Egy hét szünet

Egy hétre újra elvonulok a nagyvilág fürkésző tekintete elől. Senkinek nem vagyok elérhető. A következő bejegyzésem augusztus 7-e környékén lesz olvasható, addig is mindenkinek jó nyarat, jó pihenést, a munkába járóknak kitartást a robothoz!

Az e-mail halála

Az e-mail története 1965-ben kezdődött, hosszú evolúción keresztül jutott el a mai, "kukacos" formájáig, de ez a kukacos forma sem fiatal, Ray Tomlinson 1972-ben javasolta alkalmazását. Akárhogy is nézzük, az e-mail túl van a negyedik ikszen, és minden bizonnyal ez az a kor, amikor már elkezd öregedni, egyre nehezebben mozognak a csontjai, és bizony, néha el is fárad. Leül, pihen. Jól példázza mindezt túlterheltsége is, az az óriási spam-áradat, aminek eredményeképpen ma az elküldött levelek több, mint 90%-a kéretlen reklámlevél.

Az azonnali üzenetküldők (ICQ, MSN) megjelenése még egyet ütött szegény e-mail hátán: az egyre csökkenő internet-hozzáférési díjak, valamint a nem percdíjas, folyamatos és korlátlan internetkapcsolatok elterjedésének virágkorában egyre inkább nyilvánvalóvá válik az üzenetküldő kliensek létjogosultsága; az emberek apró-cseprő dolgaikat ilyen felületen keresztül beszélik meg, és nem fognak e-mailt írni. Talán csak akkor használ mindenki mailt, amikor a partner éppen nem elérhető, de ezt is kiküszöbölni látszik az MSN 8.0-s (Live) verziója, amivel már akkor is küldhetünk partnereinknek üzenetet, ha ők éppen nem elérhetőek. Persze nem ezen a platformon fogunk hosszú történetek elmesélésébe bocsátkozni. Az e-mail visszadegradálódik ebben a kommunikációs fejlődésben, és lassan semmi másra nem használjuk, mint valódiságunk visszaigazolására különböző regisztrációk esetén, valamint emberek megkeresésére a kibertérben - hogy legyenek partnereink valamelyik üzenetküldő rendszerben.

Én szeretem az e-mailt, és sajnálom, hogy ez történik vele. Emlékszem azokra az időkre, amikor mindegyiket gondosan archiváltam (nem mintha most nem így lenne), minden levél értékes volt, és többször is elolvastam őket. Ha valamilyen oknál fogva most a leveleim eltűnnének, hogy egész őszinte legyek, nem hiányozna a 80%-uk. Csak az a pár, kedves levél, amit még ma is szívesen olvasok el újra és újra, mert mosolyt csalnak az arcomra.

A Magyar Helyesírás Szabályai

Be kell valljam, ezt rosszul tudtam.

Már éppen szót kívántam emelni a sorozatos nyelvtani igénytelenség ellen, ami a nemrég beindult, a YouTube.com babérjaira hajazó T-Online megoldás, a videa.hu oldalain indult, de rá kellett jöjjek: tévedtem. Régebben a kepfeltoltes.hu-n is feltűnt, hogy az "Oszd meg" felirat egy d-vel szerepel, és ez szerfelett bántotta az én érzékeny szememet. Most meg a fentebb említett videofeltöltő oldalon látom ugyanezt.

Nem tűrhetett halasztást a kérdés, virtuálisan felütöttem a Magyar helyesírás szabályai című kiadványt, és a 79. pontban találtam meg az okosságot:

79. Az st és az szt végű igék felszólító alakjait a t nélküli csonka tőből (fes-, fürösz-, illesz- stb.) képezzük, éppen úgy, mint az s és az sz végű igék felszólító alakjait. [...] A felszólító mód tárgyas ragozású, egyes szám 2. személyének rövidebb alakjaiban a személyrag eredeti d formájában a módjel nélküli csonka tőhöz kapcsolódik, ezért ezeket az alakokat egy s-sel, illetőleg egy sz-szel írjuk: fesd, illeszd, füröszd, rekeszd, válaszd stb.

Namármost, ha a fesd egy d-vel írandó, akkor miért lenne arra ok, hogy az oszd szót két d-vel vessük papírra? Ezt eléggé rosszul tudtam. Legalább akkora csalódás volt ez, mint amikor általános iskola 3. osztályában kiderült számomra, hogy a "papagáj" pontos j-vel írandó, és nem ly-nal, mint ahogyan én tudtam. Vagy amikor letisztázódott bennem hogy a stb. elé nem teszünk vesszőt.

Ami még megmaradt: a minél. Bármennyire is erős a nyomás, és bármilyen sok helyen láthatjuk két n-nel írva a szót: ne higgyünk neki. A minél egy n-nel írandó! A Helyesírási szabályzatban a minnél szó egyszer sem szerepel, a minél szó egyszer igen, a 252. pont idézetében. De a Google is alátámasztja a feltevésemet: a minél szóra keresve a magyar weben közel hárommillió, a minnél-re pedig mindössze 283 ezer találatot hoz a kereső. (Oszd/oszdd-ra keresve is a Helyesírási szabályzatot támasztja alá a Google.)

Ápoljuk anyanyelvünket, írjunk helyesen!

Verdák

Hamarosan itt az augusztus, újabb zöld kártya kell drága autómnak. Ami újabb ezresek kifizetését jelenti. Jövőre pedig - belegondolni is borzasztó - újfent műszaki vizsgára megy a kicsike. Ő nem izgul, én annál jobban. Emlékszem az előző műszaki vizsgára is, nem telt eseménytelenül. Csendben vártuk a sorunkat, mint más a messiást, amikor megjelent egy kocsi a távolban. Egy kipolírozott masina. A várakozó tömeg szinte szájtátva nézte, ahogy az öreg, csillogó-villogó autó méltóságteljesen gurult a műszaki vizsgára váró járművek sora mellett. A napfény szinte tündökölt a korához képest fiatalra kozmetikázott jármű minden egyes pontján, vakítva a szemlélődőt. A lassú, méltóságteljes közlekedés, a benne uralkodó tisztaság mind eleganciát sugárzott. Mire belefeledkeztem volna a csodálatba, az autó egy árnyékos helyre gurult, éppen a várakozó sor elé, az első helyre.

Némiképpen morcos lettem. Bántotta az igazságérzetemet, hogy ez az ember most itt embertársaimmal tol ki, amikor beáll az egész sor elé, de még jobban bántott, hogy én a sor elején voltam. Legalábbis eddig. Az elsőbbséget igazságtalan versenyben elvette tőlem ez a balfék.

A felhangzó kérdésre (nem kéne sorba állni?!) méltatlanul csak annyit közölt a vén autó vezetője, hogy ő, amikor néhanapján gyengeség gyötri, az orvoshoz is időpontot kért, éppen így járt el most is. Mindezt a megvillanó felnikulcsok és pajszerek kereszttüzében meglehetős nyugodtsággal és az autójához illő eleganciával közölte.

Nem sokunknak volt fogalma arról, hogy miért pont 8 óra 23 percre kapott időpontot (és egyáltalán hogyan kapott időpontot), és miért pont ennek a sornak a legelejére, tűrtük tehát a megpróbáltatásokat.

Hamarosan kinyílt a kapu, és ez az unalmas szürke kocsi begurult rajta. Eltelt 10 perc, majd még 20, mire a kapu újra kinyílt, és az én autóm következett. A csotrogány még akkor is bent állt, vadul rángatták a kormányát, és sokadjára is a fékpadra küldték. Még akkor is játszottak vele, mikor az én autóm vizsgázott.

Kicsit később kinyílt a túloldali kapu, és ez a szar régi gép olyan megalázottan jött ki onnan, hogy a várakozók egész hada elégedetten csettinthetett, és kedély-lenyugodva ülhetett vissza az autójába. Ők nem látták, csak én, hogy a hátsó rendszámtábláján vidám citromsárga címke díszelgett, jelezvén, hogy megnyerte a diadalt, és két év múlva ugyanitt találkozhatunk vele.

---
Illusztráció: http://tidentenn.com

A gumicukor hatalma

Imádom a gumicukrot. Ezt a megunhatatlan, páratlan élvezeti értékkel bíró édesipari terméket egyenesen nekem találták ki. Órákig elvagyok vele. Jobban mondva, ha kicsit nem figyelek oda, addig eszem, amíg van előttem. Felettébb nagy önuralomra van szükségem, ha gumicukorról, illetve annak közvetlen elfogyasztásáról van szó. (Valahogy olyan ez, mint ahogy a földimogyoróból se lehet csak egy szemet enni, mindig kell egy utolsó.)

A dolog úgy indult, hogy egyszeriben ránk szakadt egy kevéske pénz, melynek folyományaként a "Vegyünk 4 zsömlét?" kérdést felváltotta a sokkal jobban hangzó, határozott "Hát persze, hogy bevásárolunk!" kijelentés. Annak rendje és módja szerint be is vásároltunk. Az ellenérték kiegyenlítésére várakozva hirtelen kedvem szottyant egy kis gumicukorra, így még idejében a megfelelő polc felé osontam, és találomra levettem egy óriás csomagot, majd rohamléptekben vissza kedvesemhez, és még határidőn belül elértem a futószalagot. Itthon pedig aljasul eldugtam az egész csomagot, saját magam elől is.


A gumicukor nagy érték, ezért őrizni kell. Az este folyamán tehát többször is ellenőriztem meglétét. Először csak ilyen dumákkal kábítottam magam, hogy "hova is tettem?", s félszegen kihúztam a megfelelő fiókot; hah!, pont ott volt. Aztán később mindenképpen érdekelt, hogy megvan-e még a csomag, ezért újra kihúztam a fiókot, végigmértem az átlátszó részeken kikandikáló édességeket, majd fiók be. Később azon kezdtem el gondolkodni, hogy vajon miből készül egy gumicukor, így már ki is vettem a csomagot, óvatosan megfordítottam majd elolvastam az összetevőket, s szépen visszahelyeztem az egészet a helyére. (Közben eszembe jutott, hogy a Hogyan készült? idevágó epizódjában volt szerencsém látni a gumicukorkészítést, be kell vallanom, nem egy szívderítő látvány, férfinak kell lenni a megtekintése közben.)

Éjjel 11-kor egyszeriben nagyon elgyengültem: semmi másra nem tudtam gondolni, csak Rá, ezért sunyin körülnéztem, lát-e valaki, majd egy gyors mozdulattal kivettem a fiókból a gumicukrot, feltéptem a csomagolást, és majszolni kedtem, mint egy őrült. A hatodik nagy, savanyú karika után eszméltem csak fel, hogy úristen, mit csinálok én?, ekkor éppen két gumicukor lógott ki a számból. Ezt eltüntettem, köhintettem egyet diszkréten, majd elegánsan behajtottam a csomagot, de nem tettem el, azóta is itt díszeleg az asztalomon.

Én pedig oda sem merek nézni, mert tudom, hogy újra elindulna a lavina.

Shelly

Nőismerősöm, Shelly, meglátogatott bennünket.

Shellyt azért is szeretjük, mert viszonylag egyszerű történeteket olyan körítéssel tud előadni, hogy az ember könnyesre neveti magát.

Régebben általános szokás volt, hogy magasröptű társalgást folytattunk székelési szokásainkról, majd egy ízben a régmúltat kutattuk fel gondolatban, Shelly volt szerelmeinek felidézésével. Az éjszakába nyúló beszélgetés során betekintést nyerhettünk az egyébként nagyon nem egyszerű Shelly még bonyolultabb érzelmi életébe.

Történt egyszer, hogy egy volt szerelme, aki összegabalyodásuk idején katona volt, olyat talált állítani, hogy jegygyűrűt vett Shellynek, de meggondolta magát, és az egyébként felettébb drága ékszert egy óvatlan pillanatban a falusi kocsma szemetesébe dobta. Shelly azonmód, faképnél hagyva az udvarlót, rögvest összefütyülte a barátnőket, és így együtt az éj leple alatt borították ki a kocsma körül található összes szemeteskukát, de a remélt kincs csak nem akart előbukkanni. Shelly ezután egy hirtelen ötlettől vezérelve válogatott szitok- és átokcsokorral, valamint páros lábbal rúgta ki a bakát.

Shelly az, aki a hónap legjobb beszólását produkálta. Mivel aktív fogyókúrázó, valamint Norbi-hívő, így nem kétséges, hogy nagyon várja már az áhított testsúly elérését. Már terve is van, amelyről a következőt nyilatkozta:

Ha végre lefogyok annyira, amennyire akarok, egy egész napon át csak enni fogok. Csokit fogok enni, megkenem zsírral, oszt' megcukrozom.

Hát ilyen nő ez a Shelly. Ezért szeretjük. Megértő, határozott, tettrekész.

Szívás óccsóér'

Fiatalok Hóvégi Pénztelenségére hivatkozva egyöntetű bólintással döntöttük el párommal, hogy megszokott márkánk helyett a városban kapható legolcsóbb ásványvizet vásároljuk meg. (Érthetetlen módon ezt a város legdrágább üzletében lehet kapni, de mindettől most eltekintünk.) Ne is egy palackkal vegyünk, hanem rögvest hatot újítsunk be, ha már úgyis a másfél literes palackok hatosával zsugorfóliázott egységekre vannak bontva. A vásárlás maga flottul zajlott, az utána következő eseményeket azonban szívesen kihagytam volna az életemből.

A gond ott kezdődött, amikor megpróbáltuk ezt a kis pakkot kerékpárom csomagtartójára helyezni: az egyik palack a csomagban a szemben lévő fagyizó teljes közönségének szórakoztatására anélkül lyukadt ki, és kezdett el túladni a benne tárolt nyomáson (és ennek megfelelően a vízen is), hogy bármilyen éles tárgyhoz hozzáért volna. A biciklis megoldást ignoráltuk tehát, marad a viszem kézben!, csak így, méregből. A víz természetesen folyt egészen hazáig, de félúton, amikor már egyik kezemet sem éreztem a gravitáció izomedző hatása miatt, a zsugorfólia úgy gondolta, hogy akkor ez most neki elég volt, és az egyik palackot jótékonyan útjára engedte. Szerencsére én voltam a gyorsabb, és még időben eszméltem, ezért a palack velünk maradt, de értelemszerűen a "fogás" megszűnt a csomagon, és mint kisdedet kellett a hat palackot karjaimban hazahozni (amiből az egyik még mindig éktelenül eresztette magából a vizet). Soha ilyen hosszú nem volt még a hazafelé vezető út, mint most.

Megfogadtam, hogy ilyet én soha többet, inkább pusztuljak szomjan.

Offenzíva

Manapság nagyon divatos a Hőségről beszélni, amely megszállta az egész országot. Azon belül pedig megszállta a Szerkesztőséget, ármány tekintetét le sem veszi a Szolgálati Digitális Hőmérőről. Amint az egy kicsit ellustít, rögvest csattan az ostor, és legalább két-három tized fokkal máris fentebb mutatja az értéket, remélve, hogy békén hagyják. Lassan csordogálnak a percek, mint a víz, minden egyes pillanatban úgy érezni, hogy itt a légszomj, a halál. A levegő meg sem moccan. A szomszédban kiteregetett ruhák, mint egy állókép: meg sem moccannak a szárítókötélen. Pangás van. Ha kinézek az ablakon, a Százéves Nyárfa levelei rezzenéstelenül várják az Enyhülést. A Hőség sakkban tart mindenkit. Régebben, amikor ilyen idő volt, azt hallottuk, hogy Hajrá, pajtások, ki a rétre, a napfényes nyárba!, de azok az idők már elmúltak. Most senki nem mondja ezt. Csak pang a város, és várja, hogy történjen valami. A főúton elhaladó autók körül vibrál a levegő, szinte látni a forróságot, amit az autók sugároznak.

Az előrejelzések sem biztatóak. Böngészőm jobb alsó sarkában, mint fenyegető prófécia sorakoznak a kis ikonok, jelezvén a Jövőt.


Ezek szerint még négy nap. Bár néha megváltozik, és hirtelen 6 lesz belőle. Attól tartok, senki nem tudja, meddig kell még elviselnünk ezt.

---
10 óra 57 perc
Mennydörgést vél hallani távoli forrásom

12 óra 30 perc
A mennydörgés itt is tisztán hallható

13 óra 17 perc
Felhőszakadás indul, kb. 15 percig tart, aztán elvonul a felhő, és újra indul a felmelegedés

Fürdés éjszaka

A Vaya Con Dios-melódiák hetek óta nem hallhatóak az Erzsébetben (biztosan olvassák a naplót, és elszégyellték magukat), így aztán úgy gondoltuk, hogy éppen itt az idő ellátogatni eme intézmény "Éjszakai fürdés" elnevezésű rendezvényére. Imádom, amikor éjszakai fürdő van, csak a strand lámpái világítanak, fölöttünk a Hold, oh, mindez oly' romantikus!

A szórakozást ugyan némiképpen beárnyékolta, hogy az egy hetes kitartó kánikula és forróság után a szombat este 20.30-ra tervezett éjszakai fürdő előtt mintegy 2 órával hihetetlen vehemenciával kezdett el szakadni az eső. (Utólagos értesüléseink szerint az országban több helyen volt rendkívüli meleg, és a nálunk csak heves záporként megjelent vihar is okozott károkat, több helyen.) Lett is rögvest kétségbeesés: menjünk, vagy ne menjünk? Lesz fürdés, vagy nem? Erzsébetet persze lehet hívni, az új telefonkönyben nem találjuk a számát, csak egy három évvel ezelőttiben, de értelemszerűen senki nem veszi fel a telefont. Nem vagyok itthon, így net nincs, hogy friss telefonszám után kutassak. Semmi gond, nincs probléma: a csapat elindult, és legnagyobb meglepetésünkre tárt kapu fogadott bennünket.

Jegyünk megváltása után a miheztartás végett megkérdezzük: mik is ilyenkor a játékszabályok? "Ugyanaz, mint nappal", válaszol a kapuban álló, a strandon meghatározhatatlan funkciót betöltő úriember, majd kissé feljebb vonott szemöldökkel még hozzáteszi: "Csak balhé ne legyen."

- Szokott lenni? - kérdezem én.

- Nem, csak úgy mondom - helyezi ő a hangsúlyt, így a végére.

Hát... majd igyekszünk.

A fürdés egyébként, azt kell mondjam, páratlan ilyenkor. A vizek hőmérséklete pontosan kellemes volt, és később még olyan szenzációnak is részesei lehettünk, ahogyan a medencében pancsolva egyszer csak eleredt, mi több: szakadt az eső. Hihetetlen jó ilyenkor fürödni, főleg azért is, mert a fedetlen medencéből a többség a fedett részre menekül, holott eddig is teljesen vizes volt; a fene se érti. Lényeg, hogy az egész medence a miénk, a körülöttünk lecsapódó esőcseppek pedig hihetetlen jó atmoszférát teremtettek a fürdéshez, és emlékezetessé tették az egész vízben töltött éjszakát.

Távozásunkkor még megjegyzem a balhés srácnak:

- Megúsztuk balhé nélkül.

- Hát igen - mondja ő -, de még hosszú az este. - S itt újra felvonja szemöldökét.

Remélem, lesz még az idén éjszakai fürdő. Én biztosan ott leszek.

Retró

Nagyon szeretek fényképezni, de sok emberrel ellentétben én azok közé tartozom, akik nem csak a gépet kattogtatják, hanem nézegetik is az elkészült képeket. Órákat tudok eltölteni azzal, hogy a fotókat vizslatom a számítógépen, véletlenszerű listában, ugrálva térben és időben. Egyik képen még csak 5 éves vagyok, a másikon éppen a középiskolából ballagok. A következőn egy, a napokban készült tájkép látható. Imádom ezt a játékot.

Ahogy telik az idő, úgy válnak egyre érdekesebbé és értékesebbé a képek, és nem is a kép mondandója, hanem a háttérben elhelyezkedő, a korra jellemző emberek, tárgyak és életképek miatt. A minap egy ilyen pillanatomban előkerült egy nagyon régi fényképezőgépemmel készített, nagyon régi papírképről szkennelt zajos-maszatos kép, ami tökéletlensége ellenére hihetetlen emlékekett idézett fel bennem. Olyanokat, amikre már nem is emlékeztem.


A képen az első számítógépem. Hihetetlen paraméterei voltak, a mai napig emlékszem rá:

• Vendex HeadStart PLUS számítógép,
• 8088/86 CPU, 4.77 MHz
  
• 640 KB memória (volt olyan, aki azt mondta, hogy ez mindenre elég, de végül is nem lett igaza, ettől eltekintve gazdag ember lett),
  
• Merevlemez nincs, minden indítás rendszerlemezről történik, őrület!,
  
• Egy 5,25"-es hajlékonylemez-meghajtó, 360 KB adat/lemez,
• Hercules borostyánsárga színű monitor,
• 84 gombos billentyűzet (egér még nem volt), ezt nem hátulra, hanem a ház elejére kellett csatlakoztatni,
  
• Hangkártya, net, ilyesmi nincs, természetesen.
  

1990-ben kaptam ajándékba, akkor 60 ezer forintért lehetett ilyesmi gépet venni, persze rendelésre, persze rendeléstől számított 1-2 héten belül. Szóval valahonnan innen indult ez a dolog. Meg sem próbálom összehasonlítani a mostani gépemmel... teljesen felesleges volna. És legyen bár mostanában hihetetlen a multimédia, hasítson az 5.1-es hang a szoba minden sarkából, menjen a letöltés megabites sávszélen és történjen bármi, soha olyan hangulata nem lesz már a számítógép előtt eltöltött időnek, mint akkoriban, amikor a sárga monitoron felváltva játszottunk testvéreimmel a Prince of Persia feltöretlen, valóban 1 óráig játszható változatával, közben a speaker zenéhez hasonló hangokat próbált kicsiholni magából.

Ahogy nézem ezt a képet, szinte hallom, ahogy elindul a gép, látom magam előtt, ahogy 64 KB-onként ellenőrzi a memóriáját, háromszor egymás után, biztos ami biztos. Hallani vélem, ahogy a 3.3-as DOS betöltődik a rendszerlemezről, még az ütemét is tudom, ahogy a fej a lemezen mozog, a mai napig. Aztán elhallgat, és miután a dátumot és az időt beállítottam (megjegyezni nem képes a rendszer, így minden indításkor be kellett állítani), magam előtt látom a jelet: A:\> _

Kezdődhetett a munka.

Te viselnéd?

Még az Aquaparkos kiránduláson akadt meg a szemem egy hazai mosóporgyártó márkáját nagy betűkkel hirdető strandpapucson, mely maga - hát valljuk be, tetszik-nem tetszik - eléggé ronda volt. Mélykék színt kapott, és a márka dizájnjához való érzülettel mindenfelé fehér pöttyök borították a szerencsétlent. A reklámozásnak ez a fajtája az, amit ki nem állhatok, és ezek azok a termékek, amiket soha nem viselnék. (Bár ennél mondjuk jobban utálom a weboldalon felugró, a hasznos tartalmat takaró flash-reklámot, aminek 3 pixeles "Bezárás" feliratát már csak azután leled meg, miután az egész reklámot hatszor végignézted. De ez most nem ide tartozik.) Miért jó az nekem, hogy egy mosóport hirdetek, ráadásul a talpamon? Miért jó az nekem, hogy bármit is hirdetek? Semmiért.

Ellentétben velem, sokan nem gondolják ezt ennyire tragikusan, és mindenféle vackot (képkeret, egérpad, nyaklánc, az említett papucs, póló stb.) képesek viselni, vagy csak elviselni, a saját környezetükben. A legdurvább az az eset volt, ami a záróvizsgám napján esett meg velem a Duna fölött áthaladva az 1-es számú villamoson, Buda és Pest között, az Árpád-híd közepén, ahol aztán az ember abszolút nem várná, de mégis megtörténik: egy fazon agyonkoptatott, szürke színű, elöl hatalmas Windows-logós pólóban szállt föl a járműre, s kisvártatva megfordult, hátán pedig a felirat éktelenül nagy, igénytelen Arial típusú, dőlt betűkkel hirdette az igét:

Windows 95
Egyszerűbb, könnyebb - jobb!

Mindezt 2006 közepén. Át kellene gondolnunk néha, mit aggatunk magunkra. Most őszintén: te viselnéd?

Korai sárgulás

Kiszaladtam a természetbe szörnyülködni, mert olyan kedvem volt. Dehát fene se tudja: megboldogult gyerekkorom idején mindig szeptember környékén kezdődött a levelek sárgulása-barnulása. Ezt a képet tegnap, készítettem a szemközti árnyas ligetben, hogy dokumentáljam a történéseket. Érthetetlen számomra, hogy miért jött el az ősz már akkor, amikor még javában a nyárnak van itt az ő ideje, s miért volt akkor a legrosszabb az idő, amikor a nyárnak kellett volna beköszöntenie. Az évszakok szép lassan eltűnnek, vagy inkább egymásba mosódnak: egyik nap még tél, 2 nap múlva már tavasz... nem tudni, hogy mi lesz ebből. De jót nem sejtek.

Meglepő véletlen

Nos, lássuk csak, tapasztalható-e összefüggés az alább említett két dolog között.

1. Az utóbbi napokban minden rekordot megdöntő spam-áradat érkezett postafiókomba.

2. Internetszolgáltatóm éppen most keresett meg azzal (szintén egy e-mail formájában), hogy egy fantasztikus, és mindenre kiterjedő spamszűrő próba-, majd később kereskedelmi verzióját rám tukmálja, mert nekem manapság erre van szükségem az általuk nemrég bevezetett (idézem) "nagysikerű központi e-mail vírus- és spamszűrés" mellett. És ők ezt tudják, érzik.

Nem akarok összeesküvés-elméleteket gyártani és kétes feltételezésekbe sem bocsátkoznék, de van egy olyan elképzelésem, hogy ha az a központi szűrő jobban működne, talán nem kellene semmiféle egyéb, újabb költségek árán elérhető védelem, ha már közel 10 ezer forintot legombolnak rólam havonta.

Mentolos fogvájó

Egyre több helyen fedezhető fel a mentolízű fogvájó, amit az utóbbi idők egyik legötletesebb konyhai kiegészítőjeként tartok számon.

A fogvájó egyik vége zöld színű, mentolos, a másik vége pedig hagyományos. Étkezés után alkalmazva az eszközt - egy kis rágcsikálás elkerülhetetlen - kellemes fodormenta ízt hagy maga után, mely diszkrét, kellemes ízű, az illata nem érezhető, nem olyan "orbitosan rámenős".

Utánanéztem a neten, 1000 db ilyen fogvájó 710 forint, tehát azzal, hogy kedvenc vendéglátóipari üzemegységünkből egyet elhoztam a fotó kedvéért, mintegy 71 fillérrel rövidítettem meg a tulajt.

Csak az enyhíti bűntudatomat, hogy legalább borravalót adtam.

Aquapark, Hajdúszoboszló

A hétvégén sikerült végre meglátogatnunk a hajdúszoboszlói fürdő területén található Aquaparkot. A 2000-ben épített kis csúszdaparadicsom a mai napig igen jó állapotban van. A kereken 2000 forintot kóstáló, egyben mindenre feljogosító belépőjegy megváltása után (melyet karszalag formájában helyeznek el az ember karján) beléphetünk a kapun, és első látásra kissé kaotikus látvány fogad bennünket, de a terület rövid ideig tartó feltérképezése után minden világossá válik.

A legtöbben főként a csúszdák miatt jönnek az Aquaparkba, mivel a terület nagy részét ez teszi ki, és kétségtelenül ez a leglátványosabb, s egyben legélvezetesebb része a helynek. Persze kellemesen ki is lehet kapcsolódni abban a pár medencében, ami még a park területén található, sőt, a masszírozó zuhanyok segítségével igen jelentős felfrissülés is elérhető.

Mivel sajnos az internet zegzugos hálójában nem találtam meg az Aquapark térképét, így nem tudom elmondani, hogy hogyan hívták az egyes csúszdákat (pedig igazán jó nevük van), nincs egyértelmű név-kép hozzárendelés a neten. (Vagyis én nem találtam.) Így egyik-másikra csak utalni fogok, leírom róluk véleményemet. Akik voltak itt, azok már tudják hová tenni a dolgot, akik még csak ezután fognak elutazni Szoboszlóra, majd akkor megértik. :-)

A csúszdák alapvetően két csoportba vannak sorolva, az egyik csoportból a bejárat felé lehet csúszni (ez a csoport volt megépítve előbb), a másik csapatból pedig éppen az ellenkező irányba. Ez az utóbbi három csúszda később került az Aquaparkba, amikor 2002-ben annak területét duplájára bővítették.

Az első csapat

Legelőször bátran a kép bal oldalán található négypályás óriáscsúszdát próbáltuk ki. Ahogyan azt az előttünk haladóktól megfigyeltük, jól meglendítve magunkat elindultunk száguldani. A probléma ott merült fel, amikor a csúszás idejének nagy részében nem éreztük magunk alatt a csúszdát, annyira pattogtunk, ráadásul a vízbe érkezni se volt valami kellemes. Ez azonban nem tántorított el bennünket, kipróbáltuk a többi csúszdát is. A négypályás mellett található sárga, belülről egyébként teljesen fekete színű és abszolút fénymentes csúszdán egyikőnk sem mert lecsúszni, viszont a képen tőle jobbra található kis szolid világoskék csúszdán próbálkoztunk: egyszerűsége ne tévesszen meg senkit, hatalmas lejtésszöge miatt egy pillanatra minden belső szervünket a fejünk fölött érezzük majd. ("Hóóóóóóóóó!" - élmény.)

A kép közepén kanyargózó fehér csúszda igazán élvezetes: hatalmas kanyarokkal az emberben az "úristen, most kiesek innen és meghalok" érzetet kelti, ami igazán csak akkor válik nevetségessé, amikor vidám csobbanással az utazás végén a vízbe pottyanunk, addig élet-halál harcot kell vívnunk. Hasonló érzeteket kelt bennünk a kép jobb szélén látható kék kanyargós csúszda is, aminek pikantériája az, hogy egy speciálisan erre a célra készített úszógumival csusszanhatunk le rajta. Az úszógumi pedig már csak olyan, hogy szeret forgolódni, éppen ezért néha a látványnak háttal robogunk lefelé, persze visítva, ami még jobban megerősíti bennünk a fentebb már vázolt "úristen..." kezdetű gondolatsort, mivel ugye nem látjuk, hogy mikor és milyen kanyar jön, sőt, azt sem, hogy mikor fogunk a vízbe érkezni (ez utóbbi egyébként különösen kellemetlen tud lenni, ha az ember nem látja és nem számít rá, ennek következtében nem készíti rá magát az összes izmának megfeszítésével).

Szintén úszógumival működik a piros kanyargós csúszda is. Ráadásul speciális, két személyes úszógumival. A dolog annyiban más, mint az egyéb csúszdákon, hogy az indulást követően hatalmasat esünk lefelé (ketten), majd amikor abbahagytuk a sikítást, és már-már megnyugodnánk, észrevesszük, hogy a teljesen fedett, belül fekete cső belsejében stroboszkóplámpa villog, és azt sem tudjuk, hogy merre megyünk. Hirtelen balra, hirtelen jobbra, le, ide-oda. Sajnos nem sikerült olyan állapotban megérkeznünk a cső aljára, mint ahogyan az kívánatos: az úszógumi felettünk utazott, és mi változatosabbnál változatosabb testtájainkon csúszva pottyantunk bele a vízbe. (Elég egyszer átélni, többször nem vágyik rá az ember.)

A második csapat csúszda kipróbálása előtt ajánlott egy kis szünetet tartani, de aztán, mintegy ráhangolódásként, bele kell csobbanni a "Big Hole" csúszda nyújtotta élménybe. Ez egy, az eddigieknél jóval nagyobb átmérőjű cső, amin, mintegy vadvízi folyamon, szintén úszógumival lehet lecsusszanni.

Big Hole, a fák takarásában

Egy futószalag-szerű szerkezet vontatja fel a nagy, akár 7 ember befogadására is alkalmas úszógumikat, majd ezt szintén egy futószalagra helyezi egy általában unott képű, fiatal srác (ők időnként váltják egymást; perverzeknek érdemes a gonosz tekintetű szőkét megvárni, mert tőle már a csúszás előtt halálfélelme lesz az embernek). Legalább 3 embernek utaznia kell a gumiban, tehát ha egyedül mulatnánk, valakiket még biztosan beválogatnak mellénk a csúszda előtt várakozó kilométeres sorból. A csúszás maga igen élvezetes: ez a cső is tök fekete belülről, ebben se látni semmit, összevissza forog a gumi, majd a végén kellemetlen vízbeérés a jutalom. Viszont ez eléggé hosszú, így nagyon sokáig lehet benne utazni. És jól lehet ordítani, visítani végig, rendkívül jó az akusztika, visszhangzik az egész szerkezet.

Ezen csúszda mellett található egy fehér színű, kissé bevízkövesedett, hatalmas lejtésszöggel megáldott csúszda. (Azt hiszem, ezt hívják Niagarának, de nem vagyok benne biztos.) A vízkő okát csak az első csúszásig nem értettem: gyakorlatilag onnantól kezdve, hogy elindul az ember, az utolsó pár méterig a szabadesés mámorító érzését élheti át, tehát a csúszdához szinte nem is ér hozzá. Mivel ez is úszógumis csúszda, így a "földet érés" sem vészes, és az élmény mámorító; ezt mindenkinek ki kell próbálnia legalább egyszer. És még egyszer.

A legutolsó játékszer egy zöld és sárga színű, egymásba csavarodott csúszdából áll, teljesen fedettek, belülről fekete színűek. Aki lecsúszott rajta, nem vágyott még egyszer rá. Kár, hogy nem átlátszóak, úgy sokkal ütősebb lenne az élmény, ahogy két ember egymás fölött és alatt kanyarog.

Nos, az Aquaparkról röviden ennyit. Mindenkinek ajánlom a kipróbálását. Egész napos belépő tehát 2000 Ft, de mivel a strand területén belül, annak kiegészítő szolgáltatásaként üzemel, kell egy strandbelépő is, ami 950 Ft jelenleg, viszont ezért cserébe páratlan élményben lehet részünk.

---
A fotók különböző, Hajdúszoboszlóval foglalkozó portálról származnak.

Hogyan készül?

Lelkesen figyelem a Discovery Channel "Hogyan készül?" című sorozatát, melyből hihetetlen dolgok derülnek ki. A műsor 5 percben megpróbálja bemutatni egy-egy termék elkészültét a nyersanyagtól a kész termék csomagolásáig. Teljes mértékben megdöbbent, hogy egy-egy mindennapos dolog (pl. a műanyag tasak, a télikabát vagy az újság) legyártása mennyi vesződséggel jár, még akkor is, ha a folyamat nagy része gépesítve van. Mindamellett legjobban az lep meg, hogy olyan folyamatokat képesek az emberek gépesíteni, amire ötletem nem lenne, hogy hogyan is kellene megoldani. Pl. a múltkori műsorban egy elektromos fűtőtest burkolatát hajlították meg egészen odaáig, hogy csak bele kellett szerelni az elektronikát: a több tíz méter hosszú gép elején adagolták a gépnek az acéllemezt, a végén pedig készre hajlítva, lefestve, megszáradva jöttek elő a burkolatok. Jól láthatóan nem túlzottan frissek ezek a kisfilmek, és mégis, ha belegondolok, hogy az elmúlt időszakban mindez csak profibb, kiforrottabb lett, hát teljesen elborzadok a technika ilyen szintű fejlődésén. (Igazából, mint informatikus mérnöknek, nem szabadna, hogy mindez meglepő legyen, de amikor látom, hogy a számítógépes vezérlés mennyire mindenre alkalmazható, kissé megütközöm magam is.) Az emberek nagy része el sem gondolkodik azon, hogy amit a lábán visel, hány és hány ember munkája, vagy a boltban vásárolt krumpliból hogy lesz minden egyes csomag pontosan, szinte grammra öt kilós. ;-) Meg még egy csomó dolog van, amin ugyanígy érdemes töprengeni. (Soha nem tudtam hogyan készül pl. a leveles tészta, vagy hogyan lesznek csíkok a fogkrémben. Most már tudom.)

Szuper a sorozat. Link a weboldalára:

• Hogyan készül?

---
Illusztráció: www.bonex.hu

Emil és a fax

A következő monológ a postán hangzott el egy ötvenes éveiben járó, láthatóan vállalkozó úriember szájából, akinek minden szavát szinte itta az ablak mögött ülő postáskisasszony, s láthatólag egyet is értett az úriemberrel.

- Aszongya nekem ímélezzek, meg emilezzek? Nehogy már onnan szedegessem meg aztán nyomtatgassam. Küldje faxon, az a biztos! Az ímél vagy átjön a rendszeren vagy bentragad, de a fax az mindig odaér, oszt' mán mingyán papíron van. Az a jó!

Ide jutottunk, Neumann után több mint 50 évvel.

Memóriazavar

A kisvárosi számítástechnikai üzletek eddig mindig csak rémálmaimban jöttek elő, ma azonban mégiscsak úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom velük. Fogjuk fel tesztként. Memóriát szerettem volna vásárolni, számítógépem kapacitásait bővítendő.

Az első üzlet 10 óra helyett már negyed 11-kor ki is nyitott; unott képű, huszas éveiben járó eladó srác vágódott be a vevők előtt az egyébként igen szép belső térrel rendelkező boltba. Kérdésemre, hogy kaphatnék-e memóriát "hű" meg "há" volt a válasz, és az ebben a környezetben megszokott "jövő hétre tudok hozni" lett a vége. Gondoltam naivan, nem kell, hogy itt megálljak, hiszen számos üzlet vár még engem tárt karokkal, így ott hagytam őket, és a jövő heti szállításról is lemondtam.

Második üzlet: sajnos nincs. "Ma már az összeset eladtam", jött a válasz, egy órával a nyitás után. A polcon található 3-4 elárvult, és persze teljességgel különböző memóriamodult látva elhittem, és mentem - meg kell mondjam, nagy reményekkel - a következő üzlethelyiségbe. Az utolsóba.

A kínálat itt sem volt meggyőző: a hatalmas polc 2/3 részét HP festékpatronok foglalták el. Memória is volt, mondhatni özön, csak éppen olyan nem, amire nekem szükségem volt. Így innen is üres kézzel távoztam.

Végkövetkeztetés: semmi nem változott, rémálmaim pedig megalapozottak voltak.