Oldalak

2017. február 23., csütörtök

Az első eladott fotó

Hajdanában, amikor ifjú voltam és bohó, úgy gondoltam, hogy meg lehet élni abból is, hogy vidáman járjuk napsütéses napokon a macskaköves utcákat, s miközben orrunkat a reggeli friss péksütemények illata tölti meg, vígan kattogtatjuk a fényképezőgépünket, s jobbnál jobb fotókat készítünk, amelyeket később eladva degeszre tömhetjük a bukszánkat. Aztán később rá kellett jönnöm, hogy az élet inkább a hideg, saras napokon hajnalban a munkába való ballagásból, robotolásból és esti ágyba zuhanásból áll, de történetünk szempontjából ez lényegtelen, hiszen elértem az áttörést: eladtam egy fotómat!

Ezt mindenképpen meg kellett örökítenem itt, a naplómban.

Az EyeEm nevű oldalra töltöttem fel a képet, hónapokkal ezelőtt. Ezt követően megfelelőnek találtatott és bekerült az EyeEm piactérre. És láss csodát, valaki valahol megvásárolta a képet. 2 dollárt kaptam érte.


Ami igaz, az igaz: ez teljesen feldobta a napomat. Nem a két dollár, hiszen alapjában véve ez nem egy nagy összeg. Inkább az, hogy sikerült! Ez az első kép, amit eladtam életemben. Érdekes módon nem a színektől kibuggyanó virágos fotókat ábrázoló képek, vagy a ragyogó papagájos fotók közül választottak: egy teljesen hétköznapi, lámpafénynél, karácsonykor készült fotót választott ki a vevő. Használja egészséggel és köszönöm a dollárokat! :) 

Természetesen ez hatalmas inspirálás arra vonatkozóan, hogy egy rakás új képet töltsek fel és várjam a csodát... reménykedem benne, hogy lesz még kereslet a fotóimra. 

2017. február 10., péntek

1 perc infó

Remek informatikai magazin indult a napokban, amely az 1 perc infó címet viseli. Az oldalon könnyen emészthető informatikai témák közül mazsolázhatunk úgy a hardver, mint a szoftver területéről. A frissen indult oldalnak olvasókra, Facebook-oldalának pedig követőkre és megosztásokra van szüksége ahhoz, hogy igazán naggyá váljék. Az oldal követői a cikkek elolvasásával vihetik közelebb a szerzőt céljaihoz. Amennyiben módotokban áll, segítsetek.

És hogy miért csapok neki reklámot pont ezen a blogon? Nos, nem titok, hogy az oldal életre hívása az én művem, mind technikailag, mind tartalmilag. Olyan oldalt szerettem volna alkotni, ami a kezdők (s majd később a haladók) számára segít eligazodni az informatika rejtelmesnek hitt, ám közel sem misztikus világában. Könnyed tippek és trükkök, leírások, útmutatók, később pedig rövid tesztek, amelyek megkedveltetik az informatikát az olvasóval. (Az első kvíz éppen ma került ki az oldalra.) Bízom benne, hogy sikerül egy jól futó oldalt készítenem, amit ti is megkedveltek majd.

Ha tetszik az oldal, kérlek, ajánld másoknak is! 



2017. február 6., hétfő

Szentjánosbogarak a karácsonyfa körül

Szülőként nem meglepő, hogy kívülről tudjuk a Bogyó és Babóca című mesefilm összes epizódját, hiszen nap mint nap végigmegy itthon a teljes három évad. Teljesen belénk ivódtak a történetek, a karakterek, és nem utolsó sorban a zenék. Talán csak a Vendel korcsolyázik című rész nem megy, mivel azt mindig el kell tekerni, ugyanis a kisfiunk rettenetesen megsiratja a szarvasbogarat, amikor az a tüskés bokorba esik.

Amikor már ezredjére láttam a sorozat minden epizódját, olyan dolgok is feltűntek benne, amik addig nem. Például hogy ennek a mesének a zenéje egész jól sikerült. A stáblista szerint az Alma együttes kreálta a muzsikát, ami végig szól az epizódok alatt. Nem semmi teljesítmény ennyi zenét megírni, hiszen legalább 39 epizód biztosan létezik a meséből, ezek vannak feltöltve a Youtube-ra. Ráadásul, ha jobban odafigyelünk, rájöhetünk, hogy minőségi munkáról van szó.

Amikor egy átbabócázott nap után leültem a szintetizátor elé, valahonnan egészen mélyről az alábbi dal jutott eszembe.


Ez pedig nem más, mint a Bogyó és Babóca "Karácsony" című epizódjának betétdala: azon a ponton hangzik el, amikor megérkeznek a szentjánosbogarak. Az eredeti művet ide kattintva hallhatod a mesében.

Van hasonlóság?

2017. február 2., csütörtök

Tanár úr, kérem!

Amit tudok, az az, hogy ha annak idején, egészen kicsi gyerekként meg mertünk mukkanni a tanórán, annak valami (akkori szemmel nézve) iszonyatosan súlyos büntetése volt. Vagy rögtön repült a fekete pont/egyes, vagy körmöst kaptunk, amit nagyon nem szerettem, így inkább befogtam a számat. Annak ellenére is, hogy valamilyen isteni sugallatnak köszönhetően sok olyan óra volt, amit untam az általános iskola alsó tagozatában: nem értettem, hogy nem lehet tudni még mindig, hogy merre kanyarodik a g betű szára, vagy hogy miért nem világos még mindig, hogy 12+12=24, és miért kell ezzel teleírni egy füzetet.

Később, felső tagozatban már azért nyilván jobban elengedtük magunkat: lazább volt a hangulat, de az alapvető fegyelem itt is megvolt. Itt már azért ránk-ránk szóltak, de ennek súlya volt, rögtön nem mertünk tovább megmukkanni se órán, hiszen meg voltunk figyelve, vagy legalábbis ezt akkor úgy gondoltuk. (Persze ma már tudom, hogy semmi ilyenről szó se volt, de a technika működött.) Középiskolában már elröppent egy-két papírrepülő és bizony volt óra közben meghatározhatatlan helyről jövő huhogás is (már amelyik órán megengedhettük ezt magunknak), de egy biztos: ha a tanár hozzánk szólt, vagy ha a tanárral beszéltünk, az alapvető tiszteletet megadtuk neki.

A legtöbb esetben ez ma is megvan, ha azt állítanám, hogy ez nincs így, hazudnék. Vannak azonban olyan osztályok/csoportok/diákok, akiknél egyáltalán nem tapasztalok hasonlót, persze lehet, hogy én vagyok az a tanár, akinek az óráján többek úgy érzik, megengedhetik maguknak, hogy úgy beszéljenek, mint egy kocsis. Viszont a tapasztalatom az, hogy az esetek többségében a diákoknak fogalmuk sincs arról, hogy amit mondanak, az ott és akkor egyáltalán nem illik oda.

Történt az alábbi eset: elméleti órán táblához hívtam a diákot. Kizökkentettem a mobilozásból, néz körbe, hogy tényleg őt hívtam-e, közben vakarja a fejét, majd közli velem, ahogy a táblához ér:

– Remélem, tanár úr tudja, hogy én g*ci buta vagyok ehhez.
– Hogy mi? – kérdezem meglepetésemben, nézek rá szúrósan, a szemüvegem fölött, hátha kapcsol a diák, hogy nem egy csehóban ülünk éppen, hanem magvas elméleti ismereteket szeretnék átadni nekik.
– Mondom – ismétli – én g*ci buta vagyok.

Hát ezt ennyiből már meg is állapítottam, az első padban ülők is fogják már a fejüket, a táblánál lévő diák viszont pislog, láthatóan fogalma sincs arról, hogy amit mond, annak nagyon nem egy tanórán lenne a helye. Súgnak neki: "hogy beszééélsz?!", mire ő rájuk förmed:

– Most mi van? Azt mondtam, hogy buta, nem azt, hogy hülye!



Ez egy egyébként sajnos nem kirívó eset, hasonló dolgok számos kontextusban előkerülnek. A diákok simán megkérdezik tőlem egy gyakorló feladat kapcsán, hogy hol is kellett azokat a kis g*ciket ott alul bekapcsolni? Majd amikor rákérdezek, hogy mit?, rögtön helyesbítenek: hát... csak nem tudom, hogy azokat a kis apró szarokat ott alul hogy lehet előhozni. Ha valami tetszik nekik, akkor teljesen őszintén közlik, hogy ez kurvajó, de felettébb nagy sikerélményükben még azt is megosztják velem, hogy öcsém, beszarok. 

Félreértés ne essék, örülök én a sikernek, osztozom velük benne és néhanap nekem is kicsúszik a számon ez-az, de úgy gondolom, 14-15 éves diákként azért illenék tudni, hogy ha órán vagyok (vagy ha egyáltalán felnőttek környezetében vagyok), akkor nem feltétlenül azt az érzetet kellene erősíteni mindenkiben, hogy ősbunkóként létezem ebben a világban, hanem azt, hogy igenis tudok kulturált ember módjára viselkedni, ha a helyzet úgy kívánja.

Aztán otthon meg azt mondok, amit akarok. Csak ki kell várni, amíg hazaérek. :)