Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: diákok. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: diákok. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. április 10., hétfő

Konzolvilág Ricsi megmondja a tutit

Konzolvilág Ricsi ma megmondta a tutit. Egy videójában éppen arról vall, hogy mit tanult és hogyan került a Konzolvilág berkeibe. Mondanak itt a neten mindenfélét erről a Ricsi gyerekről, de az biztos, hogy a videóban 0:43-nál éppúgy megmondja a frankót, mint 1:09-nél.


Na jó, be kell vallanom, hogy valóban volt együtt két közös évünk, 2006-2008 között, amikor a legelső osztályom tagjaként Ricsi is a padsorok között virított. Én életemben először voltam osztályfőnök, ő pedig életében először középiskolás. Nem vittük végig a négy évet: ő elkerült az osztályból, elköltöztek. Aztán most itt felbukkan nekem a neten és engem emleget. Jelzem, a felbukkanása csak számomra jelen idejű, mivel közel 3 éve nyomja csatornáján a dumát (dumálni még pontosan ugyanolyan jól tud, mint annak idején, hiszen be sem állt a szája). Furcsa, hogy pont a faültetéses posztom után kerülök nála képbe (bár nem abba az osztályba járt, amelyik a fát ültette), de ez biztosan csak az Univerzum Nagy Véletlenszám-Genetárorának összjátéka.

Persze nem vagyok én olyan profi, hogy intelligens figyelőszoftverekkel keressem kimondott nevemet a videókban, neeem. Sajnos annyi szabadidőm sincs, hogy Ricsi minden videóját napi szinten követni tudjam. Ellenben a telefonom egyszer csak elkezdett vadul csipogni a délután folyamán. Mondom miezmán, ég a földdel összemegy talán? Izzanak a chatszobák, a Messengeren több csatornán is bombáznak a fiatalok, hogy ezt a videót nézzem meg, mert benne vagyok. Én?! Itt? Hogy kerülök én ide? Aztán megnéztem. És talán kicsit szíven is ütött, amit ez a Ricsi gyerek mondott. Ha 10 évvel ezelőtt sikerült annyit elérnem, hogy valaki ilyen véleményt alakítson ki rólam, illetve az iskoláról, valamint az osztályról, aminek valamikor osztályfőnöke voltam, s nem rest ennek hangot adni ilyen minőségében is, akkor valamit csak jól csináltam. S bár kommentben már megköszöntem, itt is megköszönöm Neked, Ricsi fiam, a kedves szavakat mind a magam, mind pedig az egész iskola nevében! Remélem, megtaláltad a számításod, s egyúttal sok feliratkozót, megtekintést és szekérderéknyi reklámbevételt, ezen felül pedig minden jót kívánok neked! :)

2017. február 2., csütörtök

Tanár úr, kérem!

Amit tudok, az az, hogy ha annak idején, egészen kicsi gyerekként meg mertünk mukkanni a tanórán, annak valami (akkori szemmel nézve) iszonyatosan súlyos büntetése volt. Vagy rögtön repült a fekete pont/egyes, vagy körmöst kaptunk, amit nagyon nem szerettem, így inkább befogtam a számat. Annak ellenére is, hogy valamilyen isteni sugallatnak köszönhetően sok olyan óra volt, amit untam az általános iskola alsó tagozatában: nem értettem, hogy nem lehet tudni még mindig, hogy merre kanyarodik a g betű szára, vagy hogy miért nem világos még mindig, hogy 12+12=24, és miért kell ezzel teleírni egy füzetet.

Később, felső tagozatban már azért nyilván jobban elengedtük magunkat: lazább volt a hangulat, de az alapvető fegyelem itt is megvolt. Itt már azért ránk-ránk szóltak, de ennek súlya volt, rögtön nem mertünk tovább megmukkanni se órán, hiszen meg voltunk figyelve, vagy legalábbis ezt akkor úgy gondoltuk. (Persze ma már tudom, hogy semmi ilyenről szó se volt, de a technika működött.) Középiskolában már elröppent egy-két papírrepülő és bizony volt óra közben meghatározhatatlan helyről jövő huhogás is (már amelyik órán megengedhettük ezt magunknak), de egy biztos: ha a tanár hozzánk szólt, vagy ha a tanárral beszéltünk, az alapvető tiszteletet megadtuk neki.

A legtöbb esetben ez ma is megvan, ha azt állítanám, hogy ez nincs így, hazudnék. Vannak azonban olyan osztályok/csoportok/diákok, akiknél egyáltalán nem tapasztalok hasonlót, persze lehet, hogy én vagyok az a tanár, akinek az óráján többek úgy érzik, megengedhetik maguknak, hogy úgy beszéljenek, mint egy kocsis. Viszont a tapasztalatom az, hogy az esetek többségében a diákoknak fogalmuk sincs arról, hogy amit mondanak, az ott és akkor egyáltalán nem illik oda.

Történt az alábbi eset: elméleti órán táblához hívtam a diákot. Kizökkentettem a mobilozásból, néz körbe, hogy tényleg őt hívtam-e, közben vakarja a fejét, majd közli velem, ahogy a táblához ér:

– Remélem, tanár úr tudja, hogy én g*ci buta vagyok ehhez.
– Hogy mi? – kérdezem meglepetésemben, nézek rá szúrósan, a szemüvegem fölött, hátha kapcsol a diák, hogy nem egy csehóban ülünk éppen, hanem magvas elméleti ismereteket szeretnék átadni nekik.
– Mondom – ismétli – én g*ci buta vagyok.

Hát ezt ennyiből már meg is állapítottam, az első padban ülők is fogják már a fejüket, a táblánál lévő diák viszont pislog, láthatóan fogalma sincs arról, hogy amit mond, annak nagyon nem egy tanórán lenne a helye. Súgnak neki: "hogy beszééélsz?!", mire ő rájuk förmed:

– Most mi van? Azt mondtam, hogy buta, nem azt, hogy hülye!



Ez egy egyébként sajnos nem kirívó eset, hasonló dolgok számos kontextusban előkerülnek. A diákok simán megkérdezik tőlem egy gyakorló feladat kapcsán, hogy hol is kellett azokat a kis g*ciket ott alul bekapcsolni? Majd amikor rákérdezek, hogy mit?, rögtön helyesbítenek: hát... csak nem tudom, hogy azokat a kis apró szarokat ott alul hogy lehet előhozni. Ha valami tetszik nekik, akkor teljesen őszintén közlik, hogy ez kurvajó, de felettébb nagy sikerélményükben még azt is megosztják velem, hogy öcsém, beszarok. 

Félreértés ne essék, örülök én a sikernek, osztozom velük benne és néhanap nekem is kicsúszik a számon ez-az, de úgy gondolom, 14-15 éves diákként azért illenék tudni, hogy ha órán vagyok (vagy ha egyáltalán felnőttek környezetében vagyok), akkor nem feltétlenül azt az érzetet kellene erősíteni mindenkiben, hogy ősbunkóként létezem ebben a világban, hanem azt, hogy igenis tudok kulturált ember módjára viselkedni, ha a helyzet úgy kívánja.

Aztán otthon meg azt mondok, amit akarok. Csak ki kell várni, amíg hazaérek. :)