Mondhatom, gyönyörű napokon vagyok túl. Újra eltelt egy év, megint megírattam egy próbaérettségit. Próbaérettségit íratni rendkívül izgalmas, bár két és fél óra üldögélés után már minden elővesz. Nem is beszélve arról, mit érzek négy óra folyamatos, egy helyben üldögélés után. Nyilván a diákoknak megírni sem egy leányálom mindezt, nekem javítani viszont még ennél is gyötrelmesebb. Ráment egy jópár órám, mire mindenkinek megszületett a jegye. Egy embert kivéve mindenki hozta a papírformát és örömmel mondhatom, hogy az az egy is sokkal jobbat írt, mint amire én számítottam. Bárcsak így lenne a rendes érettségin is! No, ezt hamarosan megtudjuk...
A hangsúly itt a hamarosan szón van, hiszen mindössze két hét van a végzősöknek az iskolából, amelyből közel 1 hét tavaszi szünet, szóval igencsak a végét járjuk. Én, mint egy végzős osztály osztályfőnöke, nem csak büszkén fogok végigtekinteni a díszes társaságon, amint magukat kihúzva az emelvényen üldögélnek együtt, hanem engem ért az a hatalmas megtiszteltetés is, hogy én mondhatom a tanári kar nevében a búcsúzó beszédet. Mindezt tintával jegyezték be az idei meghívóba is, kitörölhetetlenül. Nem kapott el túlzottan nagy idegroham, amikor az információ birtokába jutottam: hiszen volt még 30 napom. Azért megfordult a fejemben, hogy úristen! úristen!, de aztán úgy voltam vele: profi vagyok, megy ez nekem! A 30 nap azonban időközben 15-re olvadt, és nap mint nap eszembe jut, hogy vajon mit is kellene nékem a fehér papírra vetnem, díszes-cirádás betűkkel, mit felolvasnék ott, az ezer meg ezer ember előtt, reám szegeződő tekintetek kereszttüzében. Biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb elkap az ihlet és kiírom magamból a négy évet, a jókívánságokat és mindent, amiről úgy gondolom, hogy a búcsúzó ifjúság épülésére szolgálhat. Csak hát hiába keresem, ihlet sehol, az idő pedig egyre fogy.
De ne szaladjunk ennyire előre. Inkább kicsit vissza, a múlt hétre, amikor megrendeltem 70 szelet tarját, hogy az idei Diákönkormányzati napon kedélyesen, tárcsán megsütögéljük majd azt az osztállyal, mindannyiunk közös megelégedésére. Égi jel volt (bár ezt akkor még nem tudtam), amikor a húsipari szakember jó érzéssel rákérdezett:
– És ez mennyire biztos, ez a 70 szelet?
– Ez? Tuti! – vágtam ki huszárosan. Talán még mosolyogtam is mellé büszkén, hogy mindent milyen jól és milyen időben elintéztem.
Az időjárás-előrejelzés azonban ma közbeszólt: hívtam is azonmód a hentest, s mondtam, kíméletet a sertésnek, nem kell a tarja, elmarad a buli! Nem is volt ebből túl nagy probléma, bár örülök, hogy nem hallottam, mit mondott, amikor a telefont letette. Még mindig jobban jártam, mint akinek a fagyasztóban vannak a halott, ámde már feldolgozott állati részek, nem is beszélve arról, akinél mindezek már pácban úszkálnak, elkészítésre várva.
Időközben visszajelzést kaptam: elkészült az osztálytablónk a maga digitális valójában, hamarosan nemes papírra nyomódik a kép, bekereteztetik, s kihelyeztetik egy kirakatba, hogy a ballagás után onnan az iskola falára kerüljön, örök tanulságul. :)
Úgyhogy, itt tartunk. Holnap már lesz egy olyan órám, ami utolsónak mondható a maga nemében, és ez így halad tovább, legalábbis ami a saját osztályomat illeti. Lassan búcsúznak... mint négy éve, az első osztályom. Hihetetlen, hogy ilyen gyorsan elröppent ez az idő... Azonban van még két hét, ráérünk utána könnyes búcsút venni, s tízesével fújni elfelé a papírzsepit. A hátralévő időben legyünk vidámak, ti pedig élvezzétek az utolsó napokat, srácok-lányok!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése