Behalt a pendriveom. A kicsi, de erős.
Nem én vagyok az egyetlen, aki így járt mostanában, hiszen munkatársaim egész sorának hullott széjjel a napokban a pendriveon tárolt adattartalma. Mi lehet a levegőben? Ki tudja. Szerencsére én voltam annyira jó helyzetben, hogy egy-két, nem túl fontos fájl kivételével mindenről volt mentésem. Ennek ellenére azért két dolog zavart. Az egyik, hogy az eszköz két hónapos, ebből egy hónapot töltött aktív szolgálat alatt, a többiben pihent. A másik pediglen az, hogy hardverként jelen volt a cucc, csak meghajtóként nem látszott. Így nem lehetett formázni sem, nem lehetett vele semmit sem kezdeni.
Mit tesz az ember ilyenkor? Zughonlapokon zugalkalmazásokat keres, amik képesek az elromlott pendrive tartalmát megjavítani. Találtam is egy nagyon csicsás demóverziót, ami kisvártatva megmutatta nekem a pendrive mappaszerkezetét, benne a fájlokat, majd arra kért: jelöljem ki, mit akarok menteni. Ejj, mondom, ez aztán az élet, gyorsan bejelölgettem, ami fontos, majd Save. Erre jött a hidegzuhany: ebben a verzióban sajnos nem lehet menteni, csak megtekinteni a fájlokat.
Már éppen ott tartottam, hogy alternatív forrásokból jutok hozzá a szoftverhez, amikor egyszer csak az operációs rendszer minden egyéb teendő nélkül felismerte a pendrive-ot, mintha csak akkor csatlakoztattam volna. Gyors tallózás után kiderült, hogy rajta van minden adat, sértetlenül, minden megnyitható, minden működik.
Akármit is csinált vele ez a program, jól csinálta... :-)
2010. szeptember 28., kedd
2010. szeptember 26., vasárnap
Mennyivel nő a Gmail tárterülete?
A Gmail megjelenésekor hihetetlen, 2 GB-os méretű postafiókkal csábította át az e-mailező közösséget saját magához. Ez a postafiókméret akkoriban egyedülállónak számított, hihetetlennek is tűnt, hogy valaki ezt normális levelezéssel valaha is tele tudja a pakolni. Aztán évszakok jöttek-mentek, évek múltak, és most már több, mint 7 és fél gigabájt áll rendelkezésünkre, hogy leveleinkkel, vagy az ismerősöktől kapott, iszonytató méretű powerpoint-fájlokkal telepakoljuk. Valóban nincs szükség törlésre, hiszen még a legelvetemültebb e-mailezőknek is elegendő egy ekkora tárhely.
A Gmail ezt a tárterületet meglehetősen szolidan hirdeti a levelező webes belépési oldalán, jelen pillanatban több, mint 7502 megabájt áll a felhasználó rendelkezésére, ami egyre növekszik is. És valóban, a tárterület "szemmel láthatóan" növekszik... de vajon mennyivel? A bájtok folyamatos növekedése mennyi tárterületet jelent egy nap?
Nem voltam és rest: kisebb-nagyobb időközönként megmérve táblázatba foglaltam az éppen látható tárhely-kapacitást és az alábbi táblázatot kaptam. Ennek ismeretében, ha a számítási pontatlanságot is belekalkuláljuk, kiderül, hogy egy nap alatt kb. 358 és fél kilobájttal lesz több Gmail-postafiókunk mérete, ami egy hétre vetítve kb. 2,5 megabájt, egy hónap alatt pedig kb. 75 megabájt növekedést jelent. Ez még mindig bőven elegendő.
Komolyan mondom, fogalmam sincs, hogy a többi e-mail szolgáltató hogyan és miből él meg, ugyanakkor azt sem tudom, hogy miért találkozom még mindig olyanokkal, akik nem ezt a szolgáltatót használják mindennapi levelezésük bonyolítására. (Ha kell egy fiók, bátran kattints ide!)
A Gmail ezt a tárterületet meglehetősen szolidan hirdeti a levelező webes belépési oldalán, jelen pillanatban több, mint 7502 megabájt áll a felhasználó rendelkezésére, ami egyre növekszik is. És valóban, a tárterület "szemmel láthatóan" növekszik... de vajon mennyivel? A bájtok folyamatos növekedése mennyi tárterületet jelent egy nap?
Nem voltam és rest: kisebb-nagyobb időközönként megmérve táblázatba foglaltam az éppen látható tárhely-kapacitást és az alábbi táblázatot kaptam. Ennek ismeretében, ha a számítási pontatlanságot is belekalkuláljuk, kiderül, hogy egy nap alatt kb. 358 és fél kilobájttal lesz több Gmail-postafiókunk mérete, ami egy hétre vetítve kb. 2,5 megabájt, egy hónap alatt pedig kb. 75 megabájt növekedést jelent. Ez még mindig bőven elegendő.
Komolyan mondom, fogalmam sincs, hogy a többi e-mail szolgáltató hogyan és miből él meg, ugyanakkor azt sem tudom, hogy miért találkozom még mindig olyanokkal, akik nem ezt a szolgáltatót használják mindennapi levelezésük bonyolítására. (Ha kell egy fiók, bátran kattints ide!)
2010. szeptember 24., péntek
Négy óra utazás 80 percért
Ahogy Karinthy fogalmaz az Utazás a koponyám körül című művében: "Minden napnak megvan a maga gyötrelme és megvan a maga gyönyörűsége." Igaz ez a mai napra is. Reggel a kelő nappal keltem, gyorsan-frissen, már amennyire ez kissé hajlott koromból fakadóan tőlem telik. A reggeli kapkodás, reggelizés és forró tea elfogyasztása után eljött az utazás két órája. Az állomáson régi ismerősökkel találkoztam és pár szót is váltottunk. (Ahogy egyre több évet töltök az iskolában, egyre több régi tanítványom van, akik néha meg is ismernek engem.) A vonatom kéjes lustasággal gördült be a sínekre és hirtelen fékezett. Amikor már éppen azon gondolkodtam, hogy újabb unalmas két órában lesz részem egy unalmas vonat unalmas fülkéjében, csoporttársakra bukkantam, akikkel végigbeszélgettük az utat a Nyugatiig, sőt, még arra is rá tudtak venni, hogy gyalog menjek ki az iskolába, semmint villamossal. Eleinte nem díjaztam az ötletet, de a túlfűtött kabinban való két óra üldögélés után rendkívül jól esett a séta.
Remek órarendünknek köszönhetően ma 80 percnyi előadást hallgathattam végig, minek során kiderült, hogy a bal agyféltekém aktívabb, mint a jobb, ugyanakkor a jobb majdhogynem ugyanannyira aktív, mint a bal. Ennek folyományaképpen nem csak szekvenciális gondolkodásra vagyok képes, hanem érzelemmel teli és kreatív is vagyok – valljuk be, ezen előnyös tulajdonságokkal mind rendelkezem, kár is volna tagadni. Miután ezt sikeresen kiderítettük egy kicsiny teszt segítségével, visszamentem a Nyugati Pályaudvarra, immáron villamossal, majd előkerítettem a vonatot, amelyikkel hazafelé jöhettem.
A vonat, reá való felszállásomat követően, kisvártatva el is indult. Éppen belemerültem a blogposztom elején említett mű végigolvasásának édes mámorába, amikor Üllő környékén felszállt egy kicsi, ám annál nagyobb hangú, aszott emberke, akinek feltett szándéka volt, hogy a kocsiban tartózkodókkal közölje napjaink égető problémáit. Kifejtette, hogy mennyire helytelen, hogy a gyerekek hat osztály után is tanulnak, ahelyett, hogy mennének markot szedni, mint annak idején ő. Illetőleg megtudtuk, hogy annak idején őt annyira megverték, hogy három napig(!) volt a klinikai halál állapotában, és amikor felébredt (három nap után) már köztörvényes bűnözők irányították az országot. Próbáltam Karinthyra figyelni, de Ceglédbercelnél, amikor a kis öreg közölte, hogy Jézus volt az első kommunista, mert ő bizony mindenét megosztotta a többiekkel, agyam ledobta az ékszíjat. Reméltem, hogy mielőbb megérkezik a vonatunk Ceglédre, ahol átszállhatok egy vélhetően békésebb járatra, az öreg pedig megtalálja lelki békéjét a vasútállomáson.
Ennyit talán a napi gyötrelemről. A gyönyörűség ott érkezett el, amikor fél négykor hazaérkezve életem párjának mosolyát pillantottam meg. Arca a délutáni napfényben fürödve még gyönyörűbb volt, mint egyébként – ezért érdemes volt annyit utazni hosszú-hosszú kilométereken keresztül.
Holnap ismétlés, csak éppen fél ötkor indulok. Hajnalban. Remek lesz, rendeltem két kiló kávét.
Remek órarendünknek köszönhetően ma 80 percnyi előadást hallgathattam végig, minek során kiderült, hogy a bal agyféltekém aktívabb, mint a jobb, ugyanakkor a jobb majdhogynem ugyanannyira aktív, mint a bal. Ennek folyományaképpen nem csak szekvenciális gondolkodásra vagyok képes, hanem érzelemmel teli és kreatív is vagyok – valljuk be, ezen előnyös tulajdonságokkal mind rendelkezem, kár is volna tagadni. Miután ezt sikeresen kiderítettük egy kicsiny teszt segítségével, visszamentem a Nyugati Pályaudvarra, immáron villamossal, majd előkerítettem a vonatot, amelyikkel hazafelé jöhettem.
A vonat, reá való felszállásomat követően, kisvártatva el is indult. Éppen belemerültem a blogposztom elején említett mű végigolvasásának édes mámorába, amikor Üllő környékén felszállt egy kicsi, ám annál nagyobb hangú, aszott emberke, akinek feltett szándéka volt, hogy a kocsiban tartózkodókkal közölje napjaink égető problémáit. Kifejtette, hogy mennyire helytelen, hogy a gyerekek hat osztály után is tanulnak, ahelyett, hogy mennének markot szedni, mint annak idején ő. Illetőleg megtudtuk, hogy annak idején őt annyira megverték, hogy három napig(!) volt a klinikai halál állapotában, és amikor felébredt (három nap után) már köztörvényes bűnözők irányították az országot. Próbáltam Karinthyra figyelni, de Ceglédbercelnél, amikor a kis öreg közölte, hogy Jézus volt az első kommunista, mert ő bizony mindenét megosztotta a többiekkel, agyam ledobta az ékszíjat. Reméltem, hogy mielőbb megérkezik a vonatunk Ceglédre, ahol átszállhatok egy vélhetően békésebb járatra, az öreg pedig megtalálja lelki békéjét a vasútállomáson.
Ennyit talán a napi gyötrelemről. A gyönyörűség ott érkezett el, amikor fél négykor hazaérkezve életem párjának mosolyát pillantottam meg. Arca a délutáni napfényben fürödve még gyönyörűbb volt, mint egyébként – ezért érdemes volt annyit utazni hosszú-hosszú kilométereken keresztül.
Holnap ismétlés, csak éppen fél ötkor indulok. Hajnalban. Remek lesz, rendeltem két kiló kávét.
2010. szeptember 20., hétfő
Chrome a netbookon
Amióta a munkahelyen mindenki wifin tolja egész nap, hihetetlenül modernnek tűnik intézményünk belső élete. Az internetre viszont csak proxyn keresztül lehet kijutni, így a szakértő szemöldökök kicsit összeráncolódnak. Én magam többször kerültem sokkos állapotba a proxy-állítgatás miatt. Itthon ugyanis nincs proxy, a suliban viszont van, és miután ott többször ököllel ütöttem az asztalt, hogy már megint nincs net (mire rájöttem, hogy csak azért, mert nem állítottam be a proxyt), alternatív (=fapados) megoldást ötöltem ki. Egy böngészőt használok itthon, proxy nélkül, egyet pedig odabent, proxyval. (Bizonyára van megoldás arra, hogy egy kattintással váltsak proxytlan és proxys böngészés között: ha valaki a tudás birtokában van, kommenteljen). A 9-es Internet Explorerről ódákat zengtek, nekem azonban továbbra sem szimpatikus, így a Firefox mellett több hete próbálom már kicsi netbookomon a Google-féle Chrome böngésző legújabb verzióját, és azt kell mondjam, hogy teljes mértékben elégedett vagyok vele.
Mintha csak a Teremtő is netbookra tervezte volna: már az alkalmazás címsorában ott virítanak a fülek, amivel egy egész sort megspórolunk. Ezt még egy darab, URL-ek beírására alkalmas cím- és keresősáv követi, aztán – ahogy mondani szokás – le is főtt a kávé. Az ez alatt lévő területet teljes mértékben ki tudjuk használni böngészéseink során, ami sokkal átláthatóbb felületet eredményez, mint a Firefoxnál. (A Google szerint a Chrome "áramvonalas", ami meglehetősen érdekes és újkeletű jelző egy böngésző esetében.) Az sem egy utolsó szempont, hogy a Chrome sokkal gyorsabban indul el, mint a Róka, és jóval kevesebb memóriát zabál annál, ugyanakkor ezért nyilván sok olyan szolgáltatásról le kell mondanunk, ami a Firefoxot kényelmessé teszi. De azt hiszem, egy kiegészítőkkel megpakolt Firefox, ami két percig indul egy netbookon, nem lehet mindennapos munkára alkalmas szoftver, meg aztán mindig kell egy alternatíva.
Nagyon szuper, hogy a Google Translate fordító szolgáltatás segítségével a böngésző beépített lehetőségei közé tartozik egy idegen nyelvű oldalnak a saját nyelvünkre történő (gépi) fordítása. Ez sok esetben meglehetősen hasznos tud lenni.
Kinek ajánlható a Chrome? A hamarosan megjelenő Chrome OS alapvető magját adja, így akik ezzel az online világban életképes, merőben új elgondolású operációs rendszerrel akarnak ismerkedni, azoknak célszerű lesz tanulmányozniuk és szokniuk, már most. De ajánlható azoknak is, akik egyszerűen csak böngészni akarnak, gyorsan és biztonságosan. Netbookra pedig szerintem az egyik legjobb választás. Az új verzióban már alapértelmezés szerint a kék színnel is szakítottak, igazából úgy tudunk böngészni, hogy maga a böngésző fel sem tűnik...
Nektek milyen tapasztalataitok vannak a Chrome-mal?
Mintha csak a Teremtő is netbookra tervezte volna: már az alkalmazás címsorában ott virítanak a fülek, amivel egy egész sort megspórolunk. Ezt még egy darab, URL-ek beírására alkalmas cím- és keresősáv követi, aztán – ahogy mondani szokás – le is főtt a kávé. Az ez alatt lévő területet teljes mértékben ki tudjuk használni böngészéseink során, ami sokkal átláthatóbb felületet eredményez, mint a Firefoxnál. (A Google szerint a Chrome "áramvonalas", ami meglehetősen érdekes és újkeletű jelző egy böngésző esetében.) Az sem egy utolsó szempont, hogy a Chrome sokkal gyorsabban indul el, mint a Róka, és jóval kevesebb memóriát zabál annál, ugyanakkor ezért nyilván sok olyan szolgáltatásról le kell mondanunk, ami a Firefoxot kényelmessé teszi. De azt hiszem, egy kiegészítőkkel megpakolt Firefox, ami két percig indul egy netbookon, nem lehet mindennapos munkára alkalmas szoftver, meg aztán mindig kell egy alternatíva.
Nagyon szuper, hogy a Google Translate fordító szolgáltatás segítségével a böngésző beépített lehetőségei közé tartozik egy idegen nyelvű oldalnak a saját nyelvünkre történő (gépi) fordítása. Ez sok esetben meglehetősen hasznos tud lenni.
Kinek ajánlható a Chrome? A hamarosan megjelenő Chrome OS alapvető magját adja, így akik ezzel az online világban életképes, merőben új elgondolású operációs rendszerrel akarnak ismerkedni, azoknak célszerű lesz tanulmányozniuk és szokniuk, már most. De ajánlható azoknak is, akik egyszerűen csak böngészni akarnak, gyorsan és biztonságosan. Netbookra pedig szerintem az egyik legjobb választás. Az új verzióban már alapértelmezés szerint a kék színnel is szakítottak, igazából úgy tudunk böngészni, hogy maga a böngésző fel sem tűnik...
Nektek milyen tapasztalataitok vannak a Chrome-mal?
2010. szeptember 17., péntek
Reggeli vonatblog
Lassan lehet vágni a centit, ugyanis már megszámolható azon alkalmak száma, amikor suliba kell utaznom, vonattal. A harmadik félévem az utolsó, ami előadással és vizsgával teli, eképpen nem túl sok alkalom lesz már, amikor jövök. Ceglédbercel-Cserőt elhagyva azon gondolkodom, hogy amennyire megváltozott az életem azáltal, hogy elkezdtem ide járni, épp annyira fog megváltozni, amikor ez az egész véget ér és végre sikerül levizsgázni mindenből. Távoli, de óhajtott cél ez, aminek eléréséhez még annyi munka és kitartás kell.
A mai napon újra gyakorlati órán veszek részt. Tegnap délután már ki is derült, hogy hol és mikor. :) Egy budapesti szakközépiskolában valószínűleg azt fogjuk szemrevételezni tíz órától kezdődően, hogy hogyan kell egy szakmai órát megtartani. Nagyon kemény lesz ez, azt hiszem. Érdekes momentum, hogy erre a tárgyra mindösszesen négy óra van szánva az egész félévben. Érdekel, hogy milyen ütemezés szerint megyünk majd, bár túl vagyok azon, hogy ilyesmi idegesítsen is. Megoldják a kollégák. A tavalyi félév pedagógia gyakorlata sokkal izgalmasabb volt, mivel ott kis csoportunk minden tagja saját osztályfőnöki órát tartott. Hogy itt mi lesz, azt egyelőre senki sem tudja.
Rövid időjárás-jelentés: a keleti megyékből Budapest felé haladva az idő egyre rosszabb, Pilis közelében szitáló eső. De a frizura még mindig tart.
Rövid bejelentkezésünket olvashatták a vasútról.
Utóirat: láttatok már olyan jegyvizsgálót, aki az utasok közé ülve próbálja a saját mobil jegykiadó gépéből kibányászni az elakadt papírt mindenféle, a gyártóra és annak felmenőire vonatkozó, nem túl szalonképes megjegyzések között? Na én most láttam. :)
A mai napon újra gyakorlati órán veszek részt. Tegnap délután már ki is derült, hogy hol és mikor. :) Egy budapesti szakközépiskolában valószínűleg azt fogjuk szemrevételezni tíz órától kezdődően, hogy hogyan kell egy szakmai órát megtartani. Nagyon kemény lesz ez, azt hiszem. Érdekes momentum, hogy erre a tárgyra mindösszesen négy óra van szánva az egész félévben. Érdekel, hogy milyen ütemezés szerint megyünk majd, bár túl vagyok azon, hogy ilyesmi idegesítsen is. Megoldják a kollégák. A tavalyi félév pedagógia gyakorlata sokkal izgalmasabb volt, mivel ott kis csoportunk minden tagja saját osztályfőnöki órát tartott. Hogy itt mi lesz, azt egyelőre senki sem tudja.
Rövid időjárás-jelentés: a keleti megyékből Budapest felé haladva az idő egyre rosszabb, Pilis közelében szitáló eső. De a frizura még mindig tart.
Rövid bejelentkezésünket olvashatták a vasútról.
Utóirat: láttatok már olyan jegyvizsgálót, aki az utasok közé ülve próbálja a saját mobil jegykiadó gépéből kibányászni az elakadt papírt mindenféle, a gyártóra és annak felmenőire vonatkozó, nem túl szalonképes megjegyzések között? Na én most láttam. :)
2010. szeptember 16., csütörtök
Fogalmazzunk egyszerűen! 10
Sorozatunk tizedik részében újabb kupacot nyújtok át a nyájas olvasóknak a magyar nyelv ékköveiből, melyekből azért válik mégis igazi briliáns, mert egytől egyig magyar nyelvű emberek szájából hangzottak el.
- Vegyszerirtó.
Nehéz definiálni, amit a fogalom takar (legalább annyira, mint az elsőbbségnyújtó dobozt), de ha a permetezett vegyszert mégsem szeretnénk használni, akkor használjunk vegyszerirtót. - Az volt a legakkorább, hogy belefért akárhogy is.
Magyarul: az volt a legkisebb, amibe belefért. - Fáj a seggizomlázam.
Érdekes, új szerv. - Egy langyos korty hideg kávét sem ittunk.
Ennek ellenére van, aki forrón szereti. - Rávilágított a sötétség a fehérre és úgy tűnt, mintha lila lenne.
Legalább tudjuk, ha a színeket akarjuk keverni, hogy hogyan kapunk legegyszerűbben lilát. Megvilágítjuk sötéttel. - - Hisztis k_rva lesz, mint az anyja.
- Neeem, az anyja nem volt hisztis.
Sovány vigasz. - Rózsaszín-sárga matyifasza macska.
Érdekes és egyben újító jellegű definíciója egy narancssárga gumihódnak. - Most ez a nap ezért a napért ez volt.
Magyarul: ez a nap erre volt szánva. Csak néha olyan nehezen jönnek ki a gondolatok.
2010. szeptember 13., hétfő
Tanári elnyomás négy tételben
Most, hogy a diplomamunka-téma választás kapujában állok és módszertan, didaktika, attitűd, valamint a tanárság mibenlétét kell legalább ötven oldalban kifejtenem, számot kellett vetni eddigi életemmel. Rá kellett jönnöm, hogy gyerekkoromban, azon belül is alsó tagozatban több téren is el voltam nyomva és olyan megrázkódtatásokat kellett átélnem az iskola miatt, amire szó sincs. Én mégis megpróbálom most elmondani.
Ugorjunk csak vissza gondolatban 1987-be, amikor elsős kisgyerek voltam. Akkoriban még nagyon menő volt (bizonyos helyeken még most is az) az újságfüzet nevű képződmény, ami annyiból állt, hogy a napilapokból A5-ös füzet méretűre vágott oldalakat egymás után kötötték a szülők egy füzetborítóba. Mi pedig, amikor a betűket tanultuk, kinyitottuk az újságfüzetet és feladatként az aznap tanult betű összes előfordulását be kellett karikáznunk az adott oldalon. A legtöbb diáknak ez rémes, kiállhatatlan és monoton munka volt, de nem is én lennék, ha nem élveztem volna már akkor is a dolgot. Olyannyira, hogy egy ízben egy régi, félredobott kiadványt találtam meg padlásunk egy koszos zugában. Gondosan megtisztítottam a borítót és annyira elkapott a hév, hogy legalább húsz oldalon keresztül karikáztam rendíthetetlenül az a betűket. Amikor pedig másnap mindezt mint eredményt be akartam mutatni, tanárnőm csak annyit mondott: nem vagyok kíváncsi a pártéletedre. Én meg nem értettem, hogy mi a probléma, én csak az a betűim karikázásának rendkívüli precízségét akartam elővezetni, erre máris ilyesmit vágnak a fejemhez. Az történt ugyanis, hogy szerencsétlenségemre egy akkori időszaki kiadvány, a Pártélet súlyos gondolatokat hordozó lapjain sikerült karikáznom, erre pedig nem volt vevő a tanerő. Soha többet nem karikáztam pluszban, sehol.
A második elnyomás második osztályban ért, amikor a szorzótábla volt terítéken. Sajnos sehogyan sem tudtam megértetni a matektanárral, hogy hosszú betegségem miatt a szorzótáblából csak úgy kiválasztott szorzatokat nem tudom elmondani, viszont ha kell, akkor 1×1-től 10×10-ig hibátlanul fel tudom sorolni az egész táblázatot. Már az is eléggé visszás hatást keltett, hogy egyedül nekem nem fehér háttéren fekete, hanem barna háttéren fehér feliratos volt a szorzótáblám, az meg pláne vérlázító volt, hogy ezt nem is lehetett használni, így aztán pár fekete pont és kék háromszög után akkora egyest varrtak be matematikából, hogy csak úgy csengett. (Ha jól emlékszem, ez volt életem első jegye. Matek egyes.)
Harmadik osztályban sehogyan sem tudtam meggyőzni magyar nyelv és irodalom tárgyat is tanító osztályfőnökömet, hogy a papagály ly-nal írandó, nem pedig sima j-vel. Ő kötötte az ebet a karóhoz, én mindenféle szakirodalomra (szótár, képregény stb.) hivatkoztam, hogy márpedig, márpedig. Azt mondta, hogy ha hozok neki egy olyan újságot vagy könyvet, amiben ly-nal írják a papagájt, elhiszi nekem. Egy egész estém ment a keresésre, mire végre-valahára megtaláltam egy kiadványt, amiben a papagájról írtak. Szívem nagyot dobbant, hogy most aztán én, megmutatom, jól, de a legnagyobb csalódás akkor ért, amikor kiderült számomra, hogy sajnos már megint a tanárnak volt igaza, és a papagáj pontos j-vel kerül a papírra. Másnap csak csendben sunnyogtam.
Negyedik osztályban sikeresen ráestem a térdemre, amit, azt hiszem, akkor nem vett senki kellőképpen komolyan, mivel azóta is megesik, hogy hirtelen belenyilallnak az apró, hegyes kavicsok, mint húsz éves, fájdalmas emlékek. Tanárnéném nem akarta elhinni, hogy nekem bizony igen jelentős fájdalmaim vannak, így aztán a testi fájdalom mellett engem ért lelki teher olyannyira összetört, hogy bömbölni kezdtem a tanórán. De olyan hévvel, hogy rámhívták édesanyámat, azt a drága asszonyt (ami akkoriban, telefonmentes világban nem volt olyan rendkívül egyszerű feladat), hogy vinne engem el valamerre, de lehetőleg hallótávolságon kívülre. Alvilági osztálytársam azt mondta rám, hogy én a sátánt szolgálom és szünetben belerúgott a lábamba még egyet, amire én még jobban üvöltöttem, de szerencsére édesanyám volt rám olyan hatással, hogy befejeztem, mire hazaértünk. (Egyenlőségjelet vont az ordítás és a különböző javak megvonása között, így célszerű volt átgondolnom, mi mennyire éri meg. Tudott nevelni.)
Mindezek fényében azt hiszem, érdemes megfontolnom, hogy a diákok flow-élményéről meséljek-e a szakdolgozatomban, vagy csak simán dobjak össze egy művet a tanárok mentális sémáinak tartalmáról, konfliktushelyzetben.
Még gondolkodom.
Ugorjunk csak vissza gondolatban 1987-be, amikor elsős kisgyerek voltam. Akkoriban még nagyon menő volt (bizonyos helyeken még most is az) az újságfüzet nevű képződmény, ami annyiból állt, hogy a napilapokból A5-ös füzet méretűre vágott oldalakat egymás után kötötték a szülők egy füzetborítóba. Mi pedig, amikor a betűket tanultuk, kinyitottuk az újságfüzetet és feladatként az aznap tanult betű összes előfordulását be kellett karikáznunk az adott oldalon. A legtöbb diáknak ez rémes, kiállhatatlan és monoton munka volt, de nem is én lennék, ha nem élveztem volna már akkor is a dolgot. Olyannyira, hogy egy ízben egy régi, félredobott kiadványt találtam meg padlásunk egy koszos zugában. Gondosan megtisztítottam a borítót és annyira elkapott a hév, hogy legalább húsz oldalon keresztül karikáztam rendíthetetlenül az a betűket. Amikor pedig másnap mindezt mint eredményt be akartam mutatni, tanárnőm csak annyit mondott: nem vagyok kíváncsi a pártéletedre. Én meg nem értettem, hogy mi a probléma, én csak az a betűim karikázásának rendkívüli precízségét akartam elővezetni, erre máris ilyesmit vágnak a fejemhez. Az történt ugyanis, hogy szerencsétlenségemre egy akkori időszaki kiadvány, a Pártélet súlyos gondolatokat hordozó lapjain sikerült karikáznom, erre pedig nem volt vevő a tanerő. Soha többet nem karikáztam pluszban, sehol.
A második elnyomás második osztályban ért, amikor a szorzótábla volt terítéken. Sajnos sehogyan sem tudtam megértetni a matektanárral, hogy hosszú betegségem miatt a szorzótáblából csak úgy kiválasztott szorzatokat nem tudom elmondani, viszont ha kell, akkor 1×1-től 10×10-ig hibátlanul fel tudom sorolni az egész táblázatot. Már az is eléggé visszás hatást keltett, hogy egyedül nekem nem fehér háttéren fekete, hanem barna háttéren fehér feliratos volt a szorzótáblám, az meg pláne vérlázító volt, hogy ezt nem is lehetett használni, így aztán pár fekete pont és kék háromszög után akkora egyest varrtak be matematikából, hogy csak úgy csengett. (Ha jól emlékszem, ez volt életem első jegye. Matek egyes.)
Harmadik osztályban sehogyan sem tudtam meggyőzni magyar nyelv és irodalom tárgyat is tanító osztályfőnökömet, hogy a papagály ly-nal írandó, nem pedig sima j-vel. Ő kötötte az ebet a karóhoz, én mindenféle szakirodalomra (szótár, képregény stb.) hivatkoztam, hogy márpedig, márpedig. Azt mondta, hogy ha hozok neki egy olyan újságot vagy könyvet, amiben ly-nal írják a papagájt, elhiszi nekem. Egy egész estém ment a keresésre, mire végre-valahára megtaláltam egy kiadványt, amiben a papagájról írtak. Szívem nagyot dobbant, hogy most aztán én, megmutatom, jól, de a legnagyobb csalódás akkor ért, amikor kiderült számomra, hogy sajnos már megint a tanárnak volt igaza, és a papagáj pontos j-vel kerül a papírra. Másnap csak csendben sunnyogtam.
Negyedik osztályban sikeresen ráestem a térdemre, amit, azt hiszem, akkor nem vett senki kellőképpen komolyan, mivel azóta is megesik, hogy hirtelen belenyilallnak az apró, hegyes kavicsok, mint húsz éves, fájdalmas emlékek. Tanárnéném nem akarta elhinni, hogy nekem bizony igen jelentős fájdalmaim vannak, így aztán a testi fájdalom mellett engem ért lelki teher olyannyira összetört, hogy bömbölni kezdtem a tanórán. De olyan hévvel, hogy rámhívták édesanyámat, azt a drága asszonyt (ami akkoriban, telefonmentes világban nem volt olyan rendkívül egyszerű feladat), hogy vinne engem el valamerre, de lehetőleg hallótávolságon kívülre. Alvilági osztálytársam azt mondta rám, hogy én a sátánt szolgálom és szünetben belerúgott a lábamba még egyet, amire én még jobban üvöltöttem, de szerencsére édesanyám volt rám olyan hatással, hogy befejeztem, mire hazaértünk. (Egyenlőségjelet vont az ordítás és a különböző javak megvonása között, így célszerű volt átgondolnom, mi mennyire éri meg. Tudott nevelni.)
Mindezek fényében azt hiszem, érdemes megfontolnom, hogy a diákok flow-élményéről meséljek-e a szakdolgozatomban, vagy csak simán dobjak össze egy művet a tanárok mentális sémáinak tartalmáról, konfliktushelyzetben.
Még gondolkodom.
2010. szeptember 9., csütörtök
Itt van az ősz, itt van újra
Oly korán köszöntött be az ősz idén, mint jómagam gyerekkoromban, amikor vendégségbe hívtak a szomszéd faluba, ebédre, de én a héthuszas busszal érkeztem meg. A lehangoló idővel talán még annyira nem is lenne problémám: alapvetően szeretem az efféle időjárást, ha nem a munkahelyen kell tölteni, hanem otthon, takaróba burkolózva, forró tea mellett. De most nem ezt dobta a gép. A tegnapi nap során (azután, hogy a megrongált Fargónk üvegajtaja jelképes összegért elkészült) valahol, valamilyen módon úgy megfáztam, hogy ennél szebbet talán festeni sem lehetne. Annyira fáj a torkom, hogy lassan az egyedüli mód a mutogatás és az írás lesz a kommunikációra. A beszéd kiesik. Leginkább azért aggaszt a dolog, mert alapvetően a munkám arról szól, hogy egész nap beszélek valamiről: hol éppen a számítógépek lélektana, hol az írásjelek és a szóköz kapcsolata,hol pedig a folyamatábra- és programtervezés a téma.
No persze nem bánkódom: annyi mindent megoldottam már, hogy egy ilyen nüansznyi probléma nem jelenthet gondot. Hétvégén kipihenem magam: szenvedek, mint a karikázott ártány és mire éppen kezdem jól érezni magam, felvirrad a hétfő reggel és újra lehet jönni dolgozni.
Mindeközben megkezdődik a harmadik félév az egyetemen is. Olyan órarendem van, hogy azon szerintem az sem tud eligazodni, aki önnönmagát habosra dolgozva, vérrel-verejtékkel megszerkesztette azt egy sárgásbarna őszi délutánon. Lehet, hogy magam is felveszem a Hipertérugrás tantárgyat – ha az oktatóknak sikerülhet (az órarend szerint) egy időben két helyen lenni, akkor talán nekem is menni fog. Kis továbbképzéssel szerintem az időt is uralni tudom, bár hogy erre lesz-e megfelelő kurzus, azt még senki sem tudja megmondani. Meg kell mondjam: a vonatozás egyáltalán nem hiányzik, sőt, az sem, hogy a hétkor véget érő előadások után fél kilenckor tudjak elindulni hazafelé és fél tizenegyre érkezzem meg. Elszoktam tőle, de vissza kell zökkennem mielőbb, ha fakítani akarok valamit.
Ez van most. Betegségemből kifolyólag nem vagyok többre képes. Nyomom tovább az ágyat.
No persze nem bánkódom: annyi mindent megoldottam már, hogy egy ilyen nüansznyi probléma nem jelenthet gondot. Hétvégén kipihenem magam: szenvedek, mint a karikázott ártány és mire éppen kezdem jól érezni magam, felvirrad a hétfő reggel és újra lehet jönni dolgozni.
Mindeközben megkezdődik a harmadik félév az egyetemen is. Olyan órarendem van, hogy azon szerintem az sem tud eligazodni, aki önnönmagát habosra dolgozva, vérrel-verejtékkel megszerkesztette azt egy sárgásbarna őszi délutánon. Lehet, hogy magam is felveszem a Hipertérugrás tantárgyat – ha az oktatóknak sikerülhet (az órarend szerint) egy időben két helyen lenni, akkor talán nekem is menni fog. Kis továbbképzéssel szerintem az időt is uralni tudom, bár hogy erre lesz-e megfelelő kurzus, azt még senki sem tudja megmondani. Meg kell mondjam: a vonatozás egyáltalán nem hiányzik, sőt, az sem, hogy a hétkor véget érő előadások után fél kilenckor tudjak elindulni hazafelé és fél tizenegyre érkezzem meg. Elszoktam tőle, de vissza kell zökkennem mielőbb, ha fakítani akarok valamit.
Ez van most. Betegségemből kifolyólag nem vagyok többre képes. Nyomom tovább az ágyat.
2010. szeptember 7., kedd
Almapaprika
Az embert mindig érik meglepetések. Még a leglehetetlenebb helyeken is. Leéltem úgy 30 évet, hogy almapaprikát csak ecetes formában és üvegben láttam, erre ma, életem 11176. napján ettem belőle úgy, ahogy azt a teremtő megálmodta. Az úgy volt, hogy vásárlás közben megláttam az elárusítóhelyen ezt a zöldséget a maga puritán valójában és muszáj voltam konzumálni belőle pár darabot. Akkor még nem gondoltam volna, hogy ez a pénztárnál gondot fog okozni, ugyanis a termék PLU-ját (azt a számot, amit a vonalkód nélküli termékeknél alkalmaznak, és amit jobb helyeken fejből vágnak a pénztárosok) dupla munkaerő is próbálta előkeríteni. A végén meglett egy kis cetlin. A pár perces huzavonát az egyre hízó sor egy emberként nézte. Biztosan gondolták, hogy vajon mit vásárolt a csávó, ami ilyen ritkaság, hogy két embernek kell megfejteni a kódját? Aztán megjelent az ár a kijelzőn: 69 Ft. Hát ezért már csak megérte, ha mondom.
Itthon meg is kóstoltam: első körben nem vélek felfedezni különbséget a sima TV-paprika íze és az övé között, úgyhogy a napokban próbálom megállapítani, hogy az aranyos formavilágon kívül miben különböznek egymástól.
Itthon meg is kóstoltam: első körben nem vélek felfedezni különbséget a sima TV-paprika íze és az övé között, úgyhogy a napokban próbálom megállapítani, hogy az aranyos formavilágon kívül miben különböznek egymástól.
2010. szeptember 4., szombat
Legó nagyoknak
Már hetekkel ezelőtt kinéztük a Balla bútor kínálatában a Fargo fantázianevű, kimondottan nappaliba való TV-s szekrénysort és úgy gondoltuk, hogy háztartásunkban lecseréljük a régi TV-s furnitúrát egy ilyen rendkívül modern és látványos bútordarabra. Midőn szemügyre vettük "élőben" is a bútoripar eme termékét, nyeltem egy nagyot, amikor a lapraszerelt kifejezés elhangzott, hiszen egy ekkora bútort összerakni bizonyára nem egy uzsonnaidő alatt lehet. Ennek ellenére elhatározásunkat tett követte, megvásároltuk a szettet és négy dobozban hoztuk haza.
Nem várhattunk arra, hogy a hajnal pírja ragyogja be szobánk falát, amikor munkához látunk. Neeem. A péntek este nyilván arra van kitalálva, hogy az ember lapraszerelt bútort állítson össze, így mi magunk is hozzáfogtunk a műveletsorhoz. Szépen minden odakészítve, ahogy kell: szerszámok, összeszerelési útmutató és hasonlók. Fogjunk hozzá!
Az összeszerelés igen szépen haladt. Az üveges szekrény ajtaját másfél órával a kezdet után törtük össze, amikor fogantyút szerettünk volna rászerelni. Az erőhatások nem tudták kiegyenlíteni egymást optimális mértékben, ennek következtében az üvegszilánkok, mint megannyi csillogó gyémánt perdültek szanaszét a szobában. Ekkor gondoltuk úgy, hogy itt az idő megpihenni pár percre.
Miután megbeszéltük, hogy egy ilyen nüansznyi apróság nem veheti el kedvünket a munkától és különben is számtalan üveges van munka nélkül, folytattuk a szerelést. Rendíthetetlenül dolgoztunk. A lapraszerelt bútorok egyik sajátossága, hogy szerelés közben, mivel minden csomagolva van, percenként keletkezik öt kilónyi szemét: kartonpapír, hungarocell, fólia, miegymás.
Közel éjfél volt már, amikor ahhoz a stádiumhoz érkeztünk, ahol minden bútor stabilan összeszerelve várta a végső elhelyezést. Bár a két napja beköltözött szomszédainkat tájékoztattam arról, hogy éjszaka valószínűleg szekrényt fogunk szerelni és ez bizonyára zajjal jár majd, nem tartom véletlennek a hajnali negyed egykor történt fúrássorozat utáni apró csuklásaimat. (Édesanyám nem csuklott, mint utólag megtudtam, annak ellenére sem, hogy néhol ütvefúró üzemmódot kellett alkalmaznom.) Felhelyeztük a polcokat a falra, aztán az egyiket levertem majd felhelyeztük újra és gyönyörködtünk aznapi munkánk eredményében. A fali szekrény másnap került fel. Legalábbis én azt hittem, aztán félig leesett, majd nyers erővel újfent feltettem a falra. Miután bekábeleztem minden berendezést, amit kellett, fejjel vertem le egy másik polcot a falról. Feltettem újra és végre összeállt a kép:
A harcból végül mi kerültünk ki győztesen: a bútor összeállítása és felszerelése két ember durván 7 órányi munkáját és ezzel együtt jelentős idegfeszültséget vett igénybe, amit csak gyakorlott lapraszerelt bútor-összeállítók tudnak őszinte mosollyal zárni. A munka végén már a por, imbuszkulcs, vízszintező, fogantyú és fűrészpor szavak hallatán is hidegrázást kaptam, szóval egy ideig távol tartom magam az ehhez hasonló szerelési műveletektől. (Ennek ellenére el kell mondani, hogy a bútor kiválóan szerelhető: minden lyuk a helyén van és – nagyon fontos! – minden alkatrész benne van a dobozban. Ez sajnos nem mindegyik lapraszerelt bútorra jellemző, megjártam már párral.) A bútor látványa azonban mindenért kárpótol bennünket: extra modern és végre minden berendezésnek van saját helye. Ja, és a szemüvegemet sem kell felfelé lökdösnöm, ha tévét nézünk, hiszen végre pontosan szemmagasságban van a tévé, ha kényelmesen elhelyezkedem előtte.
Nem várhattunk arra, hogy a hajnal pírja ragyogja be szobánk falát, amikor munkához látunk. Neeem. A péntek este nyilván arra van kitalálva, hogy az ember lapraszerelt bútort állítson össze, így mi magunk is hozzáfogtunk a műveletsorhoz. Szépen minden odakészítve, ahogy kell: szerszámok, összeszerelési útmutató és hasonlók. Fogjunk hozzá!
Az összeszerelés igen szépen haladt. Az üveges szekrény ajtaját másfél órával a kezdet után törtük össze, amikor fogantyút szerettünk volna rászerelni. Az erőhatások nem tudták kiegyenlíteni egymást optimális mértékben, ennek következtében az üvegszilánkok, mint megannyi csillogó gyémánt perdültek szanaszét a szobában. Ekkor gondoltuk úgy, hogy itt az idő megpihenni pár percre.
Miután megbeszéltük, hogy egy ilyen nüansznyi apróság nem veheti el kedvünket a munkától és különben is számtalan üveges van munka nélkül, folytattuk a szerelést. Rendíthetetlenül dolgoztunk. A lapraszerelt bútorok egyik sajátossága, hogy szerelés közben, mivel minden csomagolva van, percenként keletkezik öt kilónyi szemét: kartonpapír, hungarocell, fólia, miegymás.
Közel éjfél volt már, amikor ahhoz a stádiumhoz érkeztünk, ahol minden bútor stabilan összeszerelve várta a végső elhelyezést. Bár a két napja beköltözött szomszédainkat tájékoztattam arról, hogy éjszaka valószínűleg szekrényt fogunk szerelni és ez bizonyára zajjal jár majd, nem tartom véletlennek a hajnali negyed egykor történt fúrássorozat utáni apró csuklásaimat. (Édesanyám nem csuklott, mint utólag megtudtam, annak ellenére sem, hogy néhol ütvefúró üzemmódot kellett alkalmaznom.) Felhelyeztük a polcokat a falra, aztán az egyiket levertem majd felhelyeztük újra és gyönyörködtünk aznapi munkánk eredményében. A fali szekrény másnap került fel. Legalábbis én azt hittem, aztán félig leesett, majd nyers erővel újfent feltettem a falra. Miután bekábeleztem minden berendezést, amit kellett, fejjel vertem le egy másik polcot a falról. Feltettem újra és végre összeállt a kép:
A harcból végül mi kerültünk ki győztesen: a bútor összeállítása és felszerelése két ember durván 7 órányi munkáját és ezzel együtt jelentős idegfeszültséget vett igénybe, amit csak gyakorlott lapraszerelt bútor-összeállítók tudnak őszinte mosollyal zárni. A munka végén már a por, imbuszkulcs, vízszintező, fogantyú és fűrészpor szavak hallatán is hidegrázást kaptam, szóval egy ideig távol tartom magam az ehhez hasonló szerelési műveletektől. (Ennek ellenére el kell mondani, hogy a bútor kiválóan szerelhető: minden lyuk a helyén van és – nagyon fontos! – minden alkatrész benne van a dobozban. Ez sajnos nem mindegyik lapraszerelt bútorra jellemző, megjártam már párral.) A bútor látványa azonban mindenért kárpótol bennünket: extra modern és végre minden berendezésnek van saját helye. Ja, és a szemüvegemet sem kell felfelé lökdösnöm, ha tévét nézünk, hiszen végre pontosan szemmagasságban van a tévé, ha kényelmesen elhelyezkedem előtte.
2010. szeptember 1., szerda
Tanév eleji aktuális
Megindult, ennyit mondhatok. Ma annyit beszéltem az első három osztályfőnöki órán, hogy ha szavakkal Dunát lehetne rekeszteni, akkor annyival, amennyit én elmondtam egy egész duzzasztógátat fel lehetne húzni. Hihetetlenül sok új információval bombáztam meg az új osztályom tagjait, akik hol pislogva próbáltak követni, hol pedig ásítva jelezték, hogy lökjed, öreg, elveszítettem a fonalat régen.
Nagyon furcsa volt visszatérni a suliba. Valahogy régen volt már ez a hajtás, a nyár lusta folyóként való csordogálásából kicsit érdekes újra átállni arra, hogy tekerni kell, mint állat. Ugyanakkor el kell mondjam, hogy nagyon keményen és hirtelen szakítottunk a nyárral: most jó, ha tizenöt fok van odakint, viharos szél fúj és azt sem tudom, hogy ha nem vettem volna fel a mindig viselt leplemet, akkor mi lett volna velem. Kinézve az ablakon embereket látok esernyővel a fejük fölött elvonulni, ezek szerint az időjárás nem lett kellemesebb odakint amióta hazatértem. Ha jó időre vágyunk, a nemrég frissített Google Földet kell nézegetni. Ott legtöbb helyen süt a nap. :)
Kipróbáltam az elektronikus naplót, amiről 1-2 bejegyzéssel ezelőtt írtam, és szerintem roppant praktikus, hogy nem kell nekem sorszámozni az órákat, nem kell hat naplót forgatni az asztalon, hanem az órák végeztével egy kávé mellett kényelmesen lekönyvelem, hogy miről is áradoztam folyó nap tanóráin. Beírom a hiányzókat és az óra témáját, utána pedig dolgom végeztével kényelmesen hátradőlök. A rendszer majd szépen számolgat helyettem ráérő idejében. Jó lesz ez, úgy gondolom. Így első körben meggyőző.
Hirtelenjében ennyit tudok mondani az első napról. Már csak 181 tanítási nap van, úgyhogy megküzdök vele. Szép délutánt mindenkinek!
Nagyon furcsa volt visszatérni a suliba. Valahogy régen volt már ez a hajtás, a nyár lusta folyóként való csordogálásából kicsit érdekes újra átállni arra, hogy tekerni kell, mint állat. Ugyanakkor el kell mondjam, hogy nagyon keményen és hirtelen szakítottunk a nyárral: most jó, ha tizenöt fok van odakint, viharos szél fúj és azt sem tudom, hogy ha nem vettem volna fel a mindig viselt leplemet, akkor mi lett volna velem. Kinézve az ablakon embereket látok esernyővel a fejük fölött elvonulni, ezek szerint az időjárás nem lett kellemesebb odakint amióta hazatértem. Ha jó időre vágyunk, a nemrég frissített Google Földet kell nézegetni. Ott legtöbb helyen süt a nap. :)
Kipróbáltam az elektronikus naplót, amiről 1-2 bejegyzéssel ezelőtt írtam, és szerintem roppant praktikus, hogy nem kell nekem sorszámozni az órákat, nem kell hat naplót forgatni az asztalon, hanem az órák végeztével egy kávé mellett kényelmesen lekönyvelem, hogy miről is áradoztam folyó nap tanóráin. Beírom a hiányzókat és az óra témáját, utána pedig dolgom végeztével kényelmesen hátradőlök. A rendszer majd szépen számolgat helyettem ráérő idejében. Jó lesz ez, úgy gondolom. Így első körben meggyőző.
Hirtelenjében ennyit tudok mondani az első napról. Már csak 181 tanítási nap van, úgyhogy megküzdök vele. Szép délutánt mindenkinek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)