Síntopológia

Már azt hittem, hogy idén lemegy a szakmai szóbeli vizsga anélkül, hogy be tudnék számolni valami eget rengető dologról. Sokáig váratott a sors, de az utolsó előtti feleletben mégis megleltem az egész vizsganap esszenciáját. Mert hát tavaly is voltak pillanatok, amikor a tételeket hallgatva kissé kiestem a ritmusból – emlékezzünk csak vissza a Ragasztópasztára. Idén beosztás szerint reggel 8 órától valamivel több, mint 5 órán keresztül folyamatosan hallgattam azt a 21 szóbeli feleletet, ami aznapra rendeltetett. Megmondom, a 3. óra végéig teljesen jól voltam, aztán hirtelen némi fáradtság vett erőt rajtam. Érdeklődésemet csak egy-egy nagyon jól sikerült felelet tudta újra felcsigázni. Újabb hullámvölgyet követően, valamivel az 5. óra kezdete után azonban elhangzott a bűvös mondat, ami mindent megváltoztatott.

Azt mondja a gyerek:

– Mielőtt a kábelezési munkát elkezdjük, le kell fektetnünk a síntopológiát, hogy fel ne bukjunk a kábelekben.

E?!

A felelet folytatódott, de képtelen voltam rá figyelni. Többen a vizsgabizottságból óvatosan egymásra néztünk. Majd újra vissza a vizsgázóra. Jelentős érdeklődés ült ki az arcunkra. Olyan érzés volt ez, mint amikor az ember tudja, hogy éppen egy átverés áldozata. Kandi kamera, vagy ilyesmi. Komolyan körbenéztem, hogy hol a kamera, vagy hol röhögnek. Folyamatosan csak egy kérdés zakatolt az agyamban: "Mit beszélsz, embër?!". A rövid feleletet követően azért rákérdeztünk, hogy akkor ez a síntopológia így hogy is van akkor? (A síntopológia ugyanis egy hálózati elrendezés - semmi köze a kábelben való felbukáshoz. A mondatnak legalább annyi értelme van, mintha valaki azt mondaná, hogy felbukott egy tervrajzon lévő vonalban.)

Az előző napon zajlott gyakorlati vizsga is szolgált némi meglepetéssel. Az egyik vizsgázónak azt az ősi igazságot sikerült cáfolnia, hogy egy LGA1156 tokozású processzor csak egyféleképpen helyezhető el a processzorfoglalatban. Mint kiderült, 90 fokkal elforgatva, kis késztetéssel is bemegy az a helyére úgy, hogy még a retesz is rázárható, valamint a hűtő is rögzíthető rajta. Indításkor viszont se kép, se hang. Már az összes kábelt átnéztük, minden rendben volt, mire jött a megvilágosodás: nem a processzorral történt valami? Hát de. Csodával határos módon egyébként a proci simán túlélte a kalandot, bár erre kisebb összegben sem fogadtam volna. Ilyet se láttam még eddig – aznap is tanultam valamit.

Hiába no, mindig is tudtuk: a fiatalok kreativitása kimeríthetetlen.

Heti aktuális: suhanó idő, majdnem szupercella és eurovízió

Nyolc nap telt el azóta, hogy írtam a naplómba, én magam azt gondoltam, hogy négy. Az idő suhan és észre sem veszem, mindjárt vége van a májusnak. Ma tudatosult bennem továbbá az is, hogy 3 hét van hátra az iskolából. Mindez most kissé elmosódni látszik bennem, ugyanis oktatói szerepet vállaltam egy tanfolyamon, ami túlnyúlik a tanév végén, így most (mivel ott több órát tartok, mint az iskolában) arra fókuszálok. Nagyon szeretném, ha a tanítványaim a vizsgán jól szerepelnének, bár ezt némiképpen beárnyékolja a rendelkezésre álló szűkös időkeret. Azért mindent beleadok: ma például e-mail címet regisztráltunk és leveleztünk 1 darab silány sebességű internetkapcsolaton, tizenketten egy wifis routerre kapcsolódva, keményen. Igaz, hogy a rendszer rendkívüli módon küzdött, nekem pedig hajam hullt ettől (amúgy se sok van már), de ennek ellenére is próbálkozom a lehetetlennel.

Na, lényeg az, hogy most két állásom van. Ennek megfelelően soha ennyire nem voltak betáblázva a napjaim és soha ennyire nem volt szükségem határidőnaplóra, mint most. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne velem, ha nem volna a telefonban naptár és annak emlékeztető funkciója, valószínűleg mindent elfelejtenék. Mert most mindent fel kell írnom. Egy naptár helyett már kettő dolgozik a gépben, borzasztó, na, borzasztó.

A tavasz hirtelenjében elsuhant, a víz nem vitt el bennünket, bár Oros Tamás jóvoltából simán elhittem, hogy múlt héten pont itt, a mi kereszteződésünkben alakult ki egy szupercella.

Elképesztő! A megtekintése után a Világok harca című film jutott eszembe, keverve a Függetlenség napjával. Komolyan mondom, még meg is rémültem. Valahogy úgy, mint régi őseink a villámok láttán. Aztán meg ma reámutattak, hogy az egész csak parasztvakítás. (Meg is vakultam, rendesen.)

Mint azonban említettem, ezek az esős napok elmúltak és most már napsütés van mindenfelé, három nap alatt 30 fokra kúszott fel a hőmérséklet (múlt héten még azt se tudtam, milyen ancúgot húzzak magamra, most meg már se kabát, se semmi nem kell). Ettől egész nap szét akart szállni a fejem, de férfiasan tartottam magam, többen mosolyogni is láttak.

Időközben lezajlott az Eurovíziós dalfesztivál idei döntője. Ausztria nyert egy igen megkérdőjelezhető előadóval. Meglehetősen kettős érzést váltott ki belőlem a művész: azon túl, hogy egyenesen taszít a megjelenése, az előadott zeneszám olyan szinten jó, hogy megérdemelte az első helyet (főként, mert a zenei kíséret nagy részben magyar Művészek érdeme is). Nálam még a norvégok nótája jött be nagyon (egyszerűségében tökéletes), a hollandoké is igen kedvemre való volt (bár nem értem, hogy miért csavarták háromszor olyan magasra a basszus szintjét, mint ami jól esik), valamint még az örmény, illetve a svéd volt a befutó. Amióta a döntő véget ért, rengetegszer meghallgattuk a dalokat és pl. az örmény versenydal ott a műsorban egyáltalán nem fogott meg, csak utólag fedeztem fel benne azt, ami tetszik egy dalban.

Röviden összefoglalva, ennyi történt az elmúlt hetekben. Élek még... csak most másfelé terelődik az energia.

Mosás után alaposan mossál!

Ez a felirat olvasható a minap vásárolt mosópor csomagolásán:

Akkor most... minek a mosópor? Én jobban szeretem, ha a mosópor mosás közben tisztít és nem kell utána dolgozni. :)

Thozoo számítógépe

2010. áprilisában történt életem legnagyobb, egy összegben való, számítógépre történő beruházása. Azt kell mondjam, hogy az elmúlt 4 évben beigazolódott, hogy drágább, márkás hardvert venni nem csak azért érdemes, hogy az adott időszak legújabb és legmenőbb játékaival játszhasson az ember, hanem azért is, mert ezek az alkatrészek és a belőlük épített számítógép időtállónak bizonyulnak. Nem csak a szónak abban az értelmében, hogy nem mennek tönkre az eszközök és nem kell őket cserélgetni, hanem abban az értelemben is, hogy ezen a 4 éves konfiguráción még minden olyan alkalmazás elfut, aminél mondjuk az akkor féláron vásárolt rendszerek már kezdenek lassan elhasalni. Én annyira nem veszem észre a változást. Az elmúlt hetekben, hónapokban annyi minden megváltozott a szerkesztőségi masinában, hogy itt az ideje összeszednem magam számára, milyen saját hardver lapul az ajándékba kapott számítógépházban, illetve azon kívül. Ha pedig ez téged is érdekel, akkor tarts velem. :)

Alaplap
Az alaplap még mindig a jó bevált Asus P7P55D. Pár nappal ezelőtt jelentkezett nála az első hiányosság: az előlapi USB 3.0-s port bekötéséhez nincs rajta megfelelő csatlakozó, bár ez nem meglepő annak fényében, hogy az alaplap megvásárlásának idején szó sem volt még USB 3.0-s szabványról.

Processzor
Az Intel Core i5-750 processzort mind a mai napig az egyik legjobb választásnak tartom. Tökéletesen elegendő a mindennapi munkára, a nap végén pedig egy kis játék is belefér, akár a legújabb címekből is válogathatok – bár itt-ott már kompromisszumot kell kötni a játszhatóság és a részletesség között, de ez nem feltétlenül az ő hibája.

Memória
A 2×2 GB Kingston HyperX még elegendő, de a mindig frissülő szoftverek egyre nagyobb memóriaigénye miatt szívesen látnék pluszban 2×4 GB-ot a gépben. :)

Kép és hang
A kép előállításáért egy Asus (NVIDIA) GTX 260-as kártya a felelős, a hangokat pedig az Asus Xonar DS hangkártya állítja elő. A kép megjelenítését egy 7 éve, akkor horribilis összegért (de az akkori kínálatot végigtekintve, mégis olcsón) vásárolt Samsung Syncmaster 940N végzi. Rajta már mai szemmel meglátszik az idő, kívánatos volna valami nagyobb felbontás és nagyobb képátló is, de egyelőre ez talonban marad. A nappali szobát hangorkánnal a közel 50 wattos Creative Inspire P580-as hangrendszer fűti be: hihetetlenül szép hangjának csak a vezetékes "távvezérlő" silány potméterei szabnak gátat, nálam jelenleg 1 pontba állítva jó, hozzányúlni nem szabad. :) A hangerő vezérlése így szoftveres úton van megoldva.

Adattárak
Mivel az idők során egyre több és több mindent kezdtem el a gépen (is) tárolni amellett, hogy biztonsági mentésként is jelen vannak, egyre nagyobb és nagyobb tárterületre volt szükségem. Jelenleg két 500 GB-os Samsung HD501LJ merevlemez pörög a gépben, a médiaállományokat pedig egy lassabb fordulatszámon pörgő, szintén 500 GB kapacitású Western Digital WD5000LPVX tárolja (ez az a merevlemez, amit a laptopból operáltam ki, amikor SSD-re váltottam). Mindemellett helyet kapott még a gépben egy Samsung 840-es, 120 GB kapacitású SSD, mint rendszerlemez, illetve egy DVD-író, archiválási célokra.

Hűtés
Mivel a nyár nálunk rettentően meleg (a lakásban is), éppen ezért a számítógép hűtésére immáron különös gondot fordítok. Ebben hatalmas segítség a kapott Thermaltake Versa II számítógépház (nem tudok érte eléggé hálálkodni), ami alapból tartalmazott hátul egy, a házban lévő alkatrészek szellőzéséért felelős, 12 cm-es halk ventilátort, ezt azonban megfejeltem még 2 db, Arctic Cooling F12 ventivel, amik a számítógépház tetején foglalnak helyet, így a processzor környékéről 3 ventilátor húzza kifelé a hőt. A processzor hőmérséklete huzamosabb ideig 100%-on járatva sem megy 56 °C fölé úgy, hogy a szoba hőmérséklete jelenleg 21 °C. Ebben persze nem csak a házhűtőknek van szerepe, hanem a processzorhűtőnek is, ami egy igazán tiszteletre méltó méretű bordában, plusz ventilátorban testesül meg. A tavaly augusztusban beszerelt CoolerMaster Hyper TX3 Evo remek darab, ventilátorának alig van hangja, csakúgy, mint az Arctic Cooling ventiknek. A leghangosabb elem a számítógépben így a Chieftec táp ventilátora - de ez már így marad. :)

Egyebek
Mi tartozik még a konfigurációhoz? A teljesség igénye nélkül (körbehaladva az asztalon) egy Logitech K200 billentyűzet, egy A4Tech X7 lézeres egér (2009 óta, semmi baja), egy ősidőkből származó HP Scanjet 2400 szkenner és egy Samsung ML-1665 lézernyomtató alkotja a konfigurációt, illetve biztonsági mentésként egy régi, 300 GB-os külső merevlemez áll rendelkezésre (Maxtor 6L300R0).

Ebből áll össze jelenleg a géppark. Így összeszedve csak ámulok azon, hogy mi mennyi idős (5 éves az egerem?! Hét éves a monitorom?!), ennek ellenére a cuccoknak semmi bajuk és ezt ezen a ponton le is kopogom. Szívesen olvasnék arról kommentek formájában, hogy Neked milyen számítógéped van és mennyire vagy elégedett vele – szánj rá 5 percet és oszd meg velem és az olvasókkal! ;)

Kellemes vasárnapot!

Ilyen hülye időt! Hol az eső szakad, hol a szél akarja játszi könnyedséggel lekapni az előtetőt, de egyelőre az évtizedes anyag erősebbnek bizonyul. Egész hétvégén még csak a lábam kitenni se volt kedvem, de mondjuk ez nem is lett volna szerencsés, hiszen dolgom volt. Két napi munkámba telt, de túl vagyok a bizonyítványok és a törzskönyv megírásán. Elképesztő meló ez mindig, most egy kicsit sem hiányzott, de végre túl vagyok rajta. Jól végzett munkám jutalmáért, úgy gondolom, megérdemlek egy pisztáciás jégkrémet, roppanós csokival!

Most pedig nézzünk valami jó filmet. :) Jah, erről jut eszembe, hogy amikor már azt hittem, hogy láttam a Schwarzenegger összest, tegnap látóterembe került egy 2002-es filmje, amiről még csak nem is hallottam. A címe: Az igazság nevében (Collateral damage). Mára ez van betervezve. Kiderül, hogy oka volt annak, hogy nem láttam, vagy csak félreértés az egész.

Kellemes vasárnapot mindenkinek!

Szerenád és ballagás

Az elmúlt napokban már többször odatettem magam, hogy most aztán megmondom a frankót és írok a blogba. Nem sikerült. Mindig volt mit csinálnom. Rájöttem arra is, hogy öregember nem gyorsvonat, és hogy bizony az idő felettem is eljár lassan. Nem azért mondom, hiszen piszkosul jól nézek ki, még így mázsán felül is, elképesztően jó a humorom, leszámítva azokat a vicceket, amiken nem röhögnek és hát nem utolsósorban még megvan az az illúzióm, hogy talán még nem értem el az életem feléhez, ennek ellenére a kedd este és a szerdai nap teljesen kikészített – a szó jó értelmében, persze.

Kezdem ott, hogy kedden szerenád volt. Az osztályom hivatalos volt egy vendégfogadásra nálunk. A kezdés előtt egy órával olyan szél kerekedett, hogy szanaszét fújta a szépen megterített abroszt az udvarban. Felettébb mulatságos látvány lehettem, ahogy felváltva űztem a szövetet és a viaszos vásznat a viharos tavaszi szélben, ide-oda szaladgálva az udvaron. Aztán ahogy jött a fuvallat, úgy csendesedett meg, majd tűnt el teljesen. Mire a növendékek ideértek és egy oktávval lentebb húzták Ákos Ilyenek voltunk című klasszikusát, mint kellett volna, már a fák ágai se rebbentek. A széltől legalábbis nem. Az viszont, hogy mindenki kitalált magának egy kezdőhangot és ahhoz viszonyította a dal többi hangját, okozott sóhajnyi disszonanciát az előadásban, így arra döntöttem, inkább beengedem őket az udvarra, hátha akkor elhal az utolsó hang is az est csöndjében.

A módszer bevált. Még meg is lepődtem, mert a srácok és a lányok összedobtak nekem egy Thermaltake számítógépházra valót. Bele is gravíroztatták ékes szavaimat, ahogy kell, valamint az évszámot is, hogy emlékezzek, és ezzel, valamint rögtönzött beszéddel kedveskedtek nekem. Életem párja virágot is kapott! :) Nagyon köszönöm, srácok, időközben már be is üzemeltem a masinát, átköltöztettem bele a gépemet, már abból a házból megy ki a blog. :)

Aláírás, gravír... nagyon profi! 

Ezt követően állítólag valahol itt az asztalon találtak egy kis alkoholt, de javarészt sós és édes sütemény volt, meg beszélgetés, lakásbemutató (mindenki körbejárt egyik szobáról a másikra, mint valami múzeumban), majd Gyémánt hosszas unszolásra dobálta magát kicsit az udvar zsenge füvén. Közben bedurvult a buli: előkerült a Márka meggyízű szénsavas üdítőital cukorral és édesítőszerrel, ez szétcsapott mindenkit. Elfogyott a sör (volt sör?), így negyed nyolc felé indultunk tovább.

Az első helyen hihetetlen nosztalgia fogott el engem, hiszen 16 évvel ezelőtt magam is pontosan ugyanígy ültem akkori osztályfőnököm nappali szobájában, a saját osztálytársaimmal.

Igen... ott a jobb alsó sarokban ülök, Cher-szerű hajjal (1998)

Az est folyamán számos helyet bejártunk: voltunk egy második emeleti lakásban, meglátogattuk az Igazgató Úr birodalmát, sőt, még tüzet is gyújtottunk (szerencsére csak a kijelölt tűzgyújtó helyen), később egy igazi belvárosi kertet csodálhattunk meg, majd kis utcai pálinka-szagolgatás után fejeztük be valamivel éjfél előtt, teljesen vállalható állapotban a rendezvényt, amikor is az osztályom a kollégistáknak énekelte (dörmögte) azt a két nótát, amit tudott.

Egy órakor már ágyban is voltam. Éppencsak elhelyezkedtem, fél hét lett, megszólalt az ébresztő és kezdődött a szerdai nap, a ballagás napja. Ezt a napot mindenki másképp élte meg, nekem gyorsan telt: a délelőtti városi ballagást követően szinte azonnal kezdődött az osztálytermek bejárása, aminek csak szemlélője voltam. Ezután kis szieszta, nagy levegő és máris vonulhattunk az udvarra, elkezdődött a hivatalos ballagási ünnepség. Párszor kiszáradt a torkom, amíg elérkeztünk addig a pontig, hogy felvonulva elkezdhettem az ötvenszer átírt és kicsinosított beszédemet mondani, amelynek központi idézetét nyilván az előttem szólók lelőtték, de sebaj, reátromfoltam zenével a végén. A történet olyannyira szívhez szóló és szép ívű volt, hogy az addigi bárányfelhőkből sötét fellegek lettek, amik eltakarván a napot hamarost esőt is hoztak. Ekkor azonban már gyönyörű, több értelmű csokrommal ballagtam hazafelé és este, miközben egy másik ballagáson ülve éppen estebédemet fogyasztottam, lassan felfogtam: újabb osztálytól búcsúztam el végleg.

Lefőtt a kávé, hölgyek és urak. Remélem, nem sikerült túl keserűre és mindenki talál megfelelő mennyiségű édesítő szert hozzá.

Ilyenek voltunk (2014. április 29.)