Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: iskola. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: iskola. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. április 10., hétfő

Konzolvilág Ricsi megmondja a tutit

Konzolvilág Ricsi ma megmondta a tutit. Egy videójában éppen arról vall, hogy mit tanult és hogyan került a Konzolvilág berkeibe. Mondanak itt a neten mindenfélét erről a Ricsi gyerekről, de az biztos, hogy a videóban 0:43-nál éppúgy megmondja a frankót, mint 1:09-nél.


Na jó, be kell vallanom, hogy valóban volt együtt két közös évünk, 2006-2008 között, amikor a legelső osztályom tagjaként Ricsi is a padsorok között virított. Én életemben először voltam osztályfőnök, ő pedig életében először középiskolás. Nem vittük végig a négy évet: ő elkerült az osztályból, elköltöztek. Aztán most itt felbukkan nekem a neten és engem emleget. Jelzem, a felbukkanása csak számomra jelen idejű, mivel közel 3 éve nyomja csatornáján a dumát (dumálni még pontosan ugyanolyan jól tud, mint annak idején, hiszen be sem állt a szája). Furcsa, hogy pont a faültetéses posztom után kerülök nála képbe (bár nem abba az osztályba járt, amelyik a fát ültette), de ez biztosan csak az Univerzum Nagy Véletlenszám-Genetárorának összjátéka.

Persze nem vagyok én olyan profi, hogy intelligens figyelőszoftverekkel keressem kimondott nevemet a videókban, neeem. Sajnos annyi szabadidőm sincs, hogy Ricsi minden videóját napi szinten követni tudjam. Ellenben a telefonom egyszer csak elkezdett vadul csipogni a délután folyamán. Mondom miezmán, ég a földdel összemegy talán? Izzanak a chatszobák, a Messengeren több csatornán is bombáznak a fiatalok, hogy ezt a videót nézzem meg, mert benne vagyok. Én?! Itt? Hogy kerülök én ide? Aztán megnéztem. És talán kicsit szíven is ütött, amit ez a Ricsi gyerek mondott. Ha 10 évvel ezelőtt sikerült annyit elérnem, hogy valaki ilyen véleményt alakítson ki rólam, illetve az iskoláról, valamint az osztályról, aminek valamikor osztályfőnöke voltam, s nem rest ennek hangot adni ilyen minőségében is, akkor valamit csak jól csináltam. S bár kommentben már megköszöntem, itt is megköszönöm Neked, Ricsi fiam, a kedves szavakat mind a magam, mind pedig az egész iskola nevében! Remélem, megtaláltad a számításod, s egyúttal sok feliratkozót, megtekintést és szekérderéknyi reklámbevételt, ezen felül pedig minden jót kívánok neked! :)

2017. április 2., vasárnap

Hét éves fa

Nézegetem ezt a képet, amit a minap készítettem.


Fákat ábrázol az iskola udvarán. Mindenki teljesen közömbösen megy el mellettük, én azonban jól eső érzéssel nézek rájuk. Valószínű, hogy az egész iskolában senki nem emlékszik már rá, hogy hogyan kerültek ide ez a fák. Én viszont még emlékszem: 2010. októberében ültették az osztályok, így többek között az én második osztályom pár tagja is részt vett a munkában. Hét évvel ezelőtt ez a mára megerősödött fa még csak csemete volt.

Zajlott a munka hét évvel ezelőtt:



Ahogy telik-múlik az idő, nekem úgy mosódnak össze emlékek, emberek, arcok a volt osztályaimból, de valamiért erre az eseményre jól emlékszem. Hét év telt el azóta. Hihetetlen. Mennyit változott a világ azóta! A képen szereplő diákok is leérettségiztek, páran szakmai vizsgát tettek, sőt, idén talán többek diplomát is szereznek. Vajon nekik eszükbe jut még ez a fa, vagy a középiskolás évek? 

2017. február 2., csütörtök

Tanár úr, kérem!

Amit tudok, az az, hogy ha annak idején, egészen kicsi gyerekként meg mertünk mukkanni a tanórán, annak valami (akkori szemmel nézve) iszonyatosan súlyos büntetése volt. Vagy rögtön repült a fekete pont/egyes, vagy körmöst kaptunk, amit nagyon nem szerettem, így inkább befogtam a számat. Annak ellenére is, hogy valamilyen isteni sugallatnak köszönhetően sok olyan óra volt, amit untam az általános iskola alsó tagozatában: nem értettem, hogy nem lehet tudni még mindig, hogy merre kanyarodik a g betű szára, vagy hogy miért nem világos még mindig, hogy 12+12=24, és miért kell ezzel teleírni egy füzetet.

Később, felső tagozatban már azért nyilván jobban elengedtük magunkat: lazább volt a hangulat, de az alapvető fegyelem itt is megvolt. Itt már azért ránk-ránk szóltak, de ennek súlya volt, rögtön nem mertünk tovább megmukkanni se órán, hiszen meg voltunk figyelve, vagy legalábbis ezt akkor úgy gondoltuk. (Persze ma már tudom, hogy semmi ilyenről szó se volt, de a technika működött.) Középiskolában már elröppent egy-két papírrepülő és bizony volt óra közben meghatározhatatlan helyről jövő huhogás is (már amelyik órán megengedhettük ezt magunknak), de egy biztos: ha a tanár hozzánk szólt, vagy ha a tanárral beszéltünk, az alapvető tiszteletet megadtuk neki.

A legtöbb esetben ez ma is megvan, ha azt állítanám, hogy ez nincs így, hazudnék. Vannak azonban olyan osztályok/csoportok/diákok, akiknél egyáltalán nem tapasztalok hasonlót, persze lehet, hogy én vagyok az a tanár, akinek az óráján többek úgy érzik, megengedhetik maguknak, hogy úgy beszéljenek, mint egy kocsis. Viszont a tapasztalatom az, hogy az esetek többségében a diákoknak fogalmuk sincs arról, hogy amit mondanak, az ott és akkor egyáltalán nem illik oda.

Történt az alábbi eset: elméleti órán táblához hívtam a diákot. Kizökkentettem a mobilozásból, néz körbe, hogy tényleg őt hívtam-e, közben vakarja a fejét, majd közli velem, ahogy a táblához ér:

– Remélem, tanár úr tudja, hogy én g*ci buta vagyok ehhez.
– Hogy mi? – kérdezem meglepetésemben, nézek rá szúrósan, a szemüvegem fölött, hátha kapcsol a diák, hogy nem egy csehóban ülünk éppen, hanem magvas elméleti ismereteket szeretnék átadni nekik.
– Mondom – ismétli – én g*ci buta vagyok.

Hát ezt ennyiből már meg is állapítottam, az első padban ülők is fogják már a fejüket, a táblánál lévő diák viszont pislog, láthatóan fogalma sincs arról, hogy amit mond, annak nagyon nem egy tanórán lenne a helye. Súgnak neki: "hogy beszééélsz?!", mire ő rájuk förmed:

– Most mi van? Azt mondtam, hogy buta, nem azt, hogy hülye!



Ez egy egyébként sajnos nem kirívó eset, hasonló dolgok számos kontextusban előkerülnek. A diákok simán megkérdezik tőlem egy gyakorló feladat kapcsán, hogy hol is kellett azokat a kis g*ciket ott alul bekapcsolni? Majd amikor rákérdezek, hogy mit?, rögtön helyesbítenek: hát... csak nem tudom, hogy azokat a kis apró szarokat ott alul hogy lehet előhozni. Ha valami tetszik nekik, akkor teljesen őszintén közlik, hogy ez kurvajó, de felettébb nagy sikerélményükben még azt is megosztják velem, hogy öcsém, beszarok. 

Félreértés ne essék, örülök én a sikernek, osztozom velük benne és néhanap nekem is kicsúszik a számon ez-az, de úgy gondolom, 14-15 éves diákként azért illenék tudni, hogy ha órán vagyok (vagy ha egyáltalán felnőttek környezetében vagyok), akkor nem feltétlenül azt az érzetet kellene erősíteni mindenkiben, hogy ősbunkóként létezem ebben a világban, hanem azt, hogy igenis tudok kulturált ember módjára viselkedni, ha a helyzet úgy kívánja.

Aztán otthon meg azt mondok, amit akarok. Csak ki kell várni, amíg hazaérek. :)

2016. december 11., vasárnap

IT szakorientáció

Megmondom őszintén, nem rajongtam, amikor megkaptam az IT Szakorientáció nevű tárgyat, amely arra hivatott, hogy a különböző informatikai szakmákat mutassa be általam a 9. évfolyamos tanulóknak. A 9. évfolyamos tanulók azonban éppen csak belecsöppentek a középiskolás világba, így arról beszélni nekik, hogy mi vár rájuk 8-10 év múlva még igencsak távlati. Sokkal több értelme lenne ennek a tantárgynak 11. évfolyamon, amikor már közeleg a pályaválasztás. De vitának helye nincs, ezt itt és most kell oktatni az ifjaknak, így belevágtam én is. Arról írtunk legutóbb dolgozatot, hogy mit csinál egy szoftverfejlesztő, hol, milyen szakirányon tanulhat tovább és ha már szoftverfejlesztőként dolgozik, mennyire kell odafigyelnie az ergonómiára. Ez utóbbi – ha lenne itt olyan, aki nem tudná – nem más, mint az emberi adottságoknak a lehető legjobban megfelelő munkaeszközök és munkakörnyezet kialakítását jelenti. Sokat beszéltünk erről órán, a dolgozatban mégsem jött ez teljesen vissza.

Lássuk a legjobbakat!

Kérdés: mi a távmunka?
Válasz: otthonról adja a munkát a főnöknek időre.

Feladat: ismertess pár dolgot, amitől ergonomikus lesz a munkavégzés!
Válaszok:
- az alkarnak és a felkarnak derék fokos szöget kell bezárnia.
- az, hogy mekkora egeret használunk, a kedvünktől függ.
- a kéz legalább függőleges helyzetben legyen.
- a lábunknak el kell érnie az asztal végét.

Kérdés: milyen szakirányban tanulhat tovább valaki a felsőoktatásban, ha szoftverfejlesztő szeretne lenni?
Válasz: webgyógyító-programozó.

Kérdés: mi az ergonómia?
Válaszok:
- Megfelelő köteléket jelent test és lélek között.
- Az adott munkahelyen minden látható normálisan.
- Kényelem, jó érzés, nem tudom.

A napomat pedig az az apró, kedvesen rímekbe burkolt fenyegetés aranyozta be, amit az egyik dolgozat hátoldalán olvastam:

"Dolgozat, dolgozat, legyél meg most kettes, 
Mert különben megtalállak és feldolgoz a hentes." 

Néha úgy érzem, hogy bazi öreg vagyok én már ehhez...

2016. augusztus 31., szerda

Zavar

Nem kell mindent elhinni, amit az interneten lát az ember. Számos álhír, rémhír, pletyka és koholt cikk jelenik meg nap mint nap a minket körbevevő világról, amelyeknek közük sincs a valósághoz, s igen erősen megkérdőjelezhető a forrásuk is. Fotók látnak napvilágot, amelyekről süt, hogy Photoshoppal nyúltak beléjük, hiszen tudjuk, hogy ami elénk tárul, az a valóságban nem lehet úgy.

Vegyük például az alábbi fotót.


Ez a kép a mai évnyitón készült, és bizony első ránézésre pontosan úgy tűnik, mintha kicsattanó jókedvvel várnám az előttünk álló napokat. Aztán ugyanez jön le második ránézésre is, pedig – tudja ezt jól mindenki, akinek holnap indul a mókuskerék – ez közel sincs így. Joggal kérdezhetnétek, miért van akkor mégis ilyen jó kedvem ezen a fotográfián, amikor a templom padsorai között senkinek se sikerült még csak mosolyognia sem ebben az igen zord pillanatban, rajtam kívül? Hogy egy volt tanítványom szavaival éljek: a képet teljesen megmódosították. Meggyőződésem szerint a fotós feltöltése és az én letöltésem közben lehetett valami zavar, aminek hatására keletkezett ez a rendkívül provokatív, a holnapi iskolakezdés előtti rendezvényt ilyen színben feltüntető fotó. Hiszen mernék én kedélyesen mosolyogni egy ilyen feszült eseményen? Hát kellenek nekem a rosszakarók? Hatalmas bátorság kell ilyen vigyorral mutatkozni egy tanévnyitón, sőt, hihetetlenül vagánynak kell lenni hozzá. Én pedig ennyire se nem vagyok bátor, se nem vagyok vagány. Tagadok mindent a végsőkig.

A kép pedig megmódosítódott. Ezt jegyezzétek meg. :) 

2016. augusztus 30., kedd

Vízibomba

Vidám volt, lételeme neki. Széles gesztusokkal magyarázott, jókedve ráragadt az asztaltársaságra. Igaz, hogy éppen egy értekezlet kellős közepén ültünk, de ennek ellenére ragyogott a környezete, s ő maga is, ahogy történeteivel múlatta az időt. Még morogtam is magamban, miközben szoftverfejlesztettem, hogy annyira beszél itt az értekezlet közepén, hogy nem lehet tőle dolgozni.

Na, kis idő után megszomjazott, s előzékeny lévén megkérdezett mindenkit a környéken, parancsolnak-e egy kevéske ásványvizet. Parancsoltak, s ő töltött, ahogy illik. Miközben mondta a magáét és töltögette a vizet, akaratlanul is átfutott az agyamon, hogy annyira mennek itt a poharak oda-vissza, mindjárt beleborítja az egészet a laptopomba. S ahogy ezt így kigondoltam, már jött is az áldás: számítógép, telefon, semmi nem úszhatta meg víz nélkül, sőt, még magam is kaptam belőle rendesen.


Nem mondom, hogy nyugodt voltam, amikor a másodperc tört része alatt felkaptam a számítógépet, hogy kifelé csorogjon belőle a víz, ne pedig a réseken befelé. Röpke csend támadt az értekezleten is, majd nyilván mindenki azt nézte, mit szárítgatok én kedélyesen a terem közepén. A mutatványos sem volt már olyan harsány: amikor meglátta, hogy mit művelt, kissé alábbhagyott a lelkesedés. Miközben papírzsebkendőkkel próbáltam felitatni a billentyűzetből a vizet, s közben asztalszomszédom – igencsak ráérezvén sanyarú sorsomra – a telefonomat törölgette, válogatott szitkok jutottak az eszembe, de úriember lévén ezeket nem hangoztattam. Bevallom töredelmesen, kissé bosszús lettem volna, ha használhatatlanná válik a kicsi gépem. Ráadásul egy fél világnyi alkalmazás volt rajta megnyitva, mentve semmi, még csak kikapcsolni se lett volna hasznos. Viszont legalább kiderült, hogy a kicsi Acer állja a sarat vizet, így akár rögtönzött tesztnek is fel lehet fogni a dolgot. Persze csak így utólag. Ott és akkor nem a tudományos kíváncsiság munkált bennem, ezt elmondhatom.

Mindent összevetve nincs harag. Hogy lenne! Engesztelésképpen fel lett ajánlva nekem egy kávé, de úgy gondoltam, hogy ma már semmi folyékony dologgal nem kívánok kapcsolatba kerülni. Nehogy még a végén baj történjen...

2016. augusztus 26., péntek

Így terjed a pletyka

A héten gólyatábor van az iskolában és mivel napokon belül újra egy 9. évfolyamos osztály osztályfőnökévé válhatok, szokás, hogy ha csak kicsit is, de bekapcsolódom a gólyatábor eseményeibe. Informatikusok leendő osztályfőnökeként a minap egy rendhagyó osztályfőnöki órát tartottam, majd este részt vettem a városi vetélkedőn, ahol a piacteret kaptam meg, mint helyszínt, a feladatot pedig – csupa vidámság – magam választhattam ki magamnak.

Úgy gondoltam, hogy ha már piac, akkor pletyka és ha már pletyka, akkor elevenítsük fel azt a régi játékot, amely azon alapul, hogy egy embernek rengeteg adattal megtűzdelt szöveget mondok el, majd ő elmondja a következőnek és a következőnek, egészen az utolsó emberig, akinek pedig mindenki előtt el kell mondania, hogy mit hallott az egész történetből. Ez lényegében egy tudományos kísérlet, ami a pletyka terjedését és az információ ezáltal való torzulását vizsgálja, de én nem közelítettem ennyire szögletesen a témához, inkább csak azt akartam, hogy jól érezzék magukat a csapatok. Álltam tehát este ötkor a piactéri víztorony tövében és vártam a játékosokat, akik kisvártatva meg is érkeztek.

Röviden ismertettem a feladatot és minden csapatot – egy ember kivételével – elküldtem hallótávolságon kívülre, a piaci asztalokhoz.

Várnak a sorukra

Ezután a nálam maradt embernek elmondtam a történetet, amiből rögtön hárommal is készültem, hogy én se unatkozzak nagyon, amíg a hét csapat megfordul nálam. Miután kétszer (!) mondtam végig a sztorit, a pletykaasztaloknál lehetett tovább adni az információt a következő játékosnak.

Így terjed a pletyka

Miután az utolsó embernek is elmondták, mit kell tudni, nem volt más hátra, mint meghallgatni, hogy mi maradt meg az eredeti információból azalatt, amíg az végighaladt a láncon.

Tanulságképpen, a történetek, és ami belőlük megmaradt. Íme az első:
Jónás Pista bácsi felült a biciklijére és elindult a piacra, hogy kisdinnyét vásároljon, amiből a felesége savanyúságot akart készíteni. A piacon azonban tévedésből karalábét vett, ezért otthon nagyon kikapott a feleségétől. Később az asszony úgy kért bocsánatot az öregtől, hogy csirkepaprikást főzött, Jónás Pista bácsi kedvencét.
Ebből a következőt sikerült kihozni:
Józsi bácsi dinnyét akart venni, hogy káposztát főzzön belőle, de ezt a felesége nem szerette, ezért pörköltet főzött.
Aztán a második megjegyzendő:
Piroska néni mindig is nehézgépkezelő szeretett volna lenni, de az ő idejében ezt a szakmát nők még nem tanulhatták ki. Éppen ezért Piroska néni fondorlattal kitanulta az esztergályos szakmát, majd amikor munkatársai látták, hogy mennyire rátermett, a 19-es számú engedélyezési bizottság engedélyezte számára, hogy végül nehézgépkezelő legyen, ám Piroska néni az utolsó vizsgát nem tudta teljesíteni, ezért dolgozik ma a vegyeskereskedésben.
Érdekes módon, amelyik csapat ezt a feladatot kapta, szinte minden adatot elrontott, de a "nehézgépkezelő" szó majdnem mindenkinél megmaradt. És akinél nem, az valami ilyesmit mondott:
Juliska néni nehézgépszerelő akart lenni, de inkább esztergályos lett, aztán pedig cukrász. Meg volt benne valami 19-es, de ezt nem tudták nekem értelmesen elmondani. :) 
És a harmadik, ami aztán amennyire egyszerűen tűnik, annyira gyászos végeredményt hozott. Talán sok volt benne a szám.
Lajos rettentően szomorú ember volt. Azért szomorodott el, mert volt egy kutyája, ami 6 kutyakölyöknek adott életet, mielőtt kilehelte a lelkét. A 6 kutyakölyökből 2 maradt életben, amiből egy kan, egy pedig szuka volt. A szukát elütötte egy autó, a kankutya viszont felcseperedett, de annyi kárt csinált, hogy Lajosnak később el kellett altatnia. Hát ezért volt szomorú ez a Lajos. 
Na, ebből a legjobb az volt, amikor ezt mondták:
Lajosnak 8 kutyája született, ebből egy szuka, ami nőstény, és egy hím, ami kan. A kan, vagyis a hím megdöglött, a szuka... azzal nem tudom, hogy mi lett. 
Hát így terjed a pletyka, így adjunk a sokadik kézből származó információkra egyáltalán bármit is.

2015. december 13., vasárnap

Paranoiás, mocsok tűzfalak labilis idegzetű embereknek

Az elmúlt héten házi dolgozatot írattam a tűzfalakról. Mondhatom, elolvasásuk közben nagyon jól szórakoztam. Íme egy pár gyöngyszem az elkészült művekből:
"... az egyik feltelepített program a tűzfal, a másik igazából fogalmam sincs mire jó, mert nem volt annyi lelki erőm, hogy elindítsam." 
"... a hozzám hasonló labilis idegrendszerrel rendelkező embereknek nem javasolnám nyugodt szívvel az ehhez hasonló tűzfalszoftverek telepítését." 
"A felület viszont nagyon egyszerű. Egyszer sem kell végignézni." 
"Jobban megnézve a telepítőt, a kis mocsok az ablak bal alsó sarkában elrejtett egy személyre szabás opciót, ahol kikapcsolhattam volna a Chromodo és más baromság telepítését." 
"Végeredményben örülök, hogy eltelt ez a két hét amíg a gépemen volt, több bajt csinált a tűzfal, mint egy vírus szokott…" 
"Beállítások módosításával könnyedén csökkenthetjük a szoftver paranoiáját."
"Igazából nem szeretném megnézni, hogy pontosan hány fenyegetés volt, mikor utoljára megnéztem 473-nál járt."
Ötöst mindenkinek! :)

2015. október 14., szerda

Osztálytalálkozó - 21 év után újra

Remek rendezvényen vehettem részt a hétvégén: 21 év után újra találkozhattam általános iskolai osztálytársaimmal egy osztálytalálkozó keretében. Igen érdekesen alakult a dolog, volt osztályfőnökünk egyéb elfoglaltságai miatt nem vehetett részt ezen az eseményen, így – mivel igen felkészült, s mondjuk úgy, trenírozott pedagógus vagyok – magam ültem a katedrán, s a naplót lapozgatva felidéztük, hogy kivel mi történt az elmúlt két évtizedben, illetve mit tudunk azokról, akik nem tudtak eljönni ezen a délutánon. Meg kell mondjam, vártam már ezt az eseményt évekkel ezelőtt is, de soha semmi nem lett belőle, egészen mostanáig.

1994


2015

Sajnos a csoportkép elkészülte, valamint pár régi kép és film megtekintése után nem tudtam maradni az osztálytársakkal, ennek ellenére jól éreztem magam addig, amíg ott lehettem. Rendkívül hálás vagyok azoknak, akik kezükbe véve az irányítást megszervezték ezt a délutánt, innen is megköszönöm ezt nekik. Jó volt veletek srácok-lányok! Remélem, hogy rendszert csinálunk ebből és a 25 éves találkozón megint együtt leszünk! :)

2015. október 7., szerda

Változnak az idők

A rendszergazda-tanoncokkal, miután megnéztük az objektumorientált programozás alapjait, egy tesztet szoktam kitöltetni, amiben az addig tanultakat kérdezem vissza. Úgy gondoltam, tanulságos lehet, ha a ma kitöltött teszt során benne hagyom a tavalyi tanulók válaszait is, amelyet csak akkor látnak a diákok, ha a saját válaszukat megadták (így az idei diák csak utólag láthatta a tavalyi választ, abból ötletet nem meríthetett). A tavalyi évfolyamban volt egy válasz, ami nagyon elgondolkodtatott és nagyon meglepő, hogy ugyanaz a válasz idén is megérkezett, csak egy kicsit másképp.

Elmagyarázom részleteiben. A tesztben van egy feladat, amelyben az informatika területéről kell meghatározni ismeretségi és egész-rész kapcsolatban lévő dolgokat (objektumokat). Az ismeretségi kapcsolat (egészen röviden) azt jelenti, hogy az egyik objektum nélkül a másik objektum tökéletesen működik, éli a saját életét, önálló funkcióit ellátja. Az egész-rész kapcsolat ezzel ellentétben azt jelenti, hogy az egyik objektumnak szerves részét képezi a másik objektum, ezért a kettő – mondhatni – elválaszthatatlan egymástól.

Érdekes megfigyelni, hogy 2014-ben a diákok által adott válaszok között az alábbit találjuk:


Ezzel szemben ma, 2015-ben az alábbi válasz érkezett:


Bár a készítő azt mondta, viccelt ezzel, azért tudjuk, hogy minden "csak vicceltem" kijelentés mögött áll legalább egy fél igazság, így kíváncsian várom, hogy jövőre is befut-e ez a válasz, s ha igen, melyik kategóriába sorolja az ifjúság.

2015. március 20., péntek

Napfogyatkozás házilag

Tudjuk, hogy Petőfi belenézett a Napba és majdnem megvakult. Akkor ott ő is megtanulta, de ma már mi is tudjuk, hogy a Napba nézni mindenféle védőfelszerelés nélkül botor dolog, a szemünk világával fizethetünk érte. Viszont ma délelőtt részleges napfogyatkozás volt, amit azért csak úgy nem hagy figyelmen kívül az ember fia. Azért nem úgy van az, hogy hegesztőmaszkkal és kormos üveggel, vagy netalán a kereskedelmi forgalomban is kapható, kifejezetten a napfogyatkozások megtekintésére alkalmas szemüvegben jövünk be a munkahelyre (iskolába). A jelenséget azonban mindenképpen látni kell. Többször méltattam már ezen a blogon a fiatalság kreativitását, álljon itt egy újabb jó példa erre: diákjaink MacGyver-re rácáfolva megmutatják, hogy hogyan kell napfogyatkozást megörökíteni, ha csak hétköznapi eszközök állnak rendelkezésre.



Kis nagyítás

Ez az én osztályom. :) 

---
Fotó: Nagy Ádám/Mádi Márk

2014. szeptember 3., szerda

Szeptember elején

Hát eljött a szeptember. Elkezdődött az iskola, az életem újra zajos, mozgalmas és fárasztó lett. Olyannyira, hogy még csak most jutok oda, hogy írjak a naplómba, pár lyukas órám alatt. Örömmel tölt el a tudat, hogy volt osztályom egyes tagjai elkezdték a félig nagybetűs életet: melegszendvicset sütnek a serpenyőhöz az albérletben, és 3 liter vízben főznek ki egy tasakos levest... sebaj, srácok, előbb-utóbb összejön az! ;)

Nagyon sok minden történt az elmúlt napokban, azt sem tudom hirtelen, hogy hol kezdjem.

Fiatal életemben még mindig központi szerepet játszik a kalóriaszámolgatás és minden erőmmel azon vagyok, hogy minél több kilót sikerüljön leadnom, csökkentve ártányhoz hasonló kinézetemet. Megy a sport is, az elmúlt hónapban összesen 289 kilométert bicikliztem le, változatosabbnál változatosabb útvonalakon. Van már kedvenc útvonalam is, voltam szomszéd városban, szomszédos megyében – szerencsére egyik sincs túl messze. Ahogy az időm és az időjárás engedi, ezt a trendet mindenképpen folytatni szeretném, már csak azért is, mert szeretek pihenőt tartani egy kellemes őszi délutánon ilyen helyeken, mielőtt elindulok visszafelé:


Volt tanítványaimmal is találkozom az úton, akik autóban ülve integetnek és vigyorognak rám – bizonyára nem értik elsőre, hogy mit keresek a puszta közepén egy biciklivel magam alatt. 

Időközben megkaptam az új telefonom is, tehát immáron egy működő Xperia Z1 Compact boldog tulajdonosa lettem. Teljesen más azért az élmény, ha a készülék úgy működik, ahogy azt tervezői megálmodták, de az idáig vezető út rögös és bizony nagyon hosszú volt. Dióhéjban felvázolom az idei augusztust, telefon-rendelés szempontjából:

aug. 8. Megrendeltem a telefont.
aug. 14. Kiszállították, de nem működött, ezért telefonálgattam. A végeredmény: vigyem vissza üzletbe.
aug. 15. Elhajtottak az üzletből. Telefonálgattam. "Hát akkor küldje vissza postán." Jól van. "SIM kártyát is küldjem?" - kérdezem. "Neeeem, azt semmiképp." - jön a válasz.
aug. 20. Semmi visszajelzés, semmi tértivevény nem érkezik. Telefonálok. Nem tudnak róla, hogy én elküldtem a készüléket. Normális ügyintézőhöz kerülök, aki utánanéz és ígéri, hogy visszahív. (Végre nem kell mindenkinek újra, elölről elmondani a történetemet.)
aug. 21. Valóban visszahív, de nem kecsegtet: mivel nem küldtem vissza a SIM-kártyát, ezért nem kérhetek cserét. Mondom: nekem azt mondták, hogy ne küldjem vissza. "Igen?" Igen. Kis türelmet. Zene. Telekom hibázott, áll a bál. Félre lettem tájékoztatva. Mondjam le az egész rendelést és kérjek újat mindenből. Ragaszkodom a telefonszámhoz, nem mondom le. "Írt levelet? Leírta a hibát?" Igen. "Akkor rendben, maradhat így is." Várom a készülék cseréjét, ígéretet kapok visszahívásra.
aug. 25. Visszajön a tértivevény, hogy a visszaküldött csomagot augusztus 19-én átvették.
aug. 26. Visszahívás nincs, én telefonálok. A kolléganőnek jelzik. Nem hív vissza.
aug. 27. Ügyintéző hív, hogy hááát, sajnos, nem fog menni a jelenlegi számmal. Azt deaktiválják, deaktiválnak mindent, kiiktatnak, pár idegrostomat is kiiktatták ezzel már. De soron kívüli rendeléssel rendel nekem egy újat. Rendben. Kb. mikorra lesz ebből valami? "Háááát... várni kell." 
aug.29. Felpörögnek az események, új készülék érkezik szeptember 1-jén.
szept. 1. Megkaptam az új, működő telefonomat.

Nos, valahogy ily hosszú volt a kálvária. Leírva rövidnek tűnik, de az eltelt napok függvényében azért katasztrófa volt, mentális pusztulás és fertő. Most már csak azt remélem, hogy nem kapok telefonszámlát az első rendelés után, ahol az idő azért két hétig ketyegett, mielőtt kikapcsolták a számot, használni viszont nem használtam belőle semmit. Vagy esetleg egy levél érkezhet még, hogy mivel felmondtam a szerződést, 170.000 Ft kötbért fizessek ki... :) Remélem, minden adminisztráció a helyén van. (Vagy ennyire azért ne legyek naiv?)

Nos, rohanok is művelni az ifjúságot, ma csak ennyit tudtam megosztani veletek. Hamarosan újra jelentkezem!

2014. július 18., péntek

Közönségdíj

Hat éven keresztül végzett munkámért a minap "közönségdíjban" részesültem. Nem szakmai bizottság, munkaközösség vagy valamiféle kamara döntött eme megtisztelő cím odaítéléséről, sokkal inkább azok, akikkel nap mint nap találkoztam: a diákok. Négy együtt töltött tanév után még kettőt szakképzés keretében is együtt tölteni (kisebb-nagyobb megszakításokkal) nem rövid idő. Látni, ahogy felnőnek, okosodnak, saját hülyeségeikből tanulnak. Önmagában véve teljesen megható, hogy vannak a diákjaim között olyanok, akik úgy gondolják, hogy az iskolában eltöltött évek alatt én, mint tanerő, sokat jelentettem nekik, s nem átallanak ezt utólagosan megvallani nekem, hűs lombok alatt, a kiskapuban állva. :) Egész őszintén mondom, hogy ez számomra többet ér, mint bármilyen oklevél, kitüntetés, vagy holmi díj. Jó tudni azt, hogy annak, amit csinálok, van értelme és mások is úgy látják: jó úton haladok afelé, hogy jó tanár legyek.

Nelson Mandela tavaly halt meg, ma lenne a 96. születésnapja. Tőle két idézet illik a fenti gondolatokhoz. Az elsőt igyekszem észben tartani, egyszersmind ajánlom mindenki figyelmébe. A másodikat a diákjaimnak küldöm. Nem csak azoknak, akiknek még egyengetem az útját – azoknak is, akik már végeztek a középiskolai tanulmányaikkal.
Nem annak a puszta ténye számít az életben, hogy éltünk. A különbség, amit mások életében okoztunk, ami meghatározza életünk jelentőségét.  
A tanulás a legerősebb fegyver, amivel megváltoztathatod a világot.

2014. június 30., hétfő

Best of érettségi

Most, hogy a szóbeli érettségi is levonult, itt az ideje számot vetni és összegyűjteni, mit is láttunk-hallottunk az ott töltött három nap alatt. Íme néhány gyöngyszem, mindegyiken ríttam – vagy így, vagy úgy. :)

Informatika

- Hány szám van a tízes számrendszerben?
- 9.
- Hát nem. Inkább 10.
- Jaaaa, tényleg, mert ott van a kilences is!

- Milyen nyomtatót vásároljak, ha naponta legalább 50 oldalt akarok kinyomtatni, fekete-fehérben, főként szövegeket?
(Hosszas gondolkodás, majd lemondó tekintet)
- Hát... szerintem tanár úr inkább ne vásároljon nyomtatót.

- Mondj egy mágneses elvű tárolót!
- Lyukkártya!
- Az papírból van.
- Akkor nem mágneses?

Történelem

- Ki írta az Egri csillagokat?
- ????
- Hát ott voltatok kirándulni is!
- Eger?

- Mi halt ki 1301-ben?
- Az Árpád-ház.
- Ez így nem igaz.
- Akkor nem az Árpád ház?
- Dee, csak...
- Hát az Árpád ház.
- Nem.
- Nem?
- Melyik ága?
- Hát a férfi ága.
- Az. Akkor mi halt ki 1301-ben?
- Az Árpád-ház.
- A férfi ága!
- Az.

Angol nyelv

- What kind of exotic pet do you want?
- An elephant.
(- Milyen egzotikus kisállatot szeretnél?
- Egy elefántot.)

- Introduce yourself, please!
- I am stupid and lazy.
(- Mutasd be magad, kérlek!
- Hülye vagyok és lusta.)

Magyar nyelv

- A nyelvünkbe beszivárogtak az idegen szavak és megjelent sok trágár szó és kifejezés is. Ilyenek például a ...
- Köszönjük, köszönjük!

2014. június 13., péntek

Vakációóó!

Örömmel jelentem be, hogy véget ért a 2013/2014-es tanév – legalábbis ami az oktatással eltöltött részét illeti. Íme egy kép, amellyel a végletekig azonosulni tudok:


Számomra egyben jubileum is ez a mai nap, ugyanis a mai, péntek 13-i nappal húztam le egy évtizedet az iskolában, mint tanár. Sajnos még nem örülhetek felhőtlenül, ugyanis van még két hetem, amit aktív munkával fogok tölteni (megy egy tanfolyam, plusz lesz egy szóbeli érettségi is), de egyelőre még lelkes vagyok és remélem, hogy nem hajítom le a láncot ezalatt a rövid idő alatt. Utána valószínűleg alszok egy hétig, majd belevetem magam a Nagy Magyar Nyárba, melynek tikkasztó perzselését országunk időjárása (melyet a keleti nedves kontinentális, a nyugati óceáni, az északi sarkvidéki légtömegek és a déli-délnyugati mediterrán hatás alakít) már-már nyomokban tartalmazza. Klasszikusabban szólva olyan meleg van néhanap, mint a dög, nagyon nem kell a lajbi, annál jobban kellene egy kiadós eső.

Ma azonban nem foglalkozom már semmivel. A mai délután a pihenésé. A tervezett program:





Szép napot! :)

2014. május 31., szombat

Síntopológia

Már azt hittem, hogy idén lemegy a szakmai szóbeli vizsga anélkül, hogy be tudnék számolni valami eget rengető dologról. Sokáig váratott a sors, de az utolsó előtti feleletben mégis megleltem az egész vizsganap esszenciáját. Mert hát tavaly is voltak pillanatok, amikor a tételeket hallgatva kissé kiestem a ritmusból – emlékezzünk csak vissza a Ragasztópasztára. Idén beosztás szerint reggel 8 órától valamivel több, mint 5 órán keresztül folyamatosan hallgattam azt a 21 szóbeli feleletet, ami aznapra rendeltetett. Megmondom, a 3. óra végéig teljesen jól voltam, aztán hirtelen némi fáradtság vett erőt rajtam. Érdeklődésemet csak egy-egy nagyon jól sikerült felelet tudta újra felcsigázni. Újabb hullámvölgyet követően, valamivel az 5. óra kezdete után azonban elhangzott a bűvös mondat, ami mindent megváltoztatott.

Azt mondja a gyerek:

– Mielőtt a kábelezési munkát elkezdjük, le kell fektetnünk a síntopológiát, hogy fel ne bukjunk a kábelekben.

E?!

A felelet folytatódott, de képtelen voltam rá figyelni. Többen a vizsgabizottságból óvatosan egymásra néztünk. Majd újra vissza a vizsgázóra. Jelentős érdeklődés ült ki az arcunkra. Olyan érzés volt ez, mint amikor az ember tudja, hogy éppen egy átverés áldozata. Kandi kamera, vagy ilyesmi. Komolyan körbenéztem, hogy hol a kamera, vagy hol röhögnek. Folyamatosan csak egy kérdés zakatolt az agyamban: "Mit beszélsz, embër?!". A rövid feleletet követően azért rákérdeztünk, hogy akkor ez a síntopológia így hogy is van akkor? (A síntopológia ugyanis egy hálózati elrendezés - semmi köze a kábelben való felbukáshoz. A mondatnak legalább annyi értelme van, mintha valaki azt mondaná, hogy felbukott egy tervrajzon lévő vonalban.)

Az előző napon zajlott gyakorlati vizsga is szolgált némi meglepetéssel. Az egyik vizsgázónak azt az ősi igazságot sikerült cáfolnia, hogy egy LGA1156 tokozású processzor csak egyféleképpen helyezhető el a processzorfoglalatban. Mint kiderült, 90 fokkal elforgatva, kis késztetéssel is bemegy az a helyére úgy, hogy még a retesz is rázárható, valamint a hűtő is rögzíthető rajta. Indításkor viszont se kép, se hang. Már az összes kábelt átnéztük, minden rendben volt, mire jött a megvilágosodás: nem a processzorral történt valami? Hát de. Csodával határos módon egyébként a proci simán túlélte a kalandot, bár erre kisebb összegben sem fogadtam volna. Ilyet se láttam még eddig – aznap is tanultam valamit.

Hiába no, mindig is tudtuk: a fiatalok kreativitása kimeríthetetlen.

2014. május 21., szerda

Heti aktuális: suhanó idő, majdnem szupercella és eurovízió

Nyolc nap telt el azóta, hogy írtam a naplómba, én magam azt gondoltam, hogy négy. Az idő suhan és észre sem veszem, mindjárt vége van a májusnak. Ma tudatosult bennem továbbá az is, hogy 3 hét van hátra az iskolából. Mindez most kissé elmosódni látszik bennem, ugyanis oktatói szerepet vállaltam egy tanfolyamon, ami túlnyúlik a tanév végén, így most (mivel ott több órát tartok, mint az iskolában) arra fókuszálok. Nagyon szeretném, ha a tanítványaim a vizsgán jól szerepelnének, bár ezt némiképpen beárnyékolja a rendelkezésre álló szűkös időkeret. Azért mindent beleadok: ma például e-mail címet regisztráltunk és leveleztünk 1 darab silány sebességű internetkapcsolaton, tizenketten egy wifis routerre kapcsolódva, keményen. Igaz, hogy a rendszer rendkívüli módon küzdött, nekem pedig hajam hullt ettől (amúgy se sok van már), de ennek ellenére is próbálkozom a lehetetlennel.

Na, lényeg az, hogy most két állásom van. Ennek megfelelően soha ennyire nem voltak betáblázva a napjaim és soha ennyire nem volt szükségem határidőnaplóra, mint most. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne velem, ha nem volna a telefonban naptár és annak emlékeztető funkciója, valószínűleg mindent elfelejtenék. Mert most mindent fel kell írnom. Egy naptár helyett már kettő dolgozik a gépben, borzasztó, na, borzasztó.

A tavasz hirtelenjében elsuhant, a víz nem vitt el bennünket, bár Oros Tamás jóvoltából simán elhittem, hogy múlt héten pont itt, a mi kereszteződésünkben alakult ki egy szupercella.


Elképesztő! A megtekintése után a Világok harca című film jutott eszembe, keverve a Függetlenség napjával. Komolyan mondom, még meg is rémültem. Valahogy úgy, mint régi őseink a villámok láttán. Aztán meg ma reámutattak, hogy az egész csak parasztvakítás. (Meg is vakultam, rendesen.)

Mint azonban említettem, ezek az esős napok elmúltak és most már napsütés van mindenfelé, három nap alatt 30 fokra kúszott fel a hőmérséklet (múlt héten még azt se tudtam, milyen ancúgot húzzak magamra, most meg már se kabát, se semmi nem kell). Ettől egész nap szét akart szállni a fejem, de férfiasan tartottam magam, többen mosolyogni is láttak.

Időközben lezajlott az Eurovíziós dalfesztivál idei döntője. Ausztria nyert egy igen megkérdőjelezhető előadóval. Meglehetősen kettős érzést váltott ki belőlem a művész: azon túl, hogy egyenesen taszít a megjelenése, az előadott zeneszám olyan szinten jó, hogy megérdemelte az első helyet (főként, mert a zenei kíséret nagy részben magyar Művészek érdeme is). Nálam még a norvégok nótája jött be nagyon (egyszerűségében tökéletes), a hollandoké is igen kedvemre való volt (bár nem értem, hogy miért csavarták háromszor olyan magasra a basszus szintjét, mint ami jól esik), valamint még az örmény, illetve a svéd volt a befutó. Amióta a döntő véget ért, rengetegszer meghallgattuk a dalokat és pl. az örmény versenydal ott a műsorban egyáltalán nem fogott meg, csak utólag fedeztem fel benne azt, ami tetszik egy dalban.

Röviden összefoglalva, ennyi történt az elmúlt hetekben. Élek még... csak most másfelé terelődik az energia.

2014. április 14., hétfő

A búcsú kapujában

Mondhatom, gyönyörű napokon vagyok túl. Újra eltelt egy év, megint megírattam egy próbaérettségit. Próbaérettségit íratni rendkívül izgalmas, bár két és fél óra üldögélés után már minden elővesz. Nem is beszélve arról, mit érzek négy óra folyamatos, egy helyben üldögélés után. Nyilván a diákoknak megírni sem egy leányálom mindezt, nekem javítani viszont még ennél is gyötrelmesebb. Ráment egy jópár órám, mire mindenkinek megszületett a jegye. Egy embert kivéve mindenki hozta a papírformát és örömmel mondhatom, hogy az az egy is sokkal jobbat írt, mint amire én számítottam. Bárcsak így lenne a rendes érettségin is! No, ezt hamarosan megtudjuk...

A hangsúly itt a hamarosan szón van, hiszen mindössze két hét van a végzősöknek az iskolából, amelyből közel 1 hét tavaszi szünet, szóval igencsak a végét járjuk. Én, mint egy végzős osztály osztályfőnöke, nem csak büszkén fogok végigtekinteni a díszes társaságon, amint magukat kihúzva az emelvényen üldögélnek együtt, hanem engem ért az a hatalmas megtiszteltetés is, hogy én mondhatom a tanári kar nevében a búcsúzó beszédet. Mindezt tintával jegyezték be az idei meghívóba is, kitörölhetetlenül. Nem kapott el túlzottan nagy idegroham, amikor az információ birtokába jutottam: hiszen volt még 30 napom. Azért megfordult a fejemben, hogy úristen! úristen!, de aztán úgy voltam vele: profi vagyok, megy ez nekem! A 30 nap azonban időközben 15-re olvadt, és nap mint nap eszembe jut, hogy vajon mit is kellene nékem a fehér papírra vetnem, díszes-cirádás betűkkel, mit felolvasnék ott, az ezer meg ezer ember előtt, reám szegeződő tekintetek kereszttüzében. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb elkap az ihlet és kiírom magamból a négy évet, a jókívánságokat és mindent, amiről úgy gondolom, hogy a búcsúzó ifjúság épülésére szolgálhat. Csak hát hiába keresem, ihlet sehol, az idő pedig egyre fogy.

De ne szaladjunk ennyire előre. Inkább kicsit vissza, a múlt hétre, amikor megrendeltem 70 szelet tarját, hogy az idei Diákönkormányzati napon kedélyesen, tárcsán megsütögéljük majd azt az osztállyal, mindannyiunk közös megelégedésére. Égi jel volt (bár ezt akkor még nem tudtam), amikor a húsipari szakember jó érzéssel rákérdezett:

– És ez mennyire biztos, ez a 70 szelet?
– Ez? Tuti! – vágtam ki huszárosan. Talán még mosolyogtam is mellé büszkén, hogy mindent milyen jól és milyen időben elintéztem.

Az időjárás-előrejelzés azonban ma közbeszólt: hívtam is azonmód a hentest, s mondtam, kíméletet a sertésnek, nem kell a tarja, elmarad a buli! Nem is volt ebből túl nagy probléma, bár örülök, hogy nem hallottam, mit mondott, amikor a telefont letette. Még mindig jobban jártam, mint akinek a fagyasztóban vannak a halott, ámde már feldolgozott állati részek, nem is beszélve arról, akinél mindezek már pácban úszkálnak, elkészítésre várva.

Időközben visszajelzést kaptam: elkészült az osztálytablónk a maga digitális valójában, hamarosan nemes papírra nyomódik a kép, bekereteztetik, s kihelyeztetik egy kirakatba, hogy a ballagás után onnan az iskola falára kerüljön, örök tanulságul. :)

Úgyhogy, itt tartunk. Holnap már lesz egy olyan órám, ami utolsónak mondható a maga nemében, és ez így halad tovább, legalábbis ami a saját osztályomat illeti. Lassan búcsúznak... mint négy éve, az első osztályom. Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan elröppent ez az idő... Azonban van még két hét, ráérünk utána könnyes búcsút venni, s tízesével fújni elfelé a papírzsepit. A hátralévő időben legyünk vidámak, ti pedig élvezzétek az utolsó napokat, srácok-lányok!

2013. december 2., hétfő

Programozási versenyen jártunk

Mi sem jobb egy átmulatott éjszaka után, mint hajnali ötkor felkelni és elindulni Debrecenbe, programozási versenyre. Én is ki voltam égve, de kis versenyző csapatom meg méginkább, bár jól titkolták. A hajnali párában vártuk Májkit, hogy megérkezzen parkoló autónkhoz. Nem jött, ezért körbenéztem, mit látok. Annyira pislogtam a sötétben, hogy a város végén posztoló papírrendőrről azt hittem, hogy na, ott van a Májki. De nem, mert mindeközben a hátam mögött ballagott. Kocsiba be, majd elindultunk Debrecen felé, útközben a másik két versenyzőt (Pisti, Laci) is felvettük a bikás háznál. :) Így lett megadva a GPS-koordináta: bikás ház. Jóvanakkor.

Hatalmas fene köd lett, ahogy haladtunk előre. Akkora köd volt, mint egyszer! Azt se tudtam, hova figyeljek, de ez nem gátolta meg Pistit abban, hogy a legutolsó, általa ismert jugoszláv kerékpáros körverseny mind a 12 körét részletesen leírja számunkra. Ki hogyan veszítette el a sárga trikót, ki melyik körben és hogyan tekerte a kerékpárt, hegymenet, lejtmenet, minden volt. A Hajdúszoboszló-Debrecen távot tulajdonképpen ezen ismeretek befogadásával töltöttük.

A versenyhelyszínt gyorsan megtaláltuk. Ingyenes parkolás. Szépen bevonultunk az épületbe (egyesek szerint úgy nézett ki, mint egy modern imahely), majd mivel meglehetősen korán érkeztünk, lepakoltuk a cuccot vagy hat székre. Világosan látszott, hogy melyik az a sarok, amelyiket birtokba vettük. Rögtön feltérképeztük, hogy van-e nyílt wifi. Nem volt. Kérdeztem ott egy embert, hogy neharagudjonmár, jónapotkívánok, nem lesz itt nyílt wifi? Azt mondja nem haragszik, szokott lenni, ámbátor most nem lesz, mert ilyen módon is próbálják megakadályozni a tanárok és versenyzők között való kommunikációt. Hát, ettől nem lettem boldogabb – nem mintha nem lennék a fair verseny híve, de ily rútul eltiltani minket a világhálótól a várakozás perceiben, nos, ez mégiscsak borzasztó.

A webes regisztrációt követően megejtettük az újabb regisztrációt a regisztrációs asztalnál is, a csapattagok itt is ráírták a nevüket egy papirosra. Ezután még vitatkoztunk ott egy sort a napközben esedékes pizzák számáról és áráról, majd beültünk tíz óra magasságában egy hatalmas előadóba, ahol újra kitöltöttünk egy regisztrációs lapot a csapattagok nevével és adataival. Ekkor úgy gondoltam, hogy ez a három regisztráció már elég lesz. :) Elindult az ismertető, jöttek-mentek emberek, majd ezt követően a csapatok elvonultak az 5 órás megpróbáltatásra.

Mert kérem megpróbáltatás volt ez a csapatoknak is, de ugyanakkor a kísérőknek is. Wifi nélkül még csak egy jót netezni se lehetett. Bár volt egy terem nyilvános számítógépekkel, de ott értelemszerűen nem jelentkeztünk be mindenféle weboldalakra mindenféle jelszavunkkal, annál már rafináltabbak vagyunk. Így aztán nem maradt más hátra, mint a várakozás. Telefonom lemerült (megint ugyanaz a baja, mint májusban), így aztán békésen szunyókálni kezdtem. Az italautomatából aprópénzért kinyert kávéfőzet se igazán hozta meg a hatását, olyan békésen pihegtem egy ergonómiailag erősen kifogásolható széken, hogy arra jelzőt még keresve sem lehet találni. (Ennek megfelelően ma alig tudtam menni.)

A verseny alatt folyamatosan lehetett követni a csapatunk eredményét: mennyi feladatot adtak be, mennyi feladattal próbálkoztak adott pillanatig sikertelenül. Ez mondjuk nagyon tetszett. Az utolsó egy órában befagyasztották az eredményjelzőt (képletesen értve, nem azért, mert túlmelegedett), így az utolsó óra eseményeit nem tudhattuk, eképp izgalmassá téve az eredményhirdetés előtti perceket.
 

Ólomlábakon járt az idő. Eme fenti folyosóképet láttam órákon keresztül. Délután irdatlanul besütött a nap és vakított a napfény. Ez akkortájt volt, amikor kissé meg is szunnyadtam, de szerencsére hirtelen 15.30 lett és véget ért a verseny. A csapatom ekkor a 10. helyen állt éppen. Annak, hogy nem csípték meg az első két hely valamelyikét, csak az lehetett az oka, hogy egész nap nem kaptak enni, mert – ki tudja, hogy miért – nem érkezett meg a megrendelt pizza hozzájuk. Pisti úgy gondolta, hogy az erről az esetről eszébe jutott történetet (ami egy francia körversenyen történt borzalmakat írt le részletesen) mindenképpen meg kell osztania az én jobb fülemmel. Májki ekkor már az ajándékba kapott lufival játszott, kb. 15 évet elengedve az életkorából, Laci pedig könyörgően nézett rám. :) 

Az eredményhirdetés az ekkor már kiégett csapatok számára meglehetősen hosszúra és durvára sikerült. Azzal kezdődött, hogy egy másfél órában ismertették a feladatok lehetséges megoldásait. Ez kb. az első fél órában ért valamit, utána mindenki ledobta a láncot és az én környékemen a hangosítás ellenére se nagyon hallottam és fogtam fel ebből semmit. Mindenki nyüzsgött, mozgolódott. Odakint a sűrű éj vett körbe bennünket, ez látszott a hatalmas ablakokon. A feladatok megoldásának ismertetése után jött az eredményhirdetés előtti dékáni beszéd, majd végre a várva-várt eredményhirdetés, Erről viszont már többen haza is mentek, még olyan csapatok is, akik nyertek volna valamiféle díjat, ez mondjuk eléggé érdekes volt a számomra.

A legvégén a 11. helyen végeztünk, ámde oklevelet úgy kaptak a srácok, hogy a 9. hely volt megjelölve, mivel a DEIK-hez közel álló középiskolákat emberi számítás szerint kiemelték az értékelésből. Miximum&&Manimum – ezt kell keresni ebben a táblázatban, ez volt a kis csapat neve. Érdeklődők számára a feladatok betűjelére kattintva maga a feladat is elolvasható, opcionálisan megoldható. A zöld mezővel jelzetteket tudták megoldani a fiúk, a pirossal jelzettekbe belefogtak, próbálkoztak, de nem adta a gép.

Miután a lefagyott autó felolvadt kicsit, elindultunk haza. Navigáltunk a töksötétben. Szerencsére köd éjszakára nem ereszkedett alá. A hatalmas sötétségben túlzottan sok történetet már nem hallottunk Pistitől, a körversenyek is elfogytak, helyét a becsült hazaérkezési idő számítgatása vette át a hátralévő kilométerek, a sebesség és az aktuális idő függvényében. Elfáradtunk mindannyian (ki ebben, ki abban), de megérte: jó nap volt, srácok, remélem, hogy örömmel emlékeztek majd rá évek múlva is! :) Én biztosan.

Szalagavató 2013

Négy éve ezt írtam naplóm hasábjain:
Négy év múlva megint a saját osztályom szalagavatóján veszek részt – de hogy kikkel? Azokat a srácokat még nem is ismerem. De hamarosan eljő az idő, szeptemberben újraindul a körforgás, és minden kezdődik elölről.

Hát, elölről kezdődött. Olyannyira, hogy újra eltelt négy év és szombaton este ünnepélyes keretek között tűztem fel a szalagot az akkor már ismerős srácoknak és lányoknak. Nem volt itt semmi cicó: szalagot feltűztem, nekem is feltűzték, plusz kaptam egy üveg Bourbon Whiskey-t. :) A kollégák csak holmi virágcsokorral emlékeznek, amíg el nem hervad, az én bourbonöm viszont elálldogál még egy darabig (mondjuk úgy, érik, nemesedik), mire ráveszem magam arra, hogy töltsek belőle. Ezeket a dolgokat különben se lehet elkapkodni, ott van például Pisti, aki kicsit elkapkodta, aztán azóta is megállás nélkül jugoszláv kerékpáros körversenyekről beszél, fene se érti. Bence meg annyira belelovallta magát a szerepbe, hogy nem tudta áttűzni az ingemen a szalagot, ezen kínjában hozzáfogott röhögni, a maradék erő is kiszaladt belőle törtidő alatt. Ezen én is röhögtem utána, így együttes erővel röhögtünk a szalagtűzés végén. Közben elhangzott tőle, hogy kalács, ennek folyományaként megint csak röhögtünk. Szóval a pillanat, az meghitt volt.

K.12.C osztály, 2013. november 30.

Éppúgy a pezsgős köszöntés, ami majdnem jól kijött, csak kár, hogy mire magasröptű, kidolgozott és magvas gondolataimat elővezettem, addigra már többen el is felejtették, hogy volt itt olyan, hogy pezsgő. Kissé nem volt szinkronban a pezsgőosztás és -fogyasztás a beszéddel, no de nem minden negyedik évben jöhetnek ki flottul a dolgok. Kajszára sikerült, mert most a tánc előtt volt a pezsgős köszöntés és méltatás, nem pedig tánc után, amikor már mindenkiben lement a szint. Itt most mindenki sietett, kapkodott, én magam még a táncról is lemaradtam, mert az éj leple alatt poharat vadásztam, hogy legyen a kedves vendégeknek. Még mindig jobban jártam, mint az az osztályfőnök, akitől ellopták a 100 műanyag poharát és pezsgőt se tudott kínálni. Ilyen is megesik. (Különben is, kinek kell ellopás céljából 100 műanyag pohár?)

Összevetve mindent, felmerülhet a kérdés, hogy megérte a négy év? Megérte. Legjobban egy hozzám odalépő, elérzékenyült szülő erősített meg ebben, akiben megláttam valamit abból külső szemlélőként is, hogy mennyire szeretheti egy anya a gyerekét és hogy ez a rendezvény, aminek a szervezése már hónapokkal ezelőtt elindult, mennyit tud jelenteni nekik. A szülőknek. Azoknak, akiknek a gyerekeit nap mint nap tanítjuk, mégis ilyen szép egységben, a színpadon állva, felnőttként együtt jóformán csak ekkor láthatók. Vissza-visszadereng ez a pillanat, ahogy a kezemet szorítva úgy áll, hogy a fia ne lássa őt, miközben örömében sír és csak azt mondja: köszönöm, köszönöm, köszönöm...

Sajnos az este folyamán nem tudtam maradni, csak este 10 óráig. Szégyen, s gyalázat, de a sors egy másik rendezvényt iktatott be a rá következő napra, amelyre már korán, hajnalban indultunk. Hogy ez mi volt és hogyan sült el, annak részletezésére várnotok kell a következő bejegyzésig. :) Ígérem, hamarosan jön. :)