Oldalak

2010. október 28., csütörtök

Limitált kiadás

Iskolánkban éppen a gólyahét zajlik, melynek az idei tanévben egy részét képezi a Facebookon történő aktivitás, valamint az iskola weblapján történő szavazás is (legjobb jelmezre, legjobb versre lehet szavazni). Ez utóbbit az ingyenes Google Dokumentumok segítségével valósítottam meg, mivel úgy gondoltam, hogy egy itt elkészített űrlapra aztán lehet nyomkodni a válaszokat. Biztosan elég lesz.

A diákok azonban, mint már olyan sokszor, meglepő dolgot produkáltak, és nyomták a saját osztályukra a gombot, egérrepedtéig. A szavazás így egy ponton megrekedt, sőt, ha kedvenc rendszergazdánk szavajárásával szeretnék élni (mely szavajárását ékes szóval demonstrálja a jámbor lelkű diáksereg előtt is bármikor), "összehányta magát a rendszer", megállt, nem lehetett tovább szavazni. Semmilyen megoldással nem lehetett rábírni arra, hogy tovább menjen: 18946 szavazat után végképp vége volt a történetnek.

Gondoltam, készítek gyorsan egy másik űrlapot, azt már biztosan nem nyomják tele. Dehogynem... pillanatok alatt telekattintották azt is, így aztán – igazságos vagy nem igazságos versenyben, magam sem tudom – 37892 szavazattal zártuk a tegnapi napot. A saját osztályom sajnos második helyezett lett. A mai szavazás még folyamatban van, a rendszer egyelőre bírja a terhelést. Meglátjuk, hogy meddig. :)

2010. október 24., vasárnap

Képtől képig

Egy általános iskolai nyelvtankönyvemben szerepelt a következő felirat: a kép nemzetközi közlőnyelv. A kép fölött egy férfi/női WC jellegzetes szimbóluma, illetve egy kresz-táblán lévő vonat volt látható. Nem tudom, hogy ennek következtében-e, de idegen helyen, ha meglátom a WC-szimbólumokat, ez a nemzetközi közlőnyelv szöveg mindig eszembe jut.


A képek története a régmúltra nyúlik vissza. Az olvasni nem tudó ősember a barlang falára festette azt, ami éppen történt vele a nap folyamán: naplót készített szegényes eszközeivel, hiszen írni nem tudott. A középkori templomokban hatalmas festmények, freskók foglaltak helyet. A dekoráción túlmenően ezek a gigantikus alkotások a tájékoztatás szerepét töltötték be: a középkori emberek meglehetősen műveletlenek voltak. Legalább 90%-uk sem írni, sem olvasni nem tudott, éppen ezért volt szükség arra, hogy a tudást valamilyen, az íráshoz és az olvasáshoz nem kötött közlőnyelvvel juttassák el a néphez. A legjobb megoldásnak erre a képek alkalmazása látszott. A képek történeteire való utalással jobban rögzültek a régmúlt eseményeit feltáró történetek és mesék.

Vénusz születése

Az újkorban az emberiség felvilágosodott. Kötelezővé vált az iskolai oktatás minden gyerek számára, így rohamosan csökkent az analfabéták száma. Teljesen általánossá vált az írástudás és az olvasás. Egyre több könyv jelent meg, ami a nagyközönség számára is elérhető volt. Ezeket már nem csak tudósok forgatták zárt könyvtárakban, hanem bárki számára lehetőséget nyújtottak az ismeretek bővítésére. A nyilvános könyvtárak megjelenésével erősödött az olvasási kedv is.

Ma már nehezen értjük meg, hogy valaki hogyan igazodik el a világban anélkül, hogy olvasni tudna, bár az olvasási kedv az utóbbi időben erősen megtorpanni látszik. Az oktatásban töltött pár évem alatt volt szerencsém felfedezni, hogy fiataljaink vagy nem szeretnek, vagy nem tudnak olvasni. Esetleg ezt a kettőt kombinálják. Kivétel nagyon kevés van. Legtöbbjük egész egyszerűen nem képes megérteni az írott szövegeket, nem tudja képzetekhez társítani az olvasottakat. Nehezen tudják elképzelni egy könyv történetét, kiszínezni azt gondolatban, amit olvasnak. Lemaradnak erről az élményről, a saját képzeleteik játékáról. Üdítő kivétel egy olyan diák, aki érdeklődik, utána olvas a tárgyalt témának, vagy csak egyáltalán: végigolvassa azt, ami szükséges ahhoz, hogy tovább haladhasson a tanulmányaiban.

Az utóbbi időben magam is ahhoz folyamodom, hogy a tanulnivalót képekkel illusztráljam. Sokat prezentálok, többet, mint régebben. Így jobban megmaradnak a diákokban azok a dolgok, amiket tananyagként elő kell vezetnem számukra. A mai fiatalok ugyanis alapvetően vizuálisak. Nem kell, hogy olvassanak ahhoz, hogy információt szerezzenek: elég csak bekapcsolni a tévét vagy megnézni egy-két videót a YouTube-on. Nem is csoda, hogy egyre jobban hanyatlik az írásos információ népszerűsége az interneten is: a képek, videók, animációk sokkal nagyobb népszerűséggel bírnak, egyszerűbb őket befogadni.

De nem csak ez oka, hogy a vizualitás teret nyer: ha megnézünk egy mai modern mobil eszközt (ami rendkívül népszerű fiataljaink körében), mást sem találunk benne, mint érintőképernyőt, ikonokkal (=képekkel), tehát még csak a menüpontokat sem kell elolvasnia a felhasználónak. Elég ha az ujjával bök a megfelelő helyre, máris indul a megfelelő funkció. Ezen a téren mindenképpen visszafelé haladunk, a képek felé: bár nem festünk gigászi freskókat a falakra, plafonokra, a képek mindenhol körbevesznek és befolyásolnak bennünket. Komoly pszichológiai háttérmunka eredményeképpen hatnak ránk a reklámok, színek és képek is.


A képek, ha véglegesen át nem is veszik az írott szövegek szerepét, mindenképpen felértékelődnek az elkövetkezendő időszakban. Képtől képig jutunk így, miközben a társult tudás leértékelődik. A művelt ember pedig vélhetően egyre inkább többet fog érni. Érdemes tehát befektetni némi tanulást azért, hogy hasznosnak érezzük magunkat a többiek között.

2010. október 20., szerda

Mai napnak történetje czimszavakban

S csergeté meg vala az Úr ébresztőnek trillázássát husz perczel hat után vala. S magam már kimászék rögvest orcám tisztítandó. Felöltvén szokvány-leplem, készen állottam a harcra, mit eme nap kinált. Rögvest reggeltájt, mikorron az áldott Nap fénye még csak surolá anyaföld rögeit, a bohó tanulóifjuság számára adom át tudásom, mi bennem évek alatt felgyüle, leülepede, s tudatom szürején általpaszirozván rendszerbe kasírozóda vala. Meglett korú ifjak okitássa tripla tanórában elfáraszt vala, s ím máris sarjadó ifjaktól szakajtom le tudásnak virágját, melynek magvát magam ültettem el vala. Némelyik férges, szintelen vala, s néhol biza ki sem hajtott, de azonmód itt a következő okitás, melyben folyó szövegnek szerkesztésébe merülünk bele, mint mély tóba, mely lehúz bennünket oly mélyre. Csengőszóra azonban felbukkanunk s számítógépek programozássának mély kulturájával teszem érdekesebbé a napot már a tanulóifjuság számára, melyet ők lélekben bizonyára megköszönnek nekem. Napi rutinomat illatos, gőzölgő kávéval szakítám meg, mely után beugrom vala egy kicsit segítni, hogy kollegiális viszonyt ápoljak, s hogy minden gördülhessen a maga útján tova. Jóllehet a rám rótt kötelesség terhe igen nagy, s alatta roskadva látogatom meg fejlődő városunk művelődési központjának auláját. Itten tüdejemet átszürék sugarakkal, de annyit sem mondanak: klumpa. Az idő ím délutánba hajlik már, magam meglepetésből ételt készitek, melyből jóízűen fogyasztunk öt tájban szívem szerelmével. Kávéivásnak ideje jövel, rákövetkezően pedig métely és posvány, mi lehúz engem újra a mélybe: zárthelyi dolgozatra tanulok ímhol, melyből csak a naplómba való írás adhat menedéket, egy-egy lélegzetet, hogy teljesen meg ne tompuljon agyam, s el ne vesszek az ingoványban.

2010. október 15., péntek

Beszélő vonatok

A mai napon éppen hazafelé utaztam a suliból, amikor indulás után egy trillázó hangot követően arra lettem figyelmes, hogy a mozdonyvezető beszél hozzánk:

– Hölgyeim és Uraim! Szeretettel köszöntöm Önöket a Budapest, Nyugati pályaudvarról Ceglédre közlekedő személyvonaton. Jó utazást kívánok Önöknek!

Ehh, mondom, ennek már fele sem tréfa, hirtelen annyit ugrottunk az időben a kora reggeli 7.30-as vonat rozsdás, málló világához képest, hogy hirtelen felfogni sem voltam képes, ami velem történt. Köszöntenek? Jó utat kívánnak? Érdekes egyébként, hogy ezen kívül semmi változás nem történt a szokásos járathoz képest, de máris jobb szájízzel merültem bele a hálózati szolgáltatások ZH-ra való tanulásba – amely holnap lesz esedékes, és nem mellesleg levél Xanaxon élek már.

Alig haladunk kicsikét, megint trilla, majd közli velünk a masiniszta, hogy Budapest, Zugló megálló következik, az ajtók a jobb oldalon nyithatók. Öcsém, mondom: én, mint parasztgyerek azon is meglepődtem, hogy a 4-6-os villamoson, Pesten, egyáltalán bemondják, hogy melyik megálló következik, de hogy a vonaton, gyerekek... hihetetlen. Az apparátus egyébként már évek óta megvan, van mód arra, hogy a vonat vezetője ilyen szimplex formában kommunikáljon az utazóközönséggel (hopp, egy hálózatos fogalom, hogy szimplex, vigyázzál, benne vagyok!), ezt mégsem szokták alkalmazni. Pedig nagyon jó megoldás.

Ekkor már úgy gondoltam, hogy ezt be kell mutatnom, ezt nekem rögzítenem kell, hát meg is tettem, de sajnos a hangmérnökünk nem állt a helyzet magaslatán, ezért pont ami a lényeg, az lett a legrosszabb minőségű: talán ki tudjátok silabizálni, na, mégis:



Azt már nem is mondom, hogy Ferihegy előtt angolul és németül is elhangzott, hogy a repülőtér következik: nah, vigyázzunk azért! Amikor pedig a végállomásra értünk, jó hétvégét kívánt nekünk a mozdonyvezetőnk, elköszönt tőlünk... Hihetetlen. De jól jött volna ez a prémium szolgáltatás nekem egy éve, amikor akkora köd volt, hogy fogalmam sem volt, hogy hol tartunk. Pedig illett volna átszállnom. Akkor a mobilos helymeghatározás mentett meg...

Hát így utaztam én a mai napon, legnagyobb meglepetésemre. Remélem, hogy ez a szolgáltatás hamarosan mindennapossá válik, és jobb képet sikerül kialakítani ezáltal is országunk vasúti közlekedéséről. Már éppen itt lenne az ideje, hogy valami változzon. Mint látszik, nem kellene annyira sok minden hozzá.

2010. október 13., szerda

Nem üzenőfüzet

Megkérek minden volt és jelenlegi tanítványomat, hogy a naplót ne használja személyes üzenőfalnak, a kommentezési lehetőséget pedig ne tekintse velem való személyes kapcsolatfelvételi módnak. Ez a napló nem azért készül, hogy a naplóban érintett témáktól eltérő üzenetekkel megkeressetek engem.

Köszönöm.

Fontos dolgok

Olyan érdekesen kopnak ezek a billentyűk. Az E már teljesen simára kopott, a fény is megcsillan rajta, de a szóköznek csak a jobb oldala kopik. Miért lehet? Biztosan ott nyomkodom gyakrabban. És ez a gumírozás a kijelző körül… milyen jól megoldották, hogy ha lehajtom a laptop fedelét, akkor ne verődjön a kijelző a billentyűzetbe. Ügyes. Volt már nekem valaha ilyen világmegváltó ötletem? Nem hiszem. És egyébként is hogy tudták ezt az egész gépet ilyen kicsiben megcsinálni? Nem tudom, de azért ez mérnöki csúcsteljesítmény. Mi ez a sok kosz? Hát nem látok semmit, ha mondom! Áh, a kijelzőn áll a por, le kell hogy töröljem. Így, mivel is? A pulóverem ujja tökéletes választás erre. No, máris szebb, ragyog. Sokkal jobban látszik a kép. De hogy szedjem ki a piszkot innen, ahol a kijelző felnyílik? Zsanér ez, azt mondják. A kisujjam nem megfelelő, egy csomó por ott marad. Igen, a papírzsebkendő jó lesz. De nem csak így, na, mindjárt hajtogatok egy kicsit belőle, hogy beférjen… igen, még egy picit… Áh, nem fér oda teljesen. Vajon van nálam egy toll? Ó igen. Annak a végére, ha hajtok egy kis zsepit… na, most már tiszta is lett. Fültisztító pálcika jobb volna. Na, most meg beleszorult egy kis papír. Ezt valamivel ki kell szedni. Kulcsom? Nem, összekarcolja. Rotring-ceruza. Igen, ez jó. Ki is jött a kis mocsok… Fel van még töltve a gép? Igen, van még 80%. Miért akad be mindenbe az egér kábele? Ja, rajta van a gép. Venni kellene egy vezeték nélküli egeret. A múltkor láttam is egy jót, csak megint nem volt nálam egy fia buznyák sem. Na, így, szépen elrendezem, és akkor talán jobban tudok dolgozni. Meg persze jobban tudok figyelni is arra, amit csinálok.

Jaj, annyira megterhelő ZH-ra tanulni, PDF-ből, laptopon.

2010. október 12., kedd

Rövid volt ez a hét

A lassan szétmálló karcagi Déryné Művelődési Központban egy kicsit elcsúsztak a napok számának és nevének összepárosításával. A kiírás szerint ma, pénteken lesz a bemutatója a Salt ügynök című filmnek. Ma ugyan kedd van, de ez a film élvezeti értékéből mit sem von le, bár szerintem akkor sem, ha 15-én, kedden vetítik majd. :-)

2010. október 10., vasárnap

Pontos idő

Kedves Olvasóink!

A pontos idő 2010.10.10, 10:10:10.

Pontos időjelzésünket olvashatták.

2010. október 8., péntek

A keleti világ érdekességei

Tegnap egy érdekes eszmefuttatásban volt részem, amelyet ma beidéznék blogom hasábjaira. Ha nem tudtad eddig a japán, koreai és kínai írásjeleket megkülönböztetni egymástól, olvasd el hűséges olvasónk, r4tb4g sorait, aki az alábbiakban foglalja össze a tudnivalókat:

Van erre egy maszek technikám. Ami ilyen szögletesebb, egyenes vonalakból áll + kis karikák az a koreai. Abban sok a pálcikaember. Az összevissza krix-krax, ami olyan, mintha egy bozontos pemzlivel húzták volna a vonalat, az a kínai. A maradék a japán. Így ránézésre is amúgy a japán a legszebb. Kínaival összehasonlítva olyan, mint egy szépen meg rondán író gyerek írása közötti különbség. A japán arányos ívekből és egyenes vonalakból áll.


Hogy a keleti hangulatot fokozzuk, frissiben osztanám meg az olvasóközönséggel legújabb muzikális alkotásomat, amelynek címe, stílusosan: Mah Jongg.


Nincs flash lejátszód, vagy nincs engedélyezve.


Ha letöltenéd a dalt, katt ide!

2010. október 6., szerda

Gizel nénéd születésnapja

Na belüllem oszt ki nem húzod, hogy hányadik. Ki nem mondom a számot. Ëccër az uram próbákozott, de rágyöttem gyorsan, hogy merejű elfelejtëtte ëgyrészrü azt, hogy mellyik nap ünnepëlëm, másrészrű hogy hányadikat tartom. Në tudd mëg mit kapott. Azt kértem tülle, hogy az lëgyën az ajándéka, hogy kimëgy fürésszëlni a gépjihë, egész éccaka, oszt’ akkor ëgyrészt pézt is keres, másrészt mëg legalább éccaka nem hallom, hogy horkog avval a nagy krumpli orrával.

Elég a’hhozzá, hogy sëmmirű së tuttam. Úgy kezdődött, hogy tárgynapon mëggyött a postás, oszt’ mivel új van a faluba, felülem érdeklődött. Nem vót a szëmemën a kusli, így oszt’ nem láthattam millyen sihëdër kijabál, nem mëntem ki, mindëggy. Akípp adódott, hogy egész napon nem néztem mëg a postaládát, bennemaratt mindën.

Tëszëkvëszëk, egész nap buddogok ott a ház körű, rugdosom a Fánglit, mer’ mostanába ki-kiszakajt ëggy darabot az othonkámbú, nevelni këll. Vézna ëggy dög, nem nagyon kap ollyankor vacsorát, ha mëgpocsíkojja az őtözékëmet. Tizënëggy felé mëgál a ház előtt egy hatalmas fekete ótó, gyön be ëggy snájdig fijatalembër a kertkapun, mivanmán?, mondok. Aztat hittem ugyanaz, amék rëggel vótt errefele. Aszongya Gizël mamát keresëm. Szép szál legény vót, száraz álapotba vagy nyócvan kilo, de arányos. Lëmamázott, átalában erre elborúl az agyam, de most oszt’ annyira mëg vóttam illetődve, hogy aszontam, én vagyok. Aszongya őtözzön, mama, mer’ mëgyünk. Nem vëttem még be akkor a Gektizált aznapra, oszt’ olyankor előfordul, hogy látok ollyanokat, akiket mán magáho szólított az úr, vagy akiket nem ösmerëk, hát gondoltam ez is ollyan. Nem is foglalkoztam vele, mondom majd eltünedëzik, mint a többi. Ëccër csak oszt’ mëgint szólít, hajja-ë mama? Őtözzön hát! Mondom neki minek őtöznék? Hova mëgyünk hát? Aszongya nem gyött mëg a távírat? Hát mondom, én nem néztem a postát. Erre aszongya, így hát még jobb lëssz, elég lëssz-ë annyi ha aszongya, hogy a fijam kűdött?

Fogalmam së nincsen, hogy mijé, de rögtön elhittem neki, hogy csak a fijam kűdhette. Cselekëttem amit mondott, báli ruhába őtözzön mama, ezt vëgye fël, azt hozza el… Azé a nëgyedik mamázásná’ má’ mondtam neki, hogy ha nem akar sokat fogorvosra kőteni, akkor felejcse el gyorsan. Nem këllëtt győzködni. Nekëm mëg ettű sosë rossz a lelkiismeretëm, végűl is nem cigány mellett teleltem, fénivalóm nincsen. Be is űttem az ótójába, de előtte bevëttem a Gektizált, oszt’ az úton kitisztútam.

Elég a’hhozzá, hogy az a snájdig fijatalembër télleg a fijamékho’ vitt engëmet. Ott oszt’ kiszáttam, ű mëg tovább ment a szép ótójával. Csillogott, akkar a bëtyárszencség. Mán az ótója. Nem a fijatalembër. Na, mondom, ereggy Gizël, befele. Bemëntem, sëhun sënki. Së halk kopp, së zörej. Mán akkor nagyon gyanús vótt, gondoltam, hogy ez a fijatalembër csak mëggyilkolta itt az összest, oszt’ most rám vadászik biztossan. (Mer’ néha ilyenëket gondolok, főleg ha bennem van a Gektizál.) Së konyhába, së szobába sënki, szólongatok ott, fijam, mënyem, onokááám, hát merre vagytok mán? Oszt’ akkor kinyitom a háccsó ajtót a ker’be, ménkű sok embër ëccërre kezdi óbégatni, hogy Isten étesse Gizël! Ollyannyira mëgijjedtem akkor, ahogy üvőteni keztek, hogy mënten elhajítottam magamat, úgy érëztem magam, mint akire kotlóláz gyött, elfeküttem azonnali jelleggel.

Aszongya a fijam, hogy ollyan két óráig próbáttak ébresztenyi, orvos is látott tán. Aszitték mëgtérek az Úrho’, de oszt’ azé’ illyen könnyen csak nem adom magamat. Kiderűtt, hogy ünnepséget hoztak össze ezëk nékëm, hogy ezt a vínasszonyt, mán engëmet, mëgünnepëjjënek. Na, ez ollyannyira elérzékënyített, hogy hozzáfogtam ríni, hogy hát csak a fijam, mégis foglalkozik velem. Ríttam ëggy órát, oszt’ akkor mán csak monták, hogy ereggyek ki a vendégëkhë, hogy tudnák mán, hogy nem hóttam mëg.

Kimënëk a ker’be, hát úram Jézus, mit látok: legalább ötven embër, asztallok roskadásig mëgterítve, merejű mindënféle étellel – tán a kisbótba së lëhet annyi mindent kapni, mint ami ott vótt. A sok vendég, akibül alig ismertem ëgykettőt, úgy falt befele mindënt, mint a kalapácsos daráló. Vég nékű ëttek, de közbe’ oszt be nem átt a szájok. Beszégettek világi dógokrú. Mondom, azé’ ëggy üdvözlégy Máriját csak elmotyorgok, mielőtt közibéjük mënëk, soha nem lëhet tunnyi, nem-ë a sátánt szógájja valamelyik.

Gondoltam magamba, hogy elvëgyűlök, mint az uriasszonyok, akkor mán csak belegyöttem, hogy itt oszt’ mindenki engëm ünnepël. De ugy képzejjed el, hogy ahogy ott belejtëk a nép közé, többen mëgkérdëzték, hogy csókolom, ki vóna maga? Na erre oszt’ rëttenetësen lëszalatt a vércukrom. Visítni keztem, hogy mëgëszed az ételt, de azt së tudod, hogy ki vagyok? Hánnyá azonnal! Hogy hát éngëmet ünnepëlnétek itten, essë tudod? Ki fija-borja vagy? Jaj, mëgint rosszú lëttem e përcbe, úgy húzott össze vagy négy-öt fijatalembër, annyira elgyëngűttem. (Engëm nem ëccërű összehúzni, ha elgyëngűlök.) Gyött a mënyem, kupálódik mán, aszongya anyuka, hát magának sëmmi së jó? Az a szërëncséje, hogy még nem vóttam teljesen magamná’, mer’ kapott vóna ollyan viszontválaszt, hogy lëhet el is váttak vóna a fijammal, ágytú-asztaltú.

Az lëtt a vége, hogy a mënyem szërint elűztem mindënkit, aki számított, oszt’ elgyött engëmet köszöntenyi. Mer’ álítólag az eset után rohamossan csökkent a létszámok. Montam néki, hogy lëhet, hogy éngëm köszöntöttek, jányom, de bízvást álítom, hogy ëggy së ösmert éngëmet, én meg űköt, így oszt’ nincs sértődés ëggyik részrű së.

Eképp ünnepëltem, lelkëm. Amikor hazamëntem benéztem a postaládába, hát ott a távírat, úramfija: a fijam előre mëgírta, hogy mi lëszësz. Jobb is, hogy nem olvastam el előre, mer’ az biztos, hogy nem mëntem vóna ekkora nagy sokadalomba a magam erejitű. Eriggy mostan, tanújjá, letközelebb is mesélëk nektëk – ha mëgérem.

2010. október 3., vasárnap

A viaszhengeres diktafon

Általában amikor szombaton hajnali háromkor felkelek, már ki vagyok égve. Amikor meg reggel 7.30-ra bevánszorgok Óbudára, az Universitas Budensisre, hogy újabb veretes előadást hallgassak meg az Ethernet- és IP-csomagok szexuális életéről, végképp lelöki agyam az ékszíjat. De mint ahogy eddig is, szünetekben nagy csodálattal adózom a folyosón kiállított technikatörténeti érdekességeknek. Régebben már írtam az IBM 3350-es merevlemezéről, amit testközelből csodálhattam meg. Tegnap a hangrögzítők ősét, az 1927-ben megjelent Dictaphone-t fotóztam körbe és nem is én lennék, ha nem osztanám meg veletek, amit láttam.

A hangrögzítés nem mindig volt olyan magától értetődő, mint manapság, amikor érintőképernyős mobilunkon bökünk egy ikonra, és már mondhatjuk is a magunkét, órák hosszat, a készülék pedig rögzíti. Nagyon hosszú út vezetett idáig, bár hozzá kell tenni, hogy mindez viszonylag rövid időn belül lezajlott. 1927-ben a Dictaphone vállalat és márkanév az akkori Columbia Gramophone Records lemezcégből jött létre, és a diktafon szó olyannyira hétköznapivá vált, hogy mindenhol a beszédrögzítés szinonimájaként terjedt el.

Bal oldalt a The Dictaphone néven futó hangrögzítő
és -lejátszó, jobb oldalt a törlő berendezés


Márkajelzés

A viaszhengeres hangrögzítőt legalább 13 éven keresztül, 1940-ig gyártotta a cég, és a magnók megjelenéséig aktív használatban is voltak ezek a készülékek. De hogyan is működtek? Ez a gép már villanymotorral működött. A módválasztó karral ki kellett választani, hogy lejátszás, vagy felvételkészítés történik. Rögzítéskor a bal oldalon látható cső végébe kellett beszélni, és a rögzítésre szolgáló tű a hang rezgéseinek megfelelő, a bakelitlemez barázdáihoz hasonló barázdákat vésett a viaszhengerbe.

Lejátszás vagy felvétel?

Lejátszáskor a lejátszó fejet a henger elejére kellett állítani és a kart lejátszás állásba kellett kapcsolni. A rögzített hang szintén a cső végén található tölcsérből volt hallható.

A piros jelzés mutatja, hogy hol tartunk a felvételben/lejátszásban.
Mögötte a rögzítő/lejátszófej.


A viaszhenger többször is felhasználható volt. Törléséhez a törlő berendezésbe kellett tenni a hengert, ami gyakorlatilag nem volt más, mint egy pici eszterga. Ez simára esztergálta a viaszhengert, letörölve arról a már belevésett barázdákat. Természetesen ennek köszönhetően az eszköz csak véges számú alkalommal volt törölhető és újra használható, ha elkopott, újat kellett vásárolni.

A törlőberendezést kézzel kellett hajtani

Szíjmeghajtás a törlőn

A törlőberendezés egy másik nézetből.
Az esztergakés romantikusan a hengerhez simul.


A berendezéshez több gyártó kínált viaszhengereket, különböző áron és ennek megfelelő minőségi színvonalon. A viaszhengerek kb. 150 fordulat/perc sebességgel forogtak a gépben, így egy hengerre körülbelül négy percnyi hanganyag volt rögzíthető.


Viaszhengerek

Mindössze 90 év alatt eljutottunk az analóg hangrögzítésnek ezen módjától a mágnesszalagon át a digitális rögzítésig. Ma már mozgó alkatrészek nélküli eszközökön, tökéletes minőségben rögzíthetjük a hangot, és talán eszünkbe sem jut, hogy valamikor külön kihívás volt ennek megvalósítása. Hajtsunk fejet az évszázados tudomány és a remek mérnöki munka előtt, ami lehetővé tette, hogy ma sokkal kényelmesebben éljünk.