Magam is vegyes érzésekkel gondoltam az előttem álló anyamentes napokra, miközben második gyermekemet tartottam karomban a szülőszobán. Tudtam, hogy a kicsit nemsokára elviszik a többi baba közé, én pedig anya meglátogatása után jövök majd haza, ahol két éves kisfiam vár engem. Jól össze vagyunk szokva, töltöttünk már huzamosabb időt együtt, de 5 napot anya nélkül még nem, így kíváncsi voltam, vajon mi lesz ebből az egészből.
Tudni kell, hogy ezekre a napokra nálunk anya előre felkészült, nem is akárhogy: főzött annyi kaját, hogy semmi nem fért a fagyasztóba, annyi vitatigrist és gyerekkaját vettünk, amivel egy fél óvodát két hétig lehetne etetni, pelenkából pedig annyi volt itthon, amivel körbetapétázhattam volna a nagyobb szobát két rétegben. Így gyakorlatilag beleültem a készbe, s így vágtam bele a kalandba.
Rögtön az első napon érzékeltem, hogy vannak olyan dolgok, amelyek gyerek mellett nem egyszerűek. Ilyen volt pl. a reggelizés, melyet a szokásos módon, nyugodtan nekiülve készültem megejteni. Ám közben a gyermek tejszeletet és vajkrémes kenyeret evett felváltva, a lakás két különböző részén, miközben csataordítással közlekedett a két végpont között. Még nagyobb kihívás volt elfogyasztani egy kávét úgy, hogy csak leülök és bután magam elé bambulva gondolom végig a nap hátralevő részét. (Mint ahogy egyébként szoktam.) Sőt, némely napokon ez nem csak kihívás, hanem lehetetlen feladat lett, a napi négy kávém rögvest leszorult kettőre, amelyeket ugyan együtt készítünk el gyermekemmel (ő kapcsolja be a vízforralót, szedi elő a bögrét és a kávét), mégis elfogyasztása nem esik olyan jól, miközben rohangálok egyik helyről a másikra. Pedig a kávé az kellett, mert az energia este 9 felé már igencsak elfogyott és nekem még csak akkor kezdődött a nap azon része, amikor saját dolgaimmal foglalkozhattam.
Az időjárás sem volt túl kegyes: esős és napos időjárás váltogatta egymást. A folyamatos eső után az egész udvarban állt a víz. Mivel a gyereknek kell a friss levegő (nekem se árt), ezért legtöbbször sétára, apró bevásárlásokra vetemedtünk, amely már sokkal jobban megy, mint ahogyan azt a múltban egy ízben megénekeltem. Nyilván nem lehetett arról szó, hogy minden bevásárlást megússzak gyermeki örömök nélkül: az egyik ilyen alkalommal kisfiamra rájött a kakálhatnék, amikoris éppen a bolt kellős közepén álltunk. Ő erre úgy reagált, hogy állandóan fel akart rám kapaszkodni. Fel is kapaszkodott. Így, kosárral az egyik, gyerekkel a másik kézben álltunk be a pénztárba, fizettünk és indultunk el hazafelé, csak akkor már kosár helyett egy telipakolt szatyor volt az egyik kezemben. Jól néztem ki. :) Nyilván ekkor csörgött a telefonom, nyilván ekkor találkoztam ismerősökkel ("Nem nagy már ez a gyerek ahhoz, hogy te vidd?!"), hiszen hogyan is lehetne ez másképp.
Egyébként pedig azt kell mondjam, hogy az együtt töltött napokban a fiam tündér módjára viselkedett. Nem voltak túlzottan nagy vitáink, pontosabban nem voltak nagyobbak, mint egyébként. Nyilván idegesített, hogy nem eszi meg a zöldséges kaját, amivel annyit pepecseltem (az emiatt való idegeskedés is legtöbbször anya feladata), őt pedig az, hogy 3 óra kintlét után be kellett jönni. Meglehet, azt is nehezményezte, hogy nem tudtam azonnal a rendelkezésére állni, amikor a YouTube-on két mese közé bekúszott egy reklám, és el kellett azt nyomni, de én nem tudtam, mert éppen könyékig voltam a mosogatóvízben. Ezt leszámítva viszont tényleg egy rossz szavam se lehet rá. Mintha tudta volna, hogy most apával vagyok, segítenem kell neki, össze kell tartanunk. Jókat vacsoráztunk és aludtunk együtt, nevettünk, valamint – hogy a gyerek érdemben fejlődjön is a velem töltött pár nap alatt – megtanultunk fogsort csattogtatni, hátha valakit el kell ijeszteni éjszaka.
Mindent összevetve, az együtt töltött napok remekül teltek és rá kellett jönnöm, hogy ez is egy olyan időszaka volt életemnek, ami soha többé nem jön el, tudnillik, hogy ő ilyen kicsi lesz, én meg egyedül vigyázok rá napokig. Elmúlt, s már csak kedves emlékként maradt meg bennem. Az emlékekről meg ugye tudjuk, hogy idővel milyen szépek tudnak lenni. Szóval kedves apukák, nem aggódni: apa-fia napokra fel! Élvezni fogjátok!
