A kipufogó, és ami benne van

Nem értek az autókhoz. Tényleg nem. Tudok vezetni, de analfabéta vagyok az autó motorjának felépítését illetően. Viszont azt még én is érzem, ha valami nincs rendben a géppel. Az úgy történt, hogy egy napon bizony észrevettem, hogy az én autóm nem megy. Akármennyire nyomtam a gázt, akár padlóig is, nem húzott, s a hirtelen romlást már-már az autó korára akartam fogni. Aztán úgy gondoltam, hogy attól, hogy egy autó 28 éves (!), még nem feltétlenül kell egyik napról a másikra megadnia magát, így elmentem egy szerelőhöz, akivel lebeszéltem a javítást.

– Nem megy – kezdtem barátságosan.
– Hogyhogy? – kérdezte érdeklődőn.
– Lomha.
– Mennyire?
– Mint egy lajhár.
– Eszik?
– Rengeteget.
– Mennyit?
– Mint egy ártány.
– Húsz körül lesz.
– Nem bánom.

A mester szerszámot ragadott, s hozzálátott a művelethez. Gyertyák és elosztófejek cserélődtek, kormos járatok lettek kitakarítva, s a munka végén újfent beszéltünk.

– Kész – mondta.
– Jó lett? – kérdeztem.
– Jobb, mint volt.
– Kijött húszból?
– Ki.
– Mennyire?
– Pont.

Na, kifizettem, elhoztam a kocsit, mentem vele, tényleg jobb volt, de... hát hogy is mondjam, nem volt az igazi. Állandóan átható benzinszag lengte körül, alig akart télen beindulni, ráadásul két hét eltelte után újra észrevettem, hogy egyre lomhább, nem megy, akármit csinálok vele.

Egy verőfényes tavaszi napon már annyira felmérgelt, hogy nem megy a kocsi, hogy egy bizonyos útszakaszon, ahol úgy gondoltam, egyedül száguldozom, addig nyomtam a gázt, amíg egy bizonyos sebességet el nem értem, s ez a sebesség nem feltétlenül biztos, hogy az elfogadható tartományon belül volt. Viszont az autó kezdett magához térni, sokkal jobban ment ezt követően, mintha valami kitisztult volna benne. Na, gondoltam is magamban, én vagyok a profi.

Időközben műszakira kellett vinnem az öreg japánt, s teljes lemondással a szívemben vittem el a szervizbe. Lomhán, rozsdásan gurult a vizsgasorra, ahol rövid úton meg is bukott. Megkértek, hogy jöjjek már az autó alá, ide ni, a szerelőaknába, megmutatják mi a baj.

– Kilikadt – mondja nekem, a kipufogódobra mutatva.
– Ki biza.
– Rátolattál valamire.
– Kizárt.
– De, pedig. Szétnyílt, ihol ni. Mint egy konzervdoboz.
– Látom, látom.
– Rájamentél valamire.
– Beszéljünk a számok nyelvén! – indítványoztam.
– Khm... Hát úgy kettőszázezerből kijön.

Miről beszélsz, ember? 14 éve vettem háromszázezerért a kocsit, viccelsz-bolondozol! Igen gyorsan elhajtottam a helyszínről, faképnél hagyva őket. 

Felhívtam édesapámat, hátha tud mondani valami okosat. Tudott. Elvittem hozzá javításra a gépkocsit, s lelkeim, hát de ilyet: újjászületett az autó. Még új kipufogót is kapott! S a kétszázezernek a közelébe se kerültünk. 

Nagyon szuper! Mindig is tudtam, hogy egy csodatévő az öreg, de ez a mostani beavatkozás egyszerűen zseniálisra sikerült. Annyira ment a kocsi, de annyira, hogy amikor hazafelé hoztam, szinte a féket is kellett nyomnom, hogy ne menjen annyira a verda. Elképesztően akart szaladni az öreg japán, mintha csak azt duruzsolta volna a motor, hogy iiigen, ez az, most akarok menni, még! Durván zabolázni kellett a járművet, hogy észen legyen. 

Modern matt festés a díszléc alatt

S hogy mi volt a baj? Hát azt is elmondom néktek, mindemellett sokkoló képpel zárom írásomat. Édesapám, kíváncsi ember lévén, kettévágta a leszedett hátsó kipufogódobot, s rögvest kiderült, hogy mi volt a lomhaság oka:

A kipufogó belülről

Először azt hittem, hogy halott macskák, vagy valakinek a haja van a kipufogó belsejében, de nem. Valójában a kipufogódob belső lemeze elégett, s az azt körbevevő hangszigetelő üveggyapot szépen belehullt a dobba, eldugítva azt. Most már csak azon csodálkozom, hogy egyáltalán ment az autó, akármennyire is. A dob is ezért nyílt szét: a kipufogógáz utat talált magának a leggyengébb ponton, s szétnyitotta a lemezt. 

Akárhogy is volt, szerdán újra műszaki: remélem, hogy minden hiba nélkül átcsusszan a kocsi a vizsgán, s még legalább két évig együtt rójuk az utakat ezzel a hatalmas nagy hajóval, életem első autójával.