Mi lenne, ha adnék egy Oreo-t?

Na itt van ez:

Nem elég, hogy egész egyszerűen nem megy ki a fejemből a dallama, elkövettem azt a megbocsáthatatlan bűnt nagy diétám közepette, hogy vásároltam egy dobozzal ebből a finomságból. Most már inkább azt kívánom, hogy csak a dallam járjon a fejemben, viszont a kekszet megkóstolva állandóan azt enném. Függő lettem. Nem tudom, hogy mi van benne, de hogy megállás nélkül tudnám kilószámra zabálni, az szentigaz.

Korebeli Oreo hirdetés

Egyébként meglepő, de én egész idáig kimaradtam ebből az Oreo-buliból. Furcsa ez annak fényében, hogy maga a keksz már 1912 óta kapható. Mondjuk nálunk nem volt túlzottan elterjedt, én a mostanában futó reklámkampányig nem is hallottam róla. Gyerekkorunk Oreo-alternatívája a Pilóta keksz volt, bár a két keksz alapvetően más. A Pilóta valahogy krémesebb-zsírosabb, az Oreo viszont szárazabb és töltelék sincs annyi benne, mint a békebeli Pilóta kekszben. Nekem valahogy éppen ezért finomabb: ropogós és nem émelyítően édes.

Utánaolvastam a terméknek: számos változata létezett az évek során: limitált szériák, citromos kiadás (höh?!), dupla krémes, érme-nagyságú változat... felsorolni is sok lenne, mennyifélét gyártottak belőle, bár az elmúlt száz évben volt rá lehetőség bőven.

Oreo Sandwich (1924)

Két dologgal nem vagyok kibékülve a keksz kapcsán és sejtésem szerint ezzel nem vagyok egyedül:

1. Amennyire finom a keksz, annyira drága.
2. Nem minden helyen lehet kapni.

Talán a most elindult reklámkampánynak köszönhetően egyre több helyen találkozhatunk vele, viszont nincsenek illúzióim azt illetően, hogy az ára csökkenni fog. Ennek ellenére tényleg prémium finomságról van szó, érdemes megkóstolni. Szerencsére különböző kiszerelésekben lehet kapni, a négydarabostól egészen a multipack dobozokig, ki mennyire akarja kiterjeszteni a függőségét. Mi négyessel kezdtük, ma meg már a doboznyi mennyiség alatt meg se állunk.

És most pedig: együnk egy Oreo-t, közben nézzük meg az eredeti hirdetést, amiből a magyar vámpíros is született:

Ó, ió, ció

Aztán egyszer csak véget ért a tanév. Utána pedig véget ért a szakmai gyakorlat rám eső része is, ahol 4 napig szórakoztattam a tanulóifjúságot. Aztán a három napos érettséginek is vége szakadt, ahol voltam én jegyző is, vizsgáztató tanár is. Majd utána jöhetett a beiratkozás, azon is túl vagyunk. Legvégül ma délelőtt egy maratoni záróértekezletet is kipipáltunk.

Most már nincs semmi más hátra, mint...

A játék – és ami mögötte van

Amikor a bűvészek munkába lendülnek, mindenkit elvarázsolnak. Az emberek, bár tudják, hogy át vannak verve, mégis csodálattal nézik a produkciót és egy pillanatra elhiszik, hogy amit látnak, az tényleg a valóság. Sokan nem is sejtik, hogy egy-egy mutatvány mögött micsoda emberfeletti erőfeszítés zajlik, egyetlen másodperchez sok-sok ember munkája kell. A bűvész számára nincs varázslat: ő belát a trükk mögé, tudja, hogy mi hogyan működik. Bár jól esik számára az elismerés, mégiscsak tudja, hogy valójában nem lehet szembemenni a fizika törvényeivel és mindaz, amit mutat, csak illúzió.

Ma ezt éreztem én is. Nem azért, mert bűvész vagyok, teljesen más okból. Írtam én egy jelenleg még zárt körben tesztelt játékprogramot, ami, meg kell mondjam, sokkal jobban sikeredett annál, mint amire előzetes várakozásaim alapján számítani lehetett. Életem első webes játékát tesztelni kell, mielőtt megkapja a megrendelő. A teszteléshez pedig sok ember kell, így ma ráeresztettem 11 diákot a rendszerre, hogy terheljék le kellőképpen, kattintgassanak és játsszanak. És eközben megtörtént a csoda. Az alapvetően állattenyésztést modellező játékban a tehenekre azt mondták: aranyos. Sőt, még valaki azt is megkérdezte, hogy mikor lehet elpasszolni már végre a bocit a piacon. Küzdöttek a ranglistán való feljebb és feljebb jutásért, barátkérelmeket és pénzt küldtek egymásnak, vizet és takarmányt adtak az állatoknak, díjakért küzdöttek, küldetéseket teljesítettek. Játszottak a játékkal, azt látták benne, amit én szerettem volna, hogy lássanak benne és elvarázsolta őket. Miközben kérdésekre válaszoltak és örültek a kincsesládák nyereményeinek (amit igencsak jó volt látni), én is együtt örültem velük, de – mint a bűvészek – pontosan tudtam, hogy mindez nem más, mint egy adatbázis tábláiban az egyes rekordok mezőiben lévő értékek felülírása.

A játék mögött

Programozóként eddig is tudtam, hogy a webes játékok mindegyike nem más, mint egy színes-szagos felület, amelyben tulajdonképpen semmi mást nem csinálunk, csak adatbázisba irkálunk. Persze ezt a hétköznapi játékos nem tudja. Én tudtam, ennek ellenére mégis elvarázsolt jópár játék az elmúlt években. Most, hogy lassan túl leszek egynek a teljes fejlesztésén, kezdem értelmetlennek látni az eddig játszott játékaimba belépkedve átvenni a napi bónuszt, vagy elküldeni a hajókat/repülőket, vagy felépíteni 3. szintre egy házat... hiszen a háttérben pontosan ugyanaz történik, mint az én játékomban: beíródik egy érték egy adatbázisba, valahova, sok-sok millió másik érték mellé.

A fejlesztés viszont lenyűgöz és szívből csinálom. Van kedvem hozzá. És rengeteg ötletem is van még. Az pedig, hogy kortól és nemtől függetlenül pár napig rabbá teszi a játékosokat a játékom, nekem külön öröm (hiszen a tesztelői bázis azért nagyobb, mint a ma rögtönözve gazdává vált diákok). Fejlesztésre fel! Programozni jó! :)

9 évesek lettünk!

Nem mondhatnám, hogy túlzottan sok blog büszkélkedhet el azzal olvasói számára, hogy megérte a 9. évfordulóját is. Pedig nálunk pontosan ez történt, 9 évesek lettünk a mai napon. :) Minden évben leírom, hogy álmomban se gondoltam volna, hogy idáig eljutok, s ez valóban így is van. Annak idején csak kósza hóbortnak indult a blogírás, aztán szépen kinőtte magát, annyira, hogy életem részévé vált.

A napló eddigi 1431 bejegyzéséből a jobb oldali archívumban mindenki találhat magának kedvére való olvasmányt. Ha röviden össze akarnám foglalni az elmúlt évet (a teljesség igénye nélkül), volt itt albummegjelenés, nyereményjátékkal, eddigi legjobb mobilom megvásárlása (némi buktatóval az elején), sporteszköz-beszerzés okosba', lakodalom, dínomdánom, játékbemutató, csapatépítő tréning, aztán tavaszi fáradtság, majd belevágtam életem egyik legnagyobb programozási projektjébe, ledobtam újabb 10 kilót, s nemrég pedig megszületett a kisfiam, aki már lassan egy hónapos.

Rohan az idő, pajtások! Ünnepeljetek velünk, igyunk valami hűtött finomságot ezen a forró napon!

Sorozatajánló: Halt and Catch Fire

Az elmúlt hetek egyik legkellemesebb meglepetése volt ez a véletlenül látókörömbe került sorozat, melynek címe: Halt and Catch Fire - CTRL nélkül. A sorozat első, 10 részes évadjában a PC-ipar '80-as évek elején történt beindulásának rögös útját kísérhetjük nyomon: hogyan hoz létre egy cég a semmiből egy új IBM-klón PC-t, milyen akadályok gördülnek az útjukba és mennyi elszánt, a jövőben hívő ember kell ahhoz, hogy ma egy alig több mint egy kilós gépen írhassam ezt a cikket ebbe a blogba. Bár a történet és a cég kitalált, a sorozat meglehetősen valós képet fest arról, hogy a nyolcvanas évek elején mennyire nem volt egyértelmű még a PC jelenléte és mennyire erősen kellett hinni abban, hogy éveken belül minden háztartásban lesz egy számítógép, ami nem csak arra való, hogy számológépként használjuk, hanem az életünk központi részévé váló szórakoztató központ váljék belőle. A BIOS és az operációs rendszer, valamint a hardver megfelelő méretben való megalkotásának folyamata lenyűgözi az informatikus vénával megáldottakat, s bár a sorozat (dráma lévén) elsősorban az emberi kapcsolatokra, mindemellett a számítógép közéletbe történő bevezetésére fókuszál, elég sok korabeli hardvert láthatunk a képernyőn, felidézve gyerekkorunk egy-egy momentumát: az 5 1/4-es merevlemezeket, a 360KB-os floppymeghajtót (amelynek ajtaja ugyanúgy nyikorogva csukódik a sorozatban is, mint a valóságban), a bootoló ősszámítógép hangját... mind-mind szuperül vannak elővezetve a sorozatban. Bár úgy vannak beállítva, mint másodlagos dolgok, az arra érdemesek mégis felfedezik a zöld CRT-monitort, a merevlemezek, floppymeghajtók hangját, a PC-k hátsó bekapcsológombját, a 84 gombos XT billentyűzetet.

Említettem, hogy a sorozat egy kitalált cég (Cardiff Electric) kitalált számítógépének (Giant) megépítését mutatja be, a Cardiff Giant azonban az Egyesült Államok egyik leghíresebb álhírét takarja. A Cardiff Giant, azaz a cardiffi óriás egy állítólag 3 méter magas, megkövesedett emberre utal, akit 1869-ben találtak kútásó munkások egy cardiffi farm mögött. Érdekes egyébként, hogy az első évadban ez a történet meg is elevenedik egy esti mese kapcsán, illetve az őrület határán táncoló mérnök is ás egy hatalmas gödröt a kertjében, s a kérdésre (Te mit csinálsz?) csak annyit válaszol: keresem az óriást. 

Jó hír azoknak, akik már túl vannak az első évadon, hogy június elsejétől már fut az új évad. Talán megtudjuk belőle, hogy hová tartott Joe az első évad végén és fény derül egy pár le nem zárt dologra is. :)

• A régi számítógépeket mi is szeretjük: 2008-ban mutattuk be Penya múzeumát.