Itt az ősz, beköszöntött a fűtési szezon, és ezzel együtt megjelent a kazánszerelő szakember is a környéken, aki a miénkhez hasonló szolgálati lakásokban finomra hangolja a legalább négyszáz éves fűtési rendszer komponenseit, és úgy állítja be az egyes eszközöket, hogy az, ha nem is tovább, de tavaszig bírja ki valahogy. Az öregurat (nevezzük őt az egyszerűség kedvéért az Öreg Detonációnak) könnyű megismerni: lassan őszbe forduló hajfodraihoz remekül illik a zöld munkásruha, és a csizma, amit reggel fel, este pedig levesz: addig azonban masszívan állja az a sarat.
Ütemes döngés a lépcsőházban, káromkodás és krahácsolás zaja hallott tegnap délután: érkezik az Öreg Detonáció. Előkészítettünk mindent, hogy a kazánt könnyen meg tudja közelíteni. "Jó napot" - mondta, bár újabban tegez, de a köztünk lévő korkülönbség ezt megengedi. Hatalmas lapátkezében a hetvenes éveket idéző, megmihálylott cekker, benne különböző fém alkatrészek és szerszámok: ezzel érkezett ma ő hozzánk. "A kazánt akarnám..." - folytatja, mire én udvariasan betessékelem. Már előre közlöm, hogy jelen pillanatban minden rendszer működik, van melegvizünk és a fűtés is remek, de ő csak annyit szól:
- Csak mégnézném... ha lehet... - És a hatalmas gumicsizma, amely magán hordja a hosszú út porát, a mázsás léptekkel már ballag is végig a szőnyegpadlón, majd befordul, és elindul a kazánház felé.
A mi kazánunk, koránál fogva, nem egy egyszerű eset. Tudja ezt jól az Öreg Detonáció is, ezért már a munka megkezdése előtt szidja az egészet, úgy, ahogy van, és fel akarja robbantani. Később már igen erőteljesen veti bele magát a munkába, és elzár, szerel, közben az egész rendszer csövei megremegnek kissé az összes lakásban, de ez hősünket nem zavarja, fáradhatatlanul végzi a dolgát. Szakad róla a víz. Nem engedélyez magának pihenőt, ezért a munka közepén, amikor változatlanul surrognak és sziszegnek különböző anyagok a csövekben, spanglit ránt, és szemmel látható élvezettel gyújt rá a gázkazán mellett, száll a füst, izzik a hamu, adrenalin az egekben.
Egyszer csak csörög a telefon. Az Öreg Detonációban mintha egy világ tört volna össze: eddig kialakított testtartását meg kell bontsa, és elő kell vegye a cekker mélyén jobb sorsról álmodó, szintén békebeli mobilját, majd beleszól.
- Haló.
Röviden, tömören, ahogy kell. Elégedtlen ügyfél a vonal másik végén, az Öreg Detonáció azonban hallgat, tűr, majd egy idő után fény gyúl a szemében, ránéz a kazánra, és csak annyit mond a vonal túlsó végére:
- Jóvan, menek ahogy tudok.
Majd ezzel egyidőben nyomja meg a piros gombot és küldi vissza a mobilt a cekkerbe. Megszemléli minden irányból a kazánt, mintha csak doktor vizsgálná aggódó szemmel betegét, majd kisvártatva a diagnózis is megszületik.
- Itten szelep-baj van!
Hát hiába, az élet soha nem lehet egyszerű. A szelepek már csak ilyenek, tönkremennek, ellustulnak, nem nyitnak és nem zárnak egy idő után. Kínos 10 perc következik: nem fér hozzá, nyög, szenved, közben melegvizet próbálgatjuk kinyitni: nem melegszik a víz, Deti bácsi! Küzd az öreg, dolgozik, míg egyszer csak újra megremeg a rendszer: van már melegvíz, de nincs fűtés. Közben újabb telefon, cekker, haló, jóvan, menek ahogy tudok, telefon újra a műanyag cekker mélyén pislog egy villáskulcs és egy felismerhetetlen, a búr háború idejéről feltárt vasdarab társaságában. Az öreg újra dolgozik, újabb spanglira gyújt rá, rossz nézni, ahogy a csapok nyitása és zárása között a hamu felizzik és majdhogynem elégeti a gázcsöveket.
Aztán az öreg felkel a földről, kissé leporolja magát (nem mintha ez egyébként bármilyen módon is meglátszana viseltes öltözékén), majd körbejárja a szerkezetet, amely minden ízében remeg, mintha csak a túlnyomás keresne utat belőle, csattognak a csövek, de ő megállapítja: itt membrán-baj van. De membrán az nincs nála, és nem is olyan egyszerű szerezni, ezért ő most ezt az egész hóbelevancot itt hagyná, és majd visszatér, holnap. Talán holnapután. És akkor megjavítja, és akkor lesz fűtés is, melegvíz is, szóval eljő a kánaán, de erre még várni kell. Pár napot. Talán egy hetet, de többet semmiképpen.
Ma felhívtam, hogy "mégis mikor ér ide, Deti bácsi, csak jó volna meleg víz, fürdeni is kéne".
- Menek ahogy tudok - hangzott a válasz, és már bontotta is a vonalat. Gondolatban láttam magam előtt, ahogy a telefon újra a cekker mélyén landol, majd az Öreg újra munkába lendül, és felizzik cigarettája végén a hamu.
Véget ért mára az iskola, lezajlott a gólyabál is, és ezzel beköszöntött az őszi szünet. Ennek megfelelően én is alkotói szabadságra, internetmentes övezetbe vonulok. Azonban a kihagyás csak látszólagos, mert bár ezidő alatt nem publikálok semmit, a szünet közben is újabb érdekes történeteket vetek majd lemezre, bekészítem őket a következő hetekre. Legközelebb november 5-én, vasárnap este jelentkezem. Addig is legyetek jók, akinek elmaradása van (vagyis még nem olvasta el a napló összes cikkét), az igyekezzen behozni. :-)
