Szekrények a falra

Soha életemben nem volt érzékem az olyan dolgokhoz, amikhez mérőszalag, fúrógép és csavarhúzó kell, azokhoz meg főleg nem, amihez ez a három egyszerre szükségeltetik. Tegnap mégis bele kellett vetnem magam a sűrűjébe, mivel – hogy háztartásunk fényét emeljük némiképp – megérkeztek azok a falra szerelhető szekrények, amelyeket a helyi asztalosipartól rendeltünk. A kiszállított bútordarabok igazán szemet gyönyörködtetőek voltak, ugyanakkor nagyok és nehezek is. Már akkor erősen gondolkodtam azon, hogy hogy fognak ezek a falra kerülni, amikor még csak a kapun hoztuk befelé őket.

Férfiembert redőny vagy bazi nagy szekrényeknek a falra helyezése el nem tántoríthat, így én is büszkén hangoztattam, hogy képes vagyok erre. "Mit nekem? Semeddig sem tart feldobni a falra ezt a pár apró bútordarabot. Micsoda? 30 kiló? Ugyan már, inkább mint egy pehely, meg sem kottyan nekem." A dolog aztán mégis úgy alakult, hogy 5 órán keresztül fúrtuk-faragtuk a lakás falait, a szomszédok biztosan tapsikoltak örömükben, amikor az ütvefúró lágyan zengő hangja még fél tízkor is vidáman fel-felcsendült a birodalmunk felől. Hiába no, kemény volt a fal.

A munka egy lázasan végzett pontján (amikor éppen egy hokedlin egyensúlyozva bazi magasra akartam felhelyezni egy semmi fogással nem rendelkező böhöm konyhaszekrényt, s mindehhez hosszasan fújtattam már) életem párja feltette a kérdést, amit nőnek soha nem szabad férfiembertől kérdezni:

– Ne hívjam át aput? Ő fel tudja tenni!

Bizony, kemény szavak ezek, melyek sárba tiporják a férfiembert egy másodperc alatt. Bár hozzá kell tenni, hogy ennek hatására olyan testi erő lett úrrá rajtam, hogy szinte azonnal feltettem a szekrényt a falra. :) Nem mintha apósommal bármi bajom is lenne, de elég, ha akkor röhög rajtam, amikor ezeket a sorokat olvassa, nem pedig ott a konyhában.

Az esténk tehát ennek fényében telt. 8 óra után már úgy mozogtunk, mint egy nyugdíjas klub viseltesebb lakói, és körülbelül úgy is reagáltunk mindenre, viszont a végeredmény kárpótol bennünket mindenért. Megújult a konyhánk és a nappali szobánk (=blog szerkesztőség) is gazdagodott egy fali szekrénnyel, szóval nem lehet okunk panaszra.

Szerkesztőségünk megújult arculata
az újonnan beszerzett fali polccal

Redőny error

Az úgy volt, hogy bizony nem jött fel a redőny, csak hirtelen lezuttyant, aztán annyi volt. Egyből izgalomba jöttünk, hogy akkor most már örök sötétség honol a szobában, de természetesen nem hívunk szakembert egy ilyen nüansznyi problémához, hiszen Zoltán mindenhez ért. Természetesen a redőnyszerelés is a kisujjamban van, mint a betonjárda-építés, vagy éppen a hátsó csalitos megritkítása. Nem is teketóriáztam sokat, hirtelenjében egy csavarhúzót ragadva fogtam hozzá a probléma gyökerének feltárásához.

Az ablakot kinyitva világossá vált, hogy bizony a redőny már egy ideje úgy funkcionál, hogy a felhúzásra szolgáló zsinór rá van tekeredve a redőnyt tartó hengerre, nem pedig a mellette lévő keréken fut, ahol egyébként kellene. Semmi probléma, semmi gond: fel vagyok készülve a probléma elhárítására. Fél órába került, amíg elveszítettem az önuralmam és hörögve próbáltam meg kirángatni a zsinórt a helyéről. Gubanc mindenfelé, mondtam is neki puritánul: rohaggyámeg. Aki éppen az ablak előtt sétált el, nem tudta mire vélni a dolgot. Mivel nem sikerült elhárítani a problémát, ezért azt jegeltük, majd később visszatérünk reá.

Ma reggel, amikor félálomban az ablakot néztem, úgy éreztem mindent tudok: bizony széjjel kell szedni az automatát, ami visszahúzza a redőny zsinórját, abból ki kell kanócolni a zsinórt, aztán ha már van egy vég, amit ide-oda lehet teszegetni, akkor a probléma elhárítható. Így is lett. Leszereltem minden kis pillenpüttyöt és cullangot a redőnyhúzó zsinórról, és annak végét balgán behúztam a redőny belső részére. Megnéztem a duplaredőny másik részén, hogy hogy logikázták azt bele annak idején a szakemberek. Semmi probléma, semmi gond, úgy én is vissza tudtam tenni. Összeraktam mindent, cullangok és pillenpüttyök vissza a zsinórra, zsinór az automatába, elégedett voltam, hogy a probléma elhárult, redőnyhúzás próba, egy-kettő, és a redőnyt csak félig lehet felhúzni.

Ekkor, csak úgy a magam csendességében, elátkoztam mindenkit, aki redőnnyel foglalkozik, majd újra szétszedtem az egész miskulanciát, leszereltem minden kis pillenpüttyöt és cullangot a redőnyhúzó zsinórról, és hozzáfogtam tekergetni a madzagot felfelé arra a rohadt kerékre. Rohaggyonmeg, gondoltam. Nem egyszerű munka ám ezt egy olyan helyen csinálni, ahová az embernek csak a fél kezének a fele fér be. Amikor ez is megvolt, már volt annyi eszem, hogy a redőny felhúzását kipróbáltam, mielőtt minden kis cullangot és pillenpüttyöt visszatettem a redőnyhúzó zsinórra. Megcsavarodott a zsinór. Nem voltam nyugodt itt már, de meglepően könnyen tudtam a problémát orvosolni. Már csak az maradt hátra, hogy az automatába beletegyem a zsinór végét, de az, küzdelmünknek egy sarkalatos pillanatában egy halk, ám annál idegtépőbb kattanással eltörött azon a ponton, ahol nagyon nem kellett volna eltörnie, és ezzel kilehelte lelkét. Letette a lantot, mondhatni, mint redőnyzsinórhúzó automatika.

Hát itt már nem volt mese, fel kellett hívnom a redőnyöst, hogy szorult helyzetemben támogatást nyújtson. Nem tártam fel előtte úgy telefonon, hogy már egy napja ezt szerelem, csak az utolsó lépésben bekövetkezett szerencsétlenséget vázoltam fel neki, hogy érezze: komoly szakember vagyok én. Miután egyeztettük, hogy ő tulajdonképpen a városnak pontosan a másik végén üzemel, mint ahol én lakom, elindultam, hogy felkeressem. Soha nem jártam az északi ipartelepen, hát most sétakocsikázhattam egyet arrafelé. Egy ilyen nyomoronc redőnyhúzó automatika 1200 forintot kóstál (egy műanyag bizbasz némi fém sistirivel), a telephelyen azonban valahogy senkinek nem volt annyi pénze, hogy a remegő kezem által nyújtott bankjegyből vissza tudjon adni. Ekkor már igencsak nem állt volna meg a előttem az, aki a négybetűs "roló" szó betűit variálja, de azért szépen visszaautóztam a városba, pontosan annyi készpénzt vettem magamhoz, amennyi szükséges, újra kikocogtam az üzembe, megvásároltam ezt az automata rontást, a sátán árucikkét, majd itthon szépen, miután megebédeltem, felszereltem az ablakra.

Eképpen már élvezhetjük a redőnyhúzás hovatovábbját, minden reggel, s minden este. Sőt napközben is, ha kedvünk tartja.

Gizel nénéd és a külföldiek

Mëgmondom én tënekëd, én magam nem vóttam még sosë a határon kívűrű. Ëccër asziszem annak idejibe, amikor még jány vóttam, ëggy-két métërre mëgloptuk Cseszkóba a ződhatáron, de hát ott tán még a levëgő is más vótt. Rëttenet féttünk, hogy lëlűnek, oszt’ gyöttünk is visszafele. Kűfődivel viszont vót dógom, éppen eléggel. Sëmmi bajom nem vóna velük, ha úgy beszénének, hogy mëgércsem, amit mondanak. Nem tudom, hogy tuggyák ezëk elviselnyi, hogy álandóan csak mutogatnak egész élettyükbe, mëg hozzá nagy svéhunggal bólogatnak, mëg vihorognak merejű, mint akik tán nem is százassak.

Emlékszëk, amikor az oroszok itt vóttak, sokszor mëllátogattak bennünket. Këllëtt nekik mindég valami, űk meg hoztak mindënféle bolhapiacos szarokat nekünk, a’ssë tuttuk hova hánnyuk a vége fele. Azé’ mikor pufajkát mëg illyen meleg holmikat hoztak, azt nem hánytuk el. Nem illyen gyëngehámos telek vóttak, mint mostanába. Úgya! Apám úgy dobátta a havat álandóan, mintha kéne, mintha fizetnének neki érte. A legtöbben ki nem áhatták az oroszokat, majd’ felőtötték a szëmükkel űköt, ha lëgyöttek a tanyára. Kijabátak nekik oroszú, én assë értëttem, hogy mit ordítnak, de mindég csak úgy, hogy në is lássák ki ordít. Durák, mëg illyesmit. Én ollyankor mindég bebúttam, monta apám, hogy mënnyek a fészërbe, mindég, mikor gyöttek. Nem tudom mé dugdosott éngëmet, mikor álandóan azt rakta, hogy millyen szép jány vagyok. Mindëggy.

Ëccër azé nem bírtam ki, oszt’ addig ficëgtem a fészerbe, hogy lássak is ëggyet belűlök közelrű, míg a ruszki neszt fogott, oszt’ törtetëtt befele. Heee, kinyitta az ajtót, oszt’ ahogy láttam az ellenfénybe, akkora embër vótt az, hogy kéccër këllëtt mëffognyi, hogy ëccër hozzányújjon az embër. Életëmbe nem láttam még ekkora terjedelmet, azóta së, úllëhet, pegyig igen sok dógot hozott mán felém az élet. Na, az vótt a lényeg, utólag mán tudom, hogy sëtyít áncúgba vóttam, oszt’ nem látott mëg az orosz. Apám csak rakta, hogy patkány az, táváris, inkább borovicska, győjjön, adok én. Na, az orosznak së këllëtt több.

Apám mindég azt a nótát rakta, ami úgy indútt, hogy „Összeűttek pusmogni a cigáááá-nyok”. Na, az oroszoknak ez piszkosú teccëtt, ëccër azt akarták, hogy taníccsa mëg nekik. Tél vót, hideg vótt, én mëg ott vóttam fészërbe. Ezëkën pufajka, rajtam mëg a lënge. Apám adott nekik bort, ű maga is beszëdëgetëtt belüle, oszt’ hozzáfogtak nótát tanúni. Másfél óra is eltelt tán, mire anyám kigyött, hogy mi ez a tivornyázás, oszt’ elzavarta a ruszkikat a borukkal ëgyütt. Apámra fërtelmesen ráripakodott, hogy a jány mëg a fészërbe mëffagyott azóta? Të mëg nótázol a ruszkikkal? Apámnak së këllëtt több: úgy ahogy vótt, félkerékën gyött befele értem, mikor már nem láccottak a ruszkik. Duhajmód közlekëdëtt, esëtt is akkorát a fészërajtóba, mint a bëtyárhétszencség. Aszittem mindëne összetört néki. Egész este ott rítt nekëm, mikor má’ anyám bëcsavart a meleg rongyba, hogy nëharaguggyá kicsijányom. Akkor mán igën bë vótt karmolva űnaccsága, de jó esëtt, hogy rakta. Anyám kikűtte ëggy idő után havat lapátolni, hogy haggyon engëm alunnyi mán.

De most hogy így gondolkodok, ë, eszëmbe jut, hogy dógoztam ëgy nyarat ëgy minekhíjjákba, no... üdűlőbe. He, oda mëg mindënféle népek jártak. Cseszkóbú gyöttek legtöbben, mëg némëtëk, illyenëk. Azok között oszt ollyan barnák-feketék is vóttak, akkar az éccaka hódvilág nékű, de azokho’ nem mertem szóni, mer’ mindég aszittem az ördög bútt tán beléjëk. Takarítottam én ezëkre, szëttem utánnok a szalámihéjjat – ollyan szalámlikat húztak elejbe, hogy életëmbe së láttam még akkoriba, haatalmasak vóttak, mëg rëttenet jó illattyok vótt nékik. Különfélëztek, persze, nem ëtték a magyar tájjellegűt. Mán akkor bijozőccségët faltak, mikor mink még a rendëshë së juttunk hozzá, de mitű vótt az bijo? Éccaka permetëzték, oszt’ annyi. Na, mindënesetre a szalámihéjjakat bëaggattam az alvós fakkomba, oszt’ ottan szagolgattam éccakánkint.

Na ezëk között a furcsa népek között vótt ëggy hatalmas embër, szőke vót, mëg vagy kétszáz kilo. Csalággyával gyött, de láttam, hogy igëncsak szëmet vetëtt rám, mer’ nem vóttam én mindég illyen csoffadt mint manapság, ugyë. Ëccër összehúzott az üdűllő környékkin mindënféle garnácsot énnekëm, mëg monta álandóan, hogy dubisz sőn, mëg iklíbetik, illyenëket, heee. De én nemértëttem. Értëtte a felesége anná jobban, biztosan, mer’ párszor úgy mëgpakolta, hogy csak lestük, mink, lyányok, hogy az asszony veri az embërt. De hát érdemre a máriást. A sánta Boró dógozott mellettem, ű monta, hogyha illyet csinána az urával, ű, mint asszo’, kiváltképpen nyilvános helyën, hát lëhet az estét së érné mëg életbe maradva, nemhogy a rëggelt. Këgyetlenű verte az ura a Borót, igyebkint, álandóan be vótt dagadva neki mindég mindëne. Valószínű azé’ vót sánta is, mer’ bëacsított a kedves fírjura űnéki ëggy ízbe, oszt’ jobban mëg tanátta kenni. Ríszëgës is vótt, meghótt mán. Boró. Az ura még mëgvan, szoktam látnyi buddognyi, ëgye el a zíz.

Na, de hogy a bëngáli nímetre visszakanyaroggyak fondorlattal, elmondom, hogy annak ellenire, hogy tëtte a szépet, ëggy dógot nem szerettem benne. Aztat, hogy pont abba a faházba vóttak elszállásolva, amibe bë vót gyugúva az angolvéce. De ez mëg, hát mondom, hatalmas embër vótt, ollyan ganajat hagyott maga után, akkar a dömpërbelső. Azé gondolom, hogy ű vótt, mer a feleségibűl ekkora nem gyöhetëtt ki. Na azt oszt’ lëhetëtt vakarni kifele fërtály órán kërësztűl. Jaj de utáttam, fëlfordúttam álandó jelleggel. Ëccër kileste, hogy ott vagyok, oszt’ éppen a vécejit tisztítom néki. Láttam, hogy këgyetlenű elpirútt, el is tűntek azelőtt, kocsistú-családostú, hogy fëlnézhettem vóna a porcëlánbúl.

Így jártam én a kűfődiekkel, lelkëm. Nem ëggy nagy valami, ha mondom, nëhogy aszidd mán. Csak mutogatni tunnak, mëg hablatyóni, mëg nagyokat mondani. De hát messzirű gyött embër azt mond, amit akar, ha mëg nem ércsük úccse, akkor mëg tejjesen mindëggy.

Csókollak bennetëket, në higgyetëk sënkinek së,

Gizël

Fogalmazzunk egyszerűen! 11

Sorozatunk újabb epizódjában feltárjuk a magyar nyelv rejtelmeit, a ragozások és nyelvi fordulatok széles spektrumát fogjuk át, miközben kiröhöghetjük beszélni nem, vagy csak alig tudó embertársainkat.

• 22 óra 54 perckor: "Basszus, mindjárt dél van."
  Valóban, már csak kevesebb, mint 14 óra van hátra.
  
  
• Több van benne kisebb, mint kevesebb, de nagyobb.
  Egy malac analizálása a fialás előtti hastapogatást követően.
  
  
• Nagy fehér kopaszszőrű kutya.
  Ha éjszaka ilyennek látszik, milyen lehet nappal?!
  
  
• A kávéba egy kanál cukor kell lelapítva.
  Nem! Nem csapott kanál! Lapítsa le! Préselje bele!
  
  
• Ezt a levest nem szedem át, mert annyira nem sok, de annyira meg sok.
  Azt mondjad, hogy akkor most marad az eredeti lábasban, vagy átkerül egy másikba?
  
  
• Tejbe mártogatott kakaót akarok inni.
  A gasztronómia új csodája.
  
  
• Kevesebben dolgoznak, mint akik dolgoznak.
  Ebből írjál fel egyenletet.
  
  
• Nálunk olyan a biztonsági őr, mint a mikulás: őszhajú a szakálla.
  A külön életet élő arcszőrzet drámai megnyilvánulása.
  
  
• Nem jön ki, de bent marad.
  Ok-okozati összefüggés.
  
  
• Nagy betegsége volt, mert ha két nap múlva jön, akkor már nem jön.
  Hát, nem egy sima nátha, az tisztán látszik.
  
  
• - Van valami macskalány nálatok?
  - Nem, ott van a lánymacska.
  Ja, azt hittem macskalány.
  
  
• Tegnap annyira tudtam, csak nem tudtam, hogy mit tudok.
  Hát, ma sem igazán tudod, hogy mi az, amit tegnap tudtál, csak nem.
  
  
• Halfiató.
  Halak szaporítására szolgáló, elkerített rész rövidített magyar elnevezése.
  
  
• Nem úgy fél lámpa, hanem egy egész fél lámpának a fele se.
  Világít az még egyáltalán?
  

Nyelvpörköltet, én?!

Nagyon köszönöm mindazok megkeresését, akik afelől érdeklődtek, hogy hogyan jutott eszembe nyelvpörköltet főzni, milyen íze van annak és kérdezték továbbá, hogy jól vagyok-e már a kritikus hányás után. Itt jegyezném meg mindenkinek okúlássára, hogy nem én voltam a történet főszereplője, hanem a röstis gyerek. Az meg nem én vagyok. Kilétét talán jobb, ha homály fedi.

Én magam nem fogyasztok ilyen ételeket, hogy nyelv. Attól is borsókázik a hátam, ha valaki ilyen sült vagy abált malacfület eszik, azt meg már nem is tudom hova tenni az undorskálámon, ha valaki – mert megőrülsz, de van ilyen – a malac vagy a birka szemét egy-egy tor alkalmával kiszippantja a helyéről. Na, az aztán tud okozni sokkot, amikor az ember előtt történik élőben és egyenesben. De tudok ám olyan esetről, amikor gyerekkori traumát okozott, hogy a kedvenc pöttyös kakaósbögre a hűtőben figyelt, benne pedig egy szottyos malacagyvelő érezte jól magát – hát, a kakaó nem kellett egy ideig a jánynak, olyan nagyon még más bögréből sem.


Nem fogyasztok ilyen ételeket sem, hogy disznósajt. A csirkeláb-szopogatástól is egy kicsit el tudom dobni magam, a belsőségpörkölt szó pedig már magában is megráz. Ami viszont végképp kicsinál, az a csirkefej-fogyasztás: amikor késsel vagdossák szét a szerencsétlen állat kobakját és abból mindenféle alkatrészt próbálnak elfogyasztani... az egyenesen depresszióba taszít. Szipákolás, meg karistolás a csonton... Elviselhetetlen. Még brutálisabb, amikor a benne maradt szemet csak úgy lazán a csontostányérba hajítják, és néz az emberre a semmi kancsalul. Aztán meg jön a kérdés:

– Ilonkám, a te fiad nem is eszik húst a húslevesheeeez?
– Én nem tudom, hogy miért nem nem szereti.

Höh. :) Hát én tudom. Ilyen finnyás vagyok.

Nyelvpörkölt

Ma egy igaz történetet osztok meg az olvasóközönséggel a tudat hatalmáról.

A röstis gyerek elvetődött egy disznótorba. Nem ment korán reggel, lemaradt a felesekről is. Éppen akkor érkezett, amikor a malac feldolgozása már igencsak nagyban zajlott. Beköszönt mindenhová, jókedvűen nézett szét a forgatagban. Elsétált a malac mellett is, besegített egy kicsit a munkába. A malac kettévágott fejét kezdte el mosni, a fogakat, így látta azt is, ahogy az alsó állkapocsban a malac hatalmas, tappancsos nyelve feküdt. Maga sem tudta megmagyarázni, hogy miért, de úgy gondolta: régen evett már sertésnyelvet, most aztán bepótolja a hiányosságot. Mégsem olyan ez, mint a boltban vett aszpikos sertésnyelv: a jó házi ízeket nem lehet gyári ételekkel pótolni. Majd ő elkészíti úgy a csemegét, ahogy azt illik. Éles késsel ki is kanyarította az izmos nyelvet, becsomagolta, majd a munka végén – mint aki jól végezte dolgát –, elindult haza.

Útközben azon gondolkodott, milyen módon készítse el ezt az isteni finomságot. Süsse meg a nyelvet fűszeresen, ropogósra? Főzze meg bő lében? Végül úgy döntött, pörköltet készít belőle. Amint hazaért, a konyhában abálni kezdte a nagy nyelvet (emlékei voltak arról, hogy a disznósajt készítésekor is így szokták), majd később türelmetlenül lekapargatta a felső réteget, a hártyás bevonat vidáman sercegett a kés alatt. Ezután hagymát vágott össze, paradicsomot és paprikát kockázott, készült a pörköltes alap. A hagymát kevés zsírban üvegesre párolta, közben a kagylóhús-síkosságú rózsaszín nyelvet apró darabokra vagdosta össze – hihetetlen finomság készül ebből, kérem, nyelvpörkölt! Feldobta a nyelvdarabokat a hagymára, amik sercegve kezdték meg utolsó táncukat. Rá a paradicsomot, paprikát, vizet, sót, amit kell, nagyon finomnak ígérkezett a mai ebéd.

Később úgy döntött, rizses hús lesz ebből: bő lére engedte a pörköltet és rizst szórt bele. Úgy gondolta, hogy amíg a rizs megfő, lefekszik egy kicsit. El is szunnyadt talán pár percre a tévé előtt. Később, amikor már ott volt az idő, belenézett a fazékba: elkészült az étel. Gasztronómiai csoda, soha ilyet még nem látott a világ. Nagy öröm fogta el erre, ki is szedett magának egy hatalmas adagot, majd a tévé elé vonult vele és jóízűen kezdte el fogyasztani azt.

„Isteni finom lett ez! Így kell ezt csinálni. Igazán pikánsan lett fűszerezve és milyen isteni… Hmmm, tudtam én, hogy jó lesz ez.” Eképp dicsérte magát és a terméket. Miközben a műsort nézte, egy gondolat kezdett el motoszkálni benne: finom ez a pörkölt, igazán finom, de sertésnyelvből? Milyen dolog már az egyáltalán, hogy az ember megeszi a malac nyelvét, azt, amivel az állat évekig moslékot zabált az ólban? Próbálta elhessegetni a gondolatot, de az mindinkább az elméjébe fúrta magát. Malacnyelv – egyébként is, mi köze van neki egy ismeretlen malac nyelvéhez? Mintha éppen smárolna egy malaccal, undorító.

Az első tányér után még éhes volt, szedett egy újabb adagot magának, de abba már szándékosan nem tette bele a kis nyelvdarabokat. Csak a rizs és a szaft került terítékre. Miközben azt burkolta a tévé előtt, a gondolat szüntelenül benne motoszkált: „Istenem, milyen hülye vagyok én? Nyelvből pörköltet főzni? Disznónyelvből csináltam magamnak kaját, hát normális vagyok én?!” Ennek ellenére a második tányér kaja is elfogyott. Jóllakottan dőlt hátra, nézte még kicsit a tévét, de valahogy a tévében látottak nem jutottak át elméjében a hatalmas, kettévágott malacfej képén, amint azon oldalra csapva ficeg a hatalmas nyelv. „Lehet, hogy leért a földre is a nyelve, miközben mostam? Öcsém, én meg kivágtam, elhoztam és megettem. Hát milyen már?”

Addig-addig gondolkodott az ízletes ebéden, hogy öt perc sem telt bele, már rohant a budira: a jóízűen elfogyasztott nyelvpörköltet rövidesen viszontlátta maga előtt. A tudat, hogy egy malac nyelvét ette meg, olyannyira befészkelte magát a gondolataiba, hogy úgy érezte, csak így szabadulhat meg tőle.

Filmek DVD-n

Boldog nőnapot kívánunk blogunk minden hölgynemű olvasójának! Ugyanakkor nagy szeretettel köszöntjük Zoltán nevű olvasóinkat ezen a jeles napon, pontosabban annak estéjén.

Ma a filmekről, mint digitális médiaállományokról lesz szó.

Vettem egy csomag duplarétegű DVD-t, mondom majd jól teleírom ezeket az igen dekoratív grafitszürke lemezeket. Hadd ne mondjam, hogy nem lett belőle semmi, mivel eddig egyetlen darabra sikerült egyetlen darab koncertet kiírnom. A másik 9 még itt figyel és várja a sorsát. Próbáltam 3 darab igen nagy felbontású divX filmet kiírni, de az meg túl kevés volt ahhoz, hogy egy DVD-t megtöltsön – nem szeretem, ha egy 8 GB-os lemezen 2 GB üresen marad csak a hóbortjaim miatt. A minap éppen egy kollégával csereberéltünk digitális adatokat és ő is úgy nyilatkozott a mozgókép típusú médiaállományok lemezre írását illetően, hogy (idézem) "olyan tematikus lemezeim vannak, hogy majd meg szólalnak, színész/rendező/korszak/műfaj szerint szoktam osztályozni, ha épp rám jön. Ha nem jön rám, akkor meg fájlméret szerint, mint minden normális ember." Na, hát én általában ez utóbbit szoktam követni, bár ennek ellenére nem szokásom két dráma mellé elhelyezni egy vígjátékot. Ha egy lemez szomorú, akkor legyen az elejétől a végéig szomorú. Ez lett a sorsa, van ilyen.

Be kell valljam, mostanában nem túlzottan sok divX-tömörített filmet láttam. Amióta nagyobb a tévénk, igazán nem néznek ki jól az egy CD-s divX filmek rajta. A mozgalmasabb jeleneteknél akár sakkozhatnánk is, ha a hátuljára fordítanánk a tévét, olyan kockás az egész kép. A két CD-s (1.4 GB) elmegy. Ilyen DigiTV-minőség. Éppen ebből kifolyólag legtöbbször DVD-ket szoktunk beszerezni, aminek minősége a HD Ready TV-n még kielégítő – bár a fentebb már említett három darab nagy felbontású film azért minőségi különbséget jelent még ezen a készüléken is a DVD-hez képest, milyen lehet akkor full HD felbontású panelen? Egyébként a saját, különbejáratú mozigépünk nem nagyon bírta a terhelést, ehhez komolyabb vasat kellett beállítani, hogy normálisan peregjenek a képkockák - és szinkronban legyenek a hanggal is. Ez sem egy utolsó szempont.

Azt hiszem, hogy a nőnap és a Zoltán-nap megünnepléseképpen megyünk is és megnézünk valamilyen csodálatos médiaállományt kicsi, de annál kényelmesebb mozitermünkben. Kellemes estét minden olvasónak!

Szórakozás a számítógép előtt

Jegybéli mátkámmal leültünk a számítógép elé, hogy kellemes szórakozással múlassuk az időt, csütörtök este. Én a huszadik percben már ordítva átkoztam el azt, aki azt mondta nekem egy csípős, hideg délutánon, hogy egy autó üzembentartói jogviszonyának átíratása percek és – legfőképpen – csak némi zsebpénz kérdése. Erről ugyanis az összes forrás a neten máshogyan nyilatkozik. Erős felindulásomat és válogatott szitkaimat, melyeket szanaszét szórtam a szobában, szemrebbenés nélkül tűrte a párom, aki mellettem éppen virtuális farmján gazdálkodott.

Miközben én már légzésgyakorlatokkal nyugodtam lefelé, kedvesem egyre inkább paprikás hangulatba került. Aztán már egyre inkább morgott. Félve kérdeztem meg:

– Netán felmerült valami probléma?

Nem idézném, amit hallottam: a lényeg az, hogy a vetés-aratás, etetés-itatás (kattintásai ellenére) nem jutott el a szerverig, így mire mindent megcsinált a farmon, az tulajdonképpen a nagy digitális NULL-ba vándorolt. Ez azt jelenti, hogy 20 percnyi tevékenység teljesen feleslegessé vált, az adatok valahol félúton a nyilvántartás felé elpárologtak.

Na, erre lett aztán nyelvtanóra! Hogy a jobbakat idézzem,

Jól van, akkor most újraetetem azt a kib*szott kacsát!

Fogadjunk a szénámat elb*szta a p*csába!

Annyira el akartam ültetni ezt a rühes fát! Kilépek, eltakarodok cigizni, mint a huzat! Aztán ha visszajövök és megint ott a kukorica, én le-sza-rom az egészet!

Ezen a gyönyörű üres területen éppen 100 darab fának kellene lennie...

Így aztán kellemes hangulatban szórakoztatjuk egymást a számítógép előtt: amikor én ordítok, akkor ő röhög rajtam, amikor meg ő cirkuszol, akkor én esek ki a székből a röhögéstől. A végén persze mindketten röhögünk azon, hogy milyen majmok tudunk lenni, amikor gép elé kerülünk. :) Így szép az élet.

(Közben már jön visszafelé... remélem, hogy a learatott kukorica nem lesz a helyén negyedjére is, mert akkor lesz nemulass...)