Harmadik napja ülök az érettségin, hallgatom a feleleteket. Páran brillíroznak, de nem mondhatnám, hogy általánosságban véve el vagyok ragadtatva: sokszor úgy érzem, hogy az elmúlt tanévek elméleti órái úgy ahogy vannak, mentek a levesbe. A szavak visszapattantak a tanterem faláról úgy, hogy egy embert se találtak el. Igazából nem tudom, hogy mi lehet a probléma: általános érdektelenség az érettségi iránt, vagy pedig az írásbeli érettségi eredményein felbuzdult lustaság az, ami győzött. Érdekesek egyébként az angol feleletek, mivel annak elején némi személyes dolgot is megtudunk. A tanárok azzal kezdik, hogy megkérdezik a vizsgázót, hogy érzi magát. A vizsgázók pedig (kevés kivételtől eltekintve) hol szép, hol pedig tört angolsággal mondják el, hogy fáradtak. Miért? Azért, mert tegnap este hajnali 2 óráig néztek egy filmet a tévében. Nem emlékszem kristálytisztán a saját érettségimre, egy dologban azonban biztos vagyok: nem néztem tévét hajnali két óráig, sőt, ha tehettem, minél előbb lefeküdtem, hogy másnap azért tudjak domborítani. Filmet nézni meg ráérek azóta, nem feltétlenül kellett az érettségi előtti estébe beleszuszakolni azt.
Akinek nem inge, az nem vegye magára, szokták mondani, de az is eléggé izgalmas, hogy többet beszélnek a tanárok, mint a diákok. 15 percesre kalibrált szóbeli érettségihez leülnek úgy felelni az érettségizők, hogy 2-3 percben összefoglalják a mondanivalójukat. Inkább kettő, mint három. Ez már alapból leviszi a színvonalat. Minden további dolgot úgy kell kihúzni belőlük, majdhogynem harapófogóval. Sokuknál ez össze is jön, a kérdésekre újabb, több percig tartó eposzokban válaszolnak. Nehezebb eseteknél a végén már eldöntendő kérdéseket tesznek fel a vizsgáztató tanárok, aztán vagy jó válasz érkezik, vagy nem. Az esély egy a kettőhöz, mégis olyan nehezen, olyan vontatottan jutunk néha előre.
Ennek ellenére bírom nagyon a témát. Első érettségim így 8 év után, és bár nem sokban különbözik a szóbeli rész a szakképzés szóbeli vizsgáitól, mégis más, emelkedettebb hangulatú, izgalmasabb – csak a feleletek gyászosak néha. Ma még 8 embernek van lehetősége megváltoztatni bennem a feleletekről alkotott általános képemet, remélem, hogy sikerül nekik.
2012. június 27., szerda
2012. június 20., szerda
Ponthu
SZOLGÁLATI KÖZLEMÉNY
Aki éles szemű, annak feltűnt, hogy blogunk immáron a thozoonaploja.blogspot.hu címről is elérhető, sőt, a .com végződésű címről érkezők is ide lesznek irányítva setét mágia által. Ez a blogszolgáltató egyik újítása, én örülök neki, elvégre magyar nyelvű blog legyen ponthus! Ha később a .com végződésre nem jönne le a blog, tessenek a .hu végződésűvel próbálkozni!
Szolgálati közleményünket olvashatták.
Aki éles szemű, annak feltűnt, hogy blogunk immáron a thozoonaploja.blogspot.hu címről is elérhető, sőt, a .com végződésű címről érkezők is ide lesznek irányítva setét mágia által. Ez a blogszolgáltató egyik újítása, én örülök neki, elvégre magyar nyelvű blog legyen ponthus! Ha később a .com végződésre nem jönne le a blog, tessenek a .hu végződésűvel próbálkozni!
Szolgálati közleményünket olvashatták.
A nyári szünet kezdete
Na, erre a nyárra is kiégettem magam a bizonyítványok meg a törzskönyvek megirkálásával. Három napig nyomtam. Én úgy vártam gyerekkoromban a bizonyítványosztást! Mondjuk ez abból is fakadt, hogy nem voltak benne lelket nehezítően rossz eredmények. Akkoriban bele nem gondoltam abba, hogy az osztályfőnök nem csak az én bizonyítványomat készíti el, hanem mindenkiét, plusz még ugyanezt mégegyszer a törzskönyvbe és a névsor végén már igencsak maga alatt van, amikor újra meg újra be kell irkálni az óraszámokat meg a jegyeket. (Legutálatosabb: elégséges.) Egészen pontosan 64 alkalommal írtam végig a 148-74-148-148-37-111-37-74-37-37-74-185 számsort, ami az osztályomba járó tanulók éves óraszáma a különböző tantárgyakból. A számsorból kiolvasható, hogy a tanulók 12 tantárgyból művelődhettek a tanév során, összesen 1110 tanórán keresztül. Ebben mondjuk az osztályfőnöki órák nincsenek benne, az újabb 37, de mondjuk úgy, hogy az már csak hab a tortán. Szerintem jobb is, hogy év elején nem közöljük velük, hogy márpedig idén nektek 1110 tanórát végig kell ülnötök, mert ott a helyszínen kapnának rohamot mindannyian.
De ne üljünk mindig az iskolapadban! Menjünk ki a szabadba! Mi újság a kertben? – kérdezhetné tőlem bármelyik ismerősöm, ha lenne közöttük olyan, akit érdekelne, hogy mi újság a kertben. Elmondanám neki, hogy olyan hirtelen jött a nyár, hogy a szúrólégy beköpte az összes meggyet a múlt heti párás időben, minekutána lett is vigasztalan kesergés hétvégén a rokonságban. Mert bizony az elrakni kívánt meggyet kiválogatták az asszonyok, áttették a jobbját egy adag vízbe, de fertályóra múlva kikúsztak belőle a kukacok, melyik megfulladva, melyik virgoncan és ellepte a vizet a zsizsik, úgy ahogy volt. A csesznye fírgek! Cseresznyefánkon is tele van kukaccal az összes gyümölcs, egy jót nem tudtam enni belőle. Rohad lefelé a fáról az is, még csak a seregélyek se eszik le őket, pedig lenne nekik csemege. Még a harkály is a szomszédos akácfán csörömpöl naphosszat. Nem tudom, hogy majd mikor jut be abba az odúba, amire hajt, de március dereka óta próbálkozik, most meg június dereka van. Kitartó madár, meg kell hagyni.
Aztán, ha már állatvilág, idepofátlankodott hozzánk Paplan. Így hívjuk azt a macskát, aki itt lebzsel állandóan a környéken, mindenhová bemegy. Van, ahonnan söprűvel hajtják ki, van, ahol megmarad. Nálunk gyakorlatilag mindent megeszik, legutolsó húzása a sajtos-hagymás csipsz maradékának elfogyasztása volt. Kicsit érdekesen vette ki magát, ahogy ropogtatta a macska a csipszet, igazi városi macskának nézett ki. És hogy miért Paplan? Azért, mert úgy néz ki, mintha a fehér macskára ráterítettek volna egy barna-fekete mintás paplant. Egyébként igazán szép és puha macska, csak nagyon akaratos és megenné a macskatápgyárat is az utolsó szögig.
Grizzli érzékeli, hogy új macska van a portán, annak ellenére is, hogy mi nem kértük, hogy legyen. De nem zavartatja magát. Jön, összeorrol Paplannal, aztán megszagolják egymást hátulról, majd leheverednek egymás mellé a fűbe. Így részükről el is van vetve a gondja mindennek.
A jó idő megérkeztével itt van a hússütögetések ideje is. A hónap elején mi rendeztünk egy kolbászsütő-versenyt, amire rajtunk kívül három versenyző nevezett be. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere: grillkolbászok kilószám, virsli, szalonna, hagyma, paprika, sőt, még tzatziki szósz is, de nem ám alapból, hanem friss hozzávalókból: fokhagyma, uborka, tejföl. Érdekes módon a végeredménynek kissé sajtos íze lett, ezt nem tudjuk, hogy hogy csinálta Róbert Mester, a Szószok Atyja, de tény, hogy finom lett a termék. Igaz, hogy másnapra összeértek az ízek és a fokhagyma némiképp dominanciára tört ebben a kulináris csodában; én már nem is mertem enni belőle, merthogy még emberek közé kellett mennem akkor.
Partiról keveredünk partira: két hét elteltével az informatika munkaközösség is összeült, hogy megsüsse a saját pecsenyéjét. Az eredeti tervrajzon pincepörkölt szerepelt, de ezt később az élet átrajzolta, így aztán itt is lacipecsenyébe fordult a dolog. Ettünk-ittunk, nem bánkódtunk, ráadásul szégyenérzet nélkül röhögtünk éjszakába nyúlóan, mintha okunk lett volna rá. Ezt azonban szigorúan kaja után tettük, nehogy még vacsora előtt elküldjenek bennünket a vendéglátók. :) Tárcsán sült hús, nyársalt császárszalonna volt a menü, de volt még alfa- és bétaverziós sültkrumpli, meg öntet is, piros aranyból, tejfölből, hagymából.
Igazán jól sikerült este volt, kár, hogy nincs minden hónapban tanév vége. :)
De ne üljünk mindig az iskolapadban! Menjünk ki a szabadba! Mi újság a kertben? – kérdezhetné tőlem bármelyik ismerősöm, ha lenne közöttük olyan, akit érdekelne, hogy mi újság a kertben. Elmondanám neki, hogy olyan hirtelen jött a nyár, hogy a szúrólégy beköpte az összes meggyet a múlt heti párás időben, minekutána lett is vigasztalan kesergés hétvégén a rokonságban. Mert bizony az elrakni kívánt meggyet kiválogatták az asszonyok, áttették a jobbját egy adag vízbe, de fertályóra múlva kikúsztak belőle a kukacok, melyik megfulladva, melyik virgoncan és ellepte a vizet a zsizsik, úgy ahogy volt. A csesznye fírgek! Cseresznyefánkon is tele van kukaccal az összes gyümölcs, egy jót nem tudtam enni belőle. Rohad lefelé a fáról az is, még csak a seregélyek se eszik le őket, pedig lenne nekik csemege. Még a harkály is a szomszédos akácfán csörömpöl naphosszat. Nem tudom, hogy majd mikor jut be abba az odúba, amire hajt, de március dereka óta próbálkozik, most meg június dereka van. Kitartó madár, meg kell hagyni.
Aztán, ha már állatvilág, idepofátlankodott hozzánk Paplan. Így hívjuk azt a macskát, aki itt lebzsel állandóan a környéken, mindenhová bemegy. Van, ahonnan söprűvel hajtják ki, van, ahol megmarad. Nálunk gyakorlatilag mindent megeszik, legutolsó húzása a sajtos-hagymás csipsz maradékának elfogyasztása volt. Kicsit érdekesen vette ki magát, ahogy ropogtatta a macska a csipszet, igazi városi macskának nézett ki. És hogy miért Paplan? Azért, mert úgy néz ki, mintha a fehér macskára ráterítettek volna egy barna-fekete mintás paplant. Egyébként igazán szép és puha macska, csak nagyon akaratos és megenné a macskatápgyárat is az utolsó szögig.
 |
| Paplan táplálékot keres |
Grizzli érzékeli, hogy új macska van a portán, annak ellenére is, hogy mi nem kértük, hogy legyen. De nem zavartatja magát. Jön, összeorrol Paplannal, aztán megszagolják egymást hátulról, majd leheverednek egymás mellé a fűbe. Így részükről el is van vetve a gondja mindennek.
A jó idő megérkeztével itt van a hússütögetések ideje is. A hónap elején mi rendeztünk egy kolbászsütő-versenyt, amire rajtunk kívül három versenyző nevezett be. Volt itt minden, ami szem-szájnak ingere: grillkolbászok kilószám, virsli, szalonna, hagyma, paprika, sőt, még tzatziki szósz is, de nem ám alapból, hanem friss hozzávalókból: fokhagyma, uborka, tejföl. Érdekes módon a végeredménynek kissé sajtos íze lett, ezt nem tudjuk, hogy hogy csinálta Róbert Mester, a Szószok Atyja, de tény, hogy finom lett a termék. Igaz, hogy másnapra összeértek az ízek és a fokhagyma némiképp dominanciára tört ebben a kulináris csodában; én már nem is mertem enni belőle, merthogy még emberek közé kellett mennem akkor.
 |
| Én és Róbert Mester készítjük az étket |
Partiról keveredünk partira: két hét elteltével az informatika munkaközösség is összeült, hogy megsüsse a saját pecsenyéjét. Az eredeti tervrajzon pincepörkölt szerepelt, de ezt később az élet átrajzolta, így aztán itt is lacipecsenyébe fordult a dolog. Ettünk-ittunk, nem bánkódtunk, ráadásul szégyenérzet nélkül röhögtünk éjszakába nyúlóan, mintha okunk lett volna rá. Ezt azonban szigorúan kaja után tettük, nehogy még vacsora előtt elküldjenek bennünket a vendéglátók. :) Tárcsán sült hús, nyársalt császárszalonna volt a menü, de volt még alfa- és bétaverziós sültkrumpli, meg öntet is, piros aranyból, tejfölből, hagymából.
 |
| A Grillmester tárcsás húst készít |
Igazán jól sikerült este volt, kár, hogy nincs minden hónapban tanév vége. :)
2012. június 15., péntek
Utolsó napom a "Móriczban"
Életem ma újabb fordulóponthoz, vagy divatos szóval élve mérföldkőhöz érkezett el: eltöltöttem az utolsó tanítási napomat a Móricz Zsigmond Gimnáziumban. Soha többé nem fogok órát tartani a gimiben – legalábbis ebben a formájában. Szeptembertől ugyanis Móricz Zsigmond Református Gimnázium leszünk, így aztán a rendkívül hosszú nevű Móricz Zsigmond Gimnázium, Közgazdasági Szakközépiskola és Kollégium átalakul, megváltozik az iskola fenntartója, más szabályok, más rend, kissé más életforma veszi kezdetét nálunk. Felesleges lenne jóslatokba bocsátkozni, hogy jó lesz, vagy nem lesz jó: egészen egyszerűen más lesz.
Az utolsó hét azért nem telt el eseménytelenül. Hétfőn, kedden és szerdán a hálózattelepítő és -üzemeltető címre pályázók vizsgáztak, igen hosszan, igen sok modulból. Nagyon örültem annak, hogy a gyakorlati vizsgákon pengék voltak, jól muzsikáltak és értették a csíziót, majdnem mindenkinek 100 pontot adtam a 100-ból. Szóbeli vizsgán azért mondtak olyanokat, hogy ledobtam a láncot a helyszínen: kiderült például, hogy a Linux nem nyílt forráskódú operációs rendszer, valamint az is, hogy a számítógép hardvereszközeinek találkozási pontja a merevlemez, amibe a CD meghajtót kell kötni, abba meg a flopit. Amikor ezeket kihevertem, még a lézernyomtatóval sokkoltak: abba ugyanis, mondja a vizsgázó, bemegy a papír, öööö, aztán alul kijön. Na, hát kérem, valóban ez történik, de az ördög a részletekben lakozik: mágia, ami a dobozon belül zajlik, megfejthetetlen titok.
Mivel a vizsgázók túlnyomó része az én legelső osztályomból verbuválódott össze, kissé hasonlított a bizonyítványok kiosztása az érettségihez. Megint elbúcsúztunk egymástól, mint akkor, de most már nagyon sokukkal nem fogok találkozni. Innen kívánok sok sikert mindannyiótoknak, srácok!
Csütörtökön a világomat nem tudtam, de azért lenyírtam a füvet társasházi bérleményünk stadionméretű udvarán. Tettem mindezt azért, mert előző este, midőn a napkorong letűnni vágyott a horizont peremén, már nem tudtuk kinézni, hogy ami megbúvik az udvar közepén nyiladozó csalitosban, az vajon sün, macska, vagy más kistestű ragadozó. Ez pedig tűrhetetlen. Fűnyírás után igen szép az udvar, ahogy a szomszéd fogalmazott, mintha egy zöld szőnyeg lenne rajta. :)
Ma meg ugye péntek van, a már említett utolsó tanítási nap, gyakorlatilag nem sok minden történt. Kevesen voltak a suliban, kevés órám is volt, gondolatban elköszöntem az elmúlt 8 tanítással töltött évtől ebben a formájában és bár Isten segedelmével szeptembertől itt folytatom (kezdek beilleszkedni a rendszerbe, figyeled?), amint fentebb is írtam, változnak a dolgok...
Az utolsó hét azért nem telt el eseménytelenül. Hétfőn, kedden és szerdán a hálózattelepítő és -üzemeltető címre pályázók vizsgáztak, igen hosszan, igen sok modulból. Nagyon örültem annak, hogy a gyakorlati vizsgákon pengék voltak, jól muzsikáltak és értették a csíziót, majdnem mindenkinek 100 pontot adtam a 100-ból. Szóbeli vizsgán azért mondtak olyanokat, hogy ledobtam a láncot a helyszínen: kiderült például, hogy a Linux nem nyílt forráskódú operációs rendszer, valamint az is, hogy a számítógép hardvereszközeinek találkozási pontja a merevlemez, amibe a CD meghajtót kell kötni, abba meg a flopit. Amikor ezeket kihevertem, még a lézernyomtatóval sokkoltak: abba ugyanis, mondja a vizsgázó, bemegy a papír, öööö, aztán alul kijön. Na, hát kérem, valóban ez történik, de az ördög a részletekben lakozik: mágia, ami a dobozon belül zajlik, megfejthetetlen titok.
Mivel a vizsgázók túlnyomó része az én legelső osztályomból verbuválódott össze, kissé hasonlított a bizonyítványok kiosztása az érettségihez. Megint elbúcsúztunk egymástól, mint akkor, de most már nagyon sokukkal nem fogok találkozni. Innen kívánok sok sikert mindannyiótoknak, srácok!
Csütörtökön a világomat nem tudtam, de azért lenyírtam a füvet társasházi bérleményünk stadionméretű udvarán. Tettem mindezt azért, mert előző este, midőn a napkorong letűnni vágyott a horizont peremén, már nem tudtuk kinézni, hogy ami megbúvik az udvar közepén nyiladozó csalitosban, az vajon sün, macska, vagy más kistestű ragadozó. Ez pedig tűrhetetlen. Fűnyírás után igen szép az udvar, ahogy a szomszéd fogalmazott, mintha egy zöld szőnyeg lenne rajta. :)
Ma meg ugye péntek van, a már említett utolsó tanítási nap, gyakorlatilag nem sok minden történt. Kevesen voltak a suliban, kevés órám is volt, gondolatban elköszöntem az elmúlt 8 tanítással töltött évtől ebben a formájában és bár Isten segedelmével szeptembertől itt folytatom (kezdek beilleszkedni a rendszerbe, figyeled?), amint fentebb is írtam, változnak a dolgok...
2012. június 9., szombat
6 éves a Thozoo naplója
 |
| Boldog születésnapot! |
Kedves Olvasók!
Örömmel jelentem be, hogy ma 6 éves a Thozoo naplója. Az elmúlt években egy híján 1200 bejegyzés került bele. Az elkövetkezendő időben, ha még lesz pénzünk internetre, továbbiakkal fogom bővíteni a sort. :-) Köszönjük annak a napi 120 látogatónak, aki olvassa a blogot, örömünkre szolgál itt a szerkesztőségben, hogy ennyien vagytok. Örülünk a rajongásnak is és annak, hogy várjátok a történeteket (ezt onnan lehet tudni, hogy a látogatók száma hirtelen megugrik, ha nincs új bejegyzés, bizonyára nézegetitek, hogy írtam-e már). Osztozzatok velünk az örömben, a teljes szerkesztőség nevében kívánok mindenkinek szép napot! Mi egész nap mulatunk, szól a zene és zsiráfpörköltet főzünk az udvaron. :-)
Ezennel kezdetét veszi a Thozoo naplójának 7. évada.
2012. június 7., csütörtök
Volt denevér – nincs denevér
Az úgy volt, hogy mi tegnap este, midőn a napkorong lenyugvóban vala, kimentünk egy kis friss levegőt szívni. Jó a kisvárosi este, kellemesen hűs, simogató. Igen hamar feltűnt, hogy az udvarunk fölött denevérek köröznek. Tudni kell, hogy az én életem párja valamilyen eltévelyedés folytán rajong a csúnya kisállatokért, például a denevérekért, meg a mopszokért is, mert szerinte olyan aranyosak. Lényeg, hogy hatalmas nagy élettelen szeme legyen az állatnak, meg ne nézzen ki életképesnek, ő ezeket szereti. Van ilyen. Na, rögvest fel is ment benne a szint és szeretett volna egy repülő vérszívót megsimogatni. Mer' az úgy megy. Én meg úgy gondoltam, hogy ez az a rajongással és vággyal teli érzelemdús pillanat, amit rögzíteni kell életünk kisfilmjébe (amibe egyébként eddig az év folyamán már 44 percnyi jó minőségű vágott műsor került). Szeretem a telefon HD videózási képességét, mert mindig kéznél van így bármelyik izgalmasabbnak tűnő pillanatban elő lehet kapni és felvenni a történéseket. Nem volt ez másképp tegnap este sem. Látni kellett volna! A denevérek bezsongtak, össze-vissza köröztek, én követtem őket, világítottam rájuk, fókuszáltam az estben. Minden volt, ami egy jó mozihoz kell. Kis idő múlva úgy gondoltam, hogy a rögzített közel 8 percnyi anyagból már összejön annyi, hogy 2-3 értelmes percet össze lehessen vágni, így leállítottam a felvételt.
Már magam előtt láttam, ahogy könnyekig meghatva átveszem a legjobb operatőrnek járó Oscar-szobrocskát, de a telefon keresztbe húzta a számításaimat. Megmakacsolta magát a készülék és nem volt hajlandó újra az élő képet mutatni, hanem a rögzített videó utolsó kockáját lehetett látni a kijelzőn. Biztos most írja kártyára a videó végét – gondoltam magamban, pedig tudtam, hogy nem így szokta csinálni, nem kell rá ennyit várni. Egy perc elteltével megnyomtam a Vissza gombot, mire a telefon bejelentette, hogy bizony a Kamera alkalmazás nem várt módon leállt, és hogy én akarok-e várakozni, vagy bezárom az egészet, úgy ahogy van. Várakozzunk, gondoltam és zsebre tettem a telefont. Egy perc múlva még ugyanott tartott az eszköz, így a bezárást választottam, remélve, hogy csak lesz ebből valami. Hát tévedtem, nem lett. A végeredmény egy 340 megabájtos, fejléc nélküli MP4 fájl. Mivel hiányzik belőle a fejléc, ezért az utána következő hang- és videósávot egyik lejátszó sem hajlandó lejátszani, mivel nem ismeri fel a fájl típusát és nem tud az egésszel mit kezdeni. Ott van a két kis aranyos denevér, meg a rajongás, a csillogó szem és a naplemente is digitálisan kódolva háromszáznegyvenmillió bájtban és nem tudok vele mit csinálni. Rendkívül mérgelő a dolog! És búcsút inthetek az Oscar-szobornak.
Ez az első komoly csalódásom a telefonban és az Android operációs rendszerben (na meg a Kamera alkalmazásban).
Már magam előtt láttam, ahogy könnyekig meghatva átveszem a legjobb operatőrnek járó Oscar-szobrocskát, de a telefon keresztbe húzta a számításaimat. Megmakacsolta magát a készülék és nem volt hajlandó újra az élő képet mutatni, hanem a rögzített videó utolsó kockáját lehetett látni a kijelzőn. Biztos most írja kártyára a videó végét – gondoltam magamban, pedig tudtam, hogy nem így szokta csinálni, nem kell rá ennyit várni. Egy perc elteltével megnyomtam a Vissza gombot, mire a telefon bejelentette, hogy bizony a Kamera alkalmazás nem várt módon leállt, és hogy én akarok-e várakozni, vagy bezárom az egészet, úgy ahogy van. Várakozzunk, gondoltam és zsebre tettem a telefont. Egy perc múlva még ugyanott tartott az eszköz, így a bezárást választottam, remélve, hogy csak lesz ebből valami. Hát tévedtem, nem lett. A végeredmény egy 340 megabájtos, fejléc nélküli MP4 fájl. Mivel hiányzik belőle a fejléc, ezért az utána következő hang- és videósávot egyik lejátszó sem hajlandó lejátszani, mivel nem ismeri fel a fájl típusát és nem tud az egésszel mit kezdeni. Ott van a két kis aranyos denevér, meg a rajongás, a csillogó szem és a naplemente is digitálisan kódolva háromszáznegyvenmillió bájtban és nem tudok vele mit csinálni. Rendkívül mérgelő a dolog! És búcsút inthetek az Oscar-szobornak.
Ez az első komoly csalódásom a telefonban és az Android operációs rendszerben (na meg a Kamera alkalmazásban).
2012. június 3., vasárnap
Két szép játék
A nyári szünethez közeledve egyre több időm van arra, hogy azokkal a dolgokkal is foglalkozzak, amivel év közben nem tudtam. Így például játszani is tudok. Bár nem vagyok egy nagy játékos, szeretem azokat a játékokat, amelyek jól néznek ki, vagy csak elegendőek ahhoz, hogy kellőképpen megmozgassák az agytekervényeimet. Az alábbiakban arról a két játékról írnék, amikkel mostanában játszottam és amelyek – alant részletezett okból – megfogtak engem.
Trine
Ez a játék a valamikori Vikings nevű játékra emlékeztethet eleinte, később azonban felfedezzük, hogy azért itt többről van szó. Három karaktert irányíthatunk a játékban, a továbbhaladáshoz mindhármójukra szükségünk van: a harcos lezúz mindenkit, aki szembe jön, a tolvaj rendkívül jól tud ugrálni és a pálya legelrejtettebb zugaiba is eljut, ugyanakkor nyilakkal pusztítja az ellenséget és nyit meg rejtett átjárókat. A varázsló hidakat képez, akadályokat állít elő és tárgyakat mozgat mágikus tudásával. A játék alapvetően oldalnézetes, ennek ellenére teljesen 3D-s élményt nyújt, olyannyira, hogy 3D szemüveggel is élvezhető. A Vikings-szel ellentétben itt nem kell mind a három karakterrel eljutni a pálya végére, ugyanis ha pl. a tolvajjal eljutottunk egy adott pontra, akkor mind a három játékosunk az adott ponton van. A lényeg, hogy mindig tudnunk kell, hogy kivel lehet a legbiztosabban továbbjutni a pályán.
Kreativitásunkat teszik próbára az egyes pályarészletek: sokszor elsőre reménytelennek tűnő továbbhaladásokat tudunk saját magunktól megoldani, akár több módszerrel is. A karaktereink fejleszthetők: a tolvaj, aki egyben nyilas is, tüzes és fagyasztó nyilakat, a harcosunk pörölyöket vesz magához idővel, míg a varázsló nem csak egy, hanem a játékban előre haladva több tárgyat is meg tud idézni, ezekkel pedig olyan komplett szerkezeteket tud alkotni, amivel hidakat építhet, vagy kivédheti az alulról érkező nyársakat, amelyek játékosaink halálát okozhatják. Ezekhez a fejlesztésekhez apró üvegcséket és fénygömböket kell összegyűjtenünk, amelyek sokszor a legelérhetetlenebb részeken vannak – természetesen.
A játék egyetlen kellemetlensége, hogy az első részben (Trine 1) csak adott pálya elejére képes menteni a játék. Ezt azt jelenti, hogy hiába jutunk el egy szinten 99%-ig, ha nem fejezzük be és kilépünk, akkor újra kell játszani az egész szintet, ami bizony nemegyszer agyérgörcshöz vezethet. A második részben (Trine 2) – ami, ha lehet, még profibb, mint az első rész – már orvosolták a problémát: tetszőleges ponton lehet menteni a játékot és onnan tudjuk folytatni, ahol éppen abbahagytuk.
A játék gyönyörű, fantasy jellegű grafikával bír, óriási növények és csigák között kell előre haladni. A mozgatott tárgyak fizikája igencsak életszerű, minden hat mindenre, a fény-árnyék, tükröződések, jégfalon való áttűnések bámulatosan szépek és mindemellett külön ki kell emelni a háttérzenét, ami annyira szép, hogy akár külön albumként is megállná a helyét. Remekül illik a játékhoz, a Trine mindkét része igazi szépérzéket és reflexeket fejlesztő, aktív pihenést nyújtó alkotás.
The Tiny Bang Story
Aki szereti a kirakósokat és az agytornákat, valamint éles szemű (mert pl. játszott a Diffy 2. részével) és imád keresgetni, annak kitűnő pihentető szórakozást nyújt ez a játék, amiben meg kell mentenünk a puzzle-darabokra robbant civilizációt. A játék rendkívül aranyos, írott szövegek nélkül, nemzetközi módon, csak képekkel instruálja a játékost és eszméletlen rafinált kirakósok és agymozgató tornák vannak benne. (Ha valaki játszott a Samorost vagy Machinarium nevű játékokkal, akkor tudja hova tenni a kategóriát.) Néhol talán túlzásba is estek a fejlesztők és olyan feladványokat helyeztek el a játékban, amiket csak három infarktus után lehet úgy megoldani, hogy a játékos azt mondhassa: megcsináltam!!!!, ennek ellenére nagyon szórakoztató és pihentető az egész játékmenet.
A gyönyörű, kézzel rajzolt pályákon mindenre lehet kattintani, mindennek jelentősége van. Eldugott részekben kell alkatrészeket keresni különböző gépek és mechanizmusok mozgatásához, össze kell szedni a pályán található összes papírhajót, ilyesmik. Szórakoztató, újszerű játék, nekem nagyon tetszett. Sajnos nem túlzottan hosszú, egy-két nap aktív játékkal végigjátszható az öt pályát tartalmazó elmés kis műremek.
Jó játékot mindenkinek! :)
Trine
Ez a játék a valamikori Vikings nevű játékra emlékeztethet eleinte, később azonban felfedezzük, hogy azért itt többről van szó. Három karaktert irányíthatunk a játékban, a továbbhaladáshoz mindhármójukra szükségünk van: a harcos lezúz mindenkit, aki szembe jön, a tolvaj rendkívül jól tud ugrálni és a pálya legelrejtettebb zugaiba is eljut, ugyanakkor nyilakkal pusztítja az ellenséget és nyit meg rejtett átjárókat. A varázsló hidakat képez, akadályokat állít elő és tárgyakat mozgat mágikus tudásával. A játék alapvetően oldalnézetes, ennek ellenére teljesen 3D-s élményt nyújt, olyannyira, hogy 3D szemüveggel is élvezhető. A Vikings-szel ellentétben itt nem kell mind a három karakterrel eljutni a pálya végére, ugyanis ha pl. a tolvajjal eljutottunk egy adott pontra, akkor mind a három játékosunk az adott ponton van. A lényeg, hogy mindig tudnunk kell, hogy kivel lehet a legbiztosabban továbbjutni a pályán.
 |
| A tolvaj akcióban |
Kreativitásunkat teszik próbára az egyes pályarészletek: sokszor elsőre reménytelennek tűnő továbbhaladásokat tudunk saját magunktól megoldani, akár több módszerrel is. A karaktereink fejleszthetők: a tolvaj, aki egyben nyilas is, tüzes és fagyasztó nyilakat, a harcosunk pörölyöket vesz magához idővel, míg a varázsló nem csak egy, hanem a játékban előre haladva több tárgyat is meg tud idézni, ezekkel pedig olyan komplett szerkezeteket tud alkotni, amivel hidakat építhet, vagy kivédheti az alulról érkező nyársakat, amelyek játékosaink halálát okozhatják. Ezekhez a fejlesztésekhez apró üvegcséket és fénygömböket kell összegyűjtenünk, amelyek sokszor a legelérhetetlenebb részeken vannak – természetesen.
 |
| A harcos tanácstalan |
A játék egyetlen kellemetlensége, hogy az első részben (Trine 1) csak adott pálya elejére képes menteni a játék. Ezt azt jelenti, hogy hiába jutunk el egy szinten 99%-ig, ha nem fejezzük be és kilépünk, akkor újra kell játszani az egész szintet, ami bizony nemegyszer agyérgörcshöz vezethet. A második részben (Trine 2) – ami, ha lehet, még profibb, mint az első rész – már orvosolták a problémát: tetszőleges ponton lehet menteni a játékot és onnan tudjuk folytatni, ahol éppen abbahagytuk.
A játék gyönyörű, fantasy jellegű grafikával bír, óriási növények és csigák között kell előre haladni. A mozgatott tárgyak fizikája igencsak életszerű, minden hat mindenre, a fény-árnyék, tükröződések, jégfalon való áttűnések bámulatosan szépek és mindemellett külön ki kell emelni a háttérzenét, ami annyira szép, hogy akár külön albumként is megállná a helyét. Remekül illik a játékhoz, a Trine mindkét része igazi szépérzéket és reflexeket fejlesztő, aktív pihenést nyújtó alkotás.
The Tiny Bang Story
Aki szereti a kirakósokat és az agytornákat, valamint éles szemű (mert pl. játszott a Diffy 2. részével) és imád keresgetni, annak kitűnő pihentető szórakozást nyújt ez a játék, amiben meg kell mentenünk a puzzle-darabokra robbant civilizációt. A játék rendkívül aranyos, írott szövegek nélkül, nemzetközi módon, csak képekkel instruálja a játékost és eszméletlen rafinált kirakósok és agymozgató tornák vannak benne. (Ha valaki játszott a Samorost vagy Machinarium nevű játékokkal, akkor tudja hova tenni a kategóriát.) Néhol talán túlzásba is estek a fejlesztők és olyan feladványokat helyeztek el a játékban, amiket csak három infarktus után lehet úgy megoldani, hogy a játékos azt mondhassa: megcsináltam!!!!, ennek ellenére nagyon szórakoztató és pihentető az egész játékmenet.
 |
| Húsz játék a játékban: ezen feladványok megoldása vár ránk |
A gyönyörű, kézzel rajzolt pályákon mindenre lehet kattintani, mindennek jelentősége van. Eldugott részekben kell alkatrészeket keresni különböző gépek és mechanizmusok mozgatásához, össze kell szedni a pályán található összes papírhajót, ilyesmik. Szórakoztató, újszerű játék, nekem nagyon tetszett. Sajnos nem túlzottan hosszú, egy-két nap aktív játékkal végigjátszható az öt pályát tartalmazó elmés kis műremek.
Jó játékot mindenkinek! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)