Önelemző rovatunkban megpróbálom feltárni, hogy milyen változásokon megyek keresztül így harminc körül. Azonban kezdjünk mindent az elején, némi történeti áttekintéssel
Van ugye a boldog, gondtalan gyerekkor, amikor az ember úgy nem foglakozik semmivel, csak azzal, hogy cseperedjen felfelé. Ezzel sem kell annyira foglalkozni, mert ez jön magától, sokkal fontosabb az, hogy a kék és a piros matchbox mindig a zsebben legyen, meg az, hogy a bringán legyen alvázvilágítás. Aztán jön a serdülőkor, amikor egyébként is van egy halom változás testileg és lelkileg, meg azt hiszi az ember gyereke, hogy minden tud és ért. Olyannyira, hogy ha nincs alvázvilágítás a bringán, ő maga gyárt: drótoz, szerel, beilleszt. Később, a nagykorúságot elérve rájön, hogy mennyire nem tud semmit a világról. 18 éves koromban, így visszagondolva, én egyáltalán nem éreztem felelős felnőttnek magam: ez mindössze abból fakadhat, hogy ebben a korban még senki sem az. Én sokkal jobban egyetértek azzal, hogy a nagykorúság határa 21 év legyen, persze ez nálunk még sokáig nem fog változni – ha változik valaha is, egyáltalán. Jönnek a huszas évek, az ember elvégzi a sulit, szerencsés esetben munkába áll, és kap olyan pofonokat (ha nem áll munkába, akkor is), hogy lerepül a haja, meg les akkorákat, hogy poros lesz a szeme. Főként azért, mert felismeri, hogy az a társadalom, amibe tartozik és amelyet jobbá tenni lenne hivatott, mennyire ganéj embereket tud kitermelni magából. Ezek pedig nagyon szeretik önnön nagyságukat firtatva pokollá tenni a másik ember életét. Persze ennél sokkal rafináltabb dolgok is vannak, de a saját esetemet tekintve valahogy olyan 24-25 éves koromra megállapodtam, és úgy éreztem: kezdek érni valamit.
Aztán eltelt egy pár év, és most, hogy közel harminc éves vagyok, komolyan elemeznem kellett, hogy itt bizony megváltoztak a dolgok.
Olyan dolgok kezdenek nem, vagy csak felületesen érdekelni, amikért régebben éltem-haltam. Ez természetes folyamat egyébként minden ember életében, hogy érdeklődése más területekre is kiterjed, de nálam az a legrosszabb, hogy ha nem foglalkozom azokkal a dolgokkal, amikkel régebben, ez frusztrálólag hat rám. Úgy érzem, mintha megcsaltam volna önmagamat, mintha nemtörődöm lennék.
Már nem egyedül élek, lassan öt éve. Öt év kellett ahhoz, hogy (jelen meglátásom szerint) tökéletesen fel tudjam mérni, mit jelent egy másik emberrel együtt élni. Figyelni rá, szeretni és tisztelni őt magát meg az érzéseit. Néha nem könnyű feladat feladni bizonyos elveket vagy megszokásokat azért, hogy a családi béke fent maradjon, de azt hiszem, vagyok olyan szerencsés, hogy nemcsak én, de a párom is áldozatokat tud hozni az elképzelt közös jövőért.
Lassulok egy kicsit, ez most a legújabb felfedezésem. Kérdeznek tőlem valamit, és késve válaszolok. Bambulok sokat és közben teljesen összefüggéstelen hülyeségeken jár az agyam. Mostanában ez idegesít a legjobban, már csak azért is, mert régebben ez egyáltalán nem volt jellemző rám. Kezd nem vágni az eszem, vagy én nem is tudom. Olyan, mintha állandóan szórakozott lennék, pedig egyáltalán nem akarok az lenni. Néha meg olyan, mintha lusta lennék használni az agyam és értelmes választ adni. Persze ez legtöbbször annak tudható be, hogy fáradt vagyok: egy jól sikerült nap végén egy tehénkolomp értelmi szintjére süllyedek, és alig várom, hogy aludjak.
Apropó alvás: kb. tíz évvel ezelőtt egyáltalán nem vágytam arra, hogy vége legyen a napnak, és bedobva magam a párnák közé szépen csendben elszunnyadjak. Olyanról meg aztán szó sem volt, hogy én napközben lefeküdjek aludni: éjszaka is alig tudtam elaludni, annyira kattogott az agyam. Manapság már előfordul, hogy egy ebéd utáni, nyújtózkodásnak induló fekvésből több órás alvás lesz. És ennek ellenére simán tudok aludni éjszaka is. Igazából a nap bármelyik szakában képes vagyok már elaludni, de a délutáni órákat előnyben részesítem. :)
És egy utolsó gondolat a végére: régebben nem értettem, hogy a szüleim hogyan tudnak hónapokat eltölteni anélkül, hogy a saját testvérükkel találkoznának. Nekik ez teljesen természetes volt. Nekem meg az, hogy az én testvéreim ott vannak körülöttem. Az elmúlt pár évben viszont olyannyira messze kerültünk egymástól, hogy – csakúgy, mint annak idején, szüleim esetében – ünnep minden nap, amikor találkozni és beszélgetni tudunk.
Gyorsan lecsengenek a huszas évek, srácok és lányok: igyekezzetek minél jobban kihasználni!