Nyári szünet

– Hogy telik a nyári szünet? – kérdezte tőlem egy tanítványom, amikor péntek este, a karcagi birkafőző fesztivál első napjának estéjén találkoztunk. Elgondolkodtam, hogy hogyan is telik, majd rá kellett jönnöm: nekem még el sem kezdődött.

Amíg nem voltam tanár én is abban a hitben éltem, hogy a tanárok tulajdonképpen az utolsó tanítási naptól a szeptemberi első bevetésig korlátlan szabadságnak örvendenek, amit semmiféle mellékes tevékenység nem szakít meg. Amikor tanár lettem, az első két évben még nem is sejtettem, hogy ez mennyire nincs így. Később, ahogy egyre inkább részese lettem az iskola életének, rá kellett jönnöm, hogy ebből a szabadságból jócskán lefaragnak különböző események, amelyeket ezen blog hasábjain már többször részleteztem. Én most ott tartok, hogy ha minden igaz, akkor jövő héten szerdán, tehát július hónap első napján lesz az első, teljesen szabad napom. (Hozzáteszem: a tanítás június 12-én ért véget.)

A szabadság ilyetén formán való elosztása csak nyáron előnyös. Bárkire rájöhet az inger, hogy egy hét szabadságot szeretne kivenni, mert pihenni, ügyintézni, vagy utazni szeretne. Nálunk ilyet csak tiszteletkörök után lehet megtenni, és akkor sem szerencsés csak úgy lelépni egy hétre az oktatás kellős közepén. (Tehát, ha egyszerűsíteni szeretnék: tanév közben csak nagyon nyomós indokkal lehet távol maradni egy hetet a munkahelytől.)

Érdemes megemlíteni, hogy egy felsőfokú végzettséggel rendelkező köztisztviselő, aki pl. főtanácsos, évi 25+9=34 nap szabadsággal rendelkezik. Ha azt nézzük, hogy én tanárként július és augusztus hónapokban örülhetek a szabadságnak, az erre az évre vetítve pontosan 43 munkanap, és ebből még lejön az alakuló és nyitó értekezlet napja, az évnyitó stb., szóval nem sokkal több ez, mint más beosztásban dolgozó értelmiségieké.

Ezen bejegyzésemmel nem panaszkodni, csupán kételyeket eloszlatni szerettem volna.

Érettségi- és fotóidőszak

Jaj, borzasztó ez a hét, na.

Ma az érettségi zajlik. Mint ahogy tegnap, és ahogyan holnap is fog. Hogy mi is történik, arról már írtam itt is, meg itt is, sőt: három részes sorozatban emlékeztem meg róla két éve, ami itt indult. Nem történik ma sem másképpen a dolog. A feleleteket hallgatni egész érdekes, csak napi 10 órában kissé unalmas, főleg, amikor ismétlődnek a tételek. Ilyenkor mindig annyit tanulok pl. a dualizmusról, mint talán középiskolás éveim alatt összesen nem, de mivel nem nagyon rajongok a témáért, hamar elfelejtem a dolgokat.

Ne is beszéljünk most a munkáról.

Ingyenreklám rovatunkban említeném meg, hogy kedves cimborám, MiZY megvásárolt egy olyan digitális fényképezőgépet, amiről én tavaly februárban álmodoztam már egyet. Ennek örömére el is indította saját Flickr photostream-jét: remélhetőleg szép számmal kerülnek fel képek a galériába. Látogassátok ti is!

Ma ennyi voltam, holnap valami egészen más jön.

Motivációs beszélgetés

Esőáztatta utakat hagytunk magunk mögött, ahogy a vonat mohón robogott előre az először csak szemerkélő, majd később egyre intenzívebben hulló esőcseppek között. Sártól ragadó utcákat, elázott hajú embereket láttunk az ablakból, és ezek egyáltalán nem erősítettek meg engem abban, hogy nekem ma Pest hírös városába kellene mennem és motivációs beszélgetést kellene folytatnom leendő főiskolám nagyjaival. A vonat azonban könyörtelenül haladt előre, én pedig hatvanhétszer elmondtam magamban, hogy úristen, úristen. Nem mintha ettől bármi is könnyebb lett volna, sőt. Be kell vallani, hogy eléggé majréztam – csak azt tudnám, hogy minek. A dumám lehengerlő, megjelenésem pedig plusz 4 pontot jelentett volna bármelyik felvételin. Az meg, hogy ilyen ramaty időben képes voltam bejönni, már automatikus felvételt is jelenthetne a képzésre.

Összegyűltünk ott egy kiadós kocsmai verekedéshez való számban. Vártuk, hogy valami majdcsak lesz. Közben mindenki kérdezgette, hogy oszt akkor itt most itt lesz ez, e? Hogy a hangulat fokozódjék, leszakadt az ég, eső formájában. Telt-múlt az idő, várakoztunk a folyosón, aztán egyszer csak nyílt az ajtó és bemehetett, aki gondolta. Én gondoltam, de nem én voltam a leggyorsabb, így egy negyed órát várhattam, mire újra nyílt az ajtó.

Menne befele a gyerek a mappájával,
de beelőzi az ellen

A várakozás alatt volt időm átgondolni, miről is fogok majd beszélni. A motivációs beszélgetésről az idevágó forrásban azt olvastam, hogy ki kell majd fejtenem a mérnöktanári tanulmányok felé orientáló indítékaimat, valamint meg kell fogalmazzam azokat a célokat és értékeket, melyeket pedagógusként követendőnek tartok. A beszélgetés ugyanakkor alkalmat teremt szakmai tapasztalataim bemutatására és kitérhet a magyar oktatási rendszer működésével, problémáival kapcsolatos tájékozottságomra is. Ez a valóságban a következőt jelentette: elsőként el kellett mondanom, ki is vagyok és miért is jöttem. Egy perc alatt elmondtam, aztán mosolyogtunk kicsit, majd kérdeztek ott tőlem ezt-azt, én meg válaszolgattam. Ez addig volt érdekes, amíg a "költségtérítéses" szót ki nem ejtettem a számon. Felcsillanó szemmel jegyezték ezt le, valamint mellé azt, hogy pedagógiai motivációm igen magas fokú, majd hamarosan már nemhivatalosan, viszont ennek ellenére széles mosollyal köszöntöttek a leendő hallgatók között. Éppen csak egy sört nem ittunk.

Még mielőtt ma sikeresnek érezhettem volna magam, hazafelé úgy eláztunk az én egyetlenemmel, hogy csavarni lehetett a vizet a gyönyörű őzbőr ancúgomból. Ennek ellenére azt hiszem, pozitív mérleggel zárhatom a mai napot. Várom a felvételi procedúra eredményét.

Kilátás a vonat ablakából - remek az idő!

Miért malac a persely?

Elgondolkodtatok már rajta, hogy miért éppen malac-alakú egy persely? Mi köze van a malacoknak a megtakarításhoz? Miért nem kutyát formáznak ezek az edények, ami legalább elássa a csontokat a földbe? Vagy lehetne hörcsög, aki állandóan gyűjtöget... de nem. A persely az malac alakú. De miért?

Egy megközelítés szerint az egész egy nyelvi félreértésen alapul. Valamikor nagyon régen, a 15. század környékén az ó-angol nyelvezetben volt egy szó, a pygg, ami egy narancsszínű agyagfajta megnevezésére szolgált. (Ez rendkívül hasonlít a mai angol nyelv pig szavára, ami malacot jelent.) Az emberek akkoriban a mindennapi használati tárgyaikat ebből az anyagból készítették. A háziasszonyok megtakarított pénzüket is a pygg-ből készült edényekben tárolták. Az idő előrehaladtával, ahogy a mindennapi használati tárgyak már egyre jobb minőségű anyagokból készültek, az emberek nagy része elfeledte, hogy a pygg eredetileg mire is utalt. A 19. században különböző hagyományőrzési célokkal az angol fazekasokat többen is megkérték, hogy gyártsanak pyggy bank-eket, amiben a megtakarított pénzt lehet tárolni. Mivel a fazekasok vajmi keveset sejtettek a múltban lezajló nyelvi változásokról, ők a pyggy bank-et piggy bank-nek, vagyis nem agyagperselynek, hanem malacperselynek értették, és meg is formáztak egy ilyen malac formájú edényzetet, a hátán egy érmék bedobálására szolgáló nyílással. Ezek természetesen egy pillanat alatt népszerűvé váltak, és innentől kezdve nem volt megállás: a leginkább keresett perselyformák azóta is malac-alakúak.

Az eredeti perselymalac hasán nem volt az érmék kiszedegetésére alkalmas lyuk: ha hozzá szerettünk volna jutni a malacban tárolt pénzhez, össze kellett törni az eszközt. Persze minél édesebbre és aranyosabbra sikerült formázni egy malacot, annál nehezebben vette rá magát az ember gyereke, hogy összetörje a szeretett jószágot, így a pénz rendkívül sokáig biztonságban volt.

Fürödni tilos...

... persze kivételek mindig vannak.

Hullámvölgy

Annyi, de annyi gondolat kavarog most a fejemben…

Egyrészt itt van ez a születésnap. Hogy melyik? Természetesen ezen blog harmadik születésnapja. A mindennapos hajtásban teljesen elfeledkeztem róla. Ma reggel, ébredéskor jutott eszembe valami kósza gondolat, hogy nem mostanában van? És hát de, mostanában volt, időközben túl is haladtunk rajta. Nem is baj egyébként, hogy nem jutott eszembe, most úgysem volt kedvem hosszas múltidéző visszatekintésekbe bocsátkozni.

Aztán itt van ez az egész hónap. Már nagyon tartottam tőle, nem vártam, hogy megérkezzen a június. Most, hogy a sűrűjében vagyok, nem is érzem valami jól magam. Annyi minden van még előttem, és ezek mázsás súllyal nyomják a lelki világomat. Jobb és rosszabb napok váltogatják egymást. Valahogy úgy érzem, minden összejön... csak éppen nem úgy, ahogy szeretném.

A völgyből való kilábalásig kicsit negatív leszek, utána azonban – mint a Terminátor – visszatérek.

Elkezdődött a szünet (?)

Jaj, nekem. Elnézést mán a hosszú szüneté'.

Túl vagyok az éves napló, bizonyítvány- és törzskönyvbejegyzések megtételén, valamint az adminisztrációs rendszerbe való berögzítésen. 33 bizonyítvány, 33 törzskönyvoldal, 33 ember összes tantárgyból elért összes jegye és összes mulasztott igazolt és igazolatlan hiányzása, négy helyre beírva. Több pofonnal tudnám illetni azt, aki kitalálta, hogy betűvel kell az érdemjegyeket beírni. Persze értem én, hogy az 1-es számjegy nagyon könnyen átírható a későbbi boldogulást nagyban megkönnyítő 4-esre, de könyörgöm, akkor is! Még jó, hogy a – már szerencsére itthon, webről is elérhető – iskolaadminisztrációs rendszerbe nem betűvel kellett bevezetni az érdemjegyeket.

Agyilag teljesen zsibbadt vagyok. Tegnap este az éves óraszámok és érdemjegyek dzsungelében beállt a teljes katatónia nálam, alig tudtam kiheverni reggelre. Hogy kissé felpörgessem az agyi aktivitást, éjjel (mikor máskor?) hozzáfogtam Stephen King Tortúra című regényét olvasni, ami hirtelen olyan érdekesnek bizonyult, hogy berántottam belőle 120 oldalt. Ma pedig a maradék 320-at. Igazán izgalmas történet, ajánlom mindenkinek. Jól esett ez így egyszerre.

De most megint halálzsibbadt vagyok. Pedig nyáriszünet lenne, vagy miszösz.

A szüret elmarad

Ma lett volna a napja a Nagy Cseresznyeszüretnek. Egész délelőtt azon drukkoltam, hogy délutánra csendesedjen a szél: úgy talán nem fújna el engem a nagy nehezen megszerzett létrával együtt, és talán sikerül az udvarunkon lévő hatalmas cseresznyefa termését leszedni. Az egész művelet előtt – tanulva mások hibájából – mintát vettünk a termésből. A minta pedig azt mutatta, hogy nem érdemes hozzáfogni a munkához: 10 cseresznyéből hétnek már volt gazdája, aki szépen akkurátusan fogyasztotta a gyümölcsöt belülről.



A kis genyók nagyon jól érezték magukat: a cseresznye felnyitása után először megdermedtek, majd utána ide-oda kezdtek el mozogni. Láthatóan nem tetszett nekik az eddigi sötétségből a Nap fényére felébredni. Legkutyább abba belegondolni, hogy az elmúlt napokban úgy zabáltam az elérhető magasságban lévő cseresznyét a fáról, hogy még csak bele sem néztem. Ki tudja hány Dezsőt és Gertrúdot fogyasztottam el... :-)

Egy biztos: pár hónapig nem fogom kívánni a cseresznyét.

Újra Fábry

6-7 éve még éppen nagy tévénéző korszakomat éltem: nem mondom, hogy állandóan előtte ültem, de sok műsort megnéztem. Így pl. nagy Esti Showder Fábry Sándorral-rajongó voltam. Emlékszem, hogy annak idején Fábry a műsorban direkt szakított időt arra, hogy a nőkkel, illetve azok elsődleges nemi jegyeivel kapcsolatos élményeiről meséljen. Ebből mindig az következett, hogy elmesélte, külföldi útjain hogyan oldotta meg a vizelés/székelés problémakörét, majd következett a dizájn-center, ezt követően pedig jöttek a meghívott sztár(?)vendégek, akiket persze nem engedett kibeszélni, a legérdekesebb résznél beléjük fojtotta a szót, és soha nem hagyta volna ki, hogy valamelyiktől meg ne kérdezze: hülye vagy?

Teltek az évek és én többször is belefutottam abba, hogy megkérdezték tőlem: láttad tegnap este a Fábryt? Ú, öcsém, nagyon jó volt, annyit röhögtem... De én nem láttam előző este a Fábryt, így én nem röhögtem velük.

Tegnap este megnéztünk egy igen klassz filmet (Made in Hungária, nekem nagyon tetszett), majd utána, lapozgatva a TV-csatornák között, Fábryhoz vetődtünk. Ennyi év elteltével újra megnéztem egy műsorát. Fábry a tegnapi műsorban szakított időt arra, hogy a nőkkel, illetve azok elsődleges nemi jegyeivel kapcsolatos élményeiről meséljen. Ezt követően elmesélte, hogy külföldi útjain hogyan oldotta meg a vizelés/székelés problémakörét, majd következett a dizájn-center, ezután (és fél óra reklám+ajánló után) pedig érkeztek a meghívott sztárvendégek, akiket persze nem engedett kibeszélni, a legérdekesebb résznél beléjük fojtotta a szót, és nem hagyta ki, hogy valamelyiktől meg ne kérdezze: hülye vagy?

Semmi nem változott. Semmi.

Tényleg lehet egy műsor, ami hétről hétre ugyanazt nyújtja, ennyire sikeres?

Heti aktuális

Lassan kezd finisébe érkezni a heti megpróbáltatások sorozata. Teherautó-platónyi dokumentumot kell előállítanom és összegyűjtenem a héten, mint az érettségi jegyzőknek általában. Ráadásul osztályfőnöki teendőimet is el kell látnom, ami megint csak ötven-hatvan tonnányi papír átmozgatásával jár. Annyira jó vagyok a szeren egyébként: minden osztály le van zárva mindenből, és még csak szerda van. Jegyek a naplóban, korrektül beírva. Ha mindenki ennyire pedáns lenne, mint én, akkor egyrészt nem itt tartanánk, másrészt pedig tudnék tovább haladni az átlagok és egyebek kiszámítgatásával. De azt hiszem azt már megszokhattuk, hogy mindig minden az utolsó pillanatra van kész. Esetleg utána.

Ilyen szellemben javították meg a nemrég vásárolt forgószékemet is.

Történt ugyanis, hogy szegény elkezdett alattam instabillá válni, olyannyira, hogy már életveszélyes volt benne ülni. Gerince, bár gyönyörű íve volt, nem tette lehetővé a biztonságos üldögélést. Visszavittük hát az üzletbe, mivel még garanciás, és rögtön felállították a diagnózist: a gázrugó megadta magát. (Nem volt nehéz megállapítani: orrán-száján jött az olaj kifelé.) Azt hittem, hogy a következő kérdés az lesz, hogy ugye naponta 26 órát ül és állandóan ugrál benne?, de nem így történt. Persze, megjavítjuk, kábítottak. Első fázisban 3 hetet vártam arra, hogy megtudjam: fogalmuk sincs arról, hogy ez a garanciális javítások körébe tartozik-e, mivel a gázrugó romlott el, ami nem a szék része. (Wtf? Én hülye meg azt hittem.) Aztán vártam még cirka két hetet és telefonálgattam ötször azért, hogy közöljék: sajnos még nem érkezett meg az alkatrész, és sajnos semmit nem tudnak mondani. Köszönöm. Ma aztán csörgött a telefonom: garanciális cserében 1 darab gázrugó érkezett az üzletbe. Remek. Végül is egész gyorsan elröppent ez az öt hét, egy kölyökkutya felcseperedik ez idő alatt, de mondjuk addig sem koptattam a széket. Jelen pillanatban a szék kiszuperált felső részét Mackó sajátította ki magának.


Még mindig próbálkozom a Linux-szal is: a fenti képet is azalatt, az alapból kapott eszközök segítségével készítettem el. Igaz, hogy beleöltem fél órát, mire megtaláltam a megfelelő szoftvereket (Windows alatt meg 3 perc alatt megvan az egész), de csak kiizzadtam magamból. Megy itt minden egyébként, csak éppen semmi nem esik kézre, egy kicsit nehézkes a használata az egésznek. Mondjuk a GIMP használata közben Windows alatt is ezt éreztem. Szokni kell még a rendszert, de nem adom fel, próbálkozom vele amikor csak lehet.

Beérik a cserkó is hamarosan: ha minden igaz lesz létra hétvégére, a szüretről képes riporttal jelentkezünk. Addig is legyetek jók, az elkövetkezendő napok húzósak lesznek, ki tudja mikor írok legközelebb. Erőt ad, hogy már csak 1 nap okítás van hátra a suliból (nekem), utána azonban adminisztrálás orrvérzésig.

Megnyugvást, barátaim!

Megmondja a mackó 8.

Szépítsük otthonunkat!

Lassan egy év telt el azóta, hogy beköltöztünk jelenlegi lakásunkba, és amikor csak tehettük, apróságokat vásároltunk, amivel kicsit fel lehet dobni a lakás fehér falainak egyhangúságát, és valóban otthont lehet varázsolni a falak közé. Mai bejegyzésünkben lakásukat alakítgatóknak szeretnénk segíteni azzal, hogy jól megmondjuk hogyan lehet egy kicsit élhetőbbé tenni környezetünket (vagyis: hogyan csináltuk mi).

Virágok
A virágok nagyon jó hatással vannak az emberre: minden környezetben jól mutatnak, és ha igazán eltaláljuk a helyüket, némi kicsi gondoskodással (=öntözés kb. hetente) gyönyörűen dekorálnak. Egyes források szerint a levegőt is tisztítják, és kicsit közelebb hozzák a természetet. Minél több a virág, annál jobban fogjuk magunkat érezni. Ha a virágok nem maradnak meg, mert nem szeretik a helyüket, művirággal közelíthetünk az érzés felé.

A szekrény sarkain és a polcokon
jól mutat egy-egy virág

Harmónia
A szoba berendezési tárgyain lévő dekorációkat próbáljuk meg azok színeihez igazítani, így nem kapunk tirke-tarka káoszt, sokkal inkább egységes kompozíciót. A kevesebb néha több elv itt is érvényesül: sokkal mutatósabb egy áttekinthető, inkább kevesebb, de látványosabb dísztárgyat megmutató komód, mint egy giccsekkel roskadásig zsúfolt polc. A száraz virágok képesek megtörni a monotonitást: ha szeretjük, akkor alkalmazzuk őket ahol csak lehet.

Egységes színvilág, száraz virágokkal körítve

Saját készítésű dísztárgyak
Kis kézügyességgel és némi alapanyag felhasználásával magunk is készíthetünk dísztárgyakat. Itt például egy nagyon régi, nem szokványos formájú üvegbe különböző színű magvakat préselünk rétegezve, amit dugóval zárunk le, jó szorosan. Így az idő nem fog ki a dekoráción, a magvak nem kezdenek el romlani, vagy bogarasodni, ráadásul remek, a természetet idéző dísztárgyra tehetünk szert.

Magvak üvegben - nagyon egyszerűen elkészíthető

Fotókiállítás különdíjáért kapott emléktárgyunkból könnyedén fabrikálhatunk kulcstartót: így minden nap szem előtt tarthatjuk a díjat, nem fog a fiókban porosodni.


Hozzuk közelebb a tengert!
Pár formásabb, színes kővel díszíthetjük fürdőkádunk sarkát. A célnak persze legjobban a tenger által kimosott, ezáltal éles szegélyektől mentes kavicsok és nagyobb méretű kövek felelnek meg, amelyek változó méretben találhatóak meg a tengerparton. Ha arra járunk, érdemes gyűjteni: gondoljunk nyaralás közben is arra, hogy hűvös téli napokon egy forró fürdőt véve jó lesz felidézni a nyári emlékeket.

Egy szeletke tenger...
amikor víz éri őket, eredeti színükben tündökölnek!

A konyha
A konyhát rengeteg mindennel fel lehet dobni. Nekem mindig is vágyam volt a klasszikus, régi konyhákat idéző kép a konyha falára, ezt a legutóbbi túrkevei Juhászfesztiválon tudtuk végre-valahára megszerezni:

Vékony rönk és szalvéta alkalmazásával nyert kép

Alkalmazhatunk jópofa fogasokat is az edények és az edényfogók felfüggesztésére.


A hűtőről sem szabad megfeledkezni: hűtőmágnes-mániásoknak kész játszótér a hűtőszekrény ajtajának sima, fehér felülete. Szerencsére egyre több helyen kapható jó minőségű hűtőmágnes, amiből a kevesebb néha itt is több. Itt kifejezetten jól jön a friss színek sokasága, ami a fehérséget feloldva igazán otthonossá varázsolja a konyha eme szegletét.

A hűtőre bármi felkerülhet. Legjobb mágnes a jegyzetfüzetke,
ebbe mindig fel lehet írni, hogy éppen mi hiányzik a hűtőből.

Egyéb dekorációs ötleteket és képeket szívesen látunk a kommentek között.

Magic Puszta

Ma kezembe került egy képeslap, amin csikósok hergelték lovaikat tradicionális öltözékben. A képeslap bal felső sarkában fehér, stilizált betűkkel szerepelt a Magic Puszta Hungary felirat. A puszta... ilyen nagy élmény lenne egy külföldi turistának? Ahogy ott álltam és tanulmányoztam ezt a feltehetően nem túl nagy agymunkával kiötölt, ám bizonyára a helyszínen 500 forint környékén árusított kiadványt, az jutott eszembe, hogy a világ látványosságai (pl. Eiffel-torony, a Pisai ferde torony, az amerikai Szabadság-szobor, és még sorolhatnám) ugyanennyire elcséptelt témának számítanak annak, aki ott lakik a környékükön? Ugyanannyira hétköznapi, mint a Hortobágy pusztasága az Alföldhöz szokott embernek?

Amikor osztálykirándulni voltunk is azt figyeltem meg (Tokajban), hogy szinte nem is volt olyan ember, aki nem sebességváltós kerékpárral közlekedett. El nem tudom képzelni, hogy a ruszki biciklik idejében mi lehetett arrafelé, de hogy szakadtak a láncok és feszültek az izmok a lejtőkön felfelé, az biztos. Amire ki akarok lyukadni mindezzel: ott teljesen természetes, hogy le-fel megyünk az utcákon, míg nálunk meg az az egyértelmű, hogy a kilométer hosszú utca végén lévő ház – mivel mindig azt látjuk, ha bekanyarodunk az utcába – örökre beleég a tudatunkba.

Szavazzatok pajtások!

Twitterről, röviden

Olvasom az Endoril összesben, hogy a kolléga meghódította a Twittert, és saját csatornája is van immáron, ahol nyomon lehet követni azokat az eseményeket, amik vele történnek. Ebben a postban én azt kívánom feltárni, miért is nem vagyok a web eme gyöngyszemének lelkes rajongója.

A Twitter alapvetően egy miniblog. Sőt: mikro. Olyannyira mikro, hogy mindössze 140 karakteres üzeneteket tehetünk közzé az oldalon, akik pedig csatlakoznak hozzánk (illetve akiknek engedjük), azok elolvashatják ezeket az üzeneteket. A korlátozott hossz miatt nyilván nem hatalmas eszmefuttatásokra alkalmas a felület, inkább csak az éppen aktuális gondolataink, vagy cselekedeteink megosztására, ami meg – valljuk be őszintén – kit érdekel? Számomra az egésznek úgy lenne értelme, ha általam ismert emberek (barátok) osztanák meg a mindennapjaik történéseit, de egyrészt Endorillal együtt van belőlük egy darab, másrészt pedig félő, hogy így teljesen elhalna a személyes kommunikáció: én figyelném az ő twitjeit, ő az enyémet, és kész. (Efelé haladunk, jelzem.)

A sima blog ebből a szempontból teljesen más: ott egy témának kicsit utánajár az ember, kutat keveset, képekkel illusztrál, széppé tesz, mígnem egységes egésszé áll össze a megosztani kívánt blogposzt. Értem én, hogy nem kell túlzottan komolyan venni azt, ami a Twitteren megy, illetve azt hinni, hogy van valami az össze-vissza szövegelésen kívül, de akkor mire jó az egész? Szerintem a fent említett ismeretségi-körben-infót-terjesztésen kívül nem sok mindenre. El nem tudom képzelni, hogy valaki tök ismeretlen embereket összeszed, és figyeli, hogy éppen miről írnak: halál unalmas lehet. Ismert emberek publikus bejegyzéseit figyelni más, hiszen így a rajongók első kézből kaphatnak információt a rajongottról, ahogy egyébként Endoril is teszi.

Lehet, hogy már kiöregedtem és konzervatív vagyok a dolog mibenlétét illetően, de én biztosan nem fogom megosztani minden gondolatomat, és minden velem történő semmiséget másokkal. (Csak itt a blogon, és itt is csak néha.) Persze a Twittert nem csak erre használhatjuk, rengeteg mindenre alkalmas a platform, mégis azt hiszem, egy darabig még biztosan kihagyom az életemből.

Okítás: még 6 nap

Egy időben testvéreimmel sokat dolgoztunk egy adott helyen, szabad ég alatt. Este, miközben a lámpafénynél nyugovóra térni készültünk, bátyám eképpen imádkozott a Mindenhatóhoz:

Édes jó Istenem, add, hogy holnap reggelre leszakadjon az ég, és akkora eső legyen, hogy csak az maradjon meg, aki úszni tud!

Belegondolva abba, hogy holnap újra az ifjúság okításának ingoványába kell merülnöm, annak árnyékában, hogy már csak 6 nap (37 tanóra+osztályozó értekezlet) van hátra (számomra) ebből a tanévből, hirtelen én is imádkozhatnék a fent említett módon. Csak kicsit pórul járnék, mert bár kutyaúszásban igen jó vagyok, a többi úszásnemet nem művelem olyan kiemelkedő szinten, hogy – mint egy régebbi cikkemben írtam – szobrot állítsanak nekem, mint a nemzet úszó büszkeségének. Olyannyira sokkolóan hat ez a maradék pár nap rám, hogy már blogot is csak ceruzát rágva tudok írni, és türelmetlen is vagyok, érzem.

Így rágom a lakkréteget lefelé, ész nélkül

Sürgetném a napokat, pedig ebben a hónapban még annyi minden hihetetlen dolgot kell véghez vinnem. Egyrészt be kell írnom megint egy halom bizonyítványt, mint tavaly, aztán el kell mennem a leendő főiskolámba motivációs beszélgetésre, ami remélhetőleg csak azért fog idegesíteni, mert azért a 10-15 percért fel kell utaznom Pestre. Aztán lesz egy érettségi, és jegyzősködhetek egyet, meg adalékként műszakis lesz az öreg Japán is, jajistenem, bele sem merek gondolni, hogy esetleg valamit venni kell hozzá... Az, hogy olajat kellene benne cserélni, bizonyos, de az mégsem olyan költséges, mint mondjuk egy új váltó.

Szóval összejön most nekem csőstül, hamarosan, pajtások!

Ráadásul, amikor a kedvesem telefonnal lefényképezett (ld. a fenti lakkrágó illusztrációt), gondoltam, hogy jól megnézem, mit kezd a Linux a rá csatlakoztatott telefonnal, és sátáni kacajjal közöltem vele, hogy háhááá, most pedig lehet, hogy elfakkolom a telefonodat! Hűvös nyugalommal fogadta ő ezt, én pedig csak akkor lepődtem meg, amikor a képeket elkezdte letölteni a gép... olyan ismerősek voltak... és viszonylag gyorsan rá is jöttem éles eszemmel, hogy az én életem párja az én telefonommal fényképezett le engem, amint szerkesztem ezt a cikket.

Megnyugvást, barátaim!