Valamikor kora tavasszal indult az a pályázat, amiben a szociális és gyermekvédelmi intézmények dolgozói igényelhettek némi támogatást nyaralásukhoz. Életem párja ezen a pályán mozog, így belevágtunk a dologba. A pályázat nagyon egyszerű volt: keresetigazolást kellett benyújtani. Mi ezt meg is tettük, majd értesültünk róla, hogy nyertünk a pályázaton. Tízezer forintot kellett befizetni, mint önerőt, sárga csekken, ezt támogatta meg az állam 30.000 Forinttal, így tulajdonképpen abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy 40.000 Ft már be van fizetve a nyaralásra. Amit azonban a pályázat benyújtásakor nem tudtunk (legfeljebb csak sejthettük volna), hogy ez a pénz nem úgy van ám, hogy megyünk tetszőleges időtartamra, tetszőleges helyre... mint utóbb kiderült, nagyon nem így van.
A minap megpróbáltunk szétnézni, hogy akkor mégis hova menjünk nyáron. Bejelentkeztünk a rendszerbe, majd tapasztaltuk, hogy gyakorlatilag a 40.000 Ft-unk nem túl sok mindenre elég. Először is a pénzt csak szállásra lehet felhasználni, semmi másra. Nem olyan univerzális, mint az üdülési csekk (volt). Mi olyan 2-3 napra szerettünk volna menni nyaralni, ehelyett lehetőség csak 5, illetve 6 napos nyaralásokra van (legalábbis azokon a helyeken, ahová mi mennénk), mindezt úgy, hogy a szállások zöme erre az időtartamra 70.000, illetve 80.000 Ft. Nincs lehetőség kevesebb napra kevesebb pénzért menni, hogy legalább a szállásért ne kelljen már plusz pénzt otthagyni a szállodákban. Legkevesebb 30.000 Ft-ot így is le kell szurkolni még, ami a befizetett tízessel együtt már negyven. Két éve Esztergomban három éjszakára ennek töredékét fizettük ki, a szállásunk pedig messze túlmutatott egyik-másik, a jelenlegi programban igénybe vehető vendégházon, fabódén és valamikori úttörő-táborhelyből átalakított kis bungalókon.
Így aztán most rettenetesen csalódottak vagyunk, ugyanakkor nem lep meg ez a furcsa fordulat. Nem is tudom, hogy honnan gondoltuk, hogy csak úgy támogat bennünket az állam valamivel, amivel némiképp egyszerűvé tehette volna a nyári kikapcsolódást. Azt persze leírva nem láttuk sehol, hogy "a megnyert összeget NEM tetszőleges helyen, NEM tetszőleges célra és NEM tetszőleges időtartamban használhatja fel, hanem CSAK az általunk kijelölt üdülőkben, CSAK az általunk megadott időtartamon belül CSAK szállásra, amelyre TELJESEN BIZTOS, hogy még a megnyert összeget rá kell fizetnie." Pedig jó lett volna, ha ezt előre tudjuk, mert (mint sokan velünk együtt) tuti biztos, hogy nem fizettük volna be a pénzt. Bár tudja a fene... ma már a legeldugottabb helyre se tudtunk volna helyet foglalni, ugyanis rohamosan telnek befelé a foglalások, még a bungalókat is sokan igénybe veszik.
Hozzátartozik, hogy két személynek 4 éjszakára 70.000 Ft egy frekventált helyen talán nem is kerül sokba, a probléma alapvetően azzal van, hogy nem lehet rövidebb intervallumokat választani, így túlzottan sokat az ember nem spórol a nyaralás költségein.
Összefoglalva a dolgot: nyertünk, de nem nyertünk a pályázaton.
2012. május 28., hétfő
2012. május 21., hétfő
Bóti ravioli
Néha érdekes fordulatot vesz a sors. Nem gondoltam volna soha, hogy egy olyan, egészen átlagosnak mondható blogbejegyzést, mint a közel másfél éve íródott Minden mindegy-stádium, ravioli után a második leglátogatottabb bejegyzés lesz ezen a blogon. Ma ebéd közben jutott eszembe, hogy mélyebb elemzést kellene írni az étekről, ugyanis ma szintén konzerv-ravioli volt a kaja.
Nem tudom, hogy az eredeti tésztaétel mennyiben különbözhet attól az adagtól, ami belefér egy böhöm nagy, két evésre való konzervdobozba, de van egy olyan sejtésem, hogy az eredetinek csak annyiban lehet köze a konzervhez, mint pl. a konzerv földiepernek a frisshez (ha valaki evett már mind a kettőt, tudja, hogy miről beszélek). Az ananász ízéről például alig lehet fogalma annak, aki egész életében csak konzervananászt fogyasztott, valahogy így lehet ez a raviolival is. Tegnap jártunkban-keltünkben az Aldiban vásároltunk meg egy hatalmas konzervet, ha jól emlékszem nem volt 500 forint, így nem is vártam tőle sokat. Ennek ellenére okozott meglepetést: lássuk tehát, hogy mégis mit tud a termék.
Tányérba Kiöntve a cuccot felmerül bennünk, hogy ennek tényleg ennyi szaftot kell tartalmaznia? Valaminek csak nyomni kell a súlyt, hogy meglegyen a 80 deka. Ennek ellenére is bízunk az üzletláncban és reménykedünk benne, hogy valójában igényli az étel ezt a tartalmat. Azért a biztonság kedvéért még hidegen megkóstoljuk, drága az áram, feleslegesen minek tekerjen a mikró?! Nem csalódunk: igen remek az íze, meglehetősen paradicsomos, bolognaira nagyon hasonlító, kis marhahúsdarabokkal. Mehet a mikró. :)
Mikrózás után azért jobban kijönnek az ízek. Meglepő dolog ebben az árkategóriában, hogy tartósító ízét szinte alig lehet felfedezni a termékben (mondhatni, csak nyomokban tartalmazza azt). A friss tésztaételhez képest némiképp visszaveti az élvezeti értéket az, hogy a tészták belsejében lévő töltelék szükségképpen valami májkrémszerű téma, nem pedig igazi szaftos hús, mivel (gondolom tartósítási okokból) az nem lenne kivitelezhető. Leginkább arra hasonlít, mint a tasakos levesek húsgombócai, csak valamivel szárazabb annál. Ennek ellenére az ízvilág meglepően jó, a bolognai spagettire hasonlít, ámbátor kis vegetát rá lehet küldeni, hogy emeljen az élvezeti értéken, de aki jobban szereti a paradicsomot nálam, annak ízleni fog simán is, mindenféle ízesítő nélkül. Eteti magát, a tészták kellemesen nagyok, falni szeretők kétpofára is tudják tolni befelé, bár akkor valószínűleg az egész doboz = 1 adag formulát kell alkalmazniuk.
Egy ekkora adag, amiből kétszer simán jól lehet lakni (tapasztalatból mondom) 500 Ft alatt mindenképpen megéri az árát, szerkesztőségünk tagjainak egybehangzó véleménye szerint érdemes kipróbálni.
Nem tudom, hogy az eredeti tésztaétel mennyiben különbözhet attól az adagtól, ami belefér egy böhöm nagy, két evésre való konzervdobozba, de van egy olyan sejtésem, hogy az eredetinek csak annyiban lehet köze a konzervhez, mint pl. a konzerv földiepernek a frisshez (ha valaki evett már mind a kettőt, tudja, hogy miről beszélek). Az ananász ízéről például alig lehet fogalma annak, aki egész életében csak konzervananászt fogyasztott, valahogy így lehet ez a raviolival is. Tegnap jártunkban-keltünkben az Aldiban vásároltunk meg egy hatalmas konzervet, ha jól emlékszem nem volt 500 forint, így nem is vártam tőle sokat. Ennek ellenére okozott meglepetést: lássuk tehát, hogy mégis mit tud a termék.
 |
| A csomagolás |
Tányérba Kiöntve a cuccot felmerül bennünk, hogy ennek tényleg ennyi szaftot kell tartalmaznia? Valaminek csak nyomni kell a súlyt, hogy meglegyen a 80 deka. Ennek ellenére is bízunk az üzletláncban és reménykedünk benne, hogy valójában igényli az étel ezt a tartalmat. Azért a biztonság kedvéért még hidegen megkóstoljuk, drága az áram, feleslegesen minek tekerjen a mikró?! Nem csalódunk: igen remek az íze, meglehetősen paradicsomos, bolognaira nagyon hasonlító, kis marhahúsdarabokkal. Mehet a mikró. :)
 |
| 2 perc: elkészült! |
Mikrózás után azért jobban kijönnek az ízek. Meglepő dolog ebben az árkategóriában, hogy tartósító ízét szinte alig lehet felfedezni a termékben (mondhatni, csak nyomokban tartalmazza azt). A friss tésztaételhez képest némiképp visszaveti az élvezeti értéket az, hogy a tészták belsejében lévő töltelék szükségképpen valami májkrémszerű téma, nem pedig igazi szaftos hús, mivel (gondolom tartósítási okokból) az nem lenne kivitelezhető. Leginkább arra hasonlít, mint a tasakos levesek húsgombócai, csak valamivel szárazabb annál. Ennek ellenére az ízvilág meglepően jó, a bolognai spagettire hasonlít, ámbátor kis vegetát rá lehet küldeni, hogy emeljen az élvezeti értéken, de aki jobban szereti a paradicsomot nálam, annak ízleni fog simán is, mindenféle ízesítő nélkül. Eteti magát, a tészták kellemesen nagyok, falni szeretők kétpofára is tudják tolni befelé, bár akkor valószínűleg az egész doboz = 1 adag formulát kell alkalmazniuk.
Egy ekkora adag, amiből kétszer simán jól lehet lakni (tapasztalatból mondom) 500 Ft alatt mindenképpen megéri az árát, szerkesztőségünk tagjainak egybehangzó véleménye szerint érdemes kipróbálni.
2012. május 16., szerda
2012. május 14., hétfő
Osztálykirándulás: Egerben újra! - 2. nap
Általában rettenetes élmény osztálykiránduláson felébredni, már csak azért is, mert legtöbbször úgy érzem magam, mintha kerítésléccel elvertek volna. Most azonban inkább úgy éreztem a lábam, mintha a tegnapi börtönmúzeumban látott kínzóeszközök valamelyikével lettem volna kezelve. Alig bírtam lábra állni! Nemkülönben volt kedvesem sem. Ez a drága teremtés ennek ellenére megkérdezte, hogy lemegyünk-e venni egy kávét. Hát persze! – vágtam ki lovagiasan, de a lépcsőn már úgy mentünk le mindketten, mint a nyugdíjas szakosztály jeles képviselői. A szállásunk a második emeleten volt, talán büntetésből, nem volt egyszerű művelet lemenni a recepcióhoz és onnan visszajönni.
A kávé után elindultunk négy kidolgozott felsőtestű sráccal reggelit vásárolni. Kellett az erő a szatyrok cipeléséhez. A közeli boltba mentünk, ahol egy kisebb vagyont költöttünk el, de 31 éhes szájról kellett gondoskodni, így nem volt kérdés a jó minőségű, tartalmas reggeli beszerzése. A szállásra visszaérve újabb két kilométerrel toldottuk meg az eddigi kilométerek számát. A reggelit kiporcióztuk, többeket tegnap este 9 óra óta ekkor láttam először. Ez nem feltétlenül volt kölcsönös, mivel ők ekkor nem biztos, hogy láttak engem, a szemük állásából legalábbis ezt olvastam ki. :) De sebaj. Aki éjjel mulat, nappal is legyen legény! Szobaellenőrzés, kulcsok leadása, viszontlátásra. Jöjjenek legközelebb is! - hallottuk távozáskor, ekkor többen felnevettek, mintha valami titok lappangott volna a levegőben. Az összes csomagunkkal együtt elindultunk újra meghódítani Eger belvárosát.
Mire a Dobó-térre értünk mindenki elfáradt újra, pedig nemrég volt ébresztő. Megpihentünk az árnyékban, majd a pár száz méterre lévő Minarethez mentünk Eger sétálóutcáinak macskaköves burkolatán, ami rendkívüli módon tudja sokkolni a fájós lábakat, ha az ember nem figyel oda. Nyögtünk! A Minaretnél már szintén 30 fok volt, tűzött a nap, árnyék meg alig van ott. Nem is sokan gondolták úgy, hogy felmennének a 97 lépcsőfokon a magaslatokba. Volt, aki a tegnap esti állapotát nem akarta felidézni azzal, hogy letekint a magasságokból és olyan is volt, aki nem aludt egész éjjel, így nem merte bevállalni az utat felfelé. Nekem személy szerint csak a lábam fájt.
A délelőtti programunk ezzel tulajdonképpen véget is ért. Egy ebéd volt hátra, ehhez viszont még korán volt, így szabadfoglalkozást hirdettem. Többen elmentek a plázába, mi elmentünk valami ebédet keresni, legtöbben viszont a tér árnyékos részére telepedtek, ahol csak úgy sorjáztak egymás után a meglepetések. Kezdődött azzal, hogy egy ráncos komikus jelent meg, aki hozzáfogott karaoke-műsort csinálni, majd röviddel azután a szerzői jogvédők lefogták, elcsendesedett, de utána újra nótába kezdett. Aszongya egy száll, harrangvirrágg, brutálisan tolta. Az osztályom eközben rájött gyorsan, hogy a morzsákra jönnek a galambok, rigók és verebek, így intenzív galamb-etetés vette kezdetét. Szándékosan szét akartak pukkasztani egy galambot a túletetés módszerével, de ez nem jött össze. :)
A McDonald's tűnt úgy, hogy megfelelő lenne ebédelni (egyetlen másik hamburgerest se találtunk a környéken), így oda fáradtunk el egy óra magasságában. Hadd ne mondjam, hogy 31 emberrel bemenni egy ilyen helyre, összegyűjteni, hogy ki mit kér, leadni a rendelést, kimérni az üdítőket, mindenkinek odaadni amit ténylegesen kért és összeszedegetni, hogy mindenki kapott-e már enni, nem egy egyszerű feladat. A pult mögött lévők is meg voltak illetődve egy kicsit az összlétszám láttán (gúvadt a szemük!), de profin kezelték a helyzetet. Megebédeltünk, majd új erőre kapva elindultunk a vasútállomásra.
A hazafelé út hosszú volt, mivel sokat kellett várakozni. Egerben vártunk 1 órát arra, hogy fél óra múlva Kál-Kápolnán legyünk. A félórás út alatt a vonat 10 percet késett, pedig nagyon profi piros vonat volt, életemben először utaztam ilyen vonaton és hát nem ugyanaz, mint a régi fülkés kék vonatok.
Itt másfél órát várakoztunk. Nagyon meleg volt, meghúztuk magunkat a szabadtéri váróban, ami egy salétromos faltő volt. Pihentünk.
Azért nem mondhatnám, hogy tétlenül töltöttük az ittlétet. Mi újabb kávéért mentünk be a Rácsos akadémia nevű helyre, ahol valamikor 1970 körül megállt az idő, igazi szocreál kocsma, annak megfelelő illat- és látványvilággal. Nem is kell felújítani, csak kiírni, hogy retró. :) Ez most nagyon megy. Időközben én úgy gondoltam, hogy meglátogatom a toalettet. Ennek megtalálása sem volt egyszerű, de itt meg aztán hatalmas kalandban volt részem. Előszöris amikor befáradtam a helyiségbe, fél centis víz állt a padlón. Remélem, hogy víz volt. Sarkon lépdelve jutottam el a privát szférát képviselő egyetlen fülkés budiig, ami gyanúsan le volt csukva, de úgy gondoltam, csak felnyitom. Itt rontottam el, ugyanis egy akkora briós lógott ki belőle, hogy szinte megszólított: hellóu! Na, gyorsan lecsaptam a fedelet és egy piszoárhoz fáradtam, ami meg azért volt talán kicsit frusztráló, mert a hátam mögött nyitva volt a normál méretű ablak, ott meg jöttek-mentek a népek. :) Kalandpark az állomáson.
Mire visszaértem a placcra, Dani úgy gondolta, hogy a megmaradt burgerét felmelegíti, de mivel nem talált se mikrót, se sütőt, a forró sínvasat gondolta erre legalkalmasabbnak. A melegítés kéfázisú volt:
Nem gondoltam, de elfogyott a burger ezután.
A kis piros vonat megérkezett időben. Egy kocsival jött, amit természetesen megint csak benépesítettünk. Hazáig zötyögtünk, kattogott a vonat, egyre álmosítóbb volt az utazás. Dani gyomrát megülte a burger, el is rázta a vonat, álomba merült. Azt hiszem, a róla készült kép jól mintázza a kirándulás alatt gyalogosan megtett mintegy 20 kilométert.
Remélem, hogy mindenki jól érezte magát! Ha minden jól megy, jövőre újabb kalandba vágunk! :)
A kávé után elindultunk négy kidolgozott felsőtestű sráccal reggelit vásárolni. Kellett az erő a szatyrok cipeléséhez. A közeli boltba mentünk, ahol egy kisebb vagyont költöttünk el, de 31 éhes szájról kellett gondoskodni, így nem volt kérdés a jó minőségű, tartalmas reggeli beszerzése. A szállásra visszaérve újabb két kilométerrel toldottuk meg az eddigi kilométerek számát. A reggelit kiporcióztuk, többeket tegnap este 9 óra óta ekkor láttam először. Ez nem feltétlenül volt kölcsönös, mivel ők ekkor nem biztos, hogy láttak engem, a szemük állásából legalábbis ezt olvastam ki. :) De sebaj. Aki éjjel mulat, nappal is legyen legény! Szobaellenőrzés, kulcsok leadása, viszontlátásra. Jöjjenek legközelebb is! - hallottuk távozáskor, ekkor többen felnevettek, mintha valami titok lappangott volna a levegőben. Az összes csomagunkkal együtt elindultunk újra meghódítani Eger belvárosát.
Mire a Dobó-térre értünk mindenki elfáradt újra, pedig nemrég volt ébresztő. Megpihentünk az árnyékban, majd a pár száz méterre lévő Minarethez mentünk Eger sétálóutcáinak macskaköves burkolatán, ami rendkívüli módon tudja sokkolni a fájós lábakat, ha az ember nem figyel oda. Nyögtünk! A Minaretnél már szintén 30 fok volt, tűzött a nap, árnyék meg alig van ott. Nem is sokan gondolták úgy, hogy felmennének a 97 lépcsőfokon a magaslatokba. Volt, aki a tegnap esti állapotát nem akarta felidézni azzal, hogy letekint a magasságokból és olyan is volt, aki nem aludt egész éjjel, így nem merte bevállalni az utat felfelé. Nekem személy szerint csak a lábam fájt.
 |
| Srácok a magaslaton |
 |
| Így is lehet Minaretet nézni: alulról :) |
A délelőtti programunk ezzel tulajdonképpen véget is ért. Egy ebéd volt hátra, ehhez viszont még korán volt, így szabadfoglalkozást hirdettem. Többen elmentek a plázába, mi elmentünk valami ebédet keresni, legtöbben viszont a tér árnyékos részére telepedtek, ahol csak úgy sorjáztak egymás után a meglepetések. Kezdődött azzal, hogy egy ráncos komikus jelent meg, aki hozzáfogott karaoke-műsort csinálni, majd röviddel azután a szerzői jogvédők lefogták, elcsendesedett, de utána újra nótába kezdett. Aszongya egy száll, harrangvirrágg, brutálisan tolta. Az osztályom eközben rájött gyorsan, hogy a morzsákra jönnek a galambok, rigók és verebek, így intenzív galamb-etetés vette kezdetét. Szándékosan szét akartak pukkasztani egy galambot a túletetés módszerével, de ez nem jött össze. :)
 |
| Tuubi-tubi-tubi! |
A McDonald's tűnt úgy, hogy megfelelő lenne ebédelni (egyetlen másik hamburgerest se találtunk a környéken), így oda fáradtunk el egy óra magasságában. Hadd ne mondjam, hogy 31 emberrel bemenni egy ilyen helyre, összegyűjteni, hogy ki mit kér, leadni a rendelést, kimérni az üdítőket, mindenkinek odaadni amit ténylegesen kért és összeszedegetni, hogy mindenki kapott-e már enni, nem egy egyszerű feladat. A pult mögött lévők is meg voltak illetődve egy kicsit az összlétszám láttán (gúvadt a szemük!), de profin kezelték a helyzetet. Megebédeltünk, majd új erőre kapva elindultunk a vasútállomásra.
 |
| Ebéd a mekiben |
A hazafelé út hosszú volt, mivel sokat kellett várakozni. Egerben vártunk 1 órát arra, hogy fél óra múlva Kál-Kápolnán legyünk. A félórás út alatt a vonat 10 percet késett, pedig nagyon profi piros vonat volt, életemben először utaztam ilyen vonaton és hát nem ugyanaz, mint a régi fülkés kék vonatok.
Itt másfél órát várakoztunk. Nagyon meleg volt, meghúztuk magunkat a szabadtéri váróban, ami egy salétromos faltő volt. Pihentünk.
 |
| Szieszta a betonon |
Azért nem mondhatnám, hogy tétlenül töltöttük az ittlétet. Mi újabb kávéért mentünk be a Rácsos akadémia nevű helyre, ahol valamikor 1970 körül megállt az idő, igazi szocreál kocsma, annak megfelelő illat- és látványvilággal. Nem is kell felújítani, csak kiírni, hogy retró. :) Ez most nagyon megy. Időközben én úgy gondoltam, hogy meglátogatom a toalettet. Ennek megtalálása sem volt egyszerű, de itt meg aztán hatalmas kalandban volt részem. Előszöris amikor befáradtam a helyiségbe, fél centis víz állt a padlón. Remélem, hogy víz volt. Sarkon lépdelve jutottam el a privát szférát képviselő egyetlen fülkés budiig, ami gyanúsan le volt csukva, de úgy gondoltam, csak felnyitom. Itt rontottam el, ugyanis egy akkora briós lógott ki belőle, hogy szinte megszólított: hellóu! Na, gyorsan lecsaptam a fedelet és egy piszoárhoz fáradtam, ami meg azért volt talán kicsit frusztráló, mert a hátam mögött nyitva volt a normál méretű ablak, ott meg jöttek-mentek a népek. :) Kalandpark az állomáson.
Mire visszaértem a placcra, Dani úgy gondolta, hogy a megmaradt burgerét felmelegíti, de mivel nem talált se mikrót, se sütőt, a forró sínvasat gondolta erre legalkalmasabbnak. A melegítés kéfázisú volt:
 |
| 1. fázis: burger aljának melegítése és a sajt olvasztása kb. 10 centivel jobbra |
 |
| 2. fázis: burger aljának és tetejének melegítése (érdekes lett volna, ha működésbe lép a váltó...) |
Nem gondoltam, de elfogyott a burger ezután.
A kis piros vonat megérkezett időben. Egy kocsival jött, amit természetesen megint csak benépesítettünk. Hazáig zötyögtünk, kattogott a vonat, egyre álmosítóbb volt az utazás. Dani gyomrát megülte a burger, el is rázta a vonat, álomba merült. Azt hiszem, a róla készült kép jól mintázza a kirándulás alatt gyalogosan megtett mintegy 20 kilométert.
 |
| Szép álmokat! |
Remélem, hogy mindenki jól érezte magát! Ha minden jól megy, jövőre újabb kalandba vágunk! :)
2012. május 13., vasárnap
Osztálykirándulás: Egerben újra! - 1. nap
Életemben harmadjára vettem részt osztálykiránduláson osztályfőnökként. Úgy gondoltam, megyünk a tutiba: újra meglátogatjuk Egert, ahogy tettük azt az előző osztályommal, 2008-ban. Érdekes módon napra pontosan 4 év telt el a két kirándulás között: május 11-én indultunk akkor is és idén is. A két kirándulás, bár hasonló elemekkel operált, mégis teljesen más volt, hiszen egyrészt az osztály összetétele is más, másrészt pedig kísérőtanár nélkül, ámde eljegyzett menyasszonyommal próbálkoztam meg ezzel az embert próbáló küldetéssel. :)
A vonatunk reggel 6:30-kor indult. Ez marha korán van, még annak is, aki helyből indul, nem pedig másik városból. Ez viszont olcsó járat, így szűkös költségkeretből gazdálkodva ez tűnt optimálisnak. Amikor reggel 4 órakor csipogott a vekker, hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok, de azért hősiesen helyt állva ugrottam ki az ágyból. Gyors készülődés és pakolás után elindultunk az állomásra, ahol már legalább tízen vártak ránk. Hamarosan összegyűlt a csapat, és miután az első vágányon tolatást végeztek, felszálltunk a kis piros vonatra, aminek egyik kocsija rögvest tele is lett velünk. Kenderesen, Kunhegyesen és Abádszalókon is szálltak fel, így kisvártatva teljes lett a létszám.
Másfél órán keresztül zötykölődtünk, én néha majdnem elaludtam a reggeli napfényben. A srácok meg a lëányok ettek-ittak, jól érezték magukat, kivéve Mikit, akivel néha forgott a világ, pedig ekkor még a borvidék közelében se voltunk. Aztán megérkeztünk Kál-Kápolnára, ahol várnunk kellett egy rövidet, mire megérkezett az Eger felé induló vonat.
Minden probléma nélkül jutottunk el Egerbe, ahol leszálltunk mindannyian, majd az Xperiába épített GPS segítségével jutottunk el a szállásra. Időközben megvilágosodtam, hogy van rajta gyalogosoknak szóló navigáció is, így ha ezt már induláskor tudom, akkor nem kell kerülni egy egész háztömböt, hogy eljussunk a Motel Botaxba. Erről persze hallgattam, nehogy megtudják, különben is a városnézés eleme a programnak. :) A szállás pontosan ugyanaz volt, mint négy éve: mondhatom, vajmi keveset változott, viszont érdekes módon olcsóbb lett az akkori árakhoz képest. Megérkezve az volt az első dolgunk, hogy mindenkinek alá kellett írnia a vendégkönyvet, így legalább tisztában voltam vele, hogy mindenki megérkezett, aki velem együtt elindult.
Kifújtuk magunkat, ebédeltünk, pihentünk, majd első programként elmentünk megnézni az egri várat. Ahhoz képest nem is hisztiztek, hogy többen már ezerszer látták és nem akarnak jönni. :) Útközben megnéztük a Bazilikát is, ahol elkészítettük a kihagyhatatlan osztály-csoportképet. Egész jól sikerült:
Érdekes módon alig mentünk 2 kilométert, mindenki fáradt volt. Ezt nem annak tudom be, hogy puhányak lennénk, inkább annak a 30 foknak és a tűző déli napsütésnek, ami ott és akkor tombolt. Hiába na, van érzékem ahhoz, hogy mikor kell elindulni a fiatalokkal programot csinálni. Az árnyékos oldalban pihentünk egy keveset, némelyek elnyúlva a friss gyepen, majd kisvártatva indultunk tovább, fel, egyenesen a várba! Miután tanult, hatékony pedagógiai módszerekkel rendeztem le a "muszáj bemenni?", "miért megyünk ide?", "most oda fel kell menni?" kérdéseket, megvettük a jegyet, majd útba is igazítottak bennünket. Bejelentkeztünk kazamata-látogatásra, az addig rendelkezésre álló időben pedig megnéztünk egy képtárat, amin egyesek olyan gyorsan végighaladtak, hogy ha keresztülfutottam volna a tárlaton, akkor se értem volna utol őket. Nem égett a pofám akkor se nagyon, amikor a teremőr néném elmondta, mik a teendők és a szabályok, majd a csapat második fele, berobbanva a terembe, hangosan tette fel a kérdést a páncélba öltözött történelmi alak láttán: "Ki ez a dzsedi?!" Jobbnak is láttam továbbállni. A hűvös börtönmúzeum megtekintése után a hősök termében a tárlatvezető Dzsó végigmondta a vár minket érintő történetét, majd lementünk a kazamatákba, ahol elszabadultak az indulatok.
Azt hiszem, onnan eredeztethető minden, hogy olyan zárt helyen voltunk, ami egyirányú volt, ráadásul egy kijárattal. Májki ezt nem bírta feldolgozni és amikor összezsúfolódtunk a kanyarban, a levegőbe eresztette a metánt. Nem előtte: akkor. De olyat ám, amitől bezöldült rögvest a fal. Akkor már nagyon vártuk, hogy tovább mehessünk, de valahogy végig az orrunkban maradt az esszencia a zárt folyosón. Nagyon jó hűvös volt a kazamatákban, onnan feljőve megcsapott bennünket a forróság, rettenet! Perzselt bennünket a Nap, muszáj voltam gumicukrot venni, hogy jobban elviseljem a hőséget.
Nem mintha hűtött volna rajtam bármit is, de jól esett. :) Miközben ezzel próbálkoztam, Gyémánt úr Robintól kért tanácsot íjjal való lövéshez, de megállapította, hogy ez gagyi, és különben is félrehord. Robin fel is húzta a szemöldökét, majd amikor egyedül maradt, gyorsan letette a műszert és elvonult egy hideg sörre. Hogy mit gondolt közben, az örök titok marad.
Na, ha már ilyen jót sétáltunk, csak leültünk a völgyben. Ekkor már úgy menni senki sem tudott, le is kerültek a cipők a fa alatt. Hogy ezért hullottak alá rögvest elsárgult, reményvesztett falevelek, nem tudjuk már meg, de mindenesetre sokan úgy gondolták: megkímélik a társaságot attól, hogy leveszik a lábbelit. Ezt hálás szívvel köszöntük meg, majd miután Niki vércukorszintje is helyre állt, bementünk bort kóstolni. Azt hiszem időben jutott eszembe a pince előtt, hogy a szülőkkel aláíratott papirosokat, melyben engedélyezik a borkóstolót gyermeküknek, igen biztos helyen, az íróasztalomon hagytam. De nem csinált belőle senki problémát a pincében.
A borkóstoló lezajlott, ismertetőt is kaptunk a borok mellé. A bor és a pogácsa mindenkinek jobban ment befelé, mint a borokról szóló infó, így aztán tulajdonképpen az egy órásra tervezett program fél óra alatt véget is ért. Szerencsére a pincéből kijőve senki nem dobta el magát, aminek felettébb örültem. Csak a gyomrok korogtak, így aztán mentünk vacsorázni.
A vonatunk reggel 6:30-kor indult. Ez marha korán van, még annak is, aki helyből indul, nem pedig másik városból. Ez viszont olcsó járat, így szűkös költségkeretből gazdálkodva ez tűnt optimálisnak. Amikor reggel 4 órakor csipogott a vekker, hirtelen azt se tudtam, hogy hol vagyok, de azért hősiesen helyt állva ugrottam ki az ágyból. Gyors készülődés és pakolás után elindultunk az állomásra, ahol már legalább tízen vártak ránk. Hamarosan összegyűlt a csapat, és miután az első vágányon tolatást végeztek, felszálltunk a kis piros vonatra, aminek egyik kocsija rögvest tele is lett velünk. Kenderesen, Kunhegyesen és Abádszalókon is szálltak fel, így kisvártatva teljes lett a létszám.
 |
| A srácok lazára vették a figurát |
Másfél órán keresztül zötykölődtünk, én néha majdnem elaludtam a reggeli napfényben. A srácok meg a lëányok ettek-ittak, jól érezték magukat, kivéve Mikit, akivel néha forgott a világ, pedig ekkor még a borvidék közelében se voltunk. Aztán megérkeztünk Kál-Kápolnára, ahol várnunk kellett egy rövidet, mire megérkezett az Eger felé induló vonat.
 |
| Várakozunk a vonatra, a napos oldalon |
Minden probléma nélkül jutottunk el Egerbe, ahol leszálltunk mindannyian, majd az Xperiába épített GPS segítségével jutottunk el a szállásra. Időközben megvilágosodtam, hogy van rajta gyalogosoknak szóló navigáció is, így ha ezt már induláskor tudom, akkor nem kell kerülni egy egész háztömböt, hogy eljussunk a Motel Botaxba. Erről persze hallgattam, nehogy megtudják, különben is a városnézés eleme a programnak. :) A szállás pontosan ugyanaz volt, mint négy éve: mondhatom, vajmi keveset változott, viszont érdekes módon olcsóbb lett az akkori árakhoz képest. Megérkezve az volt az első dolgunk, hogy mindenkinek alá kellett írnia a vendégkönyvet, így legalább tisztában voltam vele, hogy mindenki megérkezett, aki velem együtt elindult.
 |
| Írjad alá, gyerekem, ahányan csak vagy! |
Kifújtuk magunkat, ebédeltünk, pihentünk, majd első programként elmentünk megnézni az egri várat. Ahhoz képest nem is hisztiztek, hogy többen már ezerszer látták és nem akarnak jönni. :) Útközben megnéztük a Bazilikát is, ahol elkészítettük a kihagyhatatlan osztály-csoportképet. Egész jól sikerült:
 |
| Az osztályom és én |
Érdekes módon alig mentünk 2 kilométert, mindenki fáradt volt. Ezt nem annak tudom be, hogy puhányak lennénk, inkább annak a 30 foknak és a tűző déli napsütésnek, ami ott és akkor tombolt. Hiába na, van érzékem ahhoz, hogy mikor kell elindulni a fiatalokkal programot csinálni. Az árnyékos oldalban pihentünk egy keveset, némelyek elnyúlva a friss gyepen, majd kisvártatva indultunk tovább, fel, egyenesen a várba! Miután tanult, hatékony pedagógiai módszerekkel rendeztem le a "muszáj bemenni?", "miért megyünk ide?", "most oda fel kell menni?" kérdéseket, megvettük a jegyet, majd útba is igazítottak bennünket. Bejelentkeztünk kazamata-látogatásra, az addig rendelkezésre álló időben pedig megnéztünk egy képtárat, amin egyesek olyan gyorsan végighaladtak, hogy ha keresztülfutottam volna a tárlaton, akkor se értem volna utol őket. Nem égett a pofám akkor se nagyon, amikor a teremőr néném elmondta, mik a teendők és a szabályok, majd a csapat második fele, berobbanva a terembe, hangosan tette fel a kérdést a páncélba öltözött történelmi alak láttán: "Ki ez a dzsedi?!" Jobbnak is láttam továbbállni. A hűvös börtönmúzeum megtekintése után a hősök termében a tárlatvezető Dzsó végigmondta a vár minket érintő történetét, majd lementünk a kazamatákba, ahol elszabadultak az indulatok.
Azt hiszem, onnan eredeztethető minden, hogy olyan zárt helyen voltunk, ami egyirányú volt, ráadásul egy kijárattal. Májki ezt nem bírta feldolgozni és amikor összezsúfolódtunk a kanyarban, a levegőbe eresztette a metánt. Nem előtte: akkor. De olyat ám, amitől bezöldült rögvest a fal. Akkor már nagyon vártuk, hogy tovább mehessünk, de valahogy végig az orrunkban maradt az esszencia a zárt folyosón. Nagyon jó hűvös volt a kazamatákban, onnan feljőve megcsapott bennünket a forróság, rettenet! Perzselt bennünket a Nap, muszáj voltam gumicukrot venni, hogy jobban elviseljem a hőséget.
 |
| Gumicukor a várból: alig volt rajta pár darab a felettem látható fa virágaiból |
Nem mintha hűtött volna rajtam bármit is, de jól esett. :) Miközben ezzel próbálkoztam, Gyémánt úr Robintól kért tanácsot íjjal való lövéshez, de megállapította, hogy ez gagyi, és különben is félrehord. Robin fel is húzta a szemöldökét, majd amikor egyedül maradt, gyorsan letette a műszert és elvonult egy hideg sörre. Hogy mit gondolt közben, az örök titok marad.
 |
| Gyémánt úr és Robin |
A várlátogatás után visszamentünk a Dobó-térre, majd mivel a kisvasút előzetes számításaimmal ellentétben drágának bizonyult, mindenki kapott egy fagyit helyette. Mivel nem volt mindenki egy helyen, ezért már megismert a fagyis, amikor az ötödik csapattal vonultam oda vásárolni, hát van ilyen. :)
Miután összeverődött mindenki, elindultunk nagy reményekkel a völgybe. Namost nincs túlzottan nagy helyismeretem Egerben, ezért ismét csak a GPS-re hagyatkoztam. Íjjal Lövő Gyémánt viszont vállalta, hogy ismervén az utat, vezet bennünket. Csak gyanús volt, hogy a telefon a zsebemben minden kereszteződésben rezeg és minden létező módon arra figyelmeztet, hogy nekünk az ellenkező irányba kellene mennünk. Akkor kaptam agylobot, amikor majdnem visszaértünk a szállásra, és elindultunk egy, az előzővel párhuzamos utcán visszafelé! Hogy szemléltessem, hogy is volt, bemutatnám a dolgot:
 |
| Optimális útvonal, a technológia szerint. 2,3 kilométer |
 |
| A híres Gyémánt-út. 3,8 kilométer. |
Na, ha már ilyen jót sétáltunk, csak leültünk a völgyben. Ekkor már úgy menni senki sem tudott, le is kerültek a cipők a fa alatt. Hogy ezért hullottak alá rögvest elsárgult, reményvesztett falevelek, nem tudjuk már meg, de mindenesetre sokan úgy gondolták: megkímélik a társaságot attól, hogy leveszik a lábbelit. Ezt hálás szívvel köszöntük meg, majd miután Niki vércukorszintje is helyre állt, bementünk bort kóstolni. Azt hiszem időben jutott eszembe a pince előtt, hogy a szülőkkel aláíratott papirosokat, melyben engedélyezik a borkóstolót gyermeküknek, igen biztos helyen, az íróasztalomon hagytam. De nem csinált belőle senki problémát a pincében.
 |
| Bikavér van terítéken |
A borkóstoló lezajlott, ismertetőt is kaptunk a borok mellé. A bor és a pogácsa mindenkinek jobban ment befelé, mint a borokról szóló infó, így aztán tulajdonképpen az egy órásra tervezett program fél óra alatt véget is ért. Szerencsére a pincéből kijőve senki nem dobta el magát, aminek felettébb örültem. Csak a gyomrok korogtak, így aztán mentünk vacsorázni.
A vacsora jó hangulatban telt, főleg akkor, amikor megérkeztek a cigányzenészek. Egy demó nótával kezdtek, mintegy tehetségüket és művészi érzéküket fitogtatva, majd ezt követően ajánlatot tettek arra vonatkozóan, hogy bárkinek készséggel elhúzzák a nótáját. Egy, csak egy legény volt talpon evés közben: Mátyus úr gondolta úgy a csapatból, hogy neki a Jegenyefán fészket rak a csóka kezdetű örökzöld megér egyezer magyar forintot, így neki innen köszönjük meg mindenki nevében a jó hangulatú zenei aláfestést.
 |
| Hede: jegennyefánn fészkett-rakaaa csóó-ka! |
A vacsora után nem maradt hátra más: visszamentünk a szállásra. Ekkor már gyakorlatilag a talpunkat nem éreztük, ezt a ma gyalogosan megtett (összeszámoltam!) 12 és fél kilométernek köszönhetjük. Frissítő fürdés után lélekfeltáró beszélgetést folytattam a sötét udvaron az osztályom azon tagjaival, akiknél még nem szűnt meg a világgal való online kapcsolat. Sokat tanultam az Eger rallyról, a vasúti kocsik felépítéséről, a csillagképekről, az iszlám vallásról és arról, mivel is múlatták idejüket hajdanán a postások.
Ahhoz képest, hogy milyen eleven osztályom van, csak háromszor ébredtem álmomból az éjszaka folyamán. Első ízben akkor, amikor nem bírt magával az én osztályom, és úgy hőbörögtek, mintha fizetnének érte. Másodszor akkor, amikor az alattunk lakó lengyel-magyar vegyesválogatott dorbézolt a folyosón, és olyan hangot hallattak a lépcsőn szaladgálva, mintha hajszolt pacik közlekednének le és fel. Harmadszor akkor ébredtem, amikor a lëányok riadtan közölték, hogy hatalmas probléma van: Anita eltűnt! Utólag belegondolva folyamatosan azon a groteszk helyzeten röhögök, hogy Anita mindeközben ott állt pislogva mellettük. :)
Holnap elmesélem, mi is történt a kirándulásunk második napján.
2012. május 9., szerda
Diffy 3 közvélemény-kutatás
Szolgálati közlemény
Gőzerővel halad a Diffy 3 fejlesztése, napról napra újabb kódsorokkal kerülünk közelebb a végső változathoz. Amit tudunk, hogy a játék felülete szebb lesz, a képek nagyobbak (így sokkal több apróságot lehet elrejteni rajtuk), azonban lenne pár kérdés, amire ti, leendő játékosok tudjátok a legjobban a választ. Kérünk benneteket, vegyetek részt közvélemény-kutatásunkon és segítsétek a fejlesztést. Köszönjük!
Gőzerővel halad a Diffy 3 fejlesztése, napról napra újabb kódsorokkal kerülünk közelebb a végső változathoz. Amit tudunk, hogy a játék felülete szebb lesz, a képek nagyobbak (így sokkal több apróságot lehet elrejteni rajtuk), azonban lenne pár kérdés, amire ti, leendő játékosok tudjátok a legjobban a választ. Kérünk benneteket, vegyetek részt közvélemény-kutatásunkon és segítsétek a fejlesztést. Köszönjük!
2012. május 8., kedd
Vizsgázni pilleszárnyakon
Az átlagos ember az írásbeli érettségin koncentrál: görnyed a feladatlap fölött, gondolkodik, ír a piszkozati lapra, áthúz, átfogalmaz. Teszi mindezt azért, hogy mire elérkezik az utolsó egy-másfél óra, képet kapjon arról, hogy mit is akar a tisztázati lapra írni és azt gyöngybetűkkel vésse fel oda a minél több pont, minél jobb jegy érdekében. A vizsgák már csak ilyenek. Pár éve írtam egy bejegyzést arról, milyen érettségiző típusok vannak, azt hiszem, hogy ma ezt egy újabbal egészíthetem ki.
A dolog úgy zajlott, hogy a vizsgázó hirtelen kifogyott az ötletekből. Merengett a papír fölött, de a sok üresen álló vonal nem nyújtott nagy élvezetet. Éppen ezért hol az ablakon nézett ki, hol pedig a többieket nézte, mintha csak tőlük várna bármi ötletet a folytatáshoz. Az ötlet azonban nem jött. Kisvártatva a feladatlapra merőlegesen helyezett tollára koncentrált: farkasszemet nézett vele, de persze ő pislogott előbb. Így a toll nyert. Majd mivel felülről végképp unalmas volt figyelni a tollat, kissé leheveredett a padra, oldalt fordított fejjel bámulta tovább a toll míves kidolgozásának részleteit. Kicsit később a toll már ernyedten állt az ujjai között, ő pedig bámult bele a semmibe, karján feküdve. Hogy min gondolkodott, azt senki se tudhatja, de később már ő sem volt ennek tudatában, mivel hirtelen a hatalmas csendben ütemes, hangos szuszogás vette kezdetét. Majd a szuszogás egyre erősödött, a toll pedig a padra hullott tehetetlenül. A vizsgázó megszunnyadt az érettségin. A többiek, miután érzékelték mi történt, böködték egy kicsit, hogy hát mégiscsak kerüljön vissza ő is a valóság kegyetlen sodrásába és folytassa az írást.
Megmondom őszintén, sok mindent láttam már, de ilyet még érettségin nem tapasztaltam. Inkább a másik véglet szokott előfordulni, hogy valaki annyira dolgozik, zörög és koncentrál, hogy azzal zavarja a többieket, de hogy a szuszogásával? Meg sem merem kérdezni, hogy mi jöhet még ezután...
A dolog úgy zajlott, hogy a vizsgázó hirtelen kifogyott az ötletekből. Merengett a papír fölött, de a sok üresen álló vonal nem nyújtott nagy élvezetet. Éppen ezért hol az ablakon nézett ki, hol pedig a többieket nézte, mintha csak tőlük várna bármi ötletet a folytatáshoz. Az ötlet azonban nem jött. Kisvártatva a feladatlapra merőlegesen helyezett tollára koncentrált: farkasszemet nézett vele, de persze ő pislogott előbb. Így a toll nyert. Majd mivel felülről végképp unalmas volt figyelni a tollat, kissé leheveredett a padra, oldalt fordított fejjel bámulta tovább a toll míves kidolgozásának részleteit. Kicsit később a toll már ernyedten állt az ujjai között, ő pedig bámult bele a semmibe, karján feküdve. Hogy min gondolkodott, azt senki se tudhatja, de később már ő sem volt ennek tudatában, mivel hirtelen a hatalmas csendben ütemes, hangos szuszogás vette kezdetét. Majd a szuszogás egyre erősödött, a toll pedig a padra hullott tehetetlenül. A vizsgázó megszunnyadt az érettségin. A többiek, miután érzékelték mi történt, böködték egy kicsit, hogy hát mégiscsak kerüljön vissza ő is a valóság kegyetlen sodrásába és folytassa az írást.
Megmondom őszintén, sok mindent láttam már, de ilyet még érettségin nem tapasztaltam. Inkább a másik véglet szokott előfordulni, hogy valaki annyira dolgozik, zörög és koncentrál, hogy azzal zavarja a többieket, de hogy a szuszogásával? Meg sem merem kérdezni, hogy mi jöhet még ezután...
2012. május 4., péntek
Szerenád
Az évnek ebben az időszakában a 12. évfolyamosok búcsúútra indulnak, de még mielőtt elballagnának, lebontják a várost a bolondballagás nevű rendezvénysorozat jelesebb állomásain, ordítanak, mint akiket karikáznak egy teherautó platóján és úgy tesznek, mint akiknek elmentek otthonról. De mondhatnánk úgy is, hogy kieresztik a gőzt, bár ezzel, úgy gondolom, tanév közben sincs probléma. Úgy döntöttünk, hogy azon kevesek táborát növeljük a tegnapi estén, akik bevállalják (vagy bevállalhatják) még azt, hogy szerény, puritán hajlékuk udvarán a szép nyári időben fogadják a szerenádozókat.
Éjjel tíz óra felé számítottunk arra az osztályra, akiknek tagjaival több mint 1200 tanórát húztam le az elmúlt évek folyamán. Este 9 előtt már pakolgattunk ki az udvarra kis mécseseket, hogy hangulat legyen, ropi, kóla, söröcske, borocska, minden, ami ilyenkor dukál. Ekkor már a távolban égzengés hallott, de a felettünk tornyosuló fekete felhők keletnek vonultak, így mit se törődtünk velük. Egészen olyan negyed tíz környékéig, amikor aztán már igencsak errefelé csapkodott: egy cikázó villám olyannyira közel csapott le, hogy tüzet is okozott a majdnem szomszédos utca nádfedeles házikójában. Hangja is akkora volt, hogy a borosüvegek össze-összekoccantak az asztalon. Ezután szél kerekedett, ami összevissza fújta az addig elkészített ízléses dekorációt, rendbe vágta az abroszt az asztalon és az összes mécsest elfújta. Ekkor már azért éreztük, hogy ez több kettőnél, majd mikor végképp úgy gondoltuk, hogy egy kicsit bentebb kell költöztetni a felhalmozott étkeket és italokat, eleredt az eső.
Végképp tanácstalanok lettünk, hogy akkor most jönnek, vagy nem jönnek hozzánk ízléses szerenádot adni? Nekem meggyőződésem volt, hogy akkor is jönnének, ha harminc centis hó lenne, így gyorsan eloszlattam a kételyt. Ebben a pillanatban, mintha egy csapot nyitottak volna meg: hihetetlen szakadó, zuhogó eső vette kezdetét, fújt a szél, világvége, gyehenna. Pokol tüzére jutunk! – mondtam, – ideje megbánni bűneinket, mielőtt megtérünk Krisztus urunk kebelére nyugodni!
Ekkor, mint sátáni rivallás a sötét éjszakában, felordított valaki a kapunál:
– Tozó, engedj beeeeööö!
Kisétáltam a szakadó esőben, pofánvertem, amelyik tegezett itt engem ebben a meghitt percben, majd négy ázott informatika szakmacsoportra orientált, enyhén spicces díszmadár jött be a kerti tető alá csöpögni, akik olyannyira fel voltak pörögve az eseménysortól, hogy várniuk is kellett fertályórát, amíg csökkent bennük a szint annyira, hogy beszélni tudjanak értelmesen. A többiek valami tető alá álltak be a suliban, hogy ne ázzanak, de amint kicsit csendesedett az eső (ami azt jelentette, hogy már el lehetett látni a kapuig), ők is elkezdtek jövögetni. Ezt onnan tudtuk, hogy megint ordítottak, mint az antikrisztus eljövetelének sötét óráján, hogyaszongya:
– Nyissá' kapuuut, Tozóóóóüüüeeeh!
Ekkor már lánccal mentem arra, amelyik ilyetén formán tegeződő álláspontra helyezkedett, de amúgy jó hangulatban telt el az az egy óra, amit itt a tető alatt tölthettünk együtt a szakadó esőben, közösen párologva. Annak azért örülök, hogy a legtöbben tudták, milyen rendezvényen voltak, sőt, még szerenád is volt: összetömörülve a kis helyen elénekeltek (ordítottak) nekem pár örök érvényű klasszikust, örökzöldet. Mulattunk, nevettünk, dáridóztunk kedvünkre. Többek között leporolták és mondhatni feldolgozták az Egyedül a tónál című veretes slágeremet, bár ahogy azt említettem is nekik az este folyamán, én eredetileg máshová helyeztem a hangjegyeket a dal kottáján, ámbár úgy nagyjából környékezték a szólamokat. Kicsit furcsa volt még a Tozó itt a legnagyobb király szövegezésű, feszített ritmusú sláger, amely azon túlmenően, hogy nem teljesen fedi az igazságot, az osztályfőnök mellett állva kissé furcsán vette ki magát. Aztán még Csaba fiam valamit búsan énekelt napközben megkopott kappan hangján a kuka mellett, miközben Robi a kerítésépítésből itt maradt ívhegesztő trafón üldögélt, Laci meg a macska foteljében talált magának kényelmes ülőalkalmatosságot. Ez időben kb. akkor volt, amikor a járólap furcsamód leszakadt egy kicsit a bejárati ajtó előtt, illetve amikor Szabolcs igénybe vette a toalettet.
Mindent összevetve érdekes hangulatú szerenádon vagyunk túl: azt hiszem, valahogy nem is tudtam volna mást elképzelni erről az osztályról. A csendes dalolászás amúgy sem az ő műfajuk, kiereszthette mind a hangját a szomszédok nagy örömére. :) Miután elvonultak, az eső is elcsendesedett, majd teljesen el is állt. Murphy és a törvényei tették a dolgukat ma este is. Mi még hajnali egyig beszélgettünk lecsengett, szépemlékű tanévek végzett diákjaival a tető alatt, majd fél kettő felé már nyugovóra is tértünk. Emlékezetes este volt, köszönöm mindenkinek.
Érettségin találkozunk. ;)
Éjjel tíz óra felé számítottunk arra az osztályra, akiknek tagjaival több mint 1200 tanórát húztam le az elmúlt évek folyamán. Este 9 előtt már pakolgattunk ki az udvarra kis mécseseket, hogy hangulat legyen, ropi, kóla, söröcske, borocska, minden, ami ilyenkor dukál. Ekkor már a távolban égzengés hallott, de a felettünk tornyosuló fekete felhők keletnek vonultak, így mit se törődtünk velük. Egészen olyan negyed tíz környékéig, amikor aztán már igencsak errefelé csapkodott: egy cikázó villám olyannyira közel csapott le, hogy tüzet is okozott a majdnem szomszédos utca nádfedeles házikójában. Hangja is akkora volt, hogy a borosüvegek össze-összekoccantak az asztalon. Ezután szél kerekedett, ami összevissza fújta az addig elkészített ízléses dekorációt, rendbe vágta az abroszt az asztalon és az összes mécsest elfújta. Ekkor már azért éreztük, hogy ez több kettőnél, majd mikor végképp úgy gondoltuk, hogy egy kicsit bentebb kell költöztetni a felhalmozott étkeket és italokat, eleredt az eső.
Végképp tanácstalanok lettünk, hogy akkor most jönnek, vagy nem jönnek hozzánk ízléses szerenádot adni? Nekem meggyőződésem volt, hogy akkor is jönnének, ha harminc centis hó lenne, így gyorsan eloszlattam a kételyt. Ebben a pillanatban, mintha egy csapot nyitottak volna meg: hihetetlen szakadó, zuhogó eső vette kezdetét, fújt a szél, világvége, gyehenna. Pokol tüzére jutunk! – mondtam, – ideje megbánni bűneinket, mielőtt megtérünk Krisztus urunk kebelére nyugodni!
Ekkor, mint sátáni rivallás a sötét éjszakában, felordított valaki a kapunál:
– Tozó, engedj beeeeööö!
Kisétáltam a szakadó esőben, pofánvertem, amelyik tegezett itt engem ebben a meghitt percben, majd négy ázott informatika szakmacsoportra orientált, enyhén spicces díszmadár jött be a kerti tető alá csöpögni, akik olyannyira fel voltak pörögve az eseménysortól, hogy várniuk is kellett fertályórát, amíg csökkent bennük a szint annyira, hogy beszélni tudjanak értelmesen. A többiek valami tető alá álltak be a suliban, hogy ne ázzanak, de amint kicsit csendesedett az eső (ami azt jelentette, hogy már el lehetett látni a kapuig), ők is elkezdtek jövögetni. Ezt onnan tudtuk, hogy megint ordítottak, mint az antikrisztus eljövetelének sötét óráján, hogyaszongya:
– Nyissá' kapuuut, Tozóóóóüüüeeeh!
Ekkor már lánccal mentem arra, amelyik ilyetén formán tegeződő álláspontra helyezkedett, de amúgy jó hangulatban telt el az az egy óra, amit itt a tető alatt tölthettünk együtt a szakadó esőben, közösen párologva. Annak azért örülök, hogy a legtöbben tudták, milyen rendezvényen voltak, sőt, még szerenád is volt: összetömörülve a kis helyen elénekeltek (ordítottak) nekem pár örök érvényű klasszikust, örökzöldet. Mulattunk, nevettünk, dáridóztunk kedvünkre. Többek között leporolták és mondhatni feldolgozták az Egyedül a tónál című veretes slágeremet, bár ahogy azt említettem is nekik az este folyamán, én eredetileg máshová helyeztem a hangjegyeket a dal kottáján, ámbár úgy nagyjából környékezték a szólamokat. Kicsit furcsa volt még a Tozó itt a legnagyobb király szövegezésű, feszített ritmusú sláger, amely azon túlmenően, hogy nem teljesen fedi az igazságot, az osztályfőnök mellett állva kissé furcsán vette ki magát. Aztán még Csaba fiam valamit búsan énekelt napközben megkopott kappan hangján a kuka mellett, miközben Robi a kerítésépítésből itt maradt ívhegesztő trafón üldögélt, Laci meg a macska foteljében talált magának kényelmes ülőalkalmatosságot. Ez időben kb. akkor volt, amikor a járólap furcsamód leszakadt egy kicsit a bejárati ajtó előtt, illetve amikor Szabolcs igénybe vette a toalettet.
Mindent összevetve érdekes hangulatú szerenádon vagyunk túl: azt hiszem, valahogy nem is tudtam volna mást elképzelni erről az osztályról. A csendes dalolászás amúgy sem az ő műfajuk, kiereszthette mind a hangját a szomszédok nagy örömére. :) Miután elvonultak, az eső is elcsendesedett, majd teljesen el is állt. Murphy és a törvényei tették a dolgukat ma este is. Mi még hajnali egyig beszélgettünk lecsengett, szépemlékű tanévek végzett diákjaival a tető alatt, majd fél kettő felé már nyugovóra is tértünk. Emlékezetes este volt, köszönöm mindenkinek.
Érettségin találkozunk. ;)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)