Készül az új album

A Thozoo naplója blog első kézből adja a T. Közönség tudomására, hogy a Mester stúdiójából kiszivárgott az első dal, teljes hosszában. Ráadásul mindez online meghallgatható a hivatalos oldalon. A készülő album megjelenése folyó év nyarára van prognosztizálva, de talán ez a nóta, illetve annak folyamatos oda-vissza hallgatása megkönnyíti a várakozást.

Kattintsatok, hallgassátok és véleményezzétek!

Reggeli gondolatok a gőzösről

Derűs ébredést kívánok mindazoknak, akiket sanyarú sorsuk nem kényszerített ma arra, hogy reggel háromkor felébredjenek azért, hogy utána húsz csábító percre visszaaludjanak, ezt követően pedig kapkodva érjék el a hajnali fél ötös, tök üres vonatot, ami egy szintén tök üres állomásra futott be. Van valami félelmetes ezekben a teljesen üres, hajnali vonatokban: az ember teljesen elbizonytalanodik abban, hogy egyáltalán jó irányba megy. A sötétségben nem látni a tájat, csak önmagunk torz tükörképe jelenik meg a neonfénnyel beszórt fülke ablakán tükröződve. Olyan az egész, mint egy rossz álom. Az a fajta, amiben ismert helyeken járunk, de valami mégis különbözik, aztán később rájövünk, hogy sehol nincs senki, csak mi magunk vagyunk, és végeláthatatlan célért küzdünk.

Mint egy szellemjárta szerelvény, úgy suhantunk át a rónán, közben megvirradt, és most azt sem tudom hol tartunk. Vonatunk lassít, és megállunk egy fa mellett. Balra nézek, kint van a tábla, ami büszkén hirdeti, hogy ez itt bizony Ceglédbercel. Alig több, mint az utam felén vagyok túl. Rémes. A felkelő nap aranyló sugarai simogatják a tájat, a szegényes házak tetőit, a vízzel szétáztatott szántóföldeket. A felhők komor képet mutatnak, vészjóslóan súgják: te bizony ma elázol az esőben, Zoli fiam.

Mert mi is vár ma rám? Mi az oka annak, hogy már megint vonaton ülök? - merülhet fel a kérdés, miközben vonatunk szelíden fékez Pilisen. Nos, informatikai rendszerek biztonságtechnikája a tárgy, amit ma hallgatni igyekszem. Remélem csak, hogy nem lesz belőle vizsga, hogy talán egy beadandó házidolgozattal megúszom, hogy nem terhelnek tovább. Ebben a félévben egyébként is ez a divat, hogy a vizsga kevés, a beadandó kreatív munka sok. Ennek következtében állandóan a számítógép előtt ülök, és ahelyett, hogy a legújabb informatikai trendeket elemezném, amiből a legvagányabb blogposztokat lehetne írni, csépelem a szavakat és próbálok minél több okos dolgot írni. Néha olyan dolgokról is meg kell ezt tennem, amik igazán nem állnak közel hozzám. Ez azonban nem vet vissza engem, sőt, néha kifejezetten élvezem hogy általam okosnak vélt dolgok kerülnek papírra olyan témakörökben, amikhez egyelőre nem sok közöm van.

Így Monornál járva el kell mondanom, hogy régmúlt gyerekkorom feketefehér emlékképei között él egy dallam, ami ide kapcsolódik. A régi, családi autózások elválaszthatatlan részét képezte, hogy a presszó rock feledhetetlen klasszikusait hallgattuk, amik között volt egy ilyen nóta, hogyaszongya,

Valahol itt Monorban,
A Liliom utcában
Ott lakik Franci,
A szájhermóunikás.

Egyszerű gyermekként megígértem magamban, magamnak, hogy ha valaha eljutok Monorba, bizony megkeresem én ezt a Francit, de érthető okokból később ezt már nem tartottam olyan fontosnak. Ma sem tartom. Éppen ezért nem szálltam le a vonatról, hanem megyek tovább a Nyugatiba, miközben te békésen iszod a kávét, és mivel látod, hogy vége a cikknek, egy másik weboldal olvasásába fogsz.

Kellemes hétvégét kívánok minden olvasónak a 100-as vonalról, köszönöm hogy pár kilométeren keresztül velem utaztatok.

Megismételhetetlen pillanatok

Ma, a cukrászdában:

– Elnézést, milyen süti az a csokis és a túrós szelet között?
– Az egy csokis-túrós szelet.

Köszönjük.

Gizel nénéd és a kísérlet

Gyerëkëk, aszittem véngsígëmre mán láttam mindënt, de ami most vótt, azt oszt' ámomba nem gondóttam vóna mëg.

Az úgy vótt, hogy a hetekbe igazán lëgyött, ami lëgyöhetëtt. Át a víz az udvaron, de aztán mëg valamék rëggel hát két lajbit këllëtt magamra hánni, mer' ollyan hideg vót a pirkadat, hogy amikor attam a Fánglinak, hát Krisztus uram, majnem mëffagytam az udvarba. Elő is szëttem valami hitványabb lajbit, a Fánglit mëg beengettem a vërondára, mer' egész éccaka vacogott, így oszt' igëncsak mëg vótt fáradva a fázóizma az istenadtának. Persze nem fekhetëtt ott egész nap, mer' ahogy derengëtt a napfény, rögvest kotródnia këllëtt vissza a hátsó udvarba.

Az vótt az egészbe a legszëbb, hogy ahogy kisütött a nap, kiengedëtt minden. Olyannyira, hogy mán tíz óra felé, mikor hallottam, hogy piszkosúl zörgetik a kapumat, pëmpögött a bocskor a lábom alatt, a sárba. Először aszittem, hogy a Fángli rondított oda, oszt' telibe léptem, de oszt' nem úgy vótt: merejű sár az egész udvar, úramjézus, mondom, hát nem jutok ki tán a kapuig së. Nézem melyik az, hát csak nem akarom kilátni kusli nékű. Valami fijatalembër vótt, monta is hogy melyik hévataltú gyött, de én oszt' mán azt nekëd nem tudom hűjen felidézni, lelkëm. Biztos régóta gyött, mer eléggé cinkét fogott az orra néki. Valami szart akart nékem elannyi rëggel, na, mondom, ezé kigyöhettem, te majom. Magyarázott ott nekëm, de én oszt' nem engettem a huszonëggybű, el is mënt utána fogódzatlan, mer' látta, hogy gyövök befele a kapubul, oszt' nem foglalkozok véle.

Alig hogy oszt' lërázom a sarat, këgyetlenű zörgetik az ablakom ajját. Aszittem mëgint a kufár gyött vissza, mán készítëttem befele a szitkokat, amiket majd rászórok, de oszt' a fijam vótt. Magábú kikelve ordítozott ott nekëm valamit a mënyemmel kapcsolatba, aszongya mëgëtte, mama, mëgëtte. Mi a szüzmária, úgy fëlszökött a vércukrom, hogy mán csak arra eszméttem, hogy a fijam ótójába ülök, oszt' mënünk. Montam neki itt ájjá mëg ebbe a szent szúrásba, oszt' elmondd nekëm, mé raboltá' el. Különben is, bëzártad a kaput? Aszongya nekëm, nem lëhet mëgáni, mer' a mënyem merejű rosszú van, aszongya mëgëtte a mosószódát. Na mán akkor oszt' rëttenet módon nyugtalan lëttem, hogy mit csinátt mán az a göthös mëgint, remélëm az onokámnak nem lëtt sëmmi baja.

Odaértünk a fijamékho, mënünk befele, hát ott fekszik a mënyem szétnyárjadva a nappaliba valami kanapén, oszt' hörög, mënthetetlen. Hát mëgkísérëlte elvënni a saját élettyit. Mondom a fijamnak, oszt' mit akarsz csináni most, ë, engëmet minek hoztá ide? Betanátt a kérdés, mer' a fijam së értëtte igazán mé engëm hívott, aszongya mán a mëntőt is meghítta, de oszt' ebbe a sárba elragattak tán valahun. Emlékszëk, ëgyébként, gyerëknek is ilyen vótt, mer amikor a Stoszëk-gyerëkkel rapsickottak a tavon, oszt' mëgfogták űköt, hát akkor is elszaladt, hazafele. A finánc meg űzte, oszt' csak nekëm këllëtt a Stoszëk-gyerëk után is fizetnyi, mer' annak meg ollyan sliffëntyű vótt az apja, hogy nëtovább. A zíz ëgye el a száját. Kár vótt bele a kása. Na, mondom a fijamnak, tejet mënten hozzá, oszt' tőccsed a jányba, mer' itt mëgy tönkre mán. Hozta is a fijam, tejes lëtt még a szüzmária is, annyira tőtötte a torkára a jánnak, mondom azé' mëg në fojcsad. Nagysokára oszt' kigyöttek a mëntők is, oszt' bevitték a kórházba, ahunnan fejűrű lëfelé kimosták mindënnyit a csórónak.

Sokat beszégettem a fijammal, hogy mégis mondaná el, mi az úristené csinátta ezt a mënyem magával. Aszongya vóttak neki mán régebben is ilyen pillanattyaji. Nagyon szigorú anyja vótt, aszongya, négy kutyája vótt, amibű hármat azé' hantolt el, mer' akkor vakkantottak, amikor a közelibe vóttak, oszt' nem bírta elviselnyi. Oszt' tán valamilyen genétikás útton ráragatt a jányra is ez az idegrencër-probléma. Vóttak tán neki rossz pillanattyai, amikor mindën këllëtt vóna adjuramteremtőm, ahogy kigondolta, oszt' ha nem kapta mëg, bërítt cefetű.

Bemëntem a kórházba a jányho' tëgnap a fijammal, hát valami ramatyú van, mëg këll mondani. Nem tudom mi lëssz belűle, aszongyák tán annyira tönkretëtte a mosószóda, hogy ki tudja meddig húzza. El van kenődve a fijam, onokámrú kérdëzni së mertem, tuggya-ë, nem-ë. Azóta oszt' nem győzök imádkozni a mi Urunkho', hogy mëg në térjen hozzá a mënyem. Nem szeretëm én űtöt annyira, de azé' csak a fijam felesége, oszt' jó vóna, ha húzná még valameddig. Mer' ha ezëk asszon' nékű maradnak, akkor vagy ide kőtöznek hozzám, vagy én mënëk oda, vagy űk gyönnek ide. Mëllássuk.

Hát ez vótt, szentyejim. Nem indútt jó az év, de tán letközelebb vidámabb dógokkal szógáhatok. Addig is Isten ággyon bennetëket.

Chiptuneból chip rock

Bizony, hangosan kacagott az egész társaság, amikor bevallottam 1996-ban, egy neonfényes kollégiumi esti beszélgetés során, hogy én bizony azokat a zenéket szeretem a legjobban hallgatni, amiket a számítógépemen tárolok. Mai észjárással talán nem nagyon érthető, hogy mi volt ebben annyira vicces, de megvilágítom: akkoriban az mp3 fájlok lejátszásához alkalmas hardver csak keveseknek adatott meg, kuriózumnak számított népszerű dalokat számítógépen hallgatni. Lehetett viszont a különböző tracker-programokkal előállított modulformátumú dalokból bőven csemegézni, amelyek 4, 8, vagy jó esetben (ha a processzor bírta) 16 csatornán kápráztatták el a hallgatót. A zeneszerzők minduntalan arra törekedtek, hogy a hangszereknek a valósághoz leginkább közel álló hangjait csalják ki a gépből.

Volt azonban egy kis réteg, akinek a célja inkább az volt, hogy egy komplett zeneművet minél kisebb fájlban hozzanak össze. Ezek a 2-4 kilobájtos kis alkotások azért tudtak ilyen picik maradni, mert a bennük tárolt hangminták alacsony mintavételi frekvenciájú, jellegzetesen géphang-szerű, fémes hangzású, szintetizált hangok voltak. Éppen ezért nevezték őket chiptune-oknak, amit talán a chipek zenéje magyarítással lehetne legjobban megvilágítani. A dalokat felépítő 4-8 bites hangok nagyban hasonlítottak arra, amiket a korai játékgépek (pl. 80-as évek elejei Nintendók, vagy a Commodore 64) bocsátottak ki magukból. (Az akkori kicsi memória-méret miatt szintén ugyanilyen pici mintákra kellett szorítkozni.) A chiptune-ok közül nem mindegyik tartozott a kedvenceim közé, de volt egy-két jól sikerült alkotás, amiben mindenféle nyújtás és hajlítás adta meg a darab esszenciáját. (Hogy a zenei hangzást visszaidézzük, ím egy YouTube-link. Na, erre gondolok, bár ezek között már brutális, 8 csatornás darabokat is találunk. A hangzás azonban a régi.)

Amiért mindezzel előhozakodtam, az nem más, mint az igazán talányos Chip Chip Chokas nevű formáció "Chip, Rock Hungary" című lemeze, ami nemrég jutott el a látómezőmbe, és a fentebb felsorolt történelmi múltat követően rögvest a kedvenceim csarnokába helyeztem el azt. A régmúlt időket idéző digitális püttyögésre kevert eredeti, igazán szépen szóló hangszerek tökéletes harmóniája, azt hiszem, minden régi motoros szívét megdobogtatja, és gyorsan elsuhant fiatalkorunk zenei világát hozza kissé újra elő. Mindenféle lemezkritika nélkül (nekem az összes szám tetszik valamiért) álljon itt az a dal, amit egy fáradt reggelen hallottam a rádióban, miközben suliba utaztam. A refrén szövegét jegyeztem fel, aztán Google, így megvolt az előadó – és semmi nem állíthatott meg utána, hallgatom rongyosra a művet.

Otthon és külön

Mennyiben változott meg az életem, amióta elköltöztem otthonról? Pár apróság felvillantásával próbálom megvilágítani, hogy szép a saját magunk által irányított és felügyelt élet, de éppúgy vannak hátrányai, mint előnyei.

Amíg otthon laktam, idegesített, hogy a postás csak délután kettő után jut el hozzánk a várva-várt levelekkel. Amióta saját lakásban lakom, egyáltalán nem érdekel, hogy mikor jön a postás. (A levelezést úgyis e-mailben oldom meg.)

Amíg otthon laktam, teljesen természetes volt, hogy főtt étel van minden délben az asztalon. Amióta saját lakásban lakom, néha be kell érnem pár darab keksszel, vagy négy tojásból készült rántottával ebédre. Kivételek a hétvégék, ekkor a kedvesem finomságokat készít, mert nem dolgozza kékre-ződre magát.

Amíg otthon laktam, 50 kilométert kellett utaznom, hogy vegyek magamnak egy pár cipőt. Amióta saját lakásban lakom, kb. 500 métert kellene gyalogolnom ezért, csak most meg pénzem nincs rá. :-)

Amíg otthon laktam, állandóan aggódtam amiatt, hogy a 300 méterre folyó Tisza áradása egyszer csak elmossa szeretett községünket. Amióta saját lakásban lakom, csak híradásokból tudom, hogy hogyan áll a vízszint, és hogy milyen fokú árvízvédelmi készültség van éppen a folyó szakaszain.

Amíg otthon laktam, szimbiózisban éltem a számítógépemmel: betéve tudtam az összes paraméterét, oda-vissza. Amióta saját lakásban lakom csak nagyjából kenem-vágom az adatokat: háztartásunk ugyan több számítógéppel bír, de véleményem szerint egyiknek sem tudnám hibátlanul elmondani a jellemzőit. A számítógép mindennapos társból kiöregedett munkaeszközzé vált, és annak megfelelően is bánok vele.

Amíg otthon laktam, egy nap elolvastam három könyvet. Amióta saját lakásban lakom, három hét kell egy könyv elolvasásához.

És végül: amíg otthon laktam, a szüleim állandóan azt kérdezték: mit lehet szeretni abban a zenében, amit hallgatok? Amióta saját lakásban lakom, állandóan azt kérdezem magamtól: mit lehet abban a zenében szeretni, amit a fiatalság hallgat? :-)

Felhő, torta, ismerősök

E, öt naponta blogolok? Hát mivé lesz így a világ?

Ma hazafelé tartva hol bementünk egy hósávba, hol pedig kiautóztunk belőle. A hófelhők kavargása páratlan látványt idézett elő, muszáj voltam megállni és lefényképezni.


Azt hiszem, hogy egy villanydrót nélküli változatot feltolok majd a PhotoStream-re. Utálok villanydrótot a képekből utólag kiszedegetni, igazán lehetne rá valami tool, amit csak végig kell engedni a képen, hogy automatikusan kiszedegesse belőle. Persze hol maradna akkor a képekkel való foglalkozás romantikája?

Erről jut eszembe, milyen parázs előadást hallgattam meg képfeldolgozásból pénteken... sajnos nem tudtak semmi újat mutatni 4×45 percben, viszont az előadás alatt rendkívül kreatív voltam, és egy kuplungtárcsából születésnapi tortát varázsoltam a rám szakadt idő alatt.

Az eredeti kép...

... és ami lett belőle. :-)

Muszáj az időt mindig kreatív, alkotó munkával eltölteni.

Hogy a múltból a jelenbe térjek vissza, és a torta apropóján haladjak tovább, ma, nemzetünk ünnepén egy kislány 6. születésnapján voltam. Jól éreztem magam.


– Anya, kitől kapok még ajándékot? – kérdezte az ünnepelt, amikor látszólag véget ért az ajándékáradat. Édesanyja felsorolta neki a lehetséges alternatívákat, mire a kislány maga elé nézve elgondolkodott, majd csilingelő hangján a következőt állapította meg:

– Kár, hogy nincs több ismerősünk.

Hat éves és már tudja mitől döglik a légy. :-)

Overload

Az ember már azt hinné, hogy jön a tavasz. Legallyazza a fákat, lentebb veszi a fűtést, aztán arra ébred egy reggelen, hogy fázik a talpa a takaró alatt. Újra itt van a tél. Ha minden igaz, ma a világ is elvész, több tonna havat ígérnek országszerte, sapka, hólapát és kesztyű lesz a holnap divatja. Nem tudom, hogy mikor érkezik meg az égi áldás, de hogy pénteken jelentős késés lesz a vasúton, ha egy szem hó is esik, az teljességgel bizonyos.

Az áldás számomra már jóval előbb megérkezett: nem kell ahhoz rengeteg hónak esnie, hogy az ember agyonnyomva érezze magát. Az elmúlt napokban annyi munka szakadt rám, hogy csak kapkodom a fejem. Beadandó dolgozatok illetve azok tervei, már lezajlott eseményekről készült hospitálási naplók és önreflexiók megírása, némi programozás, dolgozatok javítása, érettségi szóbeli tételek felújítása, régen beérkezett e-mailek megválaszolása, érettségi ügyintézés, adminisztrálás, hiányzások lezárása, értesítések kiküldése, kérdőívek megválaszolása, honlapfrissítés, képek válogatása és feltöltése, elromlott mosógép és kábeltévé-beltéri egység javításának ügyintézése és ehhez hasonló feladatok azok, amik vörös szemekkel pislognak a sarokból rám, mert egyre-másra csak oda dobálom őket. Ráérő időmben mindig előszedek egyet-egyet, de azt mondhatom, hogy mire valamivel végzek, addigra jön három újabb helyette, szóval egész napos pörgésben vagyok. Enyhén szólva úgy érzem, hogy túlvállaltam magam. Pontosabban, a szóhasználat nem helyes: úgy érzem, hogy túl sok feladatot bíztak rám, és annak határán vagyok, hogy kijelentsem: egyedül nem tudok megbirkózni vele. (A blog frissítésének elhanyagolása is mindezen teendők sokaságából ered.)

Mivel a rám váró borzalmak már olyannyira összegyűltek, hogy nem tudok mindent fejben tartani, kénytelen voltam a mobilos naptár mellett egy mindig szem előtt lévő, és ezáltal fenyegetően figyelmeztető megoldást választani. Ez a Lightning nevű Thunderbird-kiegészítőben öltött testet. Ezt mindig látom, mivel a levelező nálam állandóan fut. Abba beépülve, az ablak jobb oldalán figyelmeztet az adott napi feladatokra, de látszanak benne a másnapra és az egy héten belülre ütemezett teendők is. A megoldás nagyszerűnek bizonyult, azt hiszem ezt a kiegészítőt felveszem azon alkalmazásaim közé, amelyek az „Új gépre mindenképpen feltelepítendő” kategóriába kerülnek, a többi hasznosság mellé.

Egyébként mindezek mellett az is eszembe jutott, hogy annak idején az Outlookról azért váltottam a Thunderbirdre, mert a komplex és összetett program helyett egy egyszerű, csak levelezésre alkalmas e-mail klienst szerettem volna. Azóta már lett belőle feedolvasó, majd később már a naptárat is belevarázsoltam – tulajdonképpen ott vagyok, ahonnan elindultam, csak a programot nem Outlooknak hívják, hanem Thunderbirdnek. :)

Hiszem azt, hogy ha végre véget ér (másfél év múlva) az egyetemi továbbképzésem, némiképpen felszabadulok és nem kell minden egyes üres percemben azon gondolkodnom, hogy mit húzzak elő a sarokból, ami vörös szemével figyel rám. Még akkor is, ha hátat fordítok neki.

Budapest, oda-vissza

Rászoktam, hogy hosszú, vonatozással töltött időmet olvasással üssem el. Ez hármas célt szolgál. Először is remekül telik az idő, gyakorlatilag húsz-harminc oldal a Nyugati Pályaudvar és a Ferihegyi repülőtér közötti távolság. Minél érdekesebb a történet, annál jobban megy az idő és annál hamarabb érek haza. Legalábbis saját időérzékem szerint. Másodsorban az olvasás pallérozza az elmét, fejleszti a szókincset és mindent összevetve műveltebbé teszi az olvasót. Harmadrészt a folyamatos olvasási igényem kielégítése végett újabb és újabb könyveket kell vásárolni, így az otthoni könyvtár is bővül. A művek nem kimondottan veretesek, de az idő elütésére tökéletes szórakozást nyújtanak.


Gyerekkorom óta imádok olvasni. Főként régi könyvekből. Imádom a sárga, porszagú lapokat, amelyen már rég nem élő emberek gondolatai elevenednek meg olyan hihetően, mintha az elmúlt száz évben a világ semmit nem változott volna és a szerző ugyanolyan élő ember lenne, mint azok akik a vonaton körbevesznek. És akárhogy is, hálás vagyok nekik, hogy átvirrasztott éjszakák munkájával megfogalmazott szövegeik olyan helyekre, korokba repítenek el, ahol pár óráig otthon lehetek. Ha már a vonaton a körülmények olyanok, amilyenek, legalább gondolatban legyek egy kicsit távolabb a helytől...

Irtás a kertben

Tegnap megvadultam és vettem egy fűrészt. "Lombfűrészt!" – mondtam büszkén, amikor bevágtattam az üzletbe. Aztán amikor néném eléhozta a kis szottyadt fűrészt, mondom neki, ne vicceljen már, nekem emberes szerszámot hozzon. Hozott is hatvan centi hosszú pengéjű műszert, felcsillant a szemem, amikor megláttam. "Jó lesz!" – mondtam, ekkor viszont az ő szeme csillant fel, mer' ezerhétszázért adta. Ezzel már aztán tudok kezdeni valamit. E:


Na, sebtiben körbe is néztem az udvaron, irányba álltam az almafa dzsungele felé, és módszeres mozdulatokkal kezdtem meg a gallyazást. Képes összefoglalónk következik.


A dzsungel a művelet előtt. Félve fogtam hozzá az irtásnak, tekintve hogy ilyet azelőtt még életemben soha nem csináltam, pedig falusi gyerek vagyok én. E.

Komoly, megfontolt mozdulatokkal estem a gallyaknak. Jól láthatóan áldozatul esett már egy pár faág, itt éppen kicsikékkel próbálkozom.

Fával mozgok az udvaron. Egy-egy ágat ide-oda vonszoltam, mire megtaláltam végleges helyét.

Az irtás. :) A levágott gallyakat gusztusos halomba rendeztem az udvar közepére.

Életem párja próbálja megfejteni a rendet a káoszban, és igyekszik úgy válogatni, hogy egy körben minél több gallyat tudjon a komposztálóba (khm) vinni.

Az almafa a műtét után. Reméljük, hogy pár finom, egészséges (és nem tizenötmillió csoffadt és férges) alma terem majd a kis fán, nyár derekán. A lehűlés ellenére reménykedjetek ti is a tavaszban, barátaim, akkor talán hamarabb eljő.