Zavar

Nem kell mindent elhinni, amit az interneten lát az ember. Számos álhír, rémhír, pletyka és koholt cikk jelenik meg nap mint nap a minket körbevevő világról, amelyeknek közük sincs a valósághoz, s igen erősen megkérdőjelezhető a forrásuk is. Fotók látnak napvilágot, amelyekről süt, hogy Photoshoppal nyúltak beléjük, hiszen tudjuk, hogy ami elénk tárul, az a valóságban nem lehet úgy.

Vegyük például az alábbi fotót.

Ez a kép a mai évnyitón készült, és bizony első ránézésre pontosan úgy tűnik, mintha kicsattanó jókedvvel várnám az előttünk álló napokat. Aztán ugyanez jön le második ránézésre is, pedig – tudja ezt jól mindenki, akinek holnap indul a mókuskerék – ez közel sincs így. Joggal kérdezhetnétek, miért van akkor mégis ilyen jó kedvem ezen a fotográfián, amikor a templom padsorai között senkinek se sikerült még csak mosolyognia sem ebben az igen zord pillanatban, rajtam kívül? Hogy egy volt tanítványom szavaival éljek: a képet teljesen megmódosították. Meggyőződésem szerint a fotós feltöltése és az én letöltésem közben lehetett valami zavar, aminek hatására keletkezett ez a rendkívül provokatív, a holnapi iskolakezdés előtti rendezvényt ilyen színben feltüntető fotó. Hiszen mernék én kedélyesen mosolyogni egy ilyen feszült eseményen? Hát kellenek nekem a rosszakarók? Hatalmas bátorság kell ilyen vigyorral mutatkozni egy tanévnyitón, sőt, hihetetlenül vagánynak kell lenni hozzá. Én pedig ennyire se nem vagyok bátor, se nem vagyok vagány. Tagadok mindent a végsőkig.

A kép pedig megmódosítódott. Ezt jegyezzétek meg. :) 

Vízibomba

Vidám volt, lételeme neki. Széles gesztusokkal magyarázott, jókedve ráragadt az asztaltársaságra. Igaz, hogy éppen egy értekezlet kellős közepén ültünk, de ennek ellenére ragyogott a környezete, s ő maga is, ahogy történeteivel múlatta az időt. Még morogtam is magamban, miközben szoftverfejlesztettem, hogy annyira beszél itt az értekezlet közepén, hogy nem lehet tőle dolgozni.

Na, kis idő után megszomjazott, s előzékeny lévén megkérdezett mindenkit a környéken, parancsolnak-e egy kevéske ásványvizet. Parancsoltak, s ő töltött, ahogy illik. Miközben mondta a magáét és töltögette a vizet, akaratlanul is átfutott az agyamon, hogy annyira mennek itt a poharak oda-vissza, mindjárt beleborítja az egészet a laptopomba. S ahogy ezt így kigondoltam, már jött is az áldás: számítógép, telefon, semmi nem úszhatta meg víz nélkül, sőt, még magam is kaptam belőle rendesen.

Nem mondom, hogy nyugodt voltam, amikor a másodperc tört része alatt felkaptam a számítógépet, hogy kifelé csorogjon belőle a víz, ne pedig a réseken befelé. Röpke csend támadt az értekezleten is, majd nyilván mindenki azt nézte, mit szárítgatok én kedélyesen a terem közepén. A mutatványos sem volt már olyan harsány: amikor meglátta, hogy mit művelt, kissé alábbhagyott a lelkesedés. Miközben papírzsebkendőkkel próbáltam felitatni a billentyűzetből a vizet, s közben asztalszomszédom – igencsak ráérezvén sanyarú sorsomra – a telefonomat törölgette, válogatott szitkok jutottak az eszembe, de úriember lévén ezeket nem hangoztattam. Bevallom töredelmesen, kissé bosszús lettem volna, ha használhatatlanná válik a kicsi gépem. Ráadásul egy fél világnyi alkalmazás volt rajta megnyitva, mentve semmi, még csak kikapcsolni se lett volna hasznos. Viszont legalább kiderült, hogy a kicsi Acer állja a sarat vizet, így akár rögtönzött tesztnek is fel lehet fogni a dolgot. Persze csak így utólag. Ott és akkor nem a tudományos kíváncsiság munkált bennem, ezt elmondhatom.

Mindent összevetve nincs harag. Hogy lenne! Engesztelésképpen fel lett ajánlva nekem egy kávé, de úgy gondoltam, hogy ma már semmi folyékony dologgal nem kívánok kapcsolatba kerülni. Nehogy még a végén baj történjen...

Így terjed a pletyka

A héten gólyatábor van az iskolában és mivel napokon belül újra egy 9. évfolyamos osztály osztályfőnökévé válhatok, szokás, hogy ha csak kicsit is, de bekapcsolódom a gólyatábor eseményeibe. Informatikusok leendő osztályfőnökeként a minap egy rendhagyó osztályfőnöki órát tartottam, majd este részt vettem a városi vetélkedőn, ahol a piacteret kaptam meg, mint helyszínt, a feladatot pedig – csupa vidámság – magam választhattam ki magamnak.

Úgy gondoltam, hogy ha már piac, akkor pletyka és ha már pletyka, akkor elevenítsük fel azt a régi játékot, amely azon alapul, hogy egy embernek rengeteg adattal megtűzdelt szöveget mondok el, majd ő elmondja a következőnek és a következőnek, egészen az utolsó emberig, akinek pedig mindenki előtt el kell mondania, hogy mit hallott az egész történetből. Ez lényegében egy tudományos kísérlet, ami a pletyka terjedését és az információ ezáltal való torzulását vizsgálja, de én nem közelítettem ennyire szögletesen a témához, inkább csak azt akartam, hogy jól érezzék magukat a csapatok. Álltam tehát este ötkor a piactéri víztorony tövében és vártam a játékosokat, akik kisvártatva meg is érkeztek.

Röviden ismertettem a feladatot és minden csapatot – egy ember kivételével – elküldtem hallótávolságon kívülre, a piaci asztalokhoz.

Várnak a sorukra

Ezután a nálam maradt embernek elmondtam a történetet, amiből rögtön hárommal is készültem, hogy én se unatkozzak nagyon, amíg a hét csapat megfordul nálam. Miután kétszer (!) mondtam végig a sztorit, a pletykaasztaloknál lehetett tovább adni az információt a következő játékosnak.

Így terjed a pletyka

Miután az utolsó embernek is elmondták, mit kell tudni, nem volt más hátra, mint meghallgatni, hogy mi maradt meg az eredeti információból azalatt, amíg az végighaladt a láncon.

Tanulságképpen, a történetek, és ami belőlük megmaradt. Íme az első:

Jónás Pista bácsi felült a biciklijére és elindult a piacra, hogy kisdinnyét vásároljon, amiből a felesége savanyúságot akart készíteni. A piacon azonban tévedésből karalábét vett, ezért otthon nagyon kikapott a feleségétől. Később az asszony úgy kért bocsánatot az öregtől, hogy csirkepaprikást főzött, Jónás Pista bácsi kedvencét.

Ebből a következőt sikerült kihozni:

Józsi bácsi dinnyét akart venni, hogy káposztát főzzön belőle, de ezt a felesége nem szerette, ezért pörköltet főzött.

Aztán a második megjegyzendő:

Piroska néni mindig is nehézgépkezelő szeretett volna lenni, de az ő idejében ezt a szakmát nők még nem tanulhatták ki. Éppen ezért Piroska néni fondorlattal kitanulta az esztergályos szakmát, majd amikor munkatársai látták, hogy mennyire rátermett, a 19-es számú engedélyezési bizottság engedélyezte számára, hogy végül nehézgépkezelő legyen, ám Piroska néni az utolsó vizsgát nem tudta teljesíteni, ezért dolgozik ma a vegyeskereskedésben.

Érdekes módon, amelyik csapat ezt a feladatot kapta, szinte minden adatot elrontott, de a "nehézgépkezelő" szó majdnem mindenkinél megmaradt. És akinél nem, az valami ilyesmit mondott:

Juliska néni nehézgépszerelő akart lenni, de inkább esztergályos lett, aztán pedig cukrász. Meg volt benne valami 19-es, de ezt nem tudták nekem értelmesen elmondani. :) 

És a harmadik, ami aztán amennyire egyszerűen tűnik, annyira gyászos végeredményt hozott. Talán sok volt benne a szám.

Lajos rettentően szomorú ember volt. Azért szomorodott el, mert volt egy kutyája, ami 6 kutyakölyöknek adott életet, mielőtt kilehelte a lelkét. A 6 kutyakölyökből 2 maradt életben, amiből egy kan, egy pedig szuka volt. A szukát elütötte egy autó, a kankutya viszont felcseperedett, de annyi kárt csinált, hogy Lajosnak később el kellett altatnia. Hát ezért volt szomorú ez a Lajos. 

Na, ebből a legjobb az volt, amikor ezt mondták:

Lajosnak 8 kutyája született, ebből egy szuka, ami nőstény, és egy hím, ami kan. A kan, vagyis a hím megdöglött, a szuka... azzal nem tudom, hogy mi lett. 

Hát így terjed a pletyka, így adjunk a sokadik kézből származó információkra egyáltalán bármit is.

Fogalmazzunk egyszerűen! 20

Hihetetlen, hogy huszadik, egyben jubileumi epizódjához érkezett Fogalmazzunk egyszerűen! sorozatunk, melyben rendre az emberi elme rövidzárlataiból fakadó el- és beszólásokat halmozom egy csokorba. Amikor úgy gondolom, hogy valószínűleg már minden baromság elhangzott, ami elhangozhatott, akkor mindig érkezik egy újabb gyöngyszem, amit féltve helyezek el az ezek gyűjtésére szolgáló kincsesládikába. Lássuk hát a friss termést, szemezgessünk, barátaim!

• Ennek minden íze nincs, csak paradicsomos krumpli íze nincs.
Jól sikerült a keddi ebéd a menzán.


• Megállt bennem a szívbaj.
Mondjad neki, hogy menjen tovább.


• A jelenlévők kétharmada hiányzott.
A többiek viszont 100%-ban itt voltak. 


• A csöpp csapog így?
Nem, a csap csöpög.


• Ha nem lenne füle, fülig érne a szája.
Ha szeme nem lenne, akkor meg szemtelen lenne.


• Úgy görcsöl nekem az, ami a térded háta mögött van.
Ez az én térdhajlatom. Tényleg ez görcsöl neked? 


• Nekem minden bajom van ma. Amúgy semmi bajom.
Még jó, pedig akármi is lehetne. Vagy valami. Vagy bármi. 


• Nem tudom, végül belecsapott-e a templomtoronyba az óra.
Bánatában, hogy késett kicsit, lecsapta a torony tetejét. 


• Bement valami a lábam meg a talpam közé.
Egy atom nem sok, annyi se férne oda. 


• Most sütöttem tegnap délután este.
Akkor ma vagy tegnap még friss volt.


• Olyan, mintha szétnyomná mindenemet a nemtudommi.
El tudom képzelni, az orvosok mit érezhetnek, amikor valaki így definiálja a saját baját. 


• Megint tele van a szájával a keze.
Első olvasásra nem biztos, hogy érthető, mi is ezzel a mondattal a gond. Ugorjunk neki még egyszer! ;)


• Ő mindig jobban nézett ki, mint ahogy hány éves.
Fiatalság, bolondság.


• Eseményebbdús.
Jól ragzod a magyartot.

Régebbi okosságaink itt olvashatók.

Vihar után

2016. augusztus 10-én hatalmas felhőszakadás zúdult a nyakunkba. Zuhogott, ahogy csak lejöhetett, jég és eső keveredett egymással, megöntözte a kertet, ahogy kell.

Mintha dézsából öntenék

Amikor vége lett a viharnak, csodaszép, kontrasztos felhők lepték el az eget, s amilyen gyorsan megjelentek, olyan gyorsan el is tűntek. Igyekeztem megörökíteni a vonulásukat, gyorsan fényképezőgépet ragadtam, s bár az alábbi videón 5-6-szor gyorsabban mozognak a fellegek, mint a valóságban, gyönyörű látványt nyújt az égi mozi.

Redőnyösök netovábbja

Nincs sok szerencsém a redőnyökkel. A nyár közepére pedig ott tartottunk, hogy igencsak elrongyolódott már kettőn is a gurtni (vagyhát felhúzó heveder, ha tudományos irányból közelítem a témát), s mivel a mi redőnyeink eléggé speciálisan, nagy precizitással, viszont ebből következően igen szarul felszerelt architektúrák, ráadásul van már redőnyszereléssel kapcsolatos tapasztalatom, ezért úgy láttam jobbnak, ha keresek mindjárt egy hozzáértőt, aki a csere lélektani határát már rég átlépő gurtnikat szakszerűen ki tudja cserélni újabbakra.

Mit csinál ilyenkor a magyar gyerek? Rögvest felhívja azt, aki a redőnyt szerelte annak idején, hogyhát itten kérem felmerült valami, amit nem akartunk, hogy felmerüljék. Fel is vette második csörgetésre a Vállalkozó, de közölte, hogy ők bizony redőny javításával nem foglalkoznak. Jóvan, mondom, semmi baj nincsen, én kérek elnézést, hogy egyáltalán megfogant elmémben ez a sötét oldalról származó gondolat. Van itt még bizonyára efféle bótot vivő ember, így aztán fentebb toltam a szemüvegem és felütöttem azonmód a helyi hirdetési újságot, hátha látok ilyen jellegű hirdetést. Mégiscsak szezon van, vagy mifene. Hívom az elsőt, azt mondja halló. Jó napot kívántam, majd elmondtam szomorú, de szép ívű történetemet, amely egy elrongyolódott gurtniban végződött. Az úriember replikázott rögvest: rendkívül örült, hogy a hirdetésének hatására megkerestem őt, de nyersen közölte, hogy ők bizony ilyesmivel nem foglalkoznak – csak azoknál a redőnyöknél, amiket ők szereltek fel, és azokból is csak azokkal, amik az idén kerültek az ablakokra. Azoszt', gondoltam, de úgy voltam vele, hogy jóvan, van itt még telefonszám biztosan garmadával. El is köszöntem illedelmesen.

Lapozom tovább az újságot, semmi. Oda-vissza nézegetem. Aztán az utolsó előtti oldalon megtaláltam egy hirdetést. (Ekkor még nem tudhattam, hogy maga Belzebub adhatta fel a hirdetést egy igen rossz napján.) Nagy betűkkel hirdette az írás: REDŐNYSZERELÉS. Ez kell nekem! Név nélküli telefonszám, mondom, ha már így minden kötél gurtni szakad, csak odacsörgetek. Nem vette fel a bestye. Ilyen könnyen azért nem adom a bőrömet, bátran odatelefonáltam újra. Igen, én ilyen vagány vagyok. Felvette, be is mutatkozott, de itt legyek eszkimó szőrmeárus, ha hallottam, hogy hogy hívják. Mondom neki, hogy itten bizony elrongyolódás esete forog fenn, veszélyben vannak a gurtnik, s egyszersmind a redőnyök is a soha fel nem húzhatóság fenyegetettségének vannak fokozottan kitéve. Azt mondja, hogy bizony ők hétvégén is dolgoznak. Ez állat, mondom neki, bár nekem ma is jó. Azt mondja neki csak a hétvége jó. Oké, mondom, akkor vasárnap 11 óra. Rendben.

A vasárnap úgy telt el, hogy redőnyösnek még a színét se láttuk. Igaz, hogy mérgemben felhívtam hatszor, de ő erre nem reagált, nem hívott vissza. Én úgy voltam vele, hogy rohaggyonmegakkor gurtnistul, de feleségem unszolására hétfőn még csak felhívtam egy ízben. Nem vette fel. Érdekes fordulatként azonban egy óra múlva visszahívott. Bemutatkozott, de itt legyek apró termetű afrikai vadászó-gyűjtögető pigmeus, ha értettem, hogy hogy hívják. Mondom neki: nem ösmer meg? Azt mondja: nem. Mondom hát tegnap 11-re kellett volna itt lennie, jóember. Kérdezi erre: mer' mi a probléma? Megropogtattam a tagjaimat és elmondtam megint neki, hogy itten bizony elrongyolódás esete forog fenn, veszélyben vannak a gurtnik, s egyszersmind a redőnyök is a soha fel nem húzhatóság fenyegetettségének vannak fokozottan kitéve. Azt mondja erre: ez borzasztó, szerdán négyre jön. Oké, mondom, majd odafigyelek. Letettük.

A szerdai nap gyakorlatilag úgy suhant el, hogy a redőnyösnek még a színét se láttuk. Próbáltam hívni hasztalan, semmi. Aztán, mintha a történelem ismételné önmagát, újra felhívtam másnap. (Magamtól már csak dacból se tettem volna ilyet, inkább nem húzom fel többet a redőnyt, de feleségem unszolására csak beadtam a derekamat, hiszen Móra Ferenc is odaírta cikornyás betűkkel a Zengő ABC-ben, pontosan a J betűnél, hogy Jó az anya, jót akar.) Harmadik hívásra felvette. Bemutatkozott, de itt legyek a cickányalakúak rendjébe tartozó közönséges vakond, ha értettem, hogy hogy hívják. Mondom neki: nem ösmer meg? Azt mondja: nem. Mondom neki, hogy vasárnap 11 órára és/vagy szerdán 16 órára kellett volna nálunk gurtnit cserélnie. Azt mondja, baj van a gurtnival? Miközben bal szemem rángatózott kissé, elmondtam neki, hogy igen, itten bizony elrongyolódás esete forog fenn, veszélyben vannak a gurtnik, s egyszersmind a redőnyök is a soha fel nem húzhatóság fenyegetettségének vannak fokozottan kitéve. Azt mondja, ők dolgoznak hétvégén is ám. Állat egy cég ez, mondom, bárcsak látnám. Azt mondja, jön ám szombaton négyre. Hát ez mégis fasza, úgy legyen, ámen.

Mivel rettentően ravaszak és kitanultak vagyunk, szombaton kettőkor felhívtam, hogy ugye tudja, hogy ma itten négykor gurtnicsere lesz foganatosítva? Azt mondja, tudja persze, de ha a címem újra elmondanám, az sokat segítene. Ó hát mi sem természetesebb, elmondtam a címemet negyedjére is, gondolván, hogy ugyanúgy, ahogy az előző három esetben, most sem fogja se felírni, se megjegyezni. Úgy is lett: itt álltunk négykor kézen fogva, az egész család, könnyes szemmel meredtünk a fel nem húzható, rongyos gurtnijú redőnyeinkre, s az aranyszín nap ragyogtatta délutánunk úgy tűnt tova, hogy a redőnyös se meg nem jelent, se nem hívott, se nem semmi, se semmi.

Ez aztán az ügyfélcentrikus vállalkozás, de lássuk be, megint én vagyok a hülye, hogy pénzt akarok adni egy szolgáltatásért, másrészről meg hogy odatelefonáltam az első olyan eset után, hogy a megbeszélt időre nem volt itt a szarevő szerelő. Ha nem nyári szünet lett volna és amúgy nem lettünk volna itthon, biztosan nem hívom fel újra – így viszont belefért itthon lenni, tudva, hogy úgysem jön. :)

Végül a problémát egy másik szaki oldotta meg, aki ugyan nem hirdeti magát mindenféle röplapokban, viszont itt volt, amikorra ígérte és fél óra alatt megoldotta a redőnygondot: gurtnit és görgőt cserélt, rendbe tette a gurtnik nyílásait, suhant a redőny, ahogy kell. Kár, hogy két nappal azután, hogy itt járt, a felhúzott redőnyt nem lehet leengedni, csak úgy, ha kinyitom az ablakot és kézzel rásegítek.

Meglehet, mindjárt fellapozom a helyi újságot, hátha van itt valahol egy redőnyszerelő.

Odalett Paplan

Blogom hasábjain számtalanszor megemlékeztem már Paplanról. 4 éve költözött hozzánk a szomszédból a macsek, akit mintázata miatt neveztünk el így, és – emlékszem – egyszerűen nem lehetett neki annyi kaját adni, amennyit ne evett volna meg. Ez kissé éles váltás volt az előtte (és még Paplannal is egy darabig) nálunk lakó, de hűtlenül tovább vándorló Grizzlihez képest, ennek ellenére úgy gondoltuk, hogy ha már elmacskátlanodtunk, hadd maradjon itt ez a kis paplantarka jószág. Itt is maradt. És nem zavartatta magát. A Macskalélektan képekben című veretes írás is rajta keresztül dolgozza fel a macskák dolgos hétköznapjait, de a képek nélküli Macskalélektan írásakor is ő volt már a háztartási macskánk és adott ihletet az írás elkészítéséhez. Legutoljára februárban történt meg, hogy Paplanról írtam: beteg lett és az állatorvosnál szabadult el végképp a kisállat, felülmúlva minden addigi elképzelésemet a macskákról.

Ezt a februári betegséget, úgy tűnik, a cirmos nem tudta kiheverni. A kezelés után jobban lett, de ahogy teltek-múltak a napok, egyre inkább kezdett újra nehezen levegőt kapni a jószág és egyre inkább lecsúszott kóbor macskának nézett ki. Az udvarban időközben egy új cica vert tanyát, aki mellett Paplan gyakorlatilag lassított felvétel volt. Naphosszat takarította magát teljesen eredménytelenül, egész nap aludt a napon, a szemében is látszott, hogy valami nincs vele rendben: öreg volt már, és úgy festett, hogy számára nincs sok hátra. Egy nap legyek jelentek meg körülötte, majd a cica eltűnt. Akkor még azt hittük, nem látjuk többet.

Verőfényes szombati reggel volt, amikor édesanyámék látogattak meg bennünket. Ahogy beálltak az autóval az udvarra, látom, hogy édesapám igencsak sandítgat a hátsó csalitos felé. Egyszer csak kibökte:

– Az a macska meg feldobta a talpát.

Ez a kijelentés még magában vicces is lehetett volna (az is volt), de én már tudtam, hogy ki az. Odanéztem és ott volt. Paplan, a magas fűben, alig látszódott belőle valami, de határozottan ő volt. Hazajött meghalni. Mozdulatlanul feküdt és látszott, hogy bizony az életnek már csak nyoma sincs benne.

Az egyik utolsó kép a búvó Paplanról.
A sors iróniája, hogy pont ezen a helyen pusztult el, bő egy évvel a fotó készítése után

Így ért véget az ő története. Most már az Örök Vadászmezőkön egerészik. Nagyon sok fotó készült róla, mert nagyon szerettük ezt a cicát, a fentebb linkelt történetek pedig felejthetetlenné teszik őt számunkra.

A Nagy Visszatérés

Jól van. Tudom én is. Nem szükséges szemrehányó pillantásokkal és gyöngyházként csillogó fogsorotok között elmorzsolt apró szitkokkal bombáznotok. Tudom, hogy nem írtam ide a blog születésnapja óta, dehát meg kell értenetek, metamorfózisban voltam. Az életem teljes átalakulásban van és ez bizony felborította a mérleget kicsit. Így aztán lassan, de biztosan egyensúlyt kellett találnom a járni- és futni kezdő gyermek felügyelete, a rá fordított idő, a családi élet, a vállalkozás és a szabadidő között. Bizonyára úgy tűnhet, hogy ez nem olyan nagyon bonyolult dolog, pedig de. Nekem nem ment egykönnyen. Néhány dolgot száműztem az életemből, néhány dolog jóval fontosabbá vált, aztán most úgy gondolom, hogy visszataláltam a csapásra.

Kezd újra látszani az út

Tisztában vagyok vele, hogy ilyen hosszú szünet a blog életében még nem volt, de így utólag visszagondolva tíz évente egyszer az ember megengedhet magának egy kis pihenőt. A nyár elején olyan mértékben szakadt rám minden egyszerre, hogy úgy éreztem, a blog már végképp nem fér bele az életembe. Aktívan dolgoztam, elvállaltam egy nagyobb munkát is és mindeközben gyermekem fejlődését is nyomon követhettem, napi sok órában. Estére pedig annak is örültem, hogy két fülem van és nem vagyok szatyor.

A teljes blogmentesség nálam kb. egy hónapig tartott. Nem hiányzott, nem gondoltam rá. Aztán ahogy telt az idő, egyre többször eszembe jutott, hogy csak jó lenne, csak jó lenne. De napra nap múlt, hétre hét és semmi előrelépés nem történt, egészen a mai napig, amikor ezt írták nekem:

ja, elegge elhanyagoltad. tudom, hogy nincs idöd, de erted... :)

Értem.

Holnaptól bizony itt poszt-áradat jön (egy ideig) és megtudhatjátok némi késleltetéssel, hogy mi történt velem a nyáron. Bár nem tudom, hogy érdekel-e egyáltalán valakit a néger hírlapárus vérző orra, az elkallódott és egy másik városban megtalált szemüveg, vagy egy furcsa hallókészülék története... akit mégis, azt máris ki kell ábrándítanom, mert semmi ilyesmi nem történt velem. De akkor mégis mi?

Holnaptól kiderül. :)