Oldalak

2013. december 2., hétfő

Szalagavató 2013

Négy éve ezt írtam naplóm hasábjain:
Négy év múlva megint a saját osztályom szalagavatóján veszek részt – de hogy kikkel? Azokat a srácokat még nem is ismerem. De hamarosan eljő az idő, szeptemberben újraindul a körforgás, és minden kezdődik elölről.

Hát, elölről kezdődött. Olyannyira, hogy újra eltelt négy év és szombaton este ünnepélyes keretek között tűztem fel a szalagot az akkor már ismerős srácoknak és lányoknak. Nem volt itt semmi cicó: szalagot feltűztem, nekem is feltűzték, plusz kaptam egy üveg Bourbon Whiskey-t. :) A kollégák csak holmi virágcsokorral emlékeznek, amíg el nem hervad, az én bourbonöm viszont elálldogál még egy darabig (mondjuk úgy, érik, nemesedik), mire ráveszem magam arra, hogy töltsek belőle. Ezeket a dolgokat különben se lehet elkapkodni, ott van például Pisti, aki kicsit elkapkodta, aztán azóta is megállás nélkül jugoszláv kerékpáros körversenyekről beszél, fene se érti. Bence meg annyira belelovallta magát a szerepbe, hogy nem tudta áttűzni az ingemen a szalagot, ezen kínjában hozzáfogott röhögni, a maradék erő is kiszaladt belőle törtidő alatt. Ezen én is röhögtem utána, így együttes erővel röhögtünk a szalagtűzés végén. Közben elhangzott tőle, hogy kalács, ennek folyományaként megint csak röhögtünk. Szóval a pillanat, az meghitt volt.

K.12.C osztály, 2013. november 30.

Éppúgy a pezsgős köszöntés, ami majdnem jól kijött, csak kár, hogy mire magasröptű, kidolgozott és magvas gondolataimat elővezettem, addigra már többen el is felejtették, hogy volt itt olyan, hogy pezsgő. Kissé nem volt szinkronban a pezsgőosztás és -fogyasztás a beszéddel, no de nem minden negyedik évben jöhetnek ki flottul a dolgok. Kajszára sikerült, mert most a tánc előtt volt a pezsgős köszöntés és méltatás, nem pedig tánc után, amikor már mindenkiben lement a szint. Itt most mindenki sietett, kapkodott, én magam még a táncról is lemaradtam, mert az éj leple alatt poharat vadásztam, hogy legyen a kedves vendégeknek. Még mindig jobban jártam, mint az az osztályfőnök, akitől ellopták a 100 műanyag poharát és pezsgőt se tudott kínálni. Ilyen is megesik. (Különben is, kinek kell ellopás céljából 100 műanyag pohár?)

Összevetve mindent, felmerülhet a kérdés, hogy megérte a négy év? Megérte. Legjobban egy hozzám odalépő, elérzékenyült szülő erősített meg ebben, akiben megláttam valamit abból külső szemlélőként is, hogy mennyire szeretheti egy anya a gyerekét és hogy ez a rendezvény, aminek a szervezése már hónapokkal ezelőtt elindult, mennyit tud jelenteni nekik. A szülőknek. Azoknak, akiknek a gyerekeit nap mint nap tanítjuk, mégis ilyen szép egységben, a színpadon állva, felnőttként együtt jóformán csak ekkor láthatók. Vissza-visszadereng ez a pillanat, ahogy a kezemet szorítva úgy áll, hogy a fia ne lássa őt, miközben örömében sír és csak azt mondja: köszönöm, köszönöm, köszönöm...

Sajnos az este folyamán nem tudtam maradni, csak este 10 óráig. Szégyen, s gyalázat, de a sors egy másik rendezvényt iktatott be a rá következő napra, amelyre már korán, hajnalban indultunk. Hogy ez mi volt és hogyan sült el, annak részletezésére várnotok kell a következő bejegyzésig. :) Ígérem, hamarosan jön. :)

Nincsenek megjegyzések: