul tanúttam (az mëg a mérëgkeverő Sztanka Pali feleségitül leste), hogy ha ker’be mész, mindég ollyan ételt csinájjál, ami elvan magába. Rotyoghat kitöbbre, addig të foglalkozhatol a macskapöcse paprikával. Oszt’ ha fëlmész a kertbűl majd rájanézhetël – jóformán kész.

Mire az ebéd kész van mingyán 11 óra elmútt. Bëtyárul telik a konyhán az idő, majd rágyössz, ha mán háziasszony lëszël. Vagy háziembër. Na, ha mán tizënëggy, akkor ëszël, oszt mán ebbe a korba ëvés után të nem mënël sëhova së! Mindën szintëd lëesik, ami mëg nem, az fëlmëgy. De sëmmi nem marad a helyin. Éppen ezé’ nyútóckodol kicsikét. Ú’llëhet kicsit mëg is humsz, rijadol fëlfele utána, mer’ két óra van. Akkor mëg kezdődik a sorozat. Minden része érdekës, mëg këll nézni. A múttkor elromlott a Mátra, mindën bajom vót, mer’ a Zelenákgyerëknek valami ösmerősse fogott hozzá szétszënnyi. Vót az ezër darabba a tisztaszobán, Uram irgalmazz, mikor mëgláttam! De oszt’ csak addig csinátta, hogy fél kettőre összerakta, fël is lëhetëtt ótani. Utánna ëgy hétig nem mertem elzárni, nëhogy mëgint mëgadja magát. Lëtt is ollyan villanyszámlám, csak pislogtam slendriánul a postán, mer’ tuttam, hogy mitűl van. A pofámrul majd lësült a bűr, amikor fizettem befele.

Na, oszt’ hogy sorojjam: a sorozatod eltart ötig. Utánna, ha van, lököl a jószágnak. Én is akkor ëtetëm a Fánglit: ëgy nap ëccër kap. Nincs kvatërkázás, porcijóba nem ösmerek tréfát. Tudja ezt a Fángli is, mëg is ëszik mindent, amit kap. Lassankint oszt’ ahogy ëgyre inkább sëtyítëdik, kezdhetël zárkódnyi befele. Kúcsot mindég a lajbidba tëgyed.

Este mëg mán micsinájjál a sëtyítbe magad? Hát fogod, magadra húzod a pëhëlydunnát, oszt’ jóéccakát, sëlácc, së hallasz sëmmitsë. Néha mán a hiradón mëgalszok. Kivéve, ha a macskák majúkolnak az ablak alatt. Valamelyik este mán – szégyën, nem szégyën – pongyollába mëntem ki a hátcsó udvarba, oszt’ mëgengettem a Fánglit, hátha elkapná mán valamelyik nyávogó dögöt, oszt’ végérvényëssen mëgpocsíkolná a szőrméjit. Hát hun érdekël engem, ha az ucca közepin majúkol? De hát az ablakom alatt? No hát azé’ mán mégiscsak, mindënnek van határa. Nem tudom oszt’ vígűl mit csinátt velök a Fángli, de morgott párat, oszt’ csënd lëtt fërtály óra alatt. Mënt is vissza a láncra a kutyabűr!

Szóval në higgyed, hogy nékëm ollyan ëccërű, mëg hogy mindënre van időm. Láthatod, hogy bë van osztva mindën napom. Hétvégin néha elgyön az onoka, mán amikor éppen nem a nagy létra suhanc sëmmirekellő cimborájival csavarog. Fëlhíttam a fijamat, hogy elmongyam a véleményëmet a tárgykörbe’, de nem kívánt velem kokëtáni, montam is neki: jóvan, akkor maj’ ha mëhhalok kigyöhecc a sírkövemhë engësztellődni. Mán akkor rakta vóna lëfele, hogy deanyuka így, mëg deanyuka úgy, de törtidő alatt bontottam a vonalat. 

Ëggy a lényeg, mint kiderűtt: në slendriánkoggyatok, időtöket jó beosztva haladjatok a mindënnapokba. Osztán letközelebb nekëm në ëggy év után gyere, mer’ úllëhet mëg së lëszëk mán. Látogassál, amég lehet. Csókol bennetëket,

Gizël

Gizel nénéd és az állatorvos

Naa, he, elvagyok. Elvagyok. Jobb idehaza, az szentigaz. Tënnap vótt ëggy hete, hogy mëkkaptam a fëlszólítást, hogy a Fángli kint téblábol éjnak évadján az uccán, oszt’ merejű mëgugat mindënkit, akit ára vet a sors. Ëgye el a zíz a nyakát. Valami madzaggal bemírték, oszt’ kiderűtt, hogy nincsen becsipszëlve az eb! Na, mingyán fël is akartak jelenteni éngëmet a városi tanácsho’, hogy el lëtt mulasztva a bëavatkozás, de hát mingyán montam a táltos Solymosi gyerëknek a hivatalba, hogy ha Istent ismer, akkor visszaemlékëzik arra, hogy nyócvankettőbe hogy legelték lë a málnát a kert gërádján, oszt’ akkor jó vótt a Gizël, most mëg hát mëgbüntetne?! Aszongya nekëm, në aggóggyak (akkor mán normális vótt, fene a pittyit), mer’ aszongya ha ëggy hétën belű’ elviszëm az álatorvosho’, oszt’ mëglëssz a csipszëllésrűl a dëvërinca, hát rögvest sëmmis a büntetési tétel. De jobbat mond ű nékëm: nem is këll oda së mënni, mámma a tápos mellett van kutyaótás, oda vigyem elfele.

Tán mondani së këll, nekëm së këllëtt több! Rögvest mëntem hazafele, magamra húztam a legszëbb kutyaótós göncömet (még gádoros hímzés is van azon, lelkëm), igaz, hogy sokat vótt kubistolva, de jó még az erre a célra, rëttenet. Nem is evvel vót a baj, hanem – ösmerëd a Fánglit! – elkapni a dögöt, hogy velem győjjön! Asziszed, összegyött elsőre? A büdös dög még a régi szénlyukba is bebútt, mer’ sejtëtte valahun a bennsőjibe, hogy nem azé’ akarom elkapni, mer’ szeretgetnyi akarom. Nem tuttam előcsalni. Mán az aznapra sütnyi való kóbászbul is előhúztam ëgy darabot a konyhárul, hogy hátha majd veri a kóbásszag a lyukba lëfele, oszt’ előmászik, mer’ kihajcsa a víre – asziszëd? Nem gyött az elő ëggy tapottat së.

Nem vótt mit tënnyi, híni këllëtt a Zelenák-gyerëkët. Az mëg valami öntödébe dógozik, de irdatlan messze, valahun a sikóci pusztába, oszt’ akkora embër lëtt azóta, hogy rögvest azzal kezdte, hogy aszongya nekëm:

– Ötezëröccáz.

Elősször nem akartam elérteni, hogy mit akar evvel mondani. Hülye ez a gyerëk, tán bolondabb, mint máskor. Mingyán rájamondtam:

– Fánglit előhozzad!
– Előhozom – aszongya – de ötezëröccázé. Ë, mondom! Mënten elvesztëttem az ëggyënsúlyomat, elmontam neki, hogy a szëmed sűjjön ki, mindënt, heee, ami az eszëmbe jutott, de oszt’ úgy tëtt a gyerëk, hogy akkor majcsak tanálok valakit, aki előhúzza a dögöt. Az mëg ott pislogott a szénlyukba, láttam a szëmit, mëg hogy a tömpe orrával fúttassa a port. Mëgint csak nem vótt mit tënni, odaattam neki az ötezëröccázat. Ez oszt’ előrántott valami irgalmatlan nagy vasbotot mingyán, valami lánc vót a végin, oszt’ azt gyugdosta béfele a lyukba. Csörgette, akkar a vásárosok. Zsennyëgëtt a Fángli irdatlanú kínjába’, mire oszt’ csak előgyött, mëg tudtam fognyi. Csak kűsűbben gondolkottam, hogy a gádoros hímzésës gúnyámat kigórhatom a szëmetre, mer’ úgy összefogta a szénpor, hogy abbú mán ruha nem lesz, ha attul kódulok së.

Hogy a Fángli mëg në szökjön, rëklámszatyorba tëttem, oszt’ beköttem a száját, úgy hagytam ottan az ámbitus ajján. Csak nem fúlik mëg, amíg átőtözök.

Így, szatyorba vittem el az ótásra. Fírgelődött a mocskos álat a szatyorba merejű, he, néha majd’ elrántott a járda tövirül az árokba! Lökte a szénport kifele a lyukon! Úgy lëfőttem, mint a konflis lú, mire elértem a táposho’. Ott mëg nyilván nem én mëntem ëgyedűl, annyi kutya vótt, mint a bëtyárszencség. Mëgvadútt a Fángli a szatyorba! Gyött vóna kifele, de erős anyagja van ennek, fijamék hozták valami tékábul, bírta a Fánglit. Halatt a sor előre, én mán alig bírtam a döggel, ollyan erő van abba, akkar ëgy bikába!

Nem mondom, nézëtt az álatorvos, mikor mëllátta, hogy a szatyorba van a kutya, hát még akkor, amikor mëglátta hogy néz ki! Aszongya veszëtt ez? Nem veszëtt ez, mondom, csak mëg van marhúva csëppet. Hamar lëtt elválasztva az annyátú. He, ahogy az álatorvos mëffogta a Fánglit, mingyán csëndësëdëtt. Elősször aszittem az aurájátú, biztossan, de mán akkor láttam, hogy beléje lökött valami gyógyszërës inflácijót, oszt’ azé kábútt el a kutya. Aszongya nekëm:

– Csipszëlve van?
– Nincsen a! – mondom néki. – Azé gyöttem vóna.
– Jóvan – aszongya, oszt’ mingyán valami sëmmi përc alatt belekasírozott valamit a Fángli nyakába, oszt’ kész is vótt.
– Ötezëröccáz! – aszongya.

Hát, mëgmondom, csëppet mëgingottam a hitëmbe, amikor mëghallottam, mondom néki mi mán a? Gektizál nincs ennyibe, jóembër, mëgnëharaguggyon, pegyig az së óccsó! Aszongya ez ennyibe kerűl. Édes Jézus, légy vendégünk, ha én tudom, hogy ez ennyibe kerűl, hát adok a Zelenákgyerëknek kis pálinkát, oszt’ agyon is csapja ott hirtelennyibe az udvaron, nem hogy még én ennyi pézt kifizessek ëgy nap. Az uram ëggy hétig fürdött a fűríszporba, mire ennyit lëtëtt elejbem! De oszt’ mondhattam ennek, tartotta a markát, mocskos kapitalista. A Fánglit úgy gyürkésztem bele a fizetés után a cekkërbe, hogy még csak véletlen së lëgyën neki kényelmes, ha útközbe’ fëlébred, ennyi pézt még életëmbe së fizettem tán ki ëggy órán belűl, most mëg, Krisztusom, kéccër is! Mán csak az vígasztalt, hogy ha hazamëgyëk, oszt’ elerisztem a Fánglit, ott van a jó kóbász az asztallon, csak engëmet vár, mëgsütöm, mëgëgszem, de a Fánglinak nem adok ëggy darabot së belüle! Hát mit nem képzel mán?!

De oszt’ ez së úgy lëtt.

Merelősszöris: a Fángli nem szalatt sëhova, úgy borútt ki a szatyorbul, akkar ëgy darab rög. Szútyëlt még. Aztán mëg úgy ériztem, hogy mánis lëszakad a lábam, harmardészt mëg a kóbász annyit átt a vájlingba, hogy átó helyibe mëgálmosodott a konyhán, oszt’ lökhettem ki az egészet, úgy, ahogy vótt. De sajnáttam, édës jó Istenkém. Komatálba kaptam nemrég, de oszt’ akkor nem csináttam mëg, én majom, most mëg mán mindëggy. Mëgpimpósodott merejű, sëmmit nem ért mán az.

Így járt, gyerëkeim, az öreg Gizël, mëgint. Rám jár a rúd, de nem baj a, majd lëssz még jobb is! Aszongyák a kisbótba, legalábbis.

Csókol bennetëket,
Gizël

Gizel nénéd szabadulása

Na, hát csak jobb mán itten, la, a tisztaszobán, nem-ë, lelkëm? Aszittem sosë az életbe së gyövök el onnat, de csak addig fordúgattak az események, hogy  muszaj vót nékik éngëmet utamra engednyi. Elsorolom hogy vót, addig szürcsöjjed eztet, nesze, vëgyed el. Van benne kis rum is. Szíjjogassad.

Na, mán hónapok óta ültem a Vörbéccsbe, Isten lássa lelkëmet, tán kez'tem is vón' mësszoknyi. Hiába vártam én aztat, hogy gyün majd a fogalmazvány a plebánostú, sëmmi së érkëzëtt. Állítólag ollyannyira mësszaporodtak a tëendői, hogy nem tudott ű időt szakítni énrám. Ezt së értem: máskor annyi mondanivalója van vasárnap, hogy kibeszéli a tehénbűl a bornyút, most mëg csak ëgy csëpp kurta levelet írt nekëm, hogy a fijam sëhogy së akarja, hogy innen kigyőjjek. Hát de én attú csak akartam. Csakhamar telefonvégre kaptam, de csak bagadozott, hogy így Gizël, mëg úgy Gizël. Sárga fődig lëhortam, úram Jézus de szígyëllëm: joggal këllëtt utána húsz miatyánkot mondani, de rëttenet elmontam mindënnek, hogy amíg a lëcsot vittem, mëg a pampuskát, addig jó vótt Gizël, most mëg hogy tënni kéne valamit, hát nem leli a módját mëgfele? Végtire oszt' magamba fordúttam, két hétig ki së gyöttem a szobábúl, amúgy is szakatt az esső.

De ëgyedű lënni nem tuttam. Mer' ugye párba vóttam állítva a Rozëllával, az mëg feszt ottan tüsténkëdëtt, mindég vótt valami tënnivalója a szoba körűl. Mán a politúrt lëradírozta a vánkosrú, annyira takarított, mire oszt' nagy nehezen kibökte, hogy azé' sërtepërtél, mer' attú tart, hogy kárt tëszëk magamba, nagy bánatomba'. Mënnyugtattam osztan, hogy së a sëmmirekëllő mënyem, së a fijam, de még ez a vézna plebános së éri mëg aztat, hogy magamra húzassam a rögöt! Mer' mindég Dezső jár az eszëmbe: mëmmonta akkor, amikor mëmműtötték nyócvannégybe, hogy az élethë këgyetlen módon këll ragaszkonnyi. Én së hajítom mán el akkor magamtú, akárhogy is fordúl a sorsom. Majd ha mán ollyan beteg lëszëk, hogy csak a szëmemet këll lëfognyi, akkor tán, de addig sëmmiképpen së.

Rozëlla këgyetlenű rítt, aszittem a szëme kifolyik, mire életëmnek a történettyit végigsoroltam. Térűt-fordútt ëggykedvűségibe ott napokig, mire oszt' ennyit szótt nekëm ëggy este, lëfekvés előtt (éppen a Szentírásba merűttem el):

– Gizël, ki akarol-ë jutni innet?
– Nekëm más vágyam sincsen, az szentigaz.
– No, akkor mámma este el në aluggyá méllyen! – aszongya.

Evvel oszt' lëótotta a tungszramot.

Pislogtam én ëggy darabig a sötétbe, elcsëndësűtt az egész Vörbéccs, el is aluttam, ahogy këll, nyomott a Gektizál cudarúl. Ménkű nagy csattanásra ébrettem, maj'nem mëgátt a pöszmétërëm: ez, mint valami kísírtet, úgy ahogy vótt, pongyolába kimászott, lëverte a virágálványt, de nem zavarta, osont kifele, oszt' hallom, hogy a szomszédba a Józsit ébreszti fëlfele. Csëpp idő múva merejű csënd. Së halk kopp, së zörej. Ëccër csak léptek nesze, gyön vissza Rozëlla, hallom a lúdtalpjának a csattogássát a folyosórul, aszongya: őtözzé Gizël, szëggyé össze mindënt, de lámpát në gyúccs, mer mëgbukunk! Na, a nagy fekete sötéccségbe ottan rámolok, he. Lëesëtt mindën a kezembű, vert a verejték, nem leltem a kendőmet, tapogattam mindënt, mint tót a hajnalt. Nagysokára oszt' ott áttam a kuffërral, oszt' vártam, hogy valami lëgyën. Ëccër csak a Rozëlla mëgint gyön: osonnyunk, aszongya! Elindúttunk a folyosón, de ez ollyan tempót diktátt, hogy mondom ájjá mëg, Rozi, mer' mënten elhajítom magam a kockakőre, oszt' tapottat së tovább! Rëttenet sötét vótt, de láttam, hogy eeez, mint valami erőbajnok, úgy fëlkapta azt a ménkű nehéz kuffërt, hogy csak lestem rajta, aszonta: në ájj mëg Gizel, mingyán a célná vagyunk. Hova visz ez engëm? – gondoltam. Kimënünk az udvarra, a háccsó üvegës ajtó akkorát zörrent, hogy tán még Dezső is hallotta – szëgény uram a sírjába forgott, ha látta, hogy szökök elfele.

Köd vótt odaki, az udvari lámpák fényibe csak a sziluëttëket láttam, de kűsűbb azt së. Ott áttam ëgyedű, oszt' mán azt së tuttam, élek-ë vagy halok. Hideg vót, he, maj' mëffagytam ott, pedig barhétt, lajbi, minden rajtam vótt, nem mondhatom, hogy gálába vótam. Irdatlan dágvány az udvaron, heee, bokáig süllyettem. Hozzáfogtam vóna mán éppen ordítnyi, mikor nagy fényësség tárútt elejbem, na, Gizël, gondoltam, víged lëssz most, ennyi vótt, lëfőzted az utolsó kávét, elgyött a végítílet. De oszt csak kibontakozott a nagy ködbe ëggy csíborszínű kisótó, amit a Jóska vezetëtt a szomszéd szobábul. Rozëlla intëgetëtt az ablak mëgűl, hogy szájj bë, Gizël! Úgya, mondom, annyi az nekëm, szërinted, mëg së bírok mozdúnyi! Ekkor kigyútt a fény az egész Vörbéccsbe, mëgneszëltek valamit! He, ezëk mëg közbe ketten tuszkoltak be a hátsó ülísre, assë tuttam hun vagyok! Józsit pofán vágtam, mer' szërintem nem këllëtt vóna annyiszor a faromat fognija, ahogy dúrt az ótóba bëfele. Kérdezték hun lakok, elismétëlgettem vagy háromszor, Józsi mëllódította a gépjárművet, oszt' ëccër csak fërtályóra së këllëtt, ott vótunk a kapum előtt.

Hálákottam nekik, montam: győjjönek bë, igyanak valami erősset-édeset, csak tanálok a sëzlony ágyneműtartójába véletlenűl valamit, de ménkű szabadkoztak, mëntek visszafele, mer űnékik szërződéssök van, nem gyöhetnek csak úgy kifele, főleg nem éjnek idejin. Azóta oszt' nem tudom, hogy mi vótt, hogy vótt: álítólag aszonták bent, hogy felelőssígem tejjes tudatába elgyöttem, kaptam rulla kűsűbb postán papírt, hogy ápollásomat mëgszüntetik, bódogúljak, ahogy gondolom, nem válalnak értem garanciját. A fijam is gyött vóna valamelyik nap, mer' gondolom néki is mënt a papír, itt dudátatta az ótót vagy ëggy órán kërësztűl, de nem nyittam ajtót, még a függönyt is bëhúztam, oszt' jó hangosra vëttem a kosútot, në is hajjam! Kéccër elmonta a hírëket, mire lassabbra vëttem, akkor mán nem vót ott a fijam, este is lëtt. Cefetű haragszok rája, a mocskossa, maj' számollunk míg.

Hát oszt' így sikerűtt kigyönnöm az otthonbú, lelkëm, magam së gondoltam vóna, hogy illyen kalandba lëssz részëm még vínsígëmre. Azé' jó itthon: rá nem nézëtt vóna sënki sëmmire, ëtte a por az egísz mindënséget, alig győztem kitakarítani mindënt. De mán most oszt rend van, látod. Fánglinak lökött a szomszéd mindég valamit. A bestye. Na, jóvan, elíg lëssz mán, nem kapol többet, tëszëm vissza a sëzlonyba. El në mongyad sënkinek amit elsoroltam, a plebános së tuggya, csak sejti, de vele së szólok most ëggy darabig, hagy gondolkozzon a vín szentfazík. Csókollak bennetëket, maj' gyövök még, addig oszt' në përnahajdërkoggyatok!

Gizël

Gizel nénéd az otthonban

Nem azé’ mondom, de mikor az uramra rájadobták a fődet kilencvenkettőbe, hát én mondom: ű járt jobban. Mëg së gondoltam vóna, hogy ëgy szëm szülött fijammal majd úgy elmérgesëdik a kapcsollatom, hogy lëmond rúllam mán tejjesen.

Valamikor szeptembër dërëkán, mondom, elmënëk mán az ábécébe, szoktam vënnyi ezt a mákos kalafantyút, nomëg aztán tejlevest csinálok hozzája, ossztán nyomom lëfele a hiradó közbe. Ahogy én ezt mëgtervezëm magamba, bótba mënés közepëtte, ugyë, akkorát estem a járda szíjin, fejjel az árokba, ëgënyest előre, mint gyerëkkoromba, amikor apám úgy mëllökte mámoros pillanatába a hintalovat, amin űttem, hogy mëgsërdűttem rajta azonmód. He, ollyan retkës lëttem, mint a kürtő lyuka, assë tuttam, merre vagyok orral. Ahogy ottan káromkodok (de nem ám csak így ímmelámmal, hanem mint a bakkancsos katona), arra gyön a plébános, szalad, lássa, hogy nagy gondba vagyok.

Nem emlékszëk egészen pontosan arra, hogy hogy kerűttem vissza a tisztaszobába, csak arra eszméttem, hogy rëttenet szaggat a dërëkam, heee, mëg a plébános a fijammal diskurzusba merűtt a kiskonyhán. Na, mondom, csak nem hagyom én ezt ennyibe, mënëk, oszt’ kihallgatom űköt. De ám oszt’ ahogy mëgmoccantam vóna, rëttenet bëcsikkant a tomporporcom, hozzáfogtam hát előírás szërint üvöltenyi, mint a Volosinovszki Pityu, mikor mëllátta, hogy a papagájja elindul néki lëfele, gravitácijó mëntin. Ekkor oszt begyöttek mind a ketten, na mondom, Gizël, kampëc, fëlaggyák nekëd az utolsó kenetët, pisloghatol mostmán. De oszt nem a plébános kezdte el mondani, hanem a fijam. Hogy anyukátul nem lëhet dógozni mënni, mëg énvelem mindég van valami, mëg hogy nem bírja mán álandóan szaladgáni idefele… hee, úgy a lelkëmbe gázolt, hogy én arra nekëd szavakat nem tudok mondanyi. A végin oszt’ csak kinyögte, hogy éngëmet pegyiglen most ű otthonba fog vinni, ahun vigyáznak rám.

Akkor mán mélydepresszijóba vóttam, a Gektizál së hatott rendëssen, nem tuttam tisztán gondolkodnyi. Fëleszméttem valahun félúton, de úgy húlt a könnyem, ahogy a fijam monta nekëm: anyuka, jóistenmëgággya, jó lëssz ott magának. Jó hát, fijam.

Fërtályóra múva mëg is érkëztünk ide, la: Vörbécs Terézija Időssek Otthonnya. Na, mondom, ez këll nekëm, ez is Tërka. A fijammal nem beszéttem akkor mán, eltávolottam tüle: annyit montam, hogy ha a Fángli mëgdöglik, agyonverëm, mëg hogy az aprólékot valakinek aggya el (annyi van, hogy a patkány nem győzi elhordani), mer’ ha a hátsó udvarba húnak el, egészen bizonyosan szívszélhűdést kapok, annak mëg aztán nem lássa jó végit a végrendëletëmbe ű së, az szentigaz. Házrú szëmit lëvëgye, zárja be, Zelenákgyerëk hányja el a havat, piszokdíjat minden hónapba kifizessék, oszt’ jóccakát. Ezzel vátunk el, kalap-kabát, Istenággya.

Nem is vártam el, hogy külön szobát aggyonak itten nekëm: azon csodákozok, hogy a fijamnak ëgyátalán ennyi péze van, hogy kétágyas szobába szuszakojjon. Szobatársam egy vín parázna: egész nap arrú beszél, hogy amikor fijatal vótt, mënt, akkar a vaklégy. (Én mondom, rosszabb e, mint Sëtét Matil.) Rozëllának híjjassa magát: errül megint csak a Volosinovszki Pityu jut eszëmbe, de hogy mijé, nemtudom. Annyi embërrel vótt ez ëggyütt, hogy lësűl a bűr a képemrű, amikor történetbe kezd. Nem győzöm a kërësztët hánni magamra fëlfele. Különben nekëm oszt mondhassa, pont annyit ér, mintha lóval imádkozna: nem hat rám a kujtorgássa. Még az së, hogy elmondja nékëm, hogy a Józsival, aki a szomszéd szobába van, miket ügyködnek ëggyütt.

Mán most ugyë itten vagyok jó hónapja a Vörbécsbe, beletörődtem a sorsomba. Fijam két hete rápróbátt, hogy fënntartsa velem a kapcsollatot, de én úgy gondoltam, hogy aznap nagyon beteg vóttam, oszt’ nem kívántam vele szót érteni. Kákabélű mënyem is mëgvillantotta az örökség szót, mer’ az mëg asziszi, hogy haldokolni gyöttem ide, de ahho’ së szóttam. Amúgy së hagyok rája fagurigát së. Inkább a plebánijára. Këllëtt vagy fél óra, mire rágyöttek, hogy velem itten osztan nem fognak társallogni, úgyhogy el is mëntek azonmód.

Levelet írtam a plébánosnak, hogy ha még ebbe az életbe jó lëcsot akar ënni, akkor indítsa mëg az eljárást, amin én saját jogon aképpen dönthetëk, hogy visszamënëk a házba, hogy az ámbitus ajjárú leshessem, ahogy lëmëgy a nap a kert végibe. Ëgyellőre annyi válasz gyött csak, hogy lëgyek türelëmmel, mán úton van a fogalmazvány, de még várni këll rája, mer’ a fijam sëmmilyen módon nem akarja aztat, hogy én innen kiszabadújjak. Cefetűl érzëm magam emijatt, lelkëm, gondolhatod heee, nekëm mán csak ennyi maradt: ëgy Rozëlla a szobámba, mëg a minden napos kemínymag leves. Mer’ főzni azt itt ugyan nem tunnak! De az mán ëggy másik történet.

Mënëk ki az udvarba, amég süt a nap, hamarosan bëgyön a hó, még – úllëhët – összegyön a mënyemnek, oszt’ lërakom itt a kanalat örökre, nagy bánatomba. Csókol bennetëket,

Gizël

Gizel nénéd és a hőhullám

Na, ottan kezdem, ahun këll. Hat napja nem alszok, nem ëszëk rendësen, mind ettű a retkës melegtű van. Mán adom lëfele a kilokat, lassan akkor ér mán csak a valagamho’ a rakott szoknya, ha jó’ fenékën rúgnak, mint anyám, amikor zsënge sűdőjány koromba sütött vóna kőttkalácsot apámnak, én mëg kiëttem az élesztőt a komrábul. De nem szóttam neki, mer’ priccoltam, hogy szájon vág. Majd amikor mán ott tartott, hogy këllëtt vóna, csak pislogott, hogy hun az élesztő. Biztosra vëtte, hogy vëtt a kisbótba. Én mëg ódalogtam elfele, amíg mëg nem szólalt: Gizël! Akkor mán tuttam, hogy kapok. Kaptam is, bëtyárrendësen; úgy elkente a számat, hogy a vasárnapi iskolába csak a lajbimrul ösmertek mëg a pajtások.

Így hogy nem alszok, éccakánként olvasgatok. Művelődök, hogyúgymongyam. Sosë késő, Somlai is mëmmonta annak idejibe. Mán az összes gyászjelentést elolvastam az újságokba, ami csak létëzik. Annyi halott van, mint a csicsóka. Mindënkirű ollyanokat írnak, hogy ha csak a fele vóna igaz, az is sok vóna. Fëlröhögök néha a kislámpa fényiné! A Bánatos Julisrú olyan képët tëttek az onokái a nyomdagíp alá, amin ollyan cábárul ál a haja, mint akit a villanyáram mërrázott merejű. Biztos nagy táti szélbe fotografátták lë, valamikor a hatvanas évekbe, mer’ azon ëgy ránc nincsen, de amúgy mëg eléggé lëharcolódott vótt a bűre. Aztán Sáfár Jolánnak mëg képesek vótak kiírni a férjes nevit – Zacskós Bërtalanné –, hát mondom ez a család së lëssz mán kijjebb. Rendkívűl jól szórakozok, ez a lényeg, aképp gondollom.

Na, ami mëg a modërnitás nëtovábbja, lelkëm, vëttem ëggy szélgépet, akciós vótt a vasedénybe. Vagy műszaki bótt, ëgyeel a zíz, nekëm vasedény marad. Kerek ötezret kértek érte, de én mëgmontam a gyerëknek: olyat aggyá, amelyik átfújja a barhéttot, mer’ azé’ attú, hogy meleg van még nem vetkëzünk itten mindenki szëme láttára, parázna módra. Mëg lëttem én kërësztëlve! Aszongya a gyerëk, ez az ötezres nem csak fúv, de rëttenet halk, nem is hallom, ha mëgyën. (Akkor ösmertem mëg, hogy ez mëg a Zelenákgyerëk nagy komája, ez a nyikhaj, az annyájék gyerëkkorába rozsdának hítták, mer’ mindënt mëgëtt otthon, ami csak a komrába, hüttőbe vótt.) Mondom néki, osztán akkor hunnat tudom, hogy fël van csukva, ha nem hallom, hogy jár? Aszongya hát ollyankor fúj, csak észrevëszëm. Këgyetlenűl igaza vótt, majd’ elsüllyettem úgy szégyëlltem magam, de mivel rëzzenéstelen pofával nézte a mëgszégyënűlésëmet, csak rámordúttam, nem bántottam. Jóvan na, nekëm még sosë vót szélgépem! De most van, oszt fújja estefele az állottat a szobába, keringetyi. Nem jobb vele, de legalább nem rosszabb.

Valamelyik nap mán á’mosabb vóttam, mint éhes, oszt’ elmëntem a doktorho, aggyon nekëm valamit, mer’ ez nem álapot, hogy én së nem ëszëk, së nem alszok. El akarta vënni a Gektizált éntülem, montam is, hogy alásszógája, el is gyöttem onnat. Annyit azé’ még kiderítettem, hogy a kolesztériummal van valami probléma, de majd álítom szalonnával, ahogy szoktam. Mëg mëggyes piskótával, de sütni mëg ilyen melegbe, ë? Fëlforr az agyam a konyhába a ler mellett, nem bírom én aztat mán. Mindég azt érzem, mintha fordúnék lëfele a kockakűre, neeem énnekëm való az, haddel. Szëgény mëgbódogútt Tërka vótt ollyan, Isten nyugosztajja: arra mindég a legnagyobb nyári melegbe gyött rá a süthetnék, ott szaladgátt farkafëlvágva a konyhába állandóan, a sparhëlt mëg majd lëolvasztotta rulla az otthonkát. Emez mëg, ë, szërintem a sütőt së gyútotta be, mióta itt lakik, nagy kanpókok mán lëhet beszőtték belürül, fuj! Bele së merëk gondolni, mi lëhet ott a konyhán.

Nem mondok el többet, mer’ fëlhólyagzik a nyelvem, ha sokat plëtykálok, mëhetëk mëgint a körzetihe akkor pegyiglen. Lëgyetëk jók, tőccsétek értelmessen a nyarat, në zsonglőrköggyetëk a sörrel, cigarëtát lëtëgye mind! Në virtuskoggyatok a fürdőbe së, mer’ belefútok. A fëlëttünkvaló vigyázzon rátok, maj’ gyövök, ha mondanivalóm lëszësz. Csókol bennetëket,

Gizël

Gizel nénéd és az elkanászodott unoka

Magamkorú öregasszonnak nem itt kéne jártatni a lepcsëssit a vërondán, hanem mënni kéne a templomba zümmögni a többivel illyen verőfénybe, de mëgmondom nekëd, a mai napot elcsalom! Majd mëggyónom kűsűbben. Őszintén beszélëk tënekëd: mán éppen ideje vótt, hogy nyíjjon kifele az idő, mer’ a télbű, a fahordásbú mëg a salakolásbú mán igën elëgem vótt. Alig pislákolt a sparhëltba valami kumnyi, így oszt’ annyi göncöt këllëtt magamra húzgáni, hogy ha a nagy hóba erre tévett vóna ëggy farkas oszt’ mëgëtt vóna, hát ëggy hétig rongyot szart vóna. Nem győztem rëggel fëlfele húzgáni magamra a barhéttot, este mëg lëfele lökdösnyi.

Az onokám, az a nagy ló gyerëk, elkanászkodott. A múttkorába vótt, amikor a nagy hó vótt, mëghíttam a fijamat a telefonon, gyönne el oszt’ dobna el belüle, mer’ itt ragadok. Még a pottyantósra së tuttam kimënni, úgy képzejjed el, mer’ nem bírtam annyira mëgemelni a lábomat, amekkora hó vótt. Na, gyött az is, mëg gyött az onokám is vele, de az persze mëg nem fogta vóna a lapátot. A fijamrú úgy szakatt a víz, mint Fakanalas Fricirű, mikorron nyár dërëkán a vásárba nem tutták mëgálítani a kacagássát, mer’ elkapta a fordúlat ëggy viccné’. Ahogy dobál a fijam, ëccër csak érzëm: ëëë, a zíz csavarja az orromat. Mënëk az ámbitus ajjára, hát látom, hogy szál’ fëlfele a füst. Azt a bëtyár szencség, mondom, tűz van télidőbe, Irgalmas Jézus, mëgsegíjj! Mënëk a tűzfészëkhë, látom az onokám ottan ül a csirkefejcsapkodó tuskón, oszt’ fújja a cigarëtát a vakvilágba.

– A zíz ëgyën el, micsinász? – kérdëztem súgva a gyerëktű. Az mëg úgy mëllepődött, hogy fëlhördűtt, oszt’ mënten fejrefordútt a hóba. Akkor mán kapálódzott, këgyetlen mënekűni akart, de anná jobban beleforgatta magát. Angyalkázzá csak nyugottan, gondoltam magamba’, nagy embër vagy mán, fődig ér a lábod.

 Na akkor ért oda a fijam, oszt’ hozzáfogott engëm okítni, hogy micsinálok. Mondom a gyerëk kezibe hogy mi van, mëgnézëd! Ál a fijam, mint a bornyú, mondom cigarëtázik a gyerëk! Ez ë? – aszongya. Ez, mondom néki, a të szép fijad, aki olyan jó sikerűtt, hogy tovább lëhet lökni mint kűdenyi, nagykorába’ mëg majd nézheti a napot, hogy sajtszínű. Ennyit tuttatok összehozni a lúdgégenyakú hitvesëddel. Ahogy én ott cukkolom fëlfele a fijamat, hogy csak végre hátba verëgetné mán szigorú nevelési célzattal az onokámat a hólapáttal, amaz ëccër csak fëllátott!

– Nagyanyám – aszongya – maga boszorkány!

 Bevallom utólag, itt ëgy csëppet alább hagyott a Gektizál hatássa, oszt’ ollyan ménkű nagy pofont sikerűtt lëkeverni a gyerëknek, hogy még a fijam is elismerőjen csettintëtt. Drámai csúcspont vót ez, lelkëm, igazán szép, visszakézbű, ahogy anyámtú tanúttam, csak ű rajtam gyakorolta. Rögtön el is rítta magát a gyerëk, csak úgy húlott a könnye a nagy majomnak, mondom neki na, jóvanaz, gyere befele a konyhára, nincsen palacsintám, de adok nekëd azé’ belüle.

Nem ez vótt az ëggyetlen próbákozássa néki: hogy a nyáron itt vótt oszt’ kicsit lëesëtt fejjel a fűríszgíprű, ahova fëlcsalta a víre, a kákabélű mënyem valami mézesmázos természetgyógyászho’ járatta ëgyfeszt, hogy tisztújjon a fejibe a képlet. Na, a gyerëk mëg mán annyira hozzája szokott, hogy azokon a napokon is ott vótt nála, amikor nem këllëtt vóna. Egész véletlenség lëhet, hogy ezëk a napok pont a dógozatok, feleléssëk, mëgmérettetéssëk napjával estek ëgybe, a vajákos mëg írta neki a cefnit kitöbre, hogy igazoltan vótt távol. Igënám, csak ëccër gyött a levél a mënyemnek, hogy vóna kedves befáradni az oskollába, oszt’ elsorolni, hogy milyé hiányzott a gyerëk idestova ëggy egész hónapot, ha mindent szépen összeszámollunk. Akkorát nyelt a mënyem (a fijam sorolta), mintha összeátt grízgombócot akart vóna lëkűdeni a torkán, túdod melyiket, amellyik a levesbe a hűtőbe összenyimnyámkodik, oszt’ akkora lëssz, mint ëggy tisztësségës taknyosnokëdli. Na, a nejem szirénázva mënt hazafele, aszongya a fijam még ű is kitakarodott hátra, pegyig minden el vót vígezve.

Hogy a gyerëk mit kapott mëg mit nem az annyátú, azt nem lëhet tudnyi, de az biztos, hogy a gyerëk ëggy përcët nem hiányzott azóta az iskollábú, a vajákosná së járt, de fëltűnően kerűli a mënyem társaságát, húz az apjáho’, mëg nállam is van kedve marannyi. Fëlëttébb gyanús ez énnekëm, mëg is erősítëtte bennem, hogy a mënyem boszorkány, oszt’ egész biztos szëmmel ver. Előkotort valahunnat ëggy macskát is, ami ugyan nem fekete, de rossz rája néznyi, legalább annyira renyhén tud sandítnyi, mint a mënyem énrám, amikor sérűl az érdekje. Rájok së merëm mán a szëmem vetnyi. Ha itten vannak is ebédre, alig várom, hogy mënnyënek Isten hírivel, azonmód kotricolok befele a tisztaszobába imádkozni a mëgváltóho’. Jövő hétën mëg mëghíjjom a plébánost valami csörögefánkra, oszt’ ha mán itt lëssz, csak lëvëszi a rontást a házrul.

Rövidre fogom most, mer’ nemsoká gyön a Zelenákgyerëk meccenyi a csërësznyefát: akkora mán, hogy lëszídűl a harkály a tetejibül, ha lënéz a portára. Gyugok majd a zsebibe pájinkára valót, mingyán mëgtáltosodik. Rosszat në hajjak felületëk, mer’ rátok uszítom a Fánglit. Csókol bennetëket, Gizël

Gizel nénéd újévi tanácsai

Nna, gyerëkëk, nagyon sok dógot nem tuttok még az életrű, mer' börtönbe së vótatok még, de csak énrám hallgassatok, oszt’ kitanúttak lësztëk! Elmondom nektëk, mit fogaggyatok mëg az újév kezdéssire, hogy në érjën bennetëket csalódás! Sokan vartyognak, hogy gyön a végítélet gyüvőre, de én mondom, ezëk assë tuggyák mit beszének. Mé gyönne mán? Szërëncsétlen dédanyám is álandóan monta, mikor humtam a sutba’, oszt’ mán mikor mëghótt! Évekkel ezelőtt! Lassan rám is rámkaparják a fődet (mëgsirassá, ha elgyön, mer’ visszajárok kísírtenyi), de még mindég csak eltëszëk-vëszëk az ámbitus ajján.

Na, elég ahho’ annyi, hogy elősször is mindënképpen vëgyetëk valami ëtetőt, hogy a csëpp, szërëncsétlen madaraknak tuggyatok valami mënedéket adni. Van azoknak annyi baja, mint Zelenáknénak! Górjátok rá az apparátost valami culápra, oszt’ tőccsétëk fël avas szalonnával, hogy a kis hitvány álatok tudjanak csípni belüle, mëg borítsátok tele maggal, oszt’ mingyán lëssz ëgy kis élet januárba, februárba, mer’ én mondom nektëk, hogy gyön a tél, mint annak idejibe az oroszok, oszt’ itt is marad ëggy ideig még. Mint annak idejibe az oroszok.

Osztán másodjára aztat mondom, hogy a cigarëtárú okvettlenül szokjatok lë! Monta a tévé, hogy gyüvőre ollyannyira mëgemelik az árát, mint a mocskos Mutatványos Ágoston a krumplicukorét búcsú mëg falunap idejin, a zíz ëgye el a mellyit. Pegyig a krumplicukor nagy fínomság, magam is bëszëdëk belüle, de csak ha mëkkapom az ábécébe, vagy a zőccségësné, mer’ a Ágoston nem engedne belüle ëgy pëtákot së! (Ollyan akkar az apja.) Na elég ahho’ annyi, hogy mindënképpen tëgyétek lë a cigarëtát, sodrottat së szíjjatok, mer’ az se éri mëg, pipázni mëg mán vígkípp. A múttkor vëtt előttem a bóttba a Zelenákgyerëk pipadohánt, mer’ mostanába’ ilyen hagyományőrző lëtt az is, úgy ál a haja, mint a várvédőknek Egerné, oszt’ hát úramfija, én szégyëlltem magam, amikor mongya a Pirók jány az árát a péztárba. Rája is ripakottam, hogy nem sűl ki a szëmed, mennyit kérël el érte, de kitessékëltek a bóttbul, mer’ az a málészájú jány bömbölni kezdëtt, oszt’ a bóttvezető, aki az apja, mëg éppen nem vótt ëggyezkëdős kedvibe. Bezzeg annak idejin, amikor mëgkezdte a bótot, én mëg – nyilván – mëgtanátam a lëjárt kefírt, oszt’ szóvá tëttem, akkor így kedves Gizël, mëg úgy, most mëg mán ha az egész bót rája rohadna, akkor is nagy embërnek tartaná magát. Szíjja az is igyebkint, dobozszámra füstöli elfele a bestye.

Ami nagyon fontos: në akasszatok fël sëmmilyen törűközőt, konyharuhát, szennyes rongyot sëhova! Inkább lökjed lë a padlóra, vagy vessed a tűzre a hitvánnyát, de fël në akasszad sëmmire, mer’ az bizony még mindég akasztott embërt jelent az elkövetkëzőkbe. Az së érdekëjjën, hogy kikoszorálódik a konyharongy, në lëgyën a fogason, sëmmin së, mer’ bizony gyön a fekete dísztávírat. Mëllátod! Tyúkot nëhogy ëgyé! Úgy elkaparja a szërëncsédet, hogy magad së ismerël magadra. Bukszádra is rágyön az apadás, mëg të is csak kapkodod majd a fejed! Úgy járol majd, mint szëgény Tërka, Isten nyugosztajja, hát nem mëffőzte a kappant Szilvesztërnek napján? Úram Jézus, segíjj mëg, montam, a plébánost rángattam, hogy vëgye lë a rontást a házrú, végtire is csak a szomszéd vóna. Mëg is halt a követkëző évbe, rögvest. Mán Tërka, nem a plébános. Úgy gyöttünk a málészájú ministrángyerëkkel hozzája. Én még a fagyasztót së nyitom ki! Hagy pihennyënek ottan a szárnyassok. Ëgyedű amit lëhet ënni, az a virsli, kilószám. De nem a kétszáz forintos szivacsmassza (pácával verném vígig amellyik ilyet kiad a kezibű), hanem a jóféle roppanós. Én mán csak tudom, hogy hova këll tënni a forintot, de magam is mëgvëszem a jobbat illyentájt. Újévkor mëg csak a lencse, gyerëkeim, ëszëm én is kétpofára, hátha mëgemellik a nyugdíjjat. Eddig nem gyött be, de bízok benne, hogy ollyan ez, mint a lotó, hogy elébb-utóbb csak bëaggya.

Két dógot még mindënképpen mëgemlítëk. Az ëggyik a pukkongatás. Éngëm nem érdekël mán, pukkongassa a bombëttatelepët, amellyiknek erre van péze, de az én ablakom alá amellyik belöki, hátrakötöm a sarkát! Akkorákat ugrálok itt a tévé előtt, hogy bëál a dërëkam mindég. Ótán mëg másodsorba ha részëg embërt látok, amellyik assë tuggya milyen rendëzvényen van, hát rájavágok a bottal ollyat, hogy annak biztos nyoma marad. Másnap mëg majd gondolkodhat, hogy akkor most hun szëtte össze a ződ fótot a lábikrájára. Én nem tudom, hogy mé’ nem bírnak az erejökkel az év utolsó napján, vagy annyira jó’ érzik magokat, vagy annyira nem várják, hogy dógozni mënnyënek, de hát űk tuggyák. Én mán nem tudom fëlvënni a fordúlattot. Assë tudom, hogy mi lëssz, ha lëkapcsojják Kabhëgyen az adót, nem lëssz ertéell? Végem is lëssz itt, ha csak a Kosút marad. (De azt is lëkapcsojják, monták a Petőfin.)

Hát ennyit tudok mondani nektëk tanácsképpen. Mámma még csöszmögök ëggy kicsit a sajtos rúddal, hónap csinálok káposztás rétëst, mëg tökös-mákost. Nem azé, mer’ ollyannyira szeretëm, de ezëk vannak itthon hozzája. A fijam, mëg a kákabélű mënyem imággya, de hát ebbül most nem kapnak. Mulassatok jól, bulyék, mëg a többi. Csókol bennetëket otthonkába:

Gizël

Gizel nénéd és a nyári szünet

Hajj, ha ín azt elővezetëm Nékëd, hogy mír nem tuttam eddig előadni magamot, hát mënten elhajítod magadot. Gyere no, úgy la, üjjél lëfele ide a fotëlbe. Kicsit mërrágta a Fángli, hozzája is vágtam a küpü rúggyát, de jóvana’, arra jó lëszëssz, hogy rája űjjél, amíg sorolom hogy vótt, mint vótt.

Kezdëm ottan, hogy az onokám mán évek óta nyarvog, hogy ű bizony elgyönne mán hozzám, a Gizëlhë, a nyárára. Én mindég hárítottam, hogy fáj a dërëkam, mëg hogy szaggat a lábom, aztán mëg nem győztem gyónni járni, mán annyit hazudgáttam össze. Plébánosnak annyi lëcsot főztem mán, hogy a pötyője mind összenyákogta a papéromat a gáz fëlëtt, ábécébe mëgint vëhetëk. Na, elég az hozzája, hogy éppen itten vótt a kákabélű mënyem, a fijam, mëg az onokám. Vasárnap dé’be ëttünk, ëddëgéttünk, amikor oszt rája kérdëz mëgint a gyerëk, hogy Gizël mama, oszt’ akkor itt lëhetëk ëgy hétre a nyárára? Rögtön rámgyött a hidegrázás, pegyig a piros paprikátú úgy szakatt rúllam a víz, alig bírtam mëg magamon a lajbit. Fijam mëg mënyem ëgybű ëgymásra nézëtt, de láttam a szëmökbe’, hogy mán el is képzelték, hogy pajzánkodnak majd a tisztaszobába, amég az onokám nem lëssz otthon. Mëgint csak előhozakottam valami kórságommal, hogy bizony a vérnyomássom rëttenet lënt van, lëhet, hogy nem kéne itten nekünk ëggyütt nyaralgatni.

Erre oszt ollyan történt, amit még én életëmbe së láttam. A gyerëk eldobta magát a kövezetën, oszt’ hánkollódott, mëg azt hajtotta, hogy ín itt akarok nyaralni mamáná’. Abba a pillanatba fé’renyeltem a cérnát mëg a répát, mëkköhögősöttem, alig tutták visszahozni a színëmet. De így oszt’ kikényszërítették belüllem, hogy válaljam el a gyerëkët ëgy hétre. Azé nem akartam, hogy itten lëgyën, igyebkint, mer’ ollyan rossz az a külyök, féttem, akármi történhetik. De oszt csak mondom, jóvan, anyádszencségit, hazamënnyé, hozzá tiszta ancúgot magadnak, mer’ én nem mosok rád a tárcsással, az szentigaz.

Na, fërtályóra múva fordúttak a fijamék, ollyan gyorsak vóttak még csak fël së tuttam mosogatnyi. Begyött a gyerëk, erett befele a tisztaszobába a pakkjával, namondom mëgájjá, kisfijam, nemúgya! Mëgyël hátra a mëgibe, ottan lëszël elszállásolva. Nem is problémázott rajta a gyerëk, mënt a hátsó szobába.

Nem is vótt sëmmi baj keddig. Akkor ëccër dilutá’ hallom a kert gërádjárúl, hogy këgyetlen nagy zörgés-csattogás van. Ollyan vótt, mintha a régi rocskát rágdosná a pokol láncos kutyája, szóval el tudod képzelnyi, micsoda fërtelëm-hang vótt az. Mënëk hátra, hát akkor látom, hogy az onokám kotoz a fészërbe. Mënëk befele, mondom rája pirítok ëggyet, hát úramfija, micsinát? Fëlmászott a fűríszgíp tetejibe a bestye, oszt’ ott maratt, mer’ beszorútt a lába. Ott nyivákolt, mint a miskárolt macska, hogy mama szëggyélë. De jó vagy të is, apád csinátt vóna inkább kisszékët, hát hun vagyok én akkora, hogy fëlérjek oda, mondom neki, de mán páratlan logikával hoztam is a nagylétrát. Mondom néki, idefigyejjé, fejedet behúzzad oda a kucikba, mer’ ha ez mëgcsap, legalább ollyan bolond lëszël, mint Volosinovszki Pityu, mikor lëfordútt a díszpapagája az űlésrűl. Hát, mëgmarhútt utána, de jóvanaz, këllëtt annyira magára szoktatnyi a jószágot. Na, ahogy ott sorollom neki, ëccër csak pűf-páf, oszt’ mán a fődön is vótt a gyerëk, fejjel a plétekenőbe. Én mëg ott álok a nagylétrával, oszt’ legalább annyira mëgíjjettem, mint amikor vaddisznót láttam mezgerélés közbe’ ötvenháromba. Mëgátt bennem az ütő, na mondom ez vagy mëgnyekkent, víge van, vagy elmënt az esze. Kérdezem tűle, onokám, jóistenmëgággyon (de mán akkor a cukrom lëszalatt), mëgvagy-ë? Aszongya csoki, vanílija. Ë, mondom, férebeszél, kérdëzëm tűlle mëgint élsz-ë, halsz-ë? Aszongya sumahhër. Na, mondom, ennek fele së tréfa, csak fëlhíttam a fijamékat, hogy gyűjjenek valami doktorral, míg mielőtt összesusinkásodik a gyerëk tudománya a fejibe. Mán akkor hallottam a telefonba, hogy visít a mënyem, hogy vizesruházzam a gyerëkët, én visszaüvöltöttem a kagylóba, mer’ fëlmënt bennem a szint, hogy nem lázas, në aggóggyá, mëgmarad! Pegyig sejtelmem së vótt rúlla, hogy mëgmarad vagy nem, a gyerëk.

Elég a’hhozzá, hogy éppen csak eldúdoltam a gyerëknek a Szent Pál otthagyta az oláhokat nótának a kezdettyit, mán ott vótak a fijamék. A mënyem úgy rontott bëfele, mintha ingyën attam vóna valamit. Csókolgatta a gyerëkët, az mëg még assë’ tutta milyen rendëzvényen van. Utána gyött a doktor, aki mëgálapította, hogy fëlëslegës vót az aggodalom, kicsit mëgzúzódott a gyerëk balkarja, de igyebkint sëmmi baja sincsen, a tudomány, ami összekeverëdëtt a bumbi fejibe, majd helyre gyön, igyebiránt ötezër lëssz. Hát a nyugdíjambúl këllëtt kifizetni, fijamék aszonták többet ide soha nemhogy az onokám nem gyön, de űk së tëszik be a lábokat, a fűríszgípet mëg nemhogy elattam vóna mán, lassan több rajta a rozsda, mint maga a gíp. Ezzel oszt’ rámcsapták az ajtót, oszt’ viszo’hhallás.

Éccaka magamba méllyettem a gyërtyafényné. Néha mëggyútom a szagossat, a százasba vëttem, nagyon jó illattya van. Arra döntöttem, hogy éngëmet nem zavar az a gíp ottan hátul, mégiscsak a Dezső lelke nyugodik abba, el nem adom én azt onnat. Az mëg, hogy a nagy szőrös kanonokám nem tud vigyázni magára, csak nem lëhet az én problémám. Ennek ellenire ríttam úgyannyira, hogy rëggelre bëdagatt a szëmem, a fülembe mëg ollyan durrogást hallottam, mint mikor az öreg Tóth addig pompátta a Pannónia hátsó kerekit, hogy a ménkű nagy nyomás lëszakajtotta a munkásnadrágja alsó lábszárátt, oszt’ a nagykapu fogta mëg az ancúgot. Annak oszt’ vótt hangja!

Na, hát ez vótt velem, csëppeket írt fël a doktor, ággya mëg a fëlëttünkvaló érte, el is mútt pár nap alatt. Nem a doktor, a durrogás. De lelkibeteg vagyok azótta is, hiába híjjom a fijamékat, nem vëszik fël a telefont, mintha űknékijek bármi baja lëtt vóna. Asziszem mëgöregëttem, fëlvigyázónak së vagyok jó. El is búvok pár hónapig, majd utánna gyere, mikorron kihevertem eztet.

Csókol bennetëket,
Gizël

Gizel nénéd álma

Idestova mán nëgyedik éve mesélëm Nekëd, hogy mik történnek velem ë, azon csodákozok, hogy még elgyugod az orcád hozzám, oszt’ érdeklődöl. Mondok Nékëd most is ollyat, lelkëm, hogy mënten nyulat fogol, ahogy mëghallod.

Az egész onnat indútt, hogy tënnap igën kihajtottam magamot, mer’ a Fángli mëffogott valami fírget, oszt’ egész áló nap aztat szaggatta széjjelfele. Node kánikula van, ollyanyira kezdëtt mán pudvásonnyi, büdösönnyi, hogy mondom mos’mán csak elővëszëm a lécët. Na, el akarom vënni a Fángli elejbűl a fírget, nem engedi. Fél óráig hajkuráttam az udvarba, amikor osztan ollyan szögbe kerűtt, hogy igëncsak rá tudtam vágni a girincire, csëndbe maratt rögtön, elhajította a mocskot. Ki is vágtam a ganajra. Te én annyira elfárattam, hogy űztem az ebët a napon, hogy mondom nyútóckodok kicsit, amúgy is legnagyobb meleg van, locsolni së lëhet, sëmmitsë.

Elég a’hhozzá, hogy bëkucorodtam a pamlagra, mingyán ámodni is keztem. Onnat sorolom, ahunnat tudom. A fijam ótójába ültünk befele, mer’ valami rëttenet nagy vigasság vót az uccájukba, pegyig alig van ház is, mindëggy. Aztat nekëd mëmmondani nem tudom, hogy mi vót ott, annyi viszont szentigaz, hogy a fijamnak valami nagy ótója vót, hatalmas. Fétem beleűnyi. Puszli vót rajtam, mer’ ahogy beűtünk mëg mán tél lëtt. Fázott a bűröm igëncsak. Na, indíjja a fijam az ótót, mondom ahogy szoktam: Jézus segíjj, toljad te jány! Mëgindútunk srévizavé az uccán, lëëë-fëël, mint a bolond, úgy vezette a fijam az ótót, mondom neki cëcok lëssz, hanem vigyázol, te nagy bolond. De mán akkor bizony maga a sátán űtt a volánná, retkës sárga fogaji vóttak neki, úgy vicsorgot rám. Én ëggyet gondoltam, oszt kiugrottam az ótóbul.

Egészen az oskolláig gurúttam, be a Somlai Ödön számtantanár órájára. Somlai nagy embër vótt, minden óráját úgy fejezte be, hogy „ajjadzót, ganajat embërëk” – eztet monta. Ezzel utalt vóna arra a maga móggyán, hogy szëggyük fël a szëmetët magunk körű. Na, ëccër szólít éngem, akkor mán bizony tuttam, hogy nékëm itten felelnëm këll számtanbú. Fëltëtt ëggy kérdést, hogy tunnám-ë rá mëmmondani a választ, én, a Gizël? Mondom néki, nëharaguggyon mëg tanárúr, nem tudom rája a választ. Nem tudod? – kérdëzi tüllem fënnhangon, cvikkërjit fëlráncsa a szemire. Oszt’ az összes a padba’ ottan nevet rajtam, rëttenet elszégyëlltem magam. Zsoldos Pirók annyira vonyított röhögtibe, hogy kiesëtt a szájábú a Szimfónia, de Somlai rá nem szótt vóna, hogy në cigarëttázz’ – én eltörtem vón’ a kezit. Mëg is nyilott a főd alattam, hirtelennyibe zuhannyi keztem lëfele valami hatalmas ásott gödörbe.

De mán hogy hogy mëg mint kerűtem a sekrestyéshë, nem tudom. Azt tudom, hogy hatalmas asztal vót, merejű mindën zsannamanna rajta, oszt’ mán ëttem is ott valakikkel, én nem tudom. Azt tudom, hogy vót tőtött jércemelly, azt nagyon ëttem, mëg valami sütemény vót, ami legjobban arra hasonlított, amit ëccër a mënyem sütött (ez azelőtt vótt, hogy mëgkóstolta vóna a mosószódát a bestye, mer’ azóta nem süt). Ahogy ottan táplákozok, mongyák befele nagy ëlánnal, hogy tisztëlt publikkum, ígymëgúgy, akkor mán cirkuszba vóttam, oszt’ látom, hogy gyön bëfele a manézsba a Dezső. Ë, mondok, hát mi lëssz itt? Amárú mëg az árnyékos részbe, ami ollyan vót, akkar az ámbitus ajja nállam, ottan vótt a Lukács. Lëfőttem hirtelennyibe, akkar a fekete, ezëk mëg dobáták magokrúl lëfele a lajbit, csak a fecske alsó maratt rajtok. Ordítottak mán ott mellettem. Ëggyik ódalon ült mellettem a Tërka, fëlravatalozva, heee, másik ódalamon mëg az onokám vótt, de nem ösmert mëg. Nyakon is vágtam. Akkor mán mëgösmert.

Na, ëccër csak oszt csënd lëtt, akkar a kriptába. Ezëk ott a fürészporba taktikailag mëgközelítették ëgymást. Lestem, mi lëszëssz. Kerűgették ëgymást, morogtak, akkar a kutyák. Ëccër csak ölre mëntek. Böstörögtek këgyetlenűl, míg az orrok vére is elerett. Lukács maj’nem kéccër akkora vótt, mint az uram, de oszt’ az uram mëllátott engëmet az első sorba, a nézőserëgbe, oszt’ mënten mëgtáltosodott! Úgy hagyta helybe a Lukácsot, hogy fëlhördűtt a tömeg. Rëttenetes ordítás lëtt. Hallottam, hogy a Dezső mondani akar nekëm valamit a fűríszgípjivel kapcsolatba. Nem értëttem, mondom neki, hangosabban mongyad, Dezső, fél fülemre süket vagyok, mintha nem tunnád. Ordít torkaszakattábú valamit, de nem értëttem mëg, elsodorta a tömeg, oszt’ ëccër csak mindënki eltűnt, én mëg a Zelenákék udvarjába vóttam. Látom, hogy gyönnek-mënnek ottan, hát mondom a Zelenákgyerëknek, hee, hogy kerűlök én ide? De mint aki süket, mint aki vak. Mëg nem látott, mëg nem hallott. Ollyan feje vót, mint a valóságba, az a bestyiállis, hogy rájanézel, oszt’ mingyán kinézed belüle, hogy ëggy bödöny zsíré eladná az annyát is, ha aszondanák. Azt láttam, hogy tajicskába tolnak valamiket lëfele a pincébe. Aszittem betonoznak, mer’ a kuslim nékűl igëncsak gyéren látok még ámomba is, de oszt he, kíváncsi vóttam, mëgnéztem közelrűl. Uram në hagyj el, hát ëggy csomó Tërka-féle Fánglikutyát hortak lëfele a pincébe. Ollyan kutyaszag vótt, hogy bëtömődött tüle az orrom. Rëttenet, he! Maj’ mëgpusztútam, annyira bántotta az orromat a Fángliszag.

Ekkor oszt fëlriattam. Ami ezután gyött, kicsit elmosódik, mer’ a vércukrom nem vótt a mëgfelëlő szinten. Azt látom ugyanis, hogy a Fángli hátsó két lába áll kifele a komrábú, oszt’ ű maga mëg igëncsak këllemesen falatozik. Hát nem kinyítt a hátsó ajtó, bëgyött a jószág, amég humtam, oszt’ mind kiëtte a fërdinándot a helyirű? Hogyazanyádszencségit, mondom, rögvest hozzája vágtam ëggy vázát, de féremënt. A Fángli idegre vëtte a dógot, oszt’ úgy takarodott kifele, mëg úgy elbújt, hogy két napig hírit së hallottam a rihës dögnek. Ënni së gyött elé, mongyuk ezën nem csodákozok a kilo fërdinánd után. Rëttenet mëgmérgesëttem, maj’nem mëgëtte az összes tésztát a dög, letközelebb benne hagyom a lerbe.

Eztet ámottam össze, gyerëkëm. Én nem tudom, de mondom majd a doktornak, hogy énnekëm írja vissza a Gektizált, mer’ attú legalább normálisakat ámottam. Ettű az újtú (nevit së tudom) mëg tejjesen féremënëk mán.

Në lëgyetëk ébren hajnalig, aluggyatok el időbe, pihennyetëk sokat a nyáro’! Csókol bennetëket,

Gizël

Gizel nénéd aranylánca

Mondanak ezëk mindënt. Mongyák a kisbótba, hogy gyön a világvége, mongyák, hogy majd a mëvváltó lëssz péntëkën a pijacon, mëg lëhet kérdëzni űtet, hogy akkor merre forogjunk seggel, mëg merre érdemës mënni, de én ezëkbe nem hiszëk. Anná' jobban aképp gondollom, hogy ëgyre több a zsivány, sëmmirekellő.

Mútkorába sëprëm az ámbitus ajját, gyön a Zelenák-gyerëk az uccán. Rámkijátott, "Gizëlnénnye", majd' szívinkfartust kaptam, amikor azon a heréttmacska hangján mëgszólalt. Mondom mi a zíz van mán veled, csak így fínoman adagoltam. Aszongya nekëm, ha valaki gyön, hogy vëgyek tűlle ékszërt, nëhogy vëgyek, mer' csaló járkál errefele. Többen monták. Hát hunnan is lënne nekëm pézëm arra, te, sátánfattya?! Ezzel oszt' elmënt a gyerëk. Krahácsolt az ucca vígiig, hallottam tisztán. Tellik-múlik az idő, éppen a Fánglit verëm këgyetlenű a kert gërádján, mer' a rihes dög mostanába' csak rájár az aprólékra. Ëccër oszt' zörgetik a kaput. "Melyik mán aaa?!" - kérdëztem, mer' a Fánglival csak nem végeztem addigra. Mongya, hogy kicsoda, de nem hallom, mer' üvölt a Fángli kínnyába. Hát csak elindullok elejbe, hogy látnám mán, melyik nem bír a vérivel. Gyerëkëk, ëggy akkora darab embër átt a kapuba, hogy ahogy kinyittam a kaput, hát nem tudott vóna előrefele bëgyönni. Úgy mëgijettem tüle, hogy bëvágtam a kaput, ëggy üdvözlégy márija malaszttal tejjest végigmontam, oszt' mëgint kinyitottam, nem-ë káprázok, mer' az új gyóccërtű, amit a Gektizál helyëtt írt fël nekëm a doktor, borzasztóan összezavarodok. De oszt nem kápráztam, mer' rákezte a nagy embër:

– Hogy maga milyen szép, asszonyom! – aszongya nekëm. Városi ficsúrossan beszétt, mángyanús. – Ëggy baja van csak, hogy nem visel aszöszoárt – aszongya. Hát, mondom néki, jánykorom óta nem járok pëndëly mëg lajbi nékűl, nekëm illyet në mongyon! Különben is hunnan lássa? Röggönyszëme van tán kendnek? – aszondom. Nem úgy mongya ű – aszongya. – Kéne magára némi arany – aszongya. Na, abba a pillanatba belém vágódott a Zelenákgyerëk, hogy aszongya nekëm nëhogy vásárojjak ezëktű, mer' kirabolnak, de mán ekkor oszt' elém tëtte azt a mééénkű sok aranláncot mëg gyűrűket, te, gyönyörűjeket! Ëggyik-másik maj'mësszólalt, ollyan csudálatos vótt, hát mondom ez mán csak képtelenség, hogy hamisíjják az aranyat! Csak mëgösmerem hogy csillog a napba! Nézgélődök ott, alkudozok vele, csűrjük-csavarjuk, de oszt' csak nem akarja lëjjebb annyi az árat, mer' nekëm ëggy lánc oszt végkípp mëtteccëtt. Ollyan, mint ami anyámé vótt, csak elhagytam hetvenkettőbe, amikor a dándogkiálításra mëntünk a Dezsővel, oszt' az ëggyik bestye dög mëgkergetëtt. Elestem, biztos ellöktem a láncot, mán csak otthon vëttem észre, hogy odavan. Két napig ríttam.

Na, elég a'hhozzá, hogy mondom néki: mëgvárjon, mënnézem maratt-ë valami a nyugdíjbú! De úgy próbájjon bëgyönni a kapun a mérettye ellenire, hogy istenëmre fejbe kólintom a viharlámpával. Mënëk be, dúrom a bukszát, hát csak tanáttam rá valót, hogy az Úr fëlëttem a kezemet nem törte el abba a szúrásba. Mënëk kifele, adnám oda néki, hát aszongya:

– Ha kettőt vësz, nénnye, odaadom az ëggyiket félárba.

Mëgvallom mán így utólag, vót ott ëggy gyűrű is, amit legutójára tán Sülysápon láttam a búcsúba, azóta is bánom, hogy nem vëttem mëg, így oszt' csak addig forgattuk a szót, csak addig csábított-kábított ott éngëm a dëbëlla, hogy csak mëgvëttem a láncot mëg a gyűrűt is. Még mëg is köszöntem, hogy a helyembe hozta. Rögvest mëntem befele a tükör elé, illëgetëm ott magamot, hee, akkar a rosszjányok, millyen szép lánc, millyen szép gyűrű. Magamon is hattam avval a lendűlettel.

Másnap oszt' úgy gyött ki a lépés, hogy nem vótt otthon kënyér. Mondom csak el këll mënnëm az ábécébe, mer' ha nem tudok ënni, fëlforgok, mint a Volosinovszki Pityu díszpapagája, amelyik mindég aszonta, ha macskát látott, hogy "Küküllő", a zíz ëtte vóna ki a szëmit. (Álatok beszének, sátánság. Ha a Fángli ëccër is mësszólalna, én istenëmre mondom, hogy fëláldoznám.) Mënëk a bótba, nézëgetëm, hogy mit nem vëszëk mëg most së, mer' pézem az nincs, gyön szëmbe az a kis-csëpp huszkilós pultosjány, ismerjük mán ëgymást, mëg tán szëgrű-végrű rokonok is vónánk, de lëtagadom, hee. Aszongya: Gizël mama, maga mëg hogy néz ki? Nézëk ottan, pislogok, mint a lápi póc, erre aszongya nekëm, na győjjön csak be a mozsdóba. Bemënünk (jelzëm, jó retëkség vótt, abba a bótba së mëgyëk többet), elejbem lök egy tükröt, aszongya nézze mán mëg! Hát belenézek, úramfija, hee! Mindënëm úgy néz ki, mint azok a felfújt izmos embërëk ëgy szál fecskébe a tévébe, mikor mutogassák az eres testüket, hee! A pofám vígig kenve aranyporral, a kezem is, amelyikën a gyűrű vótt. A lánc mëg csak ilyen fekete szëmét, a gyűrű is. Hát csak átvágott a nagy darab kufár, hogy fordújjon mëg benne a cipó, akárhun van is. Na, lëmostam nagy nehezen, de ráadású úgy kotricoltam hazafelé a szégyëntű, hogy végűl oszt' kënyér së lëtt véve. Szombat-vasárnap maj'mëhhaltam, épp csak ëggy csëpp krumplilevest tuttam főzni, ëgyebet së. Hetfűn bótnyitásra ott vóttam.

Hallgassatok mindég az okos szóra, gyerëkëk, tanújjatok a vín Gizelbű. Dëbëlla embër mëg ha mëgál a ker'kapuba, hát úgy verjétek el lánccal, hogy attú kódujjon.

Gizël

Gizel nénéd és a külföldiek

Mëgmondom én tënekëd, én magam nem vóttam még sosë a határon kívűrű. Ëccër asziszem annak idejibe, amikor még jány vóttam, ëggy-két métërre mëgloptuk Cseszkóba a ződhatáron, de hát ott tán még a levëgő is más vótt. Rëttenet féttünk, hogy lëlűnek, oszt’ gyöttünk is visszafele. Kűfődivel viszont vót dógom, éppen eléggel. Sëmmi bajom nem vóna velük, ha úgy beszénének, hogy mëgércsem, amit mondanak. Nem tudom, hogy tuggyák ezëk elviselnyi, hogy álandóan csak mutogatnak egész élettyükbe, mëg hozzá nagy svéhunggal bólogatnak, mëg vihorognak merejű, mint akik tán nem is százassak.

Emlékszëk, amikor az oroszok itt vóttak, sokszor mëllátogattak bennünket. Këllëtt nekik mindég valami, űk meg hoztak mindënféle bolhapiacos szarokat nekünk, a’ssë tuttuk hova hánnyuk a vége fele. Azé’ mikor pufajkát mëg illyen meleg holmikat hoztak, azt nem hánytuk el. Nem illyen gyëngehámos telek vóttak, mint mostanába. Úgya! Apám úgy dobátta a havat álandóan, mintha kéne, mintha fizetnének neki érte. A legtöbben ki nem áhatták az oroszokat, majd’ felőtötték a szëmükkel űköt, ha lëgyöttek a tanyára. Kijabátak nekik oroszú, én assë értëttem, hogy mit ordítnak, de mindég csak úgy, hogy në is lássák ki ordít. Durák, mëg illyesmit. Én ollyankor mindég bebúttam, monta apám, hogy mënnyek a fészërbe, mindég, mikor gyöttek. Nem tudom mé dugdosott éngëmet, mikor álandóan azt rakta, hogy millyen szép jány vagyok. Mindëggy.

Ëccër azé nem bírtam ki, oszt’ addig ficëgtem a fészerbe, hogy lássak is ëggyet belűlök közelrű, míg a ruszki neszt fogott, oszt’ törtetëtt befele. Heee, kinyitta az ajtót, oszt’ ahogy láttam az ellenfénybe, akkora embër vótt az, hogy kéccër këllëtt mëffognyi, hogy ëccër hozzányújjon az embër. Életëmbe nem láttam még ekkora terjedelmet, azóta së, úllëhet, pegyig igen sok dógot hozott mán felém az élet. Na, az vótt a lényeg, utólag mán tudom, hogy sëtyít áncúgba vóttam, oszt’ nem látott mëg az orosz. Apám csak rakta, hogy patkány az, táváris, inkább borovicska, győjjön, adok én. Na, az orosznak së këllëtt több.

Apám mindég azt a nótát rakta, ami úgy indútt, hogy „Összeűttek pusmogni a cigáááá-nyok”. Na, az oroszoknak ez piszkosú teccëtt, ëccër azt akarták, hogy taníccsa mëg nekik. Tél vót, hideg vótt, én mëg ott vóttam fészërbe. Ezëkën pufajka, rajtam mëg a lënge. Apám adott nekik bort, ű maga is beszëdëgetëtt belüle, oszt’ hozzáfogtak nótát tanúni. Másfél óra is eltelt tán, mire anyám kigyött, hogy mi ez a tivornyázás, oszt’ elzavarta a ruszkikat a borukkal ëgyütt. Apámra fërtelmesen ráripakodott, hogy a jány mëg a fészërbe mëffagyott azóta? Të mëg nótázol a ruszkikkal? Apámnak së këllëtt több: úgy ahogy vótt, félkerékën gyött befele értem, mikor már nem láccottak a ruszkik. Duhajmód közlekëdëtt, esëtt is akkorát a fészërajtóba, mint a bëtyárhétszencség. Aszittem mindëne összetört néki. Egész este ott rítt nekëm, mikor má’ anyám bëcsavart a meleg rongyba, hogy nëharaguggyá kicsijányom. Akkor mán igën bë vótt karmolva űnaccsága, de jó esëtt, hogy rakta. Anyám kikűtte ëggy idő után havat lapátolni, hogy haggyon engëm alunnyi mán.

De most hogy így gondolkodok, ë, eszëmbe jut, hogy dógoztam ëgy nyarat ëgy minekhíjjákba, no... üdűlőbe. He, oda mëg mindënféle népek jártak. Cseszkóbú gyöttek legtöbben, mëg némëtëk, illyenëk. Azok között oszt ollyan barnák-feketék is vóttak, akkar az éccaka hódvilág nékű, de azokho’ nem mertem szóni, mer’ mindég aszittem az ördög bútt tán beléjëk. Takarítottam én ezëkre, szëttem utánnok a szalámihéjjat – ollyan szalámlikat húztak elejbe, hogy életëmbe së láttam még akkoriba, haatalmasak vóttak, mëg rëttenet jó illattyok vótt nékik. Különfélëztek, persze, nem ëtték a magyar tájjellegűt. Mán akkor bijozőccségët faltak, mikor mink még a rendëshë së juttunk hozzá, de mitű vótt az bijo? Éccaka permetëzték, oszt’ annyi. Na, mindënesetre a szalámihéjjakat bëaggattam az alvós fakkomba, oszt’ ottan szagolgattam éccakánkint.

Na ezëk között a furcsa népek között vótt ëggy hatalmas embër, szőke vót, mëg vagy kétszáz kilo. Csalággyával gyött, de láttam, hogy igëncsak szëmet vetëtt rám, mer’ nem vóttam én mindég illyen csoffadt mint manapság, ugyë. Ëccër összehúzott az üdűllő környékkin mindënféle garnácsot énnekëm, mëg monta álandóan, hogy dubisz sőn, mëg iklíbetik, illyenëket, heee. De én nemértëttem. Értëtte a felesége anná jobban, biztosan, mer’ párszor úgy mëgpakolta, hogy csak lestük, mink, lyányok, hogy az asszony veri az embërt. De hát érdemre a máriást. A sánta Boró dógozott mellettem, ű monta, hogyha illyet csinána az urával, ű, mint asszo’, kiváltképpen nyilvános helyën, hát lëhet az estét së érné mëg életbe maradva, nemhogy a rëggelt. Këgyetlenű verte az ura a Borót, igyebkint, álandóan be vótt dagadva neki mindég mindëne. Valószínű azé’ vót sánta is, mer’ bëacsított a kedves fírjura űnéki ëggy ízbe, oszt’ jobban mëg tanátta kenni. Ríszëgës is vótt, meghótt mán. Boró. Az ura még mëgvan, szoktam látnyi buddognyi, ëgye el a zíz.

Na, de hogy a bëngáli nímetre visszakanyaroggyak fondorlattal, elmondom, hogy annak ellenire, hogy tëtte a szépet, ëggy dógot nem szerettem benne. Aztat, hogy pont abba a faházba vóttak elszállásolva, amibe bë vót gyugúva az angolvéce. De ez mëg, hát mondom, hatalmas embër vótt, ollyan ganajat hagyott maga után, akkar a dömpërbelső. Azé gondolom, hogy ű vótt, mer a feleségibűl ekkora nem gyöhetëtt ki. Na azt oszt’ lëhetëtt vakarni kifele fërtály órán kërësztűl. Jaj de utáttam, fëlfordúttam álandó jelleggel. Ëccër kileste, hogy ott vagyok, oszt’ éppen a vécejit tisztítom néki. Láttam, hogy këgyetlenű elpirútt, el is tűntek azelőtt, kocsistú-családostú, hogy fëlnézhettem vóna a porcëlánbúl.

Így jártam én a kűfődiekkel, lelkëm. Nem ëggy nagy valami, ha mondom, nëhogy aszidd mán. Csak mutogatni tunnak, mëg hablatyóni, mëg nagyokat mondani. De hát messzirű gyött embër azt mond, amit akar, ha mëg nem ércsük úccse, akkor mëg tejjesen mindëggy.

Csókollak bennetëket, në higgyetëk sënkinek së,

Gizël

Gizel nénéd és az iskola

Hú, drága lelkëm, az ollyan régën vótt, hogy hát tán mán igaz së vótt. Arra emlékszëk, hogy a tejcsarnok mellett vótt az oskolla, szërëncsétlen majd szét esëtt, annyira sëmmi-lószar kis viskóba vót belekasírozva az oktattás. Akkoriba nem így vótt még, mint mostanába, hogy suhanc módjára járnak oskollába a tanárok, neem: vasalt nadrágba vót mindëggyik, mëg őttönybe, mëgatták a móggyát. Mink mëg iskolaköppenybe, nyakkendőbe, oszt' ha így is mëgnyikkantunk, mán gyött is a pofon. E'kkéne a mostaniaknak is, mindnek, mingyá nem ordíttatnák a házam elejbe a kazëtásmagnójokkat. Annyira fijatal tanárok tanítottak akkortájt, hogy még a bajszokat is pëdërték rendëssen, mëg aztán nállok vótt a nádpáca merejű. Hatásos rëttenetmód, csihadtunk, ha mëlláttuk. Emlékszëk, kezdettű fogva a Zsoldos Pirók mellett ültem. Még akkortájt is, amikor cigarëtázni kezdëtt (heee, lopkotta az apjátú), de lëbukott, oszt' elősször elvëtte tüle az Igazgató Úr, jó mëgverte a Pirókot csettintős pácával, aztán mëg elszítta a Szimfóniját az is, oszt' behítta az anyját, az mëgint mëgverte, de az apjának nem szóttak. Én buktattam lë ëgy húsvítkor. Mëghalt mán.

De én, azt këll mongyam, soha nem vóttam sihëdër, messzire kerűttem a huligán stílust. Persze vótt ëggy-kettő akkoriba is, amelyik nem bírt a vérivel, oszt állandóan a lyányok után kujtorgott, mëg ollyanokat súgott a lyányok fülibe a zsëmleszünetbe, hogy szërëncsétlenëk órák hosszat remëgtek utánna, a nagy lovak mëg úgy röhögtek rajtok, mint akiket alúrul csiklandoznak. Én mindég becsűlettel tanúttam, mind a hat osztályba. Nekëm nem vótt ollyan félévi eredményëm, mint ezëknek, ë, haallod, onokám négybű bukott! Montam a filyamnak, ha nem figyelsz rá, elkanászkodik az a nagy ló gyerëk, de persze nem hallgatott rám. Úgy is lëtt, mërrántották. Mënyem annyira kivótt, hogy lë nem írható vërbálissan, de mongyuk nálla az az újság, ha nincsen ki valamijé. Szërëncsétlen még mindég ëggy kicsit a múttkori hatássa alatt van, nekëm szëmély szerint borsókázik a háttam amikor mëllátom azt a lebërnyegës ábrázattyát néki.

A mi oskollánkba sëmmi së vótt. Vótt egy krétás tábla, amibű úgy gyött a por, hogy ha a mostani külyköket eléültetnéd, rögtön az alërgiájok előszënné űköt. Mer' alërgiája mindnek van, mer' most ez a divatos, hogy alërgijás vagyok a gyümőcsre, a vécepapír kreppëléssire mëg a vízre. Kipattog az összes. Na, de hogy visszakanyaroggyak a mondókámnak az eredetileg mëkkezdëtt medribe, ott oszt táblatörléskor mink is lëfútunk! Télën mëg befüstölt a kályha, füh, az annya szencségit de tudott kojtolni, hátúrú mán két sorral előrébb nem láttunk sëmmitsë. De mëttanúttunk szorozni, kórusba montuk, hogy öccörhét az harmincöt, haccorhét az nëgyvenkettő, héccerhét az ötvenhárom. Mëg is tanúttuk ëggy életre! Azt is tuttuk ám, hogy mekkora ëggy méter, mëg mennyi ëggy kilóméter, pegyig csak annyi vót a példa, hogy a kinti gyóccërtár, na az gyerëkëk az iskolakaputú ëgy kilométërre van. Oszt' akkor mink mán rögtön tuttuk, mennyi az ëggy kilométër. A métërrúddal napi kapcsolatba vótunk, így azóta is szëmüveg nékű bësaccolom neked az ëgy métërt, ha úgy gyön ki a lépés.

Nem tanúttunk mink sëmmi modërnet, viszont Manyi nénivel mán akkoriba tanúttunk géppel varrni! Vót ëggy elöregëdëtt varrógép, amit mindën gyakorlati óra után a Stoszek Gábris báttyánk, a gondnok mëg mindënës javított. Azóta is tán a Gamëszná dógozik. Nem ëccër mëgesëtt, hogy ëgynémelyik jány saját magát is odavarrta a ködmöny újáho', de ollyan is vótt, hogy úgy varrták össze a jégëralsón a korcot, hogy hozzájafogtak még három lajbit mëg ëgy vászonteríttőt. Lëtt rijadalom. Manyi néni fëlfortyant néha, oszt' ollyan pofonokat osztogatott, ha eltörtük a tűt a drága gépbe, hogy úgy érëztük, tán mëg is süketűtünk. Nem hallottuk utánna mit mond. A filyúgyerëkëk eközbe lënt vóttak a ker'be, oszt' azt tanútták, hogy hogy këll elgyuggatni a répát mëg a hagymát. Nekünk azé' jobb vótt, mer' ha esëtt az esső csak a sarokba áztak heten, de a filyúgyerëkëk merejű sárossan gyöttek vissza. Tanította űköt a... hogy is hítták, várjá mán, valami illyen neve vót, hogy Srévizhandër vagy Skándizmaltër... sváb vótt, nem tudom, de az oszt mindég azt rakta lëfele, hogy a gazda essőbe is gazda, de annak is gyött még a fülibű is kifele az anyafőd, mire fëlértek a gyakorlóker'bű, merejű sárossan, igénytelen ártánydisznó módjára, mindazösszes.

Szóval én sokat köszönhetëk az üskolának, annyit mondhatok. Mink akkoriba még nem úgy néztük a pëdagógust, mint aki ártani akar nekünk, oszt' bár sokszor kaptunk pácával mëg a pofonok is mindënnapossak vóttak, életünk végiig tisztyëlettel gondolunk rájok. Az öreg Somlai Ödönre, aki a számtant tanította, Manyi nénémre, mëg a Mányos Gézára, akitű elhittük, hogy belüllünk még akkar atléta is lëhet az olimpiján, ezé' oszt kihajtotta belüllünk a lelkët is a tornaórán. Na, mongyuk rája nem gondolok ollyan nagy örömmel, de a temetéssire elmëntem. A világ mëgváltozott, de nem biztos, hogy jó irányba. Mán most mindën van az oskollába, de a rongy kölykei eltiporják, nem becsűlik. Tanúni sëmmi. Mi lëssz így velük? Remélem az onokám is kijavíccsa a bukássát év végire, álandóan a lelkire beszélek, maj'csak mëgunnya ëccër, ha másé nem, hát azé' javít, hogy az öregasszony, vagyishát én, Gizël mama, bëfogjam a számat.

Most nem tudok mást mondani, lelkëm, mer' gyön a Prátësz vagy mi a zíz, vallási műsor, igën nagy előszeretëttel nézem, mënëk, mer' hallom a plébános mán bëszólította a ministráns gyerëkëket. Csuda szépën tudnak énekëlni, elérzékënyűlök, ha hallom. Csókol bennetëket,

Gizël

Gizel nénéd és a huligán stílus

Hát, mëgint nem tudok sëmmi jót mondani. Ëccërűlyen vagy ennyire elfajútt a világ, vagy én nem tudom fëlvënni a rigmust véle, de annyi mán bizonyos, hogy ha vasvëllám lënne fëlhánnám rá az összes pudvás-ganallyos sihëdërt, përnahajdërt, akik mëkkeserítik az életëmet.

Mëg së gondolnád, hogy hogy vótt, ha el nem sorolom. Elég a 'hhozzá, hogy valamék este, mer ollyan jó idő vótt, igazi vénasszonyok nyara, la, ülök az ámbitus ajjába, oszt' eszëmbe jutott az a nóta, amit mindég a Dezső énekëlt, főleg azután hogy a frontrú hazagyött, hogy "Fúj a szellő lëngetyi, katonának këll lënnyi, katonának këll lënnyi a legénnek". Dudorászom ott magamba, emlékëzëk csëndbe, erre ëccër csak hallom, hogy szisz. Szűűűű-szűűű, szisz. Mondom, mi a ménkű mán az, mëgindútt a gáz, mint nyócvanötbe az öreg Fërdinándná? Ahhát, úgy vótt, lë is lökte a kupacserepeket a tetőjirűl, úgy csinátta újra a sógora, az Oglëk Ánti, vagy hogy hítták, Zëlënákné kerítëtte elő valahunnat Taktaharkánybú, mer' arrafele lakott. Jaj, az ollyan szegény vót, hogy az annya feszt kacsacsőrlevest főzött néki gyerëkkorába, gyomrom kifordúl ha belegondolok. Na de oszt mënëk be a palackho, szagolom körbe, szappanozom, gyútom, sëmmi, de csak hallom, hogy szisz-szííííí. Mondom abëtyárszencség, milëssz e? Mënëk az uccára, hát úramfija! A gyönyörüszép fehér falamra valamelyik fújja a festékjit. Kimënëk, még akkor is nyomkoggya. Amikor mëllátott oszt' elkomorodott. Lëhet azé', mer' akkorát vágtam a kezire a bottal, hogy mënten elhajított mindënt magátú. Naazanyádszencségit, éngëmet të itt várjá, amíg kigyövök, mondom néki. Hátramëntem, kevertem be meszet, oszt' mán vittem is neki, hogy lëkenné. Asziszëd mëgvárt az a főd terhe, az a huligán? Nem várt a’mmëg éngëmet, elmënt valahova a lábikráján.

Öreg este vótt mán, így oszt’ nem cselekëttem, csak fëlhíttam a plébánost, hogy rontást kéne lëvënni a házrú. Másnap gyött is, hát amikor mëllátta hátrahőkölt, mondott ëggy miatyánkot, oszt’ úgy vëtte lë a rontást. Világosba oszt’ még gyatrábban néz ki, ollyan hitvánnak fest a házam, mondom, ezt mégsë tűrhetëm. Fëlmëntem a polgármestërhë, elővezettem, hogy huligán stílusbul fakadólag lëttem mëkkárosítva, csinájjanak valamit, fogják el a huligántot! Aszongya (mëjjegyëztem), hogy erre néki nincsen apparátusa, de azé’ mëgindíccsa a nyomozást. Na, abbú së lëssz sëmmi, tudom én mán az illyet – a pógármestër is csak ollyan, hogy az annya kutyabëngébű këllëtt vóna hogy levest főzzön neki. Mëhetëk én a pilátusho’ is, akkor së lëssz mán nekem gyönyörüszép fehér meszelt falam, mint azelőtt. Eképpen kesergëk a pëco elibe, amikor hallom, hogy këgyetlen-erőssen aszongya dü, dü, düüü, düddürüdü. Az úristen mán ez, maga a Sátán gyön előfele a fészkibül illyen fődöntúli robajjal, vagy mi a ménkős kentërbetekert szencséges atyavilág akkar mán rám szakadni, vínsígëmre?! Ëgybű kifelé vëttem az irányt, hát ahogy kimënëk a kapu elejbe, láttom hogy a petúniák mellett ottan ülnek a sihëdërëk, ëggyik jobban csesznyékëdik, mint a másik: krákognak, köpkönnek. Kérdëzëm tüle tán ajjadzót ëtté fijam? Erre mindëggyik hozzáfog írdatlan röhögni, mëg mondogassák, hogy je, je. Mondom, ezëk nemnormálisak, rájok híjjom a doktort, hogy nézné mëg az elméjöket, mer’ ezëk valamit szíttak biztosan. Akkora magnójok vótt, hogy tán még az onokámnak sincs akkora, abbú gyütt a dübdüb, dörrentésëk, nem is zene vót az, hanem valami csatazaj, én nem tudom. Valami nyomonkövető zenész lëhetëtt, mer’ nagyon modërn vótt. Erre rázták a hajokat, mëg kurjangattak, mint a legényëk husvétkor. Erre oszt’ kikeltem magambú. Igazábú nem tudom mit mondhattam nékik, vagy hogy üvöltöttem, de az biztos, hogy széjjeltörtem a magnójokat oszt’ a kezökbe nyomtam a tippanmeszelőt. Ezëk, hee, úgy suvickolták a mocskot lëfele a házam falárú, mint az ëccërëggy! Én meg ripakodtam közbe’, mint a bácáskurvák, ordítottam, ahogy anyám tanította. Csak úgy dógoztak ëgymás után, nëféjj! Fërtályóra së telt el, mán ragyogott fehéren a falam mëgint. Aaazanyátok szencségit, hát kikvónátoktik? Huligánok! Odafigyeltem a sarkokra is, azokat is montam, hogy në haggyák nekëm feketén, mer’ éccaka mëkkísértëm űköt. Átkot szórtam rájok, amíg az uccába láccottak.

Hááát, lelkëm. Próbákoznak az öreg Gizëlné, de azé’ ollyan könnyen én së adom magamot. Az anyátok szencségit, majd’ én mëttanítom nektëk a kutyafittyët, suhancok! Tík mëg në lëgyetëk ilyen ajjaházijak, segíjjétëk az öregasszont, hátha rátok hagy valamit.

Csókol benetëket,

Gizël

Gizel nénéd születésnapja

Na belüllem oszt ki nem húzod, hogy hányadik. Ki nem mondom a számot. Ëccër az uram próbákozott, de rágyöttem gyorsan, hogy merejű elfelejtëtte ëgyrészrü azt, hogy mellyik nap ünnepëlëm, másrészrű hogy hányadikat tartom. Në tudd mëg mit kapott. Azt kértem tülle, hogy az lëgyën az ajándéka, hogy kimëgy fürésszëlni a gépjihë, egész éccaka, oszt’ akkor ëgyrészt pézt is keres, másrészt mëg legalább éccaka nem hallom, hogy horkog avval a nagy krumpli orrával.

Elég a’hhozzá, hogy sëmmirű së tuttam. Úgy kezdődött, hogy tárgynapon mëggyött a postás, oszt’ mivel új van a faluba, felülem érdeklődött. Nem vót a szëmemën a kusli, így oszt’ nem láthattam millyen sihëdër kijabál, nem mëntem ki, mindëggy. Akípp adódott, hogy egész napon nem néztem mëg a postaládát, bennemaratt mindën.

Tëszëkvëszëk, egész nap buddogok ott a ház körű, rugdosom a Fánglit, mer’ mostanába ki-kiszakajt ëggy darabot az othonkámbú, nevelni këll. Vézna ëggy dög, nem nagyon kap ollyankor vacsorát, ha mëgpocsíkojja az őtözékëmet. Tizënëggy felé mëgál a ház előtt egy hatalmas fekete ótó, gyön be ëggy snájdig fijatalembër a kertkapun, mivanmán?, mondok. Aztat hittem ugyanaz, amék rëggel vótt errefele. Aszongya Gizël mamát keresëm. Szép szál legény vót, száraz álapotba vagy nyócvan kilo, de arányos. Lëmamázott, átalában erre elborúl az agyam, de most oszt’ annyira mëg vóttam illetődve, hogy aszontam, én vagyok. Aszongya őtözzön, mama, mer’ mëgyünk. Nem vëttem még be akkor a Gektizált aznapra, oszt’ olyankor előfordul, hogy látok ollyanokat, akiket mán magáho szólított az úr, vagy akiket nem ösmerëk, hát gondoltam ez is ollyan. Nem is foglalkoztam vele, mondom majd eltünedëzik, mint a többi. Ëccër csak oszt’ mëgint szólít, hajja-ë mama? Őtözzön hát! Mondom neki minek őtöznék? Hova mëgyünk hát? Aszongya nem gyött mëg a távírat? Hát mondom, én nem néztem a postát. Erre aszongya, így hát még jobb lëssz, elég lëssz-ë annyi ha aszongya, hogy a fijam kűdött?

Fogalmam së nincsen, hogy mijé, de rögtön elhittem neki, hogy csak a fijam kűdhette. Cselekëttem amit mondott, báli ruhába őtözzön mama, ezt vëgye fël, azt hozza el… Azé a nëgyedik mamázásná’ má’ mondtam neki, hogy ha nem akar sokat fogorvosra kőteni, akkor felejcse el gyorsan. Nem këllëtt győzködni. Nekëm mëg ettű sosë rossz a lelkiismeretëm, végűl is nem cigány mellett teleltem, fénivalóm nincsen. Be is űttem az ótójába, de előtte bevëttem a Gektizált, oszt’ az úton kitisztútam.

Elég a’hhozzá, hogy az a snájdig fijatalembër télleg a fijamékho’ vitt engëmet. Ott oszt’ kiszáttam, ű mëg tovább ment a szép ótójával. Csillogott, akkar a bëtyárszencség. Mán az ótója. Nem a fijatalembër. Na, mondom, ereggy Gizël, befele. Bemëntem, sëhun sënki. Së halk kopp, së zörej. Mán akkor nagyon gyanús vótt, gondoltam, hogy ez a fijatalembër csak mëggyilkolta itt az összest, oszt’ most rám vadászik biztossan. (Mer’ néha ilyenëket gondolok, főleg ha bennem van a Gektizál.) Së konyhába, së szobába sënki, szólongatok ott, fijam, mënyem, onokááám, hát merre vagytok mán? Oszt’ akkor kinyitom a háccsó ajtót a ker’be, ménkű sok embër ëccërre kezdi óbégatni, hogy Isten étesse Gizël! Ollyannyira mëgijjedtem akkor, ahogy üvőteni keztek, hogy mënten elhajítottam magamat, úgy érëztem magam, mint akire kotlóláz gyött, elfeküttem azonnali jelleggel.

Aszongya a fijam, hogy ollyan két óráig próbáttak ébresztenyi, orvos is látott tán. Aszitték mëgtérek az Úrho’, de oszt’ azé’ illyen könnyen csak nem adom magamat. Kiderűtt, hogy ünnepséget hoztak össze ezëk nékëm, hogy ezt a vínasszonyt, mán engëmet, mëgünnepëjjënek. Na, ez ollyannyira elérzékënyített, hogy hozzáfogtam ríni, hogy hát csak a fijam, mégis foglalkozik velem. Ríttam ëggy órát, oszt’ akkor mán csak monták, hogy ereggyek ki a vendégëkhë, hogy tudnák mán, hogy nem hóttam mëg.

Kimënëk a ker’be, hát úram Jézus, mit látok: legalább ötven embër, asztallok roskadásig mëgterítve, merejű mindënféle étellel – tán a kisbótba së lëhet annyi mindent kapni, mint ami ott vótt. A sok vendég, akibül alig ismertem ëgykettőt, úgy falt befele mindënt, mint a kalapácsos daráló. Vég nékű ëttek, de közbe’ oszt be nem átt a szájok. Beszégettek világi dógokrú. Mondom, azé’ ëggy üdvözlégy Máriját csak elmotyorgok, mielőtt közibéjük mënëk, soha nem lëhet tunnyi, nem-ë a sátánt szógájja valamelyik.

Gondoltam magamba, hogy elvëgyűlök, mint az uriasszonyok, akkor mán csak belegyöttem, hogy itt oszt’ mindenki engëm ünnepël. De ugy képzejjed el, hogy ahogy ott belejtëk a nép közé, többen mëgkérdëzték, hogy csókolom, ki vóna maga? Na erre oszt’ rëttenetësen lëszalatt a vércukrom. Visítni keztem, hogy mëgëszed az ételt, de azt së tudod, hogy ki vagyok? Hánnyá azonnal! Hogy hát éngëmet ünnepëlnétek itten, essë tudod? Ki fija-borja vagy? Jaj, mëgint rosszú lëttem e përcbe, úgy húzott össze vagy négy-öt fijatalembër, annyira elgyëngűttem. (Engëm nem ëccërű összehúzni, ha elgyëngűlök.) Gyött a mënyem, kupálódik mán, aszongya anyuka, hát magának sëmmi së jó? Az a szërëncséje, hogy még nem vóttam teljesen magamná’, mer’ kapott vóna ollyan viszontválaszt, hogy lëhet el is váttak vóna a fijammal, ágytú-asztaltú.

Az lëtt a vége, hogy a mënyem szërint elűztem mindënkit, aki számított, oszt’ elgyött engëmet köszöntenyi. Mer’ álítólag az eset után rohamossan csökkent a létszámok. Montam néki, hogy lëhet, hogy éngëm köszöntöttek, jányom, de bízvást álítom, hogy ëggy së ösmert éngëmet, én meg űköt, így oszt’ nincs sértődés ëggyik részrű së.

Eképp ünnepëltem, lelkëm. Amikor hazamëntem benéztem a postaládába, hát ott a távírat, úramfija: a fijam előre mëgírta, hogy mi lëszësz. Jobb is, hogy nem olvastam el előre, mer’ az biztos, hogy nem mëntem vóna ekkora nagy sokadalomba a magam erejitű. Eriggy mostan, tanújjá, letközelebb is mesélëk nektëk – ha mëgérem.

Gizel nénéd és Matil

Tudom, he, tudom, hogy meggyig nem vóttam, dehát közbeszótt az élet! El is mondom mingyán, hogy hogy vótt, hogy tuggyad, min këllëtt mëgint az öreg Gizëlnek átalmënnyi.

Elég a’hhozzá, hogy ëggyik nap kint tëszëk-vëszëk a ker’be, látom, hogy valaki buddog a kapum előtt. Jajmán, mondom, még begyön valamelyik sutyërák oszt’ mëgkárosít. Épp elég, ha elviszi a locsollómat vagy a kisgereblyémet; ezëket mindég oda az ámbitus ajjára vetëm lë, mer’ sokszor këll amikor mënëk a temetőbe. Na, mënëk kifele a vakmelegbe, ëccër csak azt vëszëm észre, hogy méntű jobban mënëk a kapu felé az mintha anná távolabb lënne. Aztán mán csak arra lëttem figyelmes, hogy az orromná csöszmög valamit ëggy igyekbkint igen dalijás, jóillatú fijatalembër, bár eléggé szúnyoghuszár vótt első látásra. Kérdezem tűle, hát hogy kerüllök én ide, mi a zíz történt mán velem? Aszongya, rosszúlëtt, mama, napszúrás! Visszük a kórházba. Akkor mán oszt hallottam, hogy rëttenetmód visít a mëntő, mer’ abba vóttam. Erőm az nem vótt sëmmi, így a fijatalembërre csak morognyi tuttam, hogy lëmamázott.

Beérünk, la, betëszik a testyëmet illyen tollószékbe, kerekes kocsi, vagy mi a zíz, tudodtë. Tologatnak, térűnek-fordúnak körüllöttem. El këllëtt mondani, hogy mi vótt. Montam, hogy távolabb vótt a ker'kapu mint këllëtt vóna, oszt’ adásszünet. Mint a tévébe. Na, aszongyák, várjak, amíg mëggyön a doktorúr. Jóvan, lelkëm.

Odatolnak ëggy másik gyérenlátó, szërëncsétlennek láccó asszony mellé, aki vótt vagy háromszor akkora, mint én, pegyig én së vagyok csëpp. Vërnyegës haja vótt, mëglëhetőst zsiross. Üldögél ott, látom nyámmog valamit. Ahogy ottan várok, lesekszëk, ëccër csak mëgszólal az asszony:

– Sëtét Matilnak hínak.
– Gizël vagyok – replikáztam törtidő alatt rája.

Ezzel öt përcig el is vóttunk, gondoltam ezé’ osztan bemutatkozhattá. Bár részëmrű bëfejeztem a beszégetést. Várunk ottan, ëccër csak mëgint mëgszólal:

– Én mán mëgbocsátottam a férjemnek. Elhagyott amikor a lyányom, a Piros, tizënhét vótt. De most mëg ollyan pozitúrába van, hogy munkát tud adni a lyányomnak, oszt tud boldogúni. Igaz, hogy három felesége vótt utánnam, de én mëgbocsátottam néki. Még imádkozni is szoktam érëtte.

Na, gondoltam magamba, éngëmet ha Dezső elhagyott vóna, hát biztos nem említeném ëggy napon a Mi Urunk Jézus Krisztussal. Főleg, hogy a fijammal vótak azé gondok, amíg csëpp vót. Végig së tudom gondolnyi, ilyetszól a Matil:

– Amikor a múttkor mëg lëesett az esső, mëgint beáztam, oszt’ mëg këllëtt híni a Bodács Pistát, az ácsot, hogy csináná bë a tetőt.

Ekkor mán gondoltam, hogy ínnye, Matilnak csőstű összegyött. De oszt’ hálistennek toltak továbbfele, mer’ mëggyött a doktor. Na, ez vín vótt mint a Mohai Ágnës kúttya, nem is sokat teketórijázott: adott valami ényekcijót, mëg azt monta, hogy ëggy estére bizony be këll fekünnyi mëgfigyellésre. Jóvan, lelkëm. Hoztam mindent, ami këllhet, fektessetëk engëm lëfele – ekkor mán kellőképp fáratt vótam.

Na, bëtoltak ëgy szobába, a nyirgacsík nővérek segítëttëk izzadásig, hogy fëlkerűjjek ëggy ágyra. Lëfőttek, mire sikerűtt. Áldottam a szërëncsémet, hogy ollyan helyre kerűttem, ahun sënki nem vótt, bár vótt még három ágy a kórterëmbe szabadossan. Mondom majd milyen jót alszok, mëg is humtam kicsit, amikor oszt arra kelëk, hogy fërtelëm nagy csattogás van processzijóba’. Mondom, mi a zíz van itten, fëllököm a kuslit, akkor látom, hogy a nyirgák éppen Matilt támogassák be a lábamná’ lévő ágyho’. Hejj, gondoltam magamba, humjá Gizël, mer’ mámma este nem lëssz alvás, ha ez rájazëndít. De hogy rohadna mëg az összes befőttye hamvazószërdára, a lottó ötösöm gyöhetne így be! Nem sokkal azután, hogy bëhozták ennek a gyönyörűsígnek az összes bëtyárbútorját (annyi kolonccal gyött kórházba, mint aki tán ide is kőtözik), Matil elterűtt az ágyon, mint alfődön a furullyaszó, oszt’ mëkkezte a beszédët. Nekëm nem këllëtt szóni, legtöbbször csak kuttogtam. Ez mëg csak monta. Hogy az ű kutyája mennyire jó vadász, hun ëggy eger, hun ëggy vereb amit elfog. Na hogy tëddbëneki. Mesétt arrú, hogy ű az árkot millyen szépen ásta nëgyvenkettőbe, vërës csillag érdemérmet is kapott érte, a férfijak írígykëttek. Büszke lëhetël, Matil. Rögtön utánna rája aztat monta, hogy a csëngőt lëszërëltette a házárú, mer’ űtet az igencsak idegësítette, mëg hogy igëncsak nem szeretyi a keményrokkot.

Jelbe’ vót mán, hogy fëlkötöm magam valamivel az idegtű, amikor ëccër csak mëggyött a fijam, mëg a mënyem. Jelzëm, a mënyem egy kukkot nem szótt, de Matil szóval tartotta ezt is. Rúzsozta a szart néki, elmonta ugyanazt nëgyvenhatszor. Két szó nem sok annyit nem tuttam vátani a fijammal, mer’ mindég ugatott a bestye. Montam a fijamnak, tëtessé átal, mer’ Sëtét Matiltú a rosszúlét gyön rám, mëg a hidegrázás. Aszonta nem tud sëmmit së tënnyi. Ollyan mulya ez is, akkar Dezső vótt, Isten nyugosztajja, ha mán magáho’ vëtte.

Hajnal három felé oszt’ ëggy történet közepibe mëghunyt a Matil. Éppen arrú beszétt, hogy millyen kelés gyön a lábára, ha nem pamutzoknit húz rája, amikor ëccër csak, mint akit elvágtak, elhalgatott. Na, mondom, most mán én is húmok egy keveset, mer’ mán akkor igen fáratt vótam. Ráfordúttam a nem fájós ódalamra, erre rákezdëtt horkolni az a dög. De nem ám akárhogy: mint a kaffërbivaly, ha fëlnyomják benne a kehët! Az anyád szencségit, gondoltam, akkor mán mérges vóttam, rája akartam húznyi a fogast a fejire. Legalább nem beszétt vóna.

Eképp gondolkottam magamba ëggy órát, mer’ alunnyi nem tuttam. Négy fele gyön befele ëggy nyirgacsík nővér, hallom mëgy Matilho’. „Fojdzsmëg!” – drukkoltam ott magamba. Errefël aszongya: „Matilnéni ébreggyën, nagyon teccik horkolni, maj’ még árt a hörgőjinek!” Na, hát Matilnak së këllëtt több, ahun abbahagyta, ott folytatta. Sëmmi baja nem vótt ëggy hörgőjinek së. Ekkor gondoltam úgy, hogy ép ésszel nem bírom ki a kalandot. Fëlhíttam a fijamat, hogy vagy elviszël éngëmet haza, vagy Isten az atyám az ablakbú a mélybe vetëm magam. Vagy a Matilt. Fél óra nem telt bele mán a fijam ótójába ültem, oszt’ mëntünk hazafele, hee. Nem tudom mit intézëtt, mit nem, mindënesetre én magam örűttem neki, hogy megszabadúttam a Sátán szolgájátú.

Na, elég abbú annyi, hogy elég vótt ebbű ennyi. Mënnyé dógodra, mer’ elkűnnek a jó helyrű, oszt’ valaki mással végeztetyik el a piszkos munkát! Dógozzatok, gyermëkeim, kitöbbre. Csókol bennetëket,

Gizël

Gizel nénéd és a kincs

Elmondom nekëd most, hogy hát mé’ vagyok mëgint ágynak esve, ë.

Én mondom nekëd, hogy ennyi vizet legutóbb akkor láttam, amikor még csëpp jánykint az ájtatos iskolába jártam, ha nem melléje. De valahogy mëmmaradt bennem, hogy akkoriba annyit esëtt, hogy nem győztük hordani kifele a döngölt padló lapossába mëgátt pocsolyavizet az udvarra. Mëmmondom őszintén, kiborogattam én, rajtam oszt’ nem fogott ki, de hogy mi értelme vótt? Ugyanúgy befolyt a házba az ajtó alatt tátongó csótányjáraton, mondhatni izibe. Mëg nem gondoltam vóna, hogy még ëccër az életbe beköszönt ez. De oszt’ csak begyött.

Emlékszëk ebbű az időbű ëgy mocskos sihëdërre. Fattyú vót, de ha most zsíros traktorlánccal vernének agyon, akkor së tunnám mëmmondanyi, hogy hogy hítták. Srévizavé vótt a házuk tülünk. Az ollyanokat csinátt (de anyám szërint bolond vót a gyerëk is, meg az egész fëlmënője), hogy amikor mëgátt a víz a tehenszaros udvarjokon, akkor nem átallott lënge magyarba kimënni az udvarba mán hajnalba’, oszt’ visongatva, kurjongatva ugráni bele a fekálijás vízbe, a fene a gusztusát. Csuppa-atta haburc lett a gyerëk mindég, mire kigyött az annya-apja. Azok mëg oszt’ ott ordítottak neki, hogy bizony ezt fejezze be mënten. Ollyan hanggal vóttak mindég, mint a tridenti zsinat, mán a kakas is arra kelt fel ahogy ezek kurjongattak ottan. De hogy hítták mán… hát eszëmbe nem jut a neve, na. Mindëggy. Majd előgyön a kűsűbben.

Szóval hát ugyë itt vót ez a támítalan sok esső, Jézus Urunk akárhova tëgye mán ezt a sok vizet, ë. Mëgrëttentem rendëssen, mer’ az udvaromon a lapossába szintúgy megátt, mint lyánkoromba, oszt’ fítem, hogy majd gyön be a házba. A Fángli úgy néz ki, akár valami vizibornyú, rëttenetmódon mëgíjjettem tüle, ahogy valamelyik rëggel kigyöttem, oszt’ ott csöszmög az ámbitus ajján átázva. Mondtam is neki, Fángli, tekerdmëg, apád inkább a Holdat ugatta vóna ahelyëtt, hogy tégëd lëgyártott, te. De oszt’ rëttenetësen mëgsajnáttam, áttürűtem porronggyal, a fene ott ëgye mëg, az këll nekëm, hogy tüdővészt kapjon, oszt’ éccaka hörgesse magát az ablak alatt a bestye fattya.

De oszt azé’ mindég vótt segíccségem, na, mer’ vagy a Zelënákgyerëkët ëtte erre a fene, oszt’ valami risszrossz konzumé’ megcsinátta nekem, hogy pakkba tëtte az udvart. Átvezette a szomszéd kertyibe a vizet, mëg több efféle. Úgy is vótt, hogy a fijam gyött át rámnézni, hogy élëk-ë, halokë. Nem gyön mostanába, hogy a mënyem kárt tëtt magába, de láccik rajta, hogy mëg van törve. A onokámat valami bentlakásos iskollába gyugták, a szërëncsétlen, mongyuk amúgy ráfér ëggy kis nevellés. De amillyen rongy, még’ összetöri magát vagy űt törik össze, ha nem tudja tartani a kákabélű mënyemtű örökölt lepcsës pofáját, ë. Na, de heee, nem mondok mán rosszat, nëhogy rosszabbú lëgyën az is, mer’ majd az is én lelkëmën szárad, az Úrjézus në aggya. Amijóta esëtt az esső, ollyan depresszió gyött rá, hogy a fijam alig tutta megvégasztalni. Sajnálom a gyerëkët, dehát én montam neki, hogy nem kéne még mëhházasonnyi, fijam. Hallgatott rám? Deehogy hallgatott, mënt a saját okos feje után. Ollyan a, mint a Dezső vót, Isten nyugosztajja. Most oszt’ ott tart, hogy csak ëggyet hajt, mint Hóka, hogy jajjnekëm, anyuka, milësszvelünk? Tekerdmëg, fijam, gyön aminek gyönni këll, mégis mi a zízt mondhatnék én néki? Nékem is ezt monta anyám a halálos ágyán: Gizël, sorsod elű el nem bújhatol, ájjá ki mindég, becsűlettel. Kiálok azóta is. Mint mikor a járdámat fël akarták szënnyi a napszëmüvegësëk, az annyukba a babot.

Na oszt’ várjá mán, most gyön amit mondani akarok, nesijessé! Hogyjártam! Mënëk a csirkének anni ëggyik nap a háccsókertbe, bár inkább tartanék kacsát, az legalább ellavírozik a vízën, csëndësségbe, ezek meg kárának mindég. Ollyan hangot csináttak akkor is, mintha a sátán láncos kutyája hörgött vóna az ólba. Azúristenaz, mondom, beszökött valami férëg, oszt’ öli őket? Mindënesetre kërësztët vetëttem, soha nem lëhessën tunnyi. Látom ám, hogy veszekënnek valami kösöntyűn a csirkék. Mondom, mimána? Léccel rendët tëttem köztük gyorsan, oszt’ látom ám, hogy valami risszrossz fábul készűtt portíkájé marták ëgymást. Ë, mondom, mit mosott mán ide a víz? Akkor látom, hogy vajmiféle ládika e, de merejű sárral. Ollyasmi, mint anyámnak az ékszërësse vót, de csak a jeggyűrűjit tartotta benne, mer’ mássa së vótt. Mënten rájamëntem, szëdëm ki a sárbú. Súlya vótt, tán’ az is benne vótt, aki csinátta. Mondom most oszt mëggazdagszok, kincs van ebbe, soha többet lotóra nem kőtök, de oszt’ ahogy kinyitom, csak illyen iszapos főd vót abba. Annyira mëmmérgesëttem, hogy még csak ëgy vekni kënyérre való se vótt benne, hogy átalhajítottam a szomszédba.

Pár nappal utánna oszt’ mënëk az ábécébe, kënyéré, nyugdíjjamon mëgvënni. Hallom ám, hogy beszégetik az embërëk, csak úgy csëndësen, hogy az árëndáná aki lakik, az öreg Székhidi Béninek a jánya, bánatnak atta a fejit, mer’ bemënt a víz a házba, oszt’ kimosott néki mindënnyit, merejű. De legjobban azt a ládikát sajolja, amit még a dédapja adott neki, mer’ aranyberakás vótt abba, mëg tán nem tunnának annyi ékszert tënnyi bele, hogy többet érjen, mint az egész portíka. Nekëm së këllëtt több, gondolhatod: szëmvillanás alatt otthon vóttam, még az alsó szoknyám is lebëgëtt, úgy kotricoltam hazafele. Lestem átalfele a szomszédba, hogy mit látok? De bizony nem láttam én ott mán sëmmit, a ládának nyoma së vótt. Gyön a szomszéd, illedelmessen köszön, aszongya nëharaguggyon, mama (ezé’ mán el tudnám törni a lábát), hogylëhet, hogy magáná alig van víz, énnállam mëg csurig ál? Hát nem nagyon tuttam a diskurzusra koncëntráni, de fénoman a láda irányába terelgettem a dijalóg fonalját. De ahogy észrevëttem, nem tudott a ’ssëmmitsë! Biztos továbbvitte a víz a drága, míves portékát, mer’ ez még csak mëg së látta, milyen értéke van a vízbe!

Ebbe oszt’ belebetegëttem. Három napig csak Gektizálon éltem, az orvos mán lëmondott rullam, de oszt’ csak talpraáttam. Azóta oszt’ feszt hallgatom, mikor ölik ëgymást a csirkék, hátha hoz mëgint valamit a víz, de oszt’ sëëëmmi, lelkëm, sëmmi. Elúszott a gazdagságom, ú’lláccik, hogy szegínyen éltem, úgy is halok mëg.

Jó nézzétëk mëg, ha leltëk valamit, szomszédba mëg ëgyik së hajigájjon sëmmit, mer’ lëtöröm a dërëkát! Csókol bennetëket,

Gizël

Gizel nénéd és a kísérlet

Gyerëkëk, aszittem véngsígëmre mán láttam mindënt, de ami most vótt, azt oszt' ámomba nem gondóttam vóna mëg.

Az úgy vótt, hogy a hetekbe igazán lëgyött, ami lëgyöhetëtt. Át a víz az udvaron, de aztán mëg valamék rëggel hát két lajbit këllëtt magamra hánni, mer' ollyan hideg vót a pirkadat, hogy amikor attam a Fánglinak, hát Krisztus uram, majnem mëffagytam az udvarba. Elő is szëttem valami hitványabb lajbit, a Fánglit mëg beengettem a vërondára, mer' egész éccaka vacogott, így oszt' igëncsak mëg vótt fáradva a fázóizma az istenadtának. Persze nem fekhetëtt ott egész nap, mer' ahogy derengëtt a napfény, rögvest kotródnia këllëtt vissza a hátsó udvarba.

Az vótt az egészbe a legszëbb, hogy ahogy kisütött a nap, kiengedëtt minden. Olyannyira, hogy mán tíz óra felé, mikor hallottam, hogy piszkosúl zörgetik a kapumat, pëmpögött a bocskor a lábom alatt, a sárba. Először aszittem, hogy a Fángli rondított oda, oszt' telibe léptem, de oszt' nem úgy vótt: merejű sár az egész udvar, úramjézus, mondom, hát nem jutok ki tán a kapuig së. Nézem melyik az, hát csak nem akarom kilátni kusli nékű. Valami fijatalembër vótt, monta is hogy melyik hévataltú gyött, de én oszt' mán azt nekëd nem tudom hűjen felidézni, lelkëm. Biztos régóta gyött, mer eléggé cinkét fogott az orra néki. Valami szart akart nékem elannyi rëggel, na, mondom, ezé kigyöhettem, te majom. Magyarázott ott nekëm, de én oszt' nem engettem a huszonëggybű, el is mënt utána fogódzatlan, mer' látta, hogy gyövök befele a kapubul, oszt' nem foglalkozok véle.

Alig hogy oszt' lërázom a sarat, këgyetlenű zörgetik az ablakom ajját. Aszittem mëgint a kufár gyött vissza, mán készítëttem befele a szitkokat, amiket majd rászórok, de oszt' a fijam vótt. Magábú kikelve ordítozott ott nekëm valamit a mënyemmel kapcsolatba, aszongya mëgëtte, mama, mëgëtte. Mi a szüzmária, úgy fëlszökött a vércukrom, hogy mán csak arra eszméttem, hogy a fijam ótójába ülök, oszt' mënünk. Montam neki itt ájjá mëg ebbe a szent szúrásba, oszt' elmondd nekëm, mé raboltá' el. Különben is, bëzártad a kaput? Aszongya nekëm, nem lëhet mëgáni, mer' a mënyem merejű rosszú van, aszongya mëgëtte a mosószódát. Na mán akkor oszt' rëttenet módon nyugtalan lëttem, hogy mit csinátt mán az a göthös mëgint, remélëm az onokámnak nem lëtt sëmmi baja.

Odaértünk a fijamékho, mënünk befele, hát ott fekszik a mënyem szétnyárjadva a nappaliba valami kanapén, oszt' hörög, mënthetetlen. Hát mëgkísérëlte elvënni a saját élettyit. Mondom a fijamnak, oszt' mit akarsz csináni most, ë, engëmet minek hoztá ide? Betanátt a kérdés, mer' a fijam së értëtte igazán mé engëm hívott, aszongya mán a mëntőt is meghítta, de oszt' ebbe a sárba elragattak tán valahun. Emlékszëk, ëgyébként, gyerëknek is ilyen vótt, mer amikor a Stoszëk-gyerëkkel rapsickottak a tavon, oszt' mëgfogták űköt, hát akkor is elszaladt, hazafele. A finánc meg űzte, oszt' csak nekëm këllëtt a Stoszëk-gyerëk után is fizetnyi, mer' annak meg ollyan sliffëntyű vótt az apja, hogy nëtovább. A zíz ëgye el a száját. Kár vótt bele a kása. Na, mondom a fijamnak, tejet mënten hozzá, oszt' tőccsed a jányba, mer' itt mëgy tönkre mán. Hozta is a fijam, tejes lëtt még a szüzmária is, annyira tőtötte a torkára a jánnak, mondom azé' mëg në fojcsad. Nagysokára oszt' kigyöttek a mëntők is, oszt' bevitték a kórházba, ahunnan fejűrű lëfelé kimosták mindënnyit a csórónak.

Sokat beszégettem a fijammal, hogy mégis mondaná el, mi az úristené csinátta ezt a mënyem magával. Aszongya vóttak neki mán régebben is ilyen pillanattyaji. Nagyon szigorú anyja vótt, aszongya, négy kutyája vótt, amibű hármat azé' hantolt el, mer' akkor vakkantottak, amikor a közelibe vóttak, oszt' nem bírta elviselnyi. Oszt' tán valamilyen genétikás útton ráragatt a jányra is ez az idegrencër-probléma. Vóttak tán neki rossz pillanattyai, amikor mindën këllëtt vóna adjuramteremtőm, ahogy kigondolta, oszt' ha nem kapta mëg, bërítt cefetű.

Bemëntem a kórházba a jányho' tëgnap a fijammal, hát valami ramatyú van, mëg këll mondani. Nem tudom mi lëssz belűle, aszongyák tán annyira tönkretëtte a mosószóda, hogy ki tudja meddig húzza. El van kenődve a fijam, onokámrú kérdëzni së mertem, tuggya-ë, nem-ë. Azóta oszt' nem győzök imádkozni a mi Urunkho', hogy mëg në térjen hozzá a mënyem. Nem szeretëm én űtöt annyira, de azé' csak a fijam felesége, oszt' jó vóna, ha húzná még valameddig. Mer' ha ezëk asszon' nékű maradnak, akkor vagy ide kőtöznek hozzám, vagy én mënëk oda, vagy űk gyönnek ide. Mëllássuk.

Hát ez vótt, szentyejim. Nem indútt jó az év, de tán letközelebb vidámabb dógokkal szógáhatok. Addig is Isten ággyon bennetëket.

Gizel nénéd verse a hóhoz

Mit csöszmögsz, mit ringyalkocc të,
Azon, hogy épp es a hó,
Ettü a csepp sëmmitű még
Ëgy bérës së lakik jó’.

Lyánkoromba, tél dërëkán
Ëccër-kéccër mëgindútt,
Esëtt három hétig, közbe'
Északrú tornádó fútt.

Amikor mán elátt, osztan
Kiláccott az epërfa,
Apám mëgindútt a hóba,
Hólapáttal elhánta.

De nem ám ollyan lapáttal,
Amivel të ellököd:
Kazánlemez a javábú,
Oly nehez, akkar a dög.

Izmos embër vótt az apám,
Tisztëltem is, becsűttem,
Epërfáig mire elért,
Majdhogynem fël is nőttem.

Így vótt a tél, harminchétbe,
Szóval në ríjjon a szád:
Lapátot a kezedbe, oszt’
Rëggel hétre eldobádd.

Gizel nénéd és a karácsony

Nem mondom, nem mondom, ez mëgint ëgy ollyan karácsony vótt, amit igëncsak nem fogok elfelejtenyi amig ílëk së. Elsorolom nektëk, hogy hogy vótt.

Valamék nap az ábéce előtt ëgy igën sudár embër árútta a fenyőfákat. Én magam nem mindën évbe álítok, mer' a nyugdíj lëszabályoz, de idén mán előre féretëttem rája a rájavalótt, oszt' mëg is kérdëztem az embërtű, hogyé aggya? Aszongya csëpp háromezer, nagyja öt. Mondom néki, mëg në haraguggyon, ki-ë akar maga engëmet rabolni? Oszt' csak hahotázik fënnhangon. Na, kicsit el is borútt az agyam ezën, mán nem emlékszëk, de kétezëré valami satnyát előhúzott nekëm a mëgibű, jóvanaz arra hogy lëhúlajcso'! Mingyán izentem a Zelenák gyerëknek, hogy ájjon elő az ótóval, oszt' vigye haza nekëm a fámat. Piszkos hideg vótt, hát amúgy is mëg vagyok görnyedve, de oszt' rendës vótt a gyerëk, hazavitte. Egész mëgembërësëdik mán igyebkint, még azt is mëgcsinátta nékem, hogy belevájta a tartójába oszt csak a házba këllëtt becühölnöm. Mer' azt mán nem csinátta vóna mëg, mer' dóga vót, aszonta mëgyën elfele. Jóvan. Azé' öccázat löktem neki, majd' lëeresztgetyi a bëgyibe sëpërc alatt, ha a kocsmáná' jár.

Díszítëk magamba, csëndësségbe, közbe' Dezső jár az eszëmbe, hogy annak idejibe mennyire könnyű dógom vótt, mer' a fűríszgípjin mëgedzëtte a fát mindég csëppet, oszt' mingyán könnyebben belemënt a tartójába. Ëccër csak mëgcsëndűl a telefon. Mondom melyik mán az ilyenkor, Jézus születésse előtt? Hát úramfija, a fijam telefonátt. Assë tudom mikor hallottam rúlla utójára. Múttkor ëgy csëppet összevesztem vele, mer' valami mëgjegyzést tëtt a tokányomra, oszt' én mëg bizony nem hagyom magam ha a főztöm becsmérlik. Mindegy a, fëlhíjj, aszongya elgyönne értem, oszt' tőccsem ott a szentestét. Jaj egybü mëgugrott a vérnyomássom, hogy mi a zíznek vëttem én karácsonfát, ha még csak nem is látom mámma este? Mëg ajándék? Nem vëttem én ezëknek sëmmit. Na, elhebëgtem neki, hogy győjjön értem egy óra múva, oszt' vigyën akkor hozzájok. Addig elugrottam mëgin az ábécébe, híttam a Zelenákgyerëkët, hogy vinne el. Kérdeztem tüle, mit vëgyek az onokámnak? Az meg valami sondorgó izét lëvësz a pócrú, ez lësz jó, Gizël nénnye! Mëgőrűtté, kétezërbe van?! Aszongya ez biztos jó lëssz a gyerëknek. Jóvan. Ráhattam. Mëgvëttem.

Hazamënëk, mán ott vót a fijam, biztos benne vót az útba mikor hítt, mer' igyebkint nem ér oda ollyan gyorsan. Összeszëttem mindënt, lajbit, rádijót mëg bukszát, soha nem lëhessën tunnyi. Még az ajándékos szatyrot is összecsomagoltam. Na, mëg is érkëztünk a fijamékho', jaaj, idejit nem tudom mikor vóttam ott. Ahogy ezën gondolkozok, elégyön a mënyem, az az ëgyszálbél, ki a hidegbe valami tunikába oszt' aszongya: ë, de mëg van öregëdve, Gizël mama! Na, evvel oszt' rögtön mëg is alapozta a hangullatomat, annyit mondtam csak neki hogy hangosabban mongya, mer' süket is vagyok mint az ágyú, véngsígëmre. De oszt' nem merte elmondani újra a piszkos, mer' a szëmem sarkábú figyeltem. Mëg bot is vót nállam. Elég ahho' annyi, hogy a fijamék akkora karácsonfát vëttek, hogy a tetejibű el këllëtt vágni, hogy beférjën a nappalijokba, pegyig – Jézus a tanúm – akkora nappalijok van, hogy karnëvált lëhetne benne rendëznyi, ha éppen aztat akarná tüllünk az Úr.

Na, gyön a suttyó onokám, mamaa, aszongya, hoztá nekëm ajándékot? Nem is azt kérdezné előre, hogy hogy ál a cukrom, vagy élëk-halok-mivanvelem, hanem hogy hoztam-ë neki ajándékot? De oszt' csak nem fogtam hozzá ottan értetlenkënnyi, elvégre gyerëk, még ha ollyan is, mint az apja. Mondom néki, hoztam, lelkëm, ottan van a cekkërbe, adjad ide nekëm. Erre mëgy a gyerëk belefele a cekkërbe, merejű, hánnya ki ami benne van, igazolványomat mëg a mindent, mondom neki, mëgájjá, oszt' éppen csak rája kólintottam a bottal. A mënyem rögtön ott is vót, oszt' kivëtte a kezembü a botot, aszongya' nëhogy mégëccer báncsa a gyerëkët. Figyeltem, tíz përce së vót, hogy gyöttem ez mán raplizik mindënën. A fijam kiszëtte a gyerëkët a cekkërbü, mondom néki melyik az ajándékja. Boncsa kifele, heeee... Ollyat të még nem láttá. Ordít këgyetlen, mëg is rëttentem, hogy mi a zíz leli mán eztet, de oszt' kiderűtt, hogy valami házsóntos akármit vëttem neki, oszt' mindég is illyet akart. Na, a gyerëk rögtön ölelgetnyi kezdëtt a nagy lapát kezejivel, majdnem ott ért el a vég, annyira më'sszorongatott. Csontritkúlásom mëgint fájni kezdëtt. De oszt' örűttem këgyetlen. A mënyem mëg hozzáfogott ott könnyezni nekëm, mondom elnëkezdd, oszt' csak ott zokog. Még a botom is visszaadta. Most mán nagyon örűnék ha tudnám, hogy mit is vëttem az onokának, de csak lëemeltem a pócrul amit a Zelenákgyerëk mondott.

Na, mán aszittem' itt oszt' minden lë is mëgy rendbe, de oszt' csak nem úgy vótt, mer' elgyött az ebéd. A mënyem valami rocoflórás ebédët főzött, hát annak oszt' vót íze is mëg nem is, mindënesetre nem akartam eltiedëlni a receptyit. Assë tuttam eldönteni, hogy ez most édes vóna vagy sós. Mondom, csak bëpróbákozok, hátha sós. Mondom a mënyemnek, kisangyalom, aggyad mán ide a sót. Ekkor oszt a mënyem, a fijam meg az onokám ëgymásra néztek, de csúnyán ám. Mondom tán nincsen sód? Várjá, a cekkërbe mindég hordok magamná. De mán be së lëhetëtt fejezni amit montam, mer' a mënyem mërrívósodott, oszt' bemënt az ëggyik szobába. A fijam meg elkezdëtt nekëm pampogni, hogy mékëllëtt ezt mama. Az onokám az mëg annyira röhögött, mëg aszonta ez jó vótt, hogy a fijam lëzavart neki ëggy taslit. Erre mán oszt' magam is elsomolyottam, mer' igëncsak jó csinátta, visszakézbű, ahogy annak idejin tüllem láthatta, bár azokat magán tapasztalta. Ollyan mérëgbe lëtt a fijam, hogy betuszkolt a kocsiba mindenestü, oszt' hazahozott engëmet ide, assë monta: úrjézus!

Úgyhogy vígülis oszt' idén së lëtt nekëm mëghitt karácsonyom, ez az igazság. Álítólag mindënt magamnak köszönhetëk, mer' nem tuttam tartanyi a lepcsës pofámat, dehát én annyit mondok, hogy az az embër, aki visszatarcsa a véleménnyit nem lëhet őszinte! Én mindég mëgmondom, amit akarok. Most oszt' mënëk hálni befele, mer' rëttentően elfárattam. A cekkerëmé majd hónap hívom fël a fijamat, mer' az oszt' ott marart. Kërësztët vettem rá, mer' szerintem a mënyem véletlenű betüzelte biztossan. Na, ággyon mëg bennetëket, kedvesseim, jövőre megin' gyövök, hacsak magáho' nem szólít a teremtő.