Oldalak

A következő címkéjű bejegyzések mutatása: négykerék. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: négykerék. Összes bejegyzés megjelenítése

2017. június 11., vasárnap

A kipufogó, és ami benne van

Nem értek az autókhoz. Tényleg nem. Tudok vezetni, de analfabéta vagyok az autó motorjának felépítését illetően. Viszont azt még én is érzem, ha valami nincs rendben a géppel. Az úgy történt, hogy egy napon bizony észrevettem, hogy az én autóm nem megy. Akármennyire nyomtam a gázt, akár padlóig is, nem húzott, s a hirtelen romlást már-már az autó korára akartam fogni. Aztán úgy gondoltam, hogy attól, hogy egy autó 28 éves (!), még nem feltétlenül kell egyik napról a másikra megadnia magát, így elmentem egy szerelőhöz, akivel lebeszéltem a javítást.

– Nem megy – kezdtem barátságosan.
– Hogyhogy? – kérdezte érdeklődőn.
– Lomha.
– Mennyire?
– Mint egy lajhár.
– Eszik?
– Rengeteget.
– Mennyit?
– Mint egy ártány.
– Húsz körül lesz.
– Nem bánom.

A mester szerszámot ragadott, s hozzálátott a művelethez. Gyertyák és elosztófejek cserélődtek, kormos járatok lettek kitakarítva, s a munka végén újfent beszéltünk.

– Kész – mondta.
– Jó lett? – kérdeztem.
– Jobb, mint volt.
– Kijött húszból?
– Ki.
– Mennyire?
– Pont.

Na, kifizettem, elhoztam a kocsit, mentem vele, tényleg jobb volt, de... hát hogy is mondjam, nem volt az igazi. Állandóan átható benzinszag lengte körül, alig akart télen beindulni, ráadásul két hét eltelte után újra észrevettem, hogy egyre lomhább, nem megy, akármit csinálok vele.

Egy verőfényes tavaszi napon már annyira felmérgelt, hogy nem megy a kocsi, hogy egy bizonyos útszakaszon, ahol úgy gondoltam, egyedül száguldozom, addig nyomtam a gázt, amíg egy bizonyos sebességet el nem értem, s ez a sebesség nem feltétlenül biztos, hogy az elfogadható tartományon belül volt. Viszont az autó kezdett magához térni, sokkal jobban ment ezt követően, mintha valami kitisztult volna benne. Na, gondoltam is magamban, én vagyok a profi.

Időközben műszakira kellett vinnem az öreg japánt, s teljes lemondással a szívemben vittem el a szervizbe. Lomhán, rozsdásan gurult a vizsgasorra, ahol rövid úton meg is bukott. Megkértek, hogy jöjjek már az autó alá, ide ni, a szerelőaknába, megmutatják mi a baj.

– Kilikadt – mondja nekem, a kipufogódobra mutatva.
– Ki biza.
– Rátolattál valamire.
– Kizárt.
– De, pedig. Szétnyílt, ihol ni. Mint egy konzervdoboz.
– Látom, látom.
– Rájamentél valamire.
– Beszéljünk a számok nyelvén! – indítványoztam.
– Khm... Hát úgy kettőszázezerből kijön.


Miről beszélsz, ember? 14 éve vettem háromszázezerért a kocsit, viccelsz-bolondozol! Igen gyorsan elhajtottam a helyszínről, faképnél hagyva őket. 

Felhívtam édesapámat, hátha tud mondani valami okosat. Tudott. Elvittem hozzá javításra a gépkocsit, s lelkeim, hát de ilyet: újjászületett az autó. Még új kipufogót is kapott! S a kétszázezernek a közelébe se kerültünk. 


Nagyon szuper! Mindig is tudtam, hogy egy csodatévő az öreg, de ez a mostani beavatkozás egyszerűen zseniálisra sikerült. Annyira ment a kocsi, de annyira, hogy amikor hazafelé hoztam, szinte a féket is kellett nyomnom, hogy ne menjen annyira a verda. Elképesztően akart szaladni az öreg japán, mintha csak azt duruzsolta volna a motor, hogy iiigen, ez az, most akarok menni, még! Durván zabolázni kellett a járművet, hogy észen legyen. 

Modern matt festés a díszléc alatt

S hogy mi volt a baj? Hát azt is elmondom néktek, mindemellett sokkoló képpel zárom írásomat. Édesapám, kíváncsi ember lévén, kettévágta a leszedett hátsó kipufogódobot, s rögvest kiderült, hogy mi volt a lomhaság oka:

A kipufogó belülről

Először azt hittem, hogy halott macskák, vagy valakinek a haja van a kipufogó belsejében, de nem. Valójában a kipufogódob belső lemeze elégett, s az azt körbevevő hangszigetelő üveggyapot szépen belehullt a dobba, eldugítva azt. Most már csak azon csodálkozom, hogy egyáltalán ment az autó, akármennyire is. A dob is ezért nyílt szét: a kipufogógáz utat talált magának a leggyengébb ponton, s szétnyitotta a lemezt. 

Akárhogy is volt, szerdán újra műszaki: remélem, hogy minden hiba nélkül átcsusszan a kocsi a vizsgán, s még legalább két évig együtt rójuk az utakat ezzel a hatalmas nagy hajóval, életem első autójával. 

2013. február 24., vasárnap

Búcsú a téltől

Már hetekkel ezelőtt elterveztük, hogy ezen hét pénteki napján végre hazalátogatunk. Hazalátogatásunk mindig kalandosan telik, főleg azért, mert olyan útviszonyok között kell haladni, amire már jelzőt sem lehet találni, gyakorlatilag az útburkolat szétveri a kocsit. Ha valaki még emlékszik arra, hogy milyen időjárás volt pénteken, talán nem lepődik meg azon, hogy mindez nagyon izgalmas havas esővel, majd később igazán sűrű havazással volt megfűszerezve.

Az első pár kilométeren minden lyukat kikerültem, mert vízzel megtelve nem lehetett tudni, hogy melyik mély és melyik nem az. Közeledve a Tiszához megálltunk a "kispiros" vasútvonal éppen előttünk lezárt sorompójánál. Egy olyan vasúti hídon kell áthaladni, amely vonat- és autóközlekedésre egyaránt alkalmas. 10 perc várakozás után áttekert biciklivel a sorompókezelő és lezárta a másik oldal sorompóját is. Majd visszatekert oda, ahonnan indult, a híd másik oldalára. Ezt követően 10 percig vártunk, amíg a kis piros vonat áthaladt csigalassúsággal a síneken, majd kisvártatva felnyílt a szembe jövők sorompója, tehát újra ők mehettek, majd csak ezután, összesen kb. 25 perc várakozás után nyílt fel megint a sorompó, aminek köszönhetően újra elindulhattunk és nagy nehezen felkaptathattunk a Tisza gátjára. Egy táblán jelezve van, hogy "10 percen túl is zárva tartható", ezt valaki mókásan még egy nullával megtoldotta. :)

10 percen túl is zárva tartható
(szeptember végi fotó, a híd másik oldalán, innen indult biciklivel a sorompókezelő)

A gáton haladva a kocsi ide-oda csúszkálása is erősítette bennünk azt, hogy talán nem a legjobb döntés volt most elindulni hosszú utunkra. A 35 km/órás csúcssebesség és az, hogy 100 méterre se lehetett ellátni a sűrű havazás miatt, igazán hosszú, beszélgetős hazautat sejtetett. Ahogy haladunk ott a téli csendben, egyszer csak látjuk, hogy a puszta közepén, a nagy semmiben valami nagy kiterjedésű dolog van az úton. Mint egy sötét felhő. Majd egyre közelebb érve kibontakozott előttünk az, amiről eddig úgy gondoltam, hogy csak a vígjátékok egyik kedvenc fogása. 

Természetes úttorlasz

Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy csapat bárány legeli a havas aszfaltot előttünk, pedig tényleg így volt: ott álltak csoportban és nem voltak hajlandóak megmozdulni. A ritmikus, valamint a hosszú, egyértelmű dudálás egyike sem hozott látványos eredményt, egyedül az tűnt jó megoldásnak, ha közéjük hajtok. Igaz, hogy egyik-másik jószágot a kocsi tolta arrébb, de megértették, hogy mit akarok és elindultak lefelé a gát oldalán. (Ezekkel egyébként se egy juhászkutya, se egy juhász, se senki nem volt, még a legközelebbi tanya is kilométerekre volt onnan.)



Hát így jártunk, hatvan kilométer 2 óra alatt, varázsos teljesítmény kis országunk közútjain. Nyilván ahogy hazaértünk, már javában olvadt a hó és pár óra alatt nyoma sem volt. Tőlünk így búcsúzott a tél.

2012. november 26., hétfő

Hógumi

Hamarosan itt a tél, péntekre már eljő a hó, ha lehet hinni az időjósoknak, akiknek soha nem lehet hinni. Elővigyázatosságból és azért, hogy ne tegyünk látványos piruetteket a közúton egy gépjárműben ülve, amiben se légzsák, se rádió, téli gumit szereltettünk az Öreg Japánra. Ez azért megemlítendő esemény, mert az úr 2005. évének január hava óta (amikor egymásra találtunk szeretett, öreg autónkkal) nem volt a talpán téli mamusz, így aztán most boldogan suhan a vizes úton a kis fémteste, amikor aztán másodikban küldöm neki hatvannal.

Nem is az a lényeg, hanem a kapitalista árképzés, amivel szemlesütve kellett szembesülnünk az elmúlt héten, amikoris a gumicsere-műtét megtörtént. Mert hiszen kinek van guminként 15.000 Ft-ja a célra? Az négy guminál már rögtön hatvan rugó, plusz a szerelés, 65.000. Hát nekünk nem volt, meg aztán ez bizony már több, mint a fizetésem fele, cipót meg még nem vettünk. Olcsóbb, alternatív megoldásként ún. 90%-os gumit vásároltunk a kiskereskedésben, amely állítólagosan egy telet futott. A gumi színe fekete, külseje még szőrös, ámde futófelületén enyhe kopás látható, mindennek ellenére még meglehetősen mély a bordázata és kifejezetten téli a kialakítása. 4 darab 90%-os gumi, szereléssel együtt, 30.000 magyar forintba került. Ez a kemény.

Öreg Japán a műtőasztalon: hátsó lábán már az új mamusz :)

Megért ez ennyit? Hát persze, hogy megért. A kocsi nem csúszik, nem kapar, sokkal puhábban veszi a buckákat és remélhetőleg majd a hóban is helyt áll, amikor hányattatott körülmények között kell becsatlakoznunk a forgalomba azért, hogy az otthoni karácsonyi bejglihez minél közelebb kerüljünk. Az elmúlt években már volt néhány izgalmas kalandunk havas-jeges utakon nem kifejezetten téli gumival, idén már nem kérünk belőle.

2012. szeptember 23., vasárnap

Kipufogós történet

A mi autónk egy igen koros darab. Ez meglátszik szegény jármű külsején is, de az alkatrészeinek kopása is jelentős mértékű már. Ugyanakkor szeretjük az Öreg Japánt, mert élmény benne autókázni, még annak ellenére is, hogy itt-ott megkopott már régi fénye. A kipufogón, többek között, az elejétől a végéig vannak hegesztés- és toldásnyomok, így nem csoda, hogy két héttel ezelőtt hallani véltem valami mélyről jövő morgást közlekedés közben. Viszonylag gyorsan izolálva lett a probléma helye: a kipufogó valahol kifúj, megint lyuk van rajta. Mivel ez már nem az első alkalom, csendesen, hogy más ne lássa, idegsokkot kaptam és eldöntöttem, hogy most már lépni kell valamit ebben az ügyben.

A kicsi kocsi két éve körül új kipufogódobot kapott, azzal nincs is semmi baj, a csöveket azonban úgy ahogy vannak, le kell cserélni. Elmentem kedvenc autóalkatrész-kereskedőmhöz, hogy mondaná meg, mibe fájna nekem ez a kipufogórendszer, cakkumpakk, mindenestől, ha áldoznék rá egy forintot is. Hosszas várakozás és autó alá mászás után kiderült, hogy ócska százezerből megúszom a dolgot, de egy cseppet se aggódjak azon, hogy szét kell törni a perselymalacot, mert erre a kocsira ezt az alkatrészt már, sajna, nem lehet kapni. Ne is próbálkozzak sehol, ne is keresgéljek, felejtsem el, üljek le a helyemre: ez ennyi, lefőtt a kávé. Rögtön mélydepressziós lettem, fel is hívtam édesapámat, akinek nagy érzéke van az ilyen problémák hatékony megoldásában. Rá is vágta rögtön: olyan nincs, hogy valamihez ne legyen alkatrész. Az öreg járatos ezekben a dolgokban, rutinosan felcsapta az Arany Oldalak kapcsolódó oldalait és első körben az autóbontókat hívta, akik – meghallva a kocsi életkorát – sikító kacagást hallatva csapták le a telefont. Ezt követték a valamire való alkatrész-lerakatok, ahol a kitartó telefonálás meghozta a gyümölcsét, mivel egy helyen ráakadt az egész kipufogóra, úgy, ahogy kell, egyben, újonnan! Meg is rendelte.

A sors úgy gondolta, hogy ennyire egyszerű azért ne legyen a gyereknek, bedobott még egy kis csavart a gépezetbe. Történt a minap, hogy éppen hazafelé tartottunk a járművel, amikor egyszer csak a már majdnem megszokott morgó hang olyan erős lett, hogy élő állatot véltünk gondolni az utastérben. Még fel sem ocsúdtunk, a jármű annyit mondott, hogy prőőőő, majd fémcsikorgással vegyes csattogás vette kezdetét alulról. A legrosszabbra gondoltunk, de nem mertük kimondani. Félreálltam és érzékeltem, hogy a kipufogó megadta magát: az autó alatt középen ketté nyílt és leér a földre egy darabja. Ekkor már, egyébként, majdnem otthon voltunk, így hatalmas robajjal és csikorgással hazaautóztunk (nagyon durva hangja volt!), majd pihenő üzemmódban hagytuk a járművet.

Ennek nem biztos, hogy úgy kellene ott lennie. :)

Hogy kellene eljutni az új kipufogóig? Nincs messze, csak 65 kilométerre tőlünk. Fel kellene kötni a meglehetősen megviselt kipufogó-darabokat és úgy valahogy, irdatlan hanggal ugyan, de haza lehetne menni vele. Nekem ugyan van egy kis-semmi emelőm, de azzal egészen biztos, hogy nem tudom úgy megemelni, hogy bemásszak alá. Na eljutottunk arra a pontra, hogy külső segítséget hívtunk. Szerencsére jó ismerősünk megmentett bennünket egy krokodillal és műszerészcérnával, amelyből a krokodil emelőt, a műszerészcérna pedig drótot takar. Pillanatok alatt akasztotta fel a lógó részeket a kocsira, és talán nem is gondolja, de nagyon sokat segített ezzel és hálásak vagyunk neki. Ugyan az autónak hatalmas hangja volt még így is, de nekivágtunk az új kipufogó felé vezető, kalandosnak ígérkező útnak. Az előttünk lévő távot két óra alatt tettük meg, eközben próbáltam tartani ötödikben a 65 és 70 közötti sebességet, ekkor ugyanis a vibráció és a zaj olyan mértékű volt, amit ép ésszel ugyan nem, de erős koncentrációval még éppen el lehetett viselni, illetve ez volt az a tartomány, amikor értettük egymás szavát a kocsiban. Amikor végre megérkeztünk és leállítottam a motort, új értelmet nyert bennem a csend fogalma. :)

Az új kipufogóról meg azt gondolná az ember, hogy vesz egy évjáratnak és típusnak megfelelőt a boltban és olyat kap, amit felszerel az autóra és kész. Na, hát ez sem igaz: ilyen életkorú autónál már a centik csak úgy sorjáznak pluszban és mínuszban az alkatrészeken. A kipufogó például csak öt centivel volt hosszabb a kelleténél, illetve a felfogatására szolgáló fülek óvatos 4 centivel voltak ellenkező irányban arrébb, mint ahol lenniük kellett volna. Így aztán egy délutánt töltöttünk aktív barkácsolással: előkerült a flex, új életre kelt a CO-hegesztő, mindenfelé fémforgács hevert. A viszonylag gyors beavatkozás és a sikeres végeredmény megint csak édesapám keze munkáját dicséri. Miután az új cső a helyére került, szinte hangja sincs az autónak, élmény vele száguldani, hazafelé csak úgy róttuk a kilométereket. (Érdekes egyébként, hogy amikor hatalmas hangja van az autónak, akkor mindent meg kellett beszélnünk egymással, ordítva, mint a diszkóban, amikor meg csend van a kocsiban, akkor csak néha-néha szólaltunk meg.)

Így zajlott hát a kicsi kocsi újabb szomorú, ámde szép ívű története, amelyet – remélem – nagyon soká fog újabb követni.

2011. november 12., szombat

Aszfalt projekt

Az autóbejárókkal soha nem volt szerencsénk.

Annak idején, amikor még a Rákóczi út feledhetetlen miliőjében teltek a napok, mindenféle bejárónk volt: salakos, saras és betonos is. Akkor többször is írtam erről, egy megemelő poszt a múltból, hogy emlékezzünk, ide kattintva olvasható. Aztán elköltöztünk, ugyebár, és mindaddig tökéletes volt a határmenti földutakat megszégyenítő bejárónk, amíg az első komolyabb eső meg nem áztatta a földet és nem kezdtem el dagonyázni gépjárművel együtt, lökhárítóig a sárban. Akkor már éreztem, hogy a megoldást valamiféle szilárd burkolat jelenti, de lehetőségem és szaktudásom mindösszesen annyira volt elég, hogy járdát építettem (amin a kocsival is gurulok kifelé), illetve téglával béleltem ki a télvíz idején kidagonyázott bejáró bokatörő mélyedéseit.

Hozzá kell tenni, hogy ezek a megoldások részemről soha nem szolgálták a teljes megelégedettséget. Egészen odáig kellett várnom, hogy a helyzetemet átérző, autóval rendelkező szomszédom legyen itt a kisvárosi társasházban, aki megérti, hogy ősszel-télen feldúrni az udvart autóval nem éppen a legjobb dolog. Addig házalt ez a jóember, amíg valahonnan nem szerzett egy pótkocsi felmart aszfaltot és le nem borították azt az udvarunkba. Úgy, ahogy az Isten megadta, egy kupacba.

Innentől kezdve nem volt más feladat, minthogy eldobáljuk a törmeléket, amire nincs is jobb alkalom, mint egy kimerítő iskolahetet követő péntek délután, amikor az eddig enyhe novemberi időjárás hirtelen megreccsent és hideg szél kezdte gyötörni a levelüket hullató fákat, valamint az aszfaltterítő emberek feje búbját. Hozzáláttunk autóbejárónk korszerűsítéséhez, immáron. Képes összefoglalónk következik.

Először csak két kocsinyomot, hátha nem lesz elég az anyag!

Ritka pillanat: infótanár lapáttal

Dolgozni, rabszolga! (Grizzli besegít)

Elképesztően jó minőségű sztráda lett az udvaron, egyszerűen nem találok szavakat. Jövő héten fényvisszaverő oszlopokat teszünk ki a két szélére és ráhúzzuk a felezővonalat is. :) (Nem.) Lényeg a lényeg: zökkenőmentesebb lett a ki- és beállás az udvarra, reményeim szerint ez még nagyon sokáig így is marad.

2011. szeptember 10., szombat

Papírmasé

– Ki dől be ennek? – kérdezte életem párja, amikor megyeszékhelyünkre autózván Fegyvernek-Szapárfalun felfedeztük a kartonpapírból készült rendőrt, aki egy traffipax-készülék mögött állva mosolygott az arra járó autósokra.
– Hát, nem tudom – válaszoltam, majd jóízűen kacagtunk a karhatalom ezen próbálkozásán.

Annál inkább nem volt vicces, amikor hazafelé jövet igazi rendőrautó állt a forgalommal szemben és jól láthatóan mérte az arra közlekedő autók sebességét. Én már messziről kiszúrtam, mert profi vagyok. Rögvest ellenőriztem is a sebességet. Lámpa be van kapcsolva? Nem volt hetvenes tábla? Mindent számításba vettem. Ahogy közeledtünk úgy vált egyre érdekesebbé a kép, majd a rendőrautó mellé érve az hirtelen eltűnt. Pontosabban: oldalról nem volt látható, mivel ez is kartonpapírból volt. :)

  • Hátrány: hihetetlen módon beszívtuk ezt, kérem. Egész könnyen ment.
  • Előny: biztosan nem mértek be, ha esetleg gyorsabban közlekedtem, mint kellett volna. ;) 

2011. augusztus 29., hétfő

Az utolsó hétvége

Az idei nyár utolsó hétvégéje a lehető legjobban telt el.

Kezdtük ott, hogy meglátogattuk nagyszüleimet, akik – hála az Istennek – még így, közel a nyolcvanhoz is, egészségnek örvendnek és hihetetlen örömmel fogadnak bennünket mindig. Szinte látom magam előtt, ahogy boltba járó papám örömmel újságolta ma reggel a zöldségesnél, hogy voltak az onokák, meg így, meg úgy, micsoda öröm ez és hogy a jó Isten tartsa meg a szokásunkat. :) Ő már csak ilyen, éppen ezért szeretjük. Közben befutottak bátyámék is, így annyian lettünk az ámbitus alján, hogy öröm volt bennünket nézni. Hihetetlen hőség volt egyébként egész pénteken, kornyadtak a növények, kiégett a fű is talán.

Egy kis falusi hangulat. Szemben az ámbitus alja (gang)

Este hétkor indultunk el szülőfalumba. A lenyugvó napkorong sötétvörös fényével aranyozta be a hőségben felforrt aszfalt ezer és ezer csillogó kavicsát. Bátyámék kisvártatva követtek bennünket, így éjfélig ment a traccsparti, mindenről, ami éppen aktuális. Örültem annak, hogy velük is sikerült találkoznunk.

Szombaton családi összejövetel volt: nászasszonyok-nászurak találkozója. Bár egész nap hőség volt, ennek ellenére sikerült árnyas helyet összetákolnunk hintaágyakkal, napernyőkkel, így a jó levegőn értekezhettünk nagyvilági dolgokról: a szántás-vetés tárgyévi helyzetéről, a múlt és a jelen összefüggéseiről, valamint arról, hogy a Samsung Star II mobiltelefon tulajdonképpen akkor most vagány készülék, ami megéri az árát, vagy nem. Természetesen vagány volt, blogunk hivatalos rappere vásárolta azt a Teszkóban összegürizett kis pénzéből, így rosszat semmiképpen sem mondhattunk a berendezésről.

Este édesapám, a csodatévő, megejtette a gépkocsi javítását is: a sportos hang megszűnt, a hossz-stabilizátor is detektálva lett. Kettő ilyen kell:

Toyota hossz-stabilizátor

Ez egy elég pici valami, és ettől zörög a kocsi egész eleje. Fene sem gondolta volna. Meg azt sem, hogy ennek igencsak megvan az ára! Én azt hittem, hogy ilyen alsólábszár hosszú valamik csattognak alul. De nem, csak ezek a kis bizbaszok.

Valahogy így telt el az utolsó nyári hétvége. A költő szavaival élve forró csókkal búcsúzott tőlünk az idei nyár, ilyen kitartó hőségre már nem kell számítani. Sőt, egyre inkább hűvösödni fog. Fél nyolckor már sötétedik, igazán lehangoló; nem marad más, mint lélekben az őszi esőkre és a téli fagyra készülni. Addig azonban akad még egy-két szép nap.

68 és fél óra múlva becsengetnek az idei tanév első tanórájára. Érdemes most már arra is hangolódnom.

2011. augusztus 27., szombat

Aktuális javítás

Az öreg Toyotán megrottyant a hossz-stabilizátor. Na most ha ez az alkatrész Neked semmit se mond, ne kezdjél el csüggedni, mert kezdetben nekem sem mondott semmit, de manapság már annyiszor foglalkoztat a cserének gondolata, hogy megtanultam a nevét. Ahogy régebben egyéb alkatrészeket, úgy előbb-utóbb ezt is meg kell majd vásárolnom, hogy beépítésre kerüljön a gépjárműbe. Egyenetlen utakon ugyanis alulról kopogás hallatszik, mintha csak valaki be akarna jönni. No de alulról, kérem?

Az úgy volt, hogy a gépjármű júniusban műszaki vizsgázott és akkor már felhívták a figyelmemet arra, hogy bizony itt aztán a hossz-stabilizátorral baj lesz, ki kellene cserélni, s amennyiben jelen állás szerint volna fölös húszezer forintom, úgy ők azt készséggel, hovatovább 4 munkanap alatt vállalják. Nem volt fölös húszezer forintom és bár rettenetesen sajnáltam a műszaki személyzet kedvességének ilyen szemérmetlen elhárítását, tovább álltam. De most már egyre inkább hallom a kalapálást minden egyes buckánál és mivel országunk útjainak egy (nagy) részére jellemző, hogy egyenetlen, ezért remélem, hogy nem fog egyszer csak az egész miskulancia rudastól-gömbfejestől kiszakadni és én meg kóvályoghatok, mint nagy fehér madárnak ürüléke a légben.

– Nem kell ott mindent kicserélni – mondja édesapám, aki járatos a témában és adok a szavára. – Elég lesz csak a tömítőgumit megvenni, rögtön nem fog zörögni. Édesapám éles látású ember: amikor előhozakodom azzal, hogy műszaki vizsgán mit mondtak, sandán mosolyog és rám néz úgy, de úgy, hogy abból én már olvasok, igen, mégpedig azt, hogy fiam, ne engedd magad átbaszni. 

Ezen megfontolások alapján tehát készpénzösszegnek elkülönítését kell foganatosítani a nevezett alkatrészre, de előtte még a kipufogórendszer kilikadása okozta rettenetes, ám ugyanakkor sportos hang eltüntetését kell foganatosítani a szakműhelyben, hogy újra halkan suhanhassak a gépjárművel, mint az árnyék.

2010. augusztus 17., kedd

Az első autóbalesetem - és ami mögötte volt

Húzom még a jobb lábam, amin méretes, teniszlabda nagyságú, borostyán színű, de mályvaszín körvonalú, kemény folt van. De már géphez ülök, mert le kell írnom életem első autóbalesetének tanulságos, mi több, szívszorító történetét, amiből eme fent említett folt is származik. Nos, ilyen is megtörténhetik velem, úgy látszik. Bloggerhez hűen próbálom töviről hegyire körüljárni a témát.

Elmesélni hosszú, de valójában pár pillanat leforgása alatt megtörtént a baj. Vázolom a helyzetet. Kezdődött ott, hogy a lámpa zöldre váltott, és ahogy az már lenni szokott, mindenki elindult az úton. Előttem bénázott egy autós, mert lefulladt alatta a járgány, rutinos kormánymozdulatot alkalmazva kikerültem és haladtam tovább az úton. Kisvártatva egy sárga autót előztem meg, majd olyan ötvennel mehettem, amikor láttam, hogy a távolban a lámpa pirosra vált. Megálltam annak rendje és módja szerint a saját sávomban. Pár másodperc múlva egyszer csak hátulról: durr! Hatalmas csörrenés, hullottak az alkatrészek, mert egy mazsola sikeresen belehajtott az én autómba. Rendesen meg is ütöttem a fejem, még jó, hogy az ülésen volt nyaktámasz, különben biztosan kitörik a nyakam. Villant azért a világ egyet és hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Úgy kísértek le a gokart-pályáról, szombaton, a Vidámparkban. :)

Családostul voltunk szórakozni és a fentebb vázolt esettől eltekintve rengeteg nagyszerű élménnyel lettünk gazdagabbak. A baleset egyébként csak azért következhetett be, mert hosszú küzdelem után a kb. hatkörös versenyben – természetesen – én szereztem meg az első helyet. (Ezért is jöttek belém hátulról. Szerintem bosszú volt.)

Sebességemet képtelenség fotón megörökíteni

Kipróbáltunk sok játékot ezen kívül, természetesen. Bejártuk az Elvarázsolt kastélyt, mégiscsak itt kell kezdeni a dolgokat. Mondhatni a magyar Vidámpark kötelező programja ezt meglátogatni. Ködös emlékeimben olyan húsz évvel ezelőtt él a Vidámpark, valamikor voltam én ott, de akkor még nem nagyon érzékeltem sokat a világból, az élmény sem maradt meg. Az Elvarázsolt kastély azonban valahogy mégis, szinte mindenre emlékeztem, csak a plafon-leszakadós dologra nem. Férfiasan bevallom, ennél igencsak besz_rtam. Miután kipihentem az ijedelmet, kedvesem, aki nagyon bátor minden játéknál (először), elcsábított egy Spinning Coaster nevű csodára. Ez egy ilyen mini-hullámvasút, annyival megbolondítva, hogy a kocsi amiben utazunk a függőleges tengelye körül is forog. Így a hullámokat nem szemből élhetjük át, hanem oldalról, meg hátulról... meg mindenhogy.

Amíg a család apraja ugrált, a nagyja a háttérben lévő coasteren tolta

Ezután a remek kikapcsolódás után végignézhettük, ahogy blogunk hivatalos reppere bevállalta a Top Spin nevű csodát, aminek működését oly' nehéz szavakkal leírni - talán a Vidámpark oldalán található kép és videó segíthet.

A rögzítés megtörtént – nincs menekülés!

Az üzem, működés közben

Csak a jegyzőkönyv kedvéért írom ide, hogy 2010. augusztus 14-én, életem 11152. napján ültem először hullámvasúton, amit rendkívül élveztem. Gyerekkoromban az istennek nem tudtak rávenni, hogy menjek egy kört, most azonban visítottam, mint akit karikáznak. Gondosan ügyeltem arra, hogy mindezt lefelé menetben tegyem. :) Az előttem ülő sógor hihetetlen sátáni kacajokat eresztett el egy-egy hullám után, ijesztőbb volt mint az egész menet. :)

Helló!

Elmaradhatatlan a Szellemvasút, amit imádok, ezt is ki kellett próbálni, nagyon élveztem. Érdekes, hogy ezért külön 300 Ft-ot kellett fizetni, előtte hatalmas tábla figyelmeztetett arra, hogy itt bizony bent vér, horror és rettegés, de szerintem egyáltalán nem volt vészes. Imádom a sötétben annak a kicsi, két személyes kocsinak a síneken való kattogását, rohadt sejtelmes. A bábok is jól meg vannak csinálva, de persze egyáltalán nem vér, horror és rettegés, talán csak inkább borzongás. Azért elbizonytalanított a falra krétával felírt "KÖSZÖRÜLNI" szöveg, meg egy nyíl, ami a sínre mutatott. :) De legalább karban tartják az üzemet. (Itt mindent üzemnek hívnak.)

Kipróbáltuk még a Tükör útvesztőt, ami egy üveglapokból és tükrökből álló labirintus volna. Ki kell jutni belőle. Persze az üvegeken mindenhol ilyen kéz- meg fejnyomok vannak, egyik-másiknak nagyon nem sikerült a tájékozódás. :) Viszonylag gyorsan kijutottam ugyanoda, ahonnan elindultunk, aztán visszamentem, de végül kiderült, hogy ugyanoda kellett kijutnom. :) Szóval eléggé fogalom nélkül voltam néha. :) Pedig nem is ittam. Sokat.

Kavarognak, tájékozódnak

Nem maradhatott el természetesen az Óriáskerék meglátogatása sem: kellemes felüdülés volt az autóbaleset után szétnézni Budapesten, megvizsgálni a Nyugati pályaudvar szépségét, a háttérben zajló építkezéseket – vagy csak úgy élvezni a magasságot. :) Szuper volt.

Kilátás az Óriáskerékről

Be kell látnom, hogy az ilyen rendkívül adrenalin-növelő és gyomormozgató játékokhoz (mint a T-Rex, vagy például a Break Dance) öreg vagyok már. Nem úgy fentebb már említett repperünk, aki annyira bevállalós kedvében volt, hogy a Torony nevű csodát is kipróbálta. A 37 méteres magasságba 10 másodpercen belül kétszer fellőtt utasok igencsak lent (vagy fent) hagyhatják belső szerveiket, mire kimásznak a berendezésből.


Aztaku

Vége a menetnek. A mosolyok nem természetesek

Eképp telt a szombat délutánunk. Estefelé már nagyon kész voltam: ez köszönhető annak is, hogy nem a megfelelő lábbelit választottam egész napra, meg annak is, hogy a Vidámpark előtt bejártuk a teljes Fővárosi Állat- és Növénykertet – erről azonban holnap mesélek, szuper fotókkal körítve.

2010. július 27., kedd

Úti élmények

Éjjel-nappal úton vagyunk manapság, ezért kevesebb idő jut blogolni. Annyi kellemes emlék, lélekemelő pillanat, dráma és katarzis van az utakon, hogy muszáj vagyok belőlük átnyújtani egy csokrot, csak így, a betűkön keresztül.

Nem is olyan régen írtam én arról, hogy 600 kilométert tepertünk le majdhogynem egyhuzamban. Ezt újra megtettük, de azért történtek érdekes események. Kezdem ott, hogy ködölős-esős idő volt, miközben Debrecenbe utaztunk. Eleinte párásodott minden az autóban, ahogy négyen üldögéltünk benne és leheltünk. Persze a korrekt szellőzőrendszernek köszönhetően ezt hamar felszámoltuk. Időközben szétrepedt a kocsi kipufogócsöve, így olyan hangja volt a verdának, mintha egy motorostalálkozóra mennénk holmi chopperekkel, tőgázon húzatva neki. Nem volt ebből sem probléma, a jármű haladt előre.

Püspökladány és Debrecen között épül az út (hozzá kell tenni, hogy ráfért már) és egy 20 kilométeres szakaszon végig 60-as tábla van. Ezt a szakasz egy részén semmi nem indokolja, mert az út gyakorlatilag készen van, így az ember egy új útszakaszon, ahol lehetne bőgetni a motort, csak vánszorog. Én egy szabályszerető, rendes honpolgár vagyok és betartom a sebességkorlátozásokat, így képes voltam oda-vissza hatvannal menni ezen a szakaszon. Meglepő vagy sem, egy magyar rendszámú Mercedes kamionon kívül senki nem volt hajlandó a korlátozást és a vele párhuzamban futó "Előzni tilos"-t betartani. Kellemes úgy autókázni és figyelni a tájat, hogy közben az ember a hátában érzi a mögötte közlekedők által belekívánt konyhakést, egyenként. Dícséretes és a magyar közlekedési morál javulásának nevezhető, hogy a minket megelőző három-négyszáz jármű közül csak egy kamionnak esett annyira rosszul ez a hatvanas tempó, hogy miközben három perc alatt megelőzött 63 km/órával bennünket, hangosakat kürtölt és próbálta megölni maroknyi csapatunkat, leszorítás által.

Veterán autóval közlekedni azért is élmény, mert soha nem tudhatja az ember, hogy mi történik az úton. Nem kiabálnám el, de az autónk műszaki állapota kiváló, most már a kipufogó is rendesen üzemel, mert édesapám megjavította azt, szóval emiatt nem aggódtam. Ahogy a Magyar Ugarra épített különböző minőségű utakon lavírozunk, egyszer csak mögénk kerül egy ugyanolyan autó, mint a mi családi gépkocsink. Éppen csak színben nem egyezett: nem volt olyan szép tengerkék, csupán stílustalan szürke. Látom a tükörben, hogy apu, aki a járművet vezeti, mutogat és magyaráz, a család meg néz előre, hogy miről is van szó. Aztán apu egyszer csak odalép a gépnek, beelőz, beáll elénk, és az irányjelzőn mindenféle üdvözlést eljátszva villog nekünk, amit én viszonoztam is. Ez rendkívül felvillanyozó, hogy az ember találkozik egy pontosan olyan veteránautóval, mint az övé. Még soha nem sikerült pontosan ugyanolyan autót látni az úton.

Az utak minőségéről, röviden: a múltkor ígértem képet, hát most nem átallottam megállni az egyik legszebb gödörnél, ami előtt egy 30-as tábla figyelmeztet csak a veszélyre. Íme:


Sajnálatos, hogy tele van vízzel, nem álltam neki kimerni, de ebbe belerepülni 90-nel garantált törés-szakadás. (Ezért is érdemes a sebességkorlátozásokat betartani... A lik egyébként térképileg itt helyezkedik el.) Ennél még izgalmasabb a Tarnaszentmiklósi út, ami annyira ratyi, hogy az út toldozott-foldozott volta még a Google maps műholdképén is látszik. :-)

2010. július 21., szerda

Hatszáz kilométer balladája

Tegnap és tegnapelőtt 600 kilométert vezettem összesen. Nem sok ez, viszont egy hónapban szoktunk ennyit autókázni, körülbelül. Hacsak nem egy picit többet. Történt ugyanis, hogy nagymamám, aki az egri kórházban lencseimplantációs műtéten esett keresztül, nem tapasztalta, hogy javulna a szeme, sőt! Kiderült, hogy némi folyadék került a beültetett lencse alá. Hova küldjük? – tanakodhattak sokáig, majd kigondolták, hogy a 77 éves asszony bizony utazzon el Debrecenbe, az úgyis csak valamivel kevesebb, mint 200 kilométerre van a lakhelyétől. Segítséget kért tőlünk, mi pedig segítettünk.

A menetrend a következő volt:

  • elutaztunk nagymamámhoz, kocsival,
  • elmentünk vele Debrecenbe,
  • vártunk vagy három órát a váróban,
  • tizenöt perc alatt megvizsgálták, kapott egy időpontot jövő hétfőre,
  • hazavittük nagymamámat,
  • hazajöttünk mi magunk is.
Na, ez az út volt 600 kilométer – legalábbis a kilométeróra ennyit mutatott, amikor este kilenckor begördültünk akkor már igencsak szomjas autónkkal a benzinkútra.

Hozzá kell tenni, hogy ez az út sokkal rövidebb is lehetett volna, ha az utak állapota olyan lenne, hogy autóval egyáltalán közlekedni lehetne rajta. A 600 kilométeres út 450 kilométerre lenne redukálható, ebben az esetben viszont nem biztos, hogy egy nap alatt sikerülne teljesíteni a távot, ugyanis az útnak lennének olyan szakaszai, amik (és itt már sajnálom, hogy nem szálltam ki a kocsiból, és nem készítettem fényképet) egészen egyszerűen járhatatlanok. (Pl. Tarnaszentmiklós és környéke - több a lyuk, mint amennyi az útból megmaradt. Azt hiszem, ha legközelebb arra járok, mindenképpen próbálom lefotózni az utat... bár nem gondolnám, hogy egyhamar arra fogok menni megint.)

A 4-es számú főútról az M35-ösre, onnan pedig a 33-as útra térve haladtunk a DEOEC szemklinikáig. Íme egy kis úti videó nagybátyám jóvoltából, aki szintén velünk utazott:

2010. június 10., csütörtök

Boldogság négy keréken

S mily boldog lehet, kinek gépjármű vala tulajdonában, s azzal jár-kel vala országúton föl s alá! S biza az idő vaskerekének forgássában kopóalkatrészek elromlának, s megjavíttaték az drága költségen ama tekintélyes szakszervizben. Szeme ki nem süle, ki utángyártott alkatrészeket vagyonért ad vala az szegén embereknek birtokába, melybe az szegén emberek belerokkanának s életkedvük oly korán vész oda. Mert halljátok, barátim, fékbetét-garnitúra ötezer forintért adatott meg az magyar dolgozónak, s mivel az tárcsa is elkopott, ezért tizenkettőezer ropogós forintért hozaták azt meg hírös városunk autósboltjába. De terveztek vala két első kereket az gépjárműbe Krisztus után 1989-ben, s azóta is oly gyakran, melyből kifakad, hogy dupla féktárcsa igényeltetett s hozattatott, persze dupla költségen az gépjárműalkatrész-boltba, kétszer tizenkettőezer ropogós forintért. Fejem búnak eresztém, könnyeim kicsordúlának, midőn átnyújtám a bankót, melyet oly’ keserves oktató munkával kerestem meg én, s melyet oly mohón rabolt el vala tőlem a kufár, szemeit csillogtatván. Érte húsz kiló vashoz juték, melyet hamarjában beépítteték, s ezután magam is boldog valék, hiszen gépjármű lészen tulajdonomban, s azzal járhatok vala országúton föl s alá!

2010. május 7., péntek

Szervizelés magasfokon

Meséltem már, bizony, hogy beletolattak az öreg japánba. A helyzet azóta fokozódott, ennek rövid történetét megosztanám a nagyközönséggel.

Az úgy volt, hogy a kifogásolt eset után bementem a biztosítóhoz. Ott megkérdeztek tőlem pár dolgot, jobbára azokat, amiket a kék-sárga baleseti bejelentőre összeírtunk a másik féllel. Ezt követően kaptam egy telefonszámot: ezt kell felhívni, ha ügyintézni szeretnék. Na kösz. Felhívtam, a hang megkérdezett engem pár dologról. Ilyen rafinált kérdéseket tett fel, hogy ha most ő beüti ide ezt a rendszámot, akkor kinek a nevét fogja kidobni a gép? Nagyon kemény a védelmi rendszer. Gyakorlatilag megint mindent elmondatott velem, amit a baleseti bejelentőre összeírtunk. A hang ezt követően megígérte, hogy küldenek hozzám egy jól szituált kárszakértőt.

A kárszakértő két nap elteltével és óramű pontossággal jött is. Mindenféle furcsa műszereket hozott, készített pár sztárfotót a járműről, feltett egy csomó furcsa kérdést. Újra megkérdezett mindent, én válaszolgattam szépen, tulajdonképpen újra elmondtam mindent, amit a baleseti bejelentőre is összeírtunk. Ezt követően megegyeztünk abban, hogy városunknak a biztosítóval szerződött autószervizébe viszem a gépet javításra.

Így is lett. Verőfényes-napos délelőttön gurultam ki a sérült gépjárművel a javítóüzembe, és megkezdődött a helyszíni szemle. Egy nyurga, ámde tekintélyes bajuszú férfiú volt az, akivel értekeznem kellett az ügyben. Ő megkérdezte tőlem konkrétba’, hogy hány éves az autó. Mondom neki az éltes kort, mire azt mondja:

– Ccc.

Nem sejtettem sok jót a ciccegésből. Kérdezi a gyártmányt, mondom Toyota.

– Ehh – aszondja.

Ezzel sem voltam bentebb. Miközben a kocsihoz haladtunk, hosszas eszmefuttatást hallgathattam végig arról, hogy a biztosítók mennyire nem szeretnek fizetni és hogy ők azért az özön, de tényleg rengeteg munkáért, amivel rendbe tesznek egy autót, gyakorlatilag alig kapnak valami lefittyent alamizsnát. Rablás, vadkapitalizmus, elkorcsosulás. Ez a gondolatmenet megerősítette bennem azt, hogy a két cég közötti szerződéses konstelláció komoly megbecsülésen, közös értékrenden nyugszik.

Az első vizsgálatot követően kiderült, hogy itt bizony hatalmas a gond. Főként a metálkék szín adja a probléma gyökerét, meg az eltelt közel negyed évszázad által okozott kopás színfakító hatása. (Ilyen szín, kérem, a világon nincs.) Hátra is mentünk a törött autók közé, ahol egy igazi, hozzáértő szakinak is megmutattuk a sérülést. Ő késedelem nélkül, egy az egyben homoszexuálisnak titulálta a kárszakértőt és nem is értette, hogy hogy lehet az, hogy csak és kizárólag a törött rész lett beírva javításra, mert – mint mondotta – ennek az autónak már úgyis mindegy. Kicsit meg is ütköztem ezen egy pillanatra, hogy egy behorpadt ajtóról sebtiben ilyen diagnosztikát húzott le, de azért figyelmesen hallgattam tovább, ahogy a két szakember egymással vitatkozik a lehetséges beavatkozási módozatokról. Amikor a brainstorming véget ért, a szaki hozzám fordult, belenézett a szemembe, és őszinte választ várva megkérdezte:

– Figyelj mán. Nem tudsz te ezzel a horpadással együtt élni?

Nyeltem egy alig hallhatót, hirtelen nem is tudtam mit válaszoljak. Amikor szóba jött a biztosító által fizetett javítás, én nem feltétlenül erre a megoldásra gondoltam. Hogyne tudnék egy horpadással meg egy nagy, hosszú, fehér csikarással együtt élni, ami az autóm oldalán éktelenkedik?! A szaktárs biztosan azt gondolta, hogy azért jöttem ide ki korán reggel, hogy megerősítsenek engem abban a hitben, hogy bizony ezzel együtt kell élni, mert – írd és mondd – itt bizony már nincs mit tenni. A horpadást kikalapálni és a csikarást eltüntetni nem lehet. Nincs rá mód, eszköz, tudás. Ez így marad, punktum, kész.

Végül, hogy mindenki megnyugodjon, azt válaszoltam, hogy együtt tudok élni vele. Erre a szaki arca felderült, éppen csak azt nem mondta: „jóóó fiúúú, hát persze, hogy együtt tudsz vele élni.” Azt mondjuk nem tettem hozzá, csak gondoltam, hogy biztosan lesz más, aki hajlandó lesz kikalapálni a sérült részeket. De hogy ezek nem ők lesznek, ez teljességgel bizonyos.

2010. április 14., szerda

Két nap alatt két baleset

Autómnak, ha lelke volna,
Bizony mondom néked, sírna.
Két nap alatt két baleset:
Csoda, hogy ez megeshetett.

Eme rendkívül elmés, ámde szórakoztató bevezető után bizonyára kíváncsian várja a nyájas olvasó a folytatást, amelyben elregélem, hogyan törtem össze magam kétszer. Szerencsére ilyenről szó sincs, a sors nem volt ily kegyetlen hozzám, mindkét alkalommal ép bőrrel megúsztam a dolgot.

Nem úgy családi autónk.

A hétfői nap úgy indult, mint az összes többi. Barátságos, szakadó-esős időben indultam el dolgozni. A nap végén némi bevásárlást eszközöltünk életem párjával, amelynek során leparkoltunk a kocsival, megvettük, ami a fiatalos és modern háztartásunkból hiányzott, majd szépen-okosan indultunk volna haza. Igen ám, de a kézifék rögzítőkarja nem nagyon akart megmozdulni abból az állásból, ahogyan őt a parkolás elején hagytam, a fék pedig stabilan rögzítette a hátsó kerekeket, minekutána se előre, se hátra. Ejha, gondoltam zavart mosoly kíséretében, itt még lesznek bajok. Viszont hogy ekkor már kérdőn rám néző kedvesemnek, aki már-már meghiúsulni látta bennem mindazt, amiért annak idején belém szeretett (nyers férfi-erő, kidolgozott felsőtest stb.) is eleget tegyek, enyhén izomból rádolgoztam jobbal a kézifékrögzítő karra. Az egy rövid "krsszcs" kíséretében engedett a rá ható erőknek és az autó barátságosan gurult előrefelé. Csak a műszerfalon azóta is folyamatosan világító, piros [(!)] jelzés figyelmeztet arra, hogy Zoli, te sem leszel finommechanikai műszerész soha életedben.

A keddi nap is úgy indult, mint az összes többi. Még barátságosabb, mégjobban szakadó-esős időben indultam el dolgozni. Aképp gondoltam, hogy leparkolom a járművet a közeli vegyesbolt előtt, hogy munkám végeztével némi finomságot vásároljak, így nem kell ide-oda járkálnom ebben a cudar időben. Igazán jól sikerült parkolásomat követően elégedetten csettintettem, de negyed órával később rá kellett ébrednem, hogy a reggel nem mindenkinek indult ennyire tökéletesen. Főképpen nem annak a szürke tuning-Opelt vezető mazsolának, aki egy tolatós parkolást követően autója hátsó részét végighúzta az én gépjárművem oldalán. Reccs vót azon nyomban. Színt cserélt a két gépkocsi, és azt hiszem erre mondják, hogy a baj csőstül jön. Nem elég, hogy lélekben már megkrsszccsent tegnap a jármű, ma még egy rút, ezüstszínű horzsolást is ejtett rajta a kifürkészhetetlen sors.

Így járt hát a verdánk, haverek. Különösebben sok kommentár nem kell ahhoz, hogy belássuk, nem állunk jól egyáltalán. A "három a magyar igazság" frázist ezen történetek után tilos itthon említeni, sőt, ha lehet, a hármas számot is kerüljük mindenféle vonatkozásban, hiszen nem jó az ördögöt a falra festeni. Közlekedjen mindenki óvatosan ebben a ratyi időben!

2010. február 7., vasárnap

Alkatrészt vásárolok

Az autóm eleje felől érkező hangos racsnizás a tudtomra adta, hogy az alkatrészek kopása elérte azt a szintet, amin túlmenően már könnyen előfordulhat, hogy menet közben beelőz a bal első kerék. Ismert problémával álltam szemben: külső féltengelycsukló-szettet kell vásárolnom, amivel helyettesíthető a tönkrement alkatrész. Legalább annyira jól detektálom már ezt a problémát, mint megboldogult ifjúkoromban a Moszkvics Aleko személygépkocsi megszakító-problémáit. Az alkatrész tehát nem probléma, mobil a jobb kézben és már tárcsázom is az autósbolt számát. Helló, aszongya, mondom helló, féltengelycsukló-szett kéne a Carinára. Nem probléma, dörmögi, van 12, 13 meg 15 ezres. Jóvan, barátom, különbség? Csak a gyártó, mondja szemérmetlenül. Értem a kujonságot, de az olcsó mellett döntök, mert árérzékeny vagyok.

Másnap felocsúdok, készpénzt kellene magamhoz venni, hogy ki tudjam fizetni ezt a darab vasat, meg a hozzá tartozó vonósnégyest (zsír, bilincs, gumiharang, zégergyűrű). A bankautomata megtagadja ezt, 2010-re jellemző hibaüzenet a képernyőn, A4-es papír formájában odaragasztva: a műszer ma nem működik, de talán holnap fog adni pénzt. Köszönömszépen. Nyilván fizetésnapon ne működjél. Mobil a jobb kézben, és már tárcsázom is az autósbolt számát. Helló, aszongya, mondom helló, rendeltem féltengelycsukló-szettet a Carinára, meg-e jött, illetve hát kártyával fizethetnék-e, én? A válaszok rendre: igen, nem. Hát, akkor mégiscsak holnap megyek.

Másnap kis időm van, kiszaladok az automatához. Üzemszerű működést tapasztalok, mert adja a lóvét dögivel. Átkocsikázom recsegő balelsővel az autósbolthoz, így hallatszik, hogy ennek a járműnek aztán tényleg csőstül összejött. Pechemre az autósbolt zárva van, kettőkor nyit. Ebben a városban a legtöbb bolt, ami nincs annyira szem előtt, bezár délben és csak kettőkor nyit, francseérti. Hazamegyek, teszek-veszek, rakosgatok, kettő óra, irány újra az autósbolt. Recseg a bal eleje, olyan igazi balkán-hangot ad ki magából, ami legalább annyira jellegzetes, mint a csúszó ékszíj okozta visítás a bordó Opelekben. A bolt nincs nyitva. Várunk. Negyed három, még mindig semmi. Odajön hozzám egy Ferinek kinéző melós, E, nincs még Balázs? – kérdezi tőlem, közben picit pattog. Ezzel mintegy éreztetni kívánja, hogy ő és Balázs amolyan mindennapi ismeretségben állnak egymással. Ebből nekem már tudnom kell, hogy ő nem csak úgy idejött, hanem gyakorlatilag ismeri a járást. Nem olyan sutyerák, mint én, aki két évben csak egyszer jön, akkor is csak rongyos tizenkétezret akar itt hagyni.

Közben megérkezik Balázs, aki hoz kutyakaja-konzervet, feltételezhetően az eddig az udvart őrző, tehén méretű harci kutyák fogják ezt anyagcsere útján újra a természetnek adni. Balázs hanyagul tolja félre a kaput, kinyitja az ajtót, mire én meg Feri be is megyünk. Feri toporog a hátam mögött, látszólag frusztrálja, hogy Balázs nem rögtön vele kezd. Balázs bemegy hátra, leveszi a kabátját, sapkáját is akkurátusan elhelyezi az arra rendszeresített polcon, majd beáll a pult mögé, velem szemben, és mintegy varázsütésre, elkezd eladni. Rólam rögtön tudja, hogy a Carina-alkatrészért jöttem. Feri már szinte hőzöng, hiszen erre a fordulatra azért nem számított, hogy közöttem meg Balázs között ily spirituális a kapcsolat, hogy szavak nélkül értjük meg egymást.

– Tizenkétezer – közli Balázs hűvös nyugalommal, miközben óvatosan helyezi el az alkatrészt tartalmazó dobozt a pulton. Én szemrebbenés nélkül nyújtom át a két tízezres bankjegyet. Kicsit nehéz ugyan kiszedni a kezemből, de az évek során Balázs megtanult úgy papírpénzt rántani, hogy az ne szakadjon el.

– S tizzenhárrom, tizzen-ött, és hussz! – kapom meg a visszajárót, melyet elcsomagolok és máris távozom az üzletből. Kifelé menet még hallom, ahogy Feri némileg elhomályosult tekintélyét próbálja visszaépíteni: Balázskám, adjál nekem olyan gyűrűt, tudod, mint a múltkor. – Milyet adtam én Önnek a múltkor?

Az alkatrész beépítési folyamatát most nem sorolom el, hiszen az pont olyan volt, mint a múlt alkalommal, amikor a jobb oldalt műtöttük. Egyetlen különbség talán, hogy fájó derékkal nem voltam olyan hatékony segítség, hiszen kúszva hoztam eszközöket az ügymenet gyorsítása érdekében, de ezáltal csak lassítottam azt. Lényeg, hogy összejött, és immáron oly csendben hussanok gépkocsival is városunk utcáin, mint az árnyék.

2009. július 9., csütörtök

2009. július 8., szerda

Saláta

Így az alföldi monszunok idején is időt kell szakítanunk arra, hogy elemezzük a környezetünkben zajló változásokat. Vegyesvágott rovatunk következik.

Lakótársaim egy év után belátták, hogy se gondnok, se gyepmester nem vagyok, így pozitív megmozdulásként könyvelhetjük el, hogy egyikük végre-valahára lenyírta az udvar 70%-ában a füvet. Azért csak 70%-ban, mert a maradék 30%-ot én magam nyírtam le, és ez a 30% pontosan a mi lakásunk elé esett – véletlenek mindig vannak. Eddig egy éven keresztül én nyírtam állandóan a füvet, mindenhol, de most elég lett: csak a saját lakásunk előtt vágtam le, szigorúan. Így 5 óra helyett 90 perc alatt végeztem. S lám, volt hatása. Legközelebb is csak ott vágom.

Hogy kimozduljunk az udvarból: van a környéken egy gépjármű, amelyiknek valamelyik ékszíja csúszik, ezáltal rettentő hülye visító hangot képes kiadni magából. Ráadásul lassan is halad, így aztán legalább két percig lehet élvezni a hangját minden egyes induláskor. Meg nem értem, hogy hogy nem zavarja ez a kocsi vezetőjét. Engem szétlökne az ideg, konkrétba'.

Hogy az időjárást is említsem: van csapadék. Már előre figyelem, ha megyek valahová. Tanult kollégám említette meg az Időkép weboldalt, ahol egy csomó mindent meg lehet figyelni az éppen aktuális vagy várható időjárással kapcsolatban. Legtanulságosabb számomra Magyarország animált felhőképe, amiből jól látszik, hogy jelen pillanatban a Dunántúlon esik az eső, míg nálunk ragyogóan jó idő van. Ki tudja meddig? Meglepően pontos a rendszer, jól eltalálja, hogy hol milyen idő van. Be is írtam nekik egy ceruzás kisötöst (zölddel).

A surmó Sony Ericsson telefonom adatcsatlakozója meg olyan, mintha meg akarná adni magát... nincs meg mindig a megfelelő kontakt. Remélem, hogy mire elkezdek fősulira járni nem hal meg teljesen, mert zenehallgatás nélkül vonatozni eléggé broáf. A Bluetooth bedugult egy ideje, legalábbis oprendszerileg (Windows alatt, Linux alatt megy, persze), így adatkábelre kényszerültem. Gyorsabb, meg legalább tölti az akksit, de azé' csak 2009 volna, na.

Egyébként, ha már szóba került a főiskola, meg kell említsem, hogy 84 pontom van a 100-ból a BMF-en, szóval teljesítettem mint egy állat a felvételi eljárás során. Ez a sok pont annak is köszönhető, hogy remekül elővezettem a tanulmányok iránti vágyamat a parázs kétperces motivációs beszélgetésen, meg annak is, hogy rendkívül jó eredménnyel zárult előző tanulási ciklusom. Így most nagy reményekkel vágok bele a felsőoktatás kusza és zegzugos világába – megint.

Ennyit mára, rólam. Ti hogy vagytok?

2009. április 10., péntek

Csapongás a szünet elején

Elkezdődött végre a tavaszi szünet. Vártam már a tegnapi napot nagyon, annak ellenére is, hogy annak délutánjára azért bekerült egy-két nomád óra (=áramszünet), de ez alapvetően nem okozott problémát, mivel tudtam róla, így arra az időre az udvaron található fűnyírógyilkos kövek összeszedését terveztem be. Kicsit régésznek is éreztem magam, ahogy a több (tíz) éve a földben lévő téglákat és egyéb kiálló betondarabokat szedtem össze, vakartam ki a földből és pakoltam őket egy halomba. Végtére is előnyömre vált, mert kikapcsolódtam a jó levegőn. Tegnap rendkívül jó idő volt, ami ma is folytatódott, és ez alapvetően jó hangulatot kölcsönöz ahhoz, hogy kreatív, alkotó munkát végezzek. (És itt nem feltétlenül a kövek összeszedésére gondolok.)

Egy ekkora kupacot szedtem össze egy óra alatt, jobbára a föld felszínéről, illetve az alól. (Ezt azért érdemes megjegyezni itt, mert elég ritkán csinálok ilyesmit.)


Szeretek társasházban lakni, és azt is szeretem, hogy ez a halom szétszórt kő csak és kizárólag engem érdekelt, bár hozzá kell tennem, hogy ha más is vágott volna már valaha füvet azóta, hogy ott lakik, bizonyára neki is feltűnt volna, hogy hullanak a fűnyírók a terhelés alatt.

Maffia átcsoportosításának és a lefagyós-újraindulós-hamarlemerülős kölcsölaptopnak hála rendkívül mobil vagyok, így gyakorlatilag a tavaszi szünet alatt bejárt összes állomáshelyen képes vagyok blogolni egy kicsit. Bár hozzá kell tennem, hogy ez a pár nap a pihenésé, tehát még azt is el tudom képzelni, hogy ez lesz az egyetlen post a szünet alatt. :-) Most ez is jól esik, hogy nincs semmi megtervezve. Mint ahogy ez a post sem; ez tökéletesen látszik is rajta.

Úgy fest, hogy a hétvégén megoldódik a gépjáművem csörgés-csattogás problémaköre is: mivel még ebben a hónapban nem költöttem eleget az autóra, ezért ma még vásároltam egy féltengelycsukló-készletet, amiért jelképes 12 ezer forintot gomboltattak le velem a pénztárgép mellett. Ennyi pénz egy darab vasért. Otthagytam ezzel a pénzzel a fél lelkivilágomat is, de az nem kellett senkinek, beseperték a szőnyeg alá. Csak a lóvé volt a lényeg. A sor ezzel nem áll meg: egy olajcsere, egy műszaki vizsga, egy zöldkártya és a súlyadó költségei várnak még ránk, mint betervezett költségek. Nem kis költség manapság autót tartani. Csak a fekete BMW-ket és a hajóméretű, ezüstszínű Mercedeseket lehet olcsón fenntartani. Gondolom, mert ilyenből egyre többet látok mostanában...

Akinél nincs tavaszi szünet, fellélegezhet, hiszen ma már péntek: bírjátok ki azt a pár órát, ami még hátra van. Dolgozzatok, hogy legyen a TB-re, meg segélyre nekik, aztán élvezzétek a (remélhetőleg) napfényes, meleg hétvégét!

2009. április 8., szerda

Áramszünet

Tegnap egész munkaidőben áramszünet volt a környéken. Így reggel nyolckor a munkahelyem is sötétbe borult, és így is maradt ez egész nap. Nem is volna ez annyira lényeges, ha nem informatikát tanítanék áram működtette számítógép-termekben. Mindig érdekesek ezek az E.On-szervezte Nomád napok, sokkal izgalmasabb dupla programozás gyakorlati órát tartani, ha nincs áram. Improvizáció és kreativitás csillan meg az elmében, és néha bizony fel kell nyitni az ilyen helyzetekre bekészített mentőcsomagokat tartalmazó ládikát, és meg kell lepni az ifjúságot elméjüket pallérozó műremekekkel.

Fel sem tűnik a mindennapok során az, hogy van áram. Rutinból felkapcsolt lámpák sztrájkján veszem észre, hogy már megint elfelejtettem az áramszünetet, de a munkahelyi kaputelefon gombját is élből nyomkodtuk páran, és bosszankodtunk, hogy alszik a portás. Pedig hát nem, csak éppen nem vehette észre a jelzést.

Napközben tanult kollégám rámutatott, hogy áram nélkül teljesen megváltoznak az emberek. Nem volt tolongás a fénymásoló előtt, nem rohant senki, hogy találjon egy szabad számítógépet. Semmi. Általános lassulás volt jellemző az egész napra. Az emberek a rohanás helyett hozzáfogtak egymással beszélgetni, megindult a szocializáció, szóval – ahogy mondani szokás – minden rosszban van valami jó.

Délután megindult az áramszolgáltatás: energiáért lihegő fagyasztónk rögvest megkezdte a munkát. Volt azonban egy hely, ahol továbbra sem volt áram, ez pedig az autónk elektromos rendszere. Egyik pillanatról a másikra adta meg magát pár nappal ezelőtt az akkumulátor, nem indította az autót. Próbáltuk tölteni jóravaló emberektől kölcsönkért akkutöltőkkel, de a kívánt hatás elmaradt. Így, csak hogy legyen mire költeni, újat kellett belőle vásárolni. Számomra újdonság volt, hogy ebből létezik jobbos és balos kivitel is, persze logikus, ha belegondolunk: nem minden autóban ugyanoda esik a két polaritás. Az autószerelés engem egyébként is mindig meglep, az meg még jobban, ha én szerelek, és eredményeket érek el... A lényeg, hogy végre indul a gép, pöccre.

Kalandra fel, cimborák!

2009. február 7., szombat

Parkolóban

Személyszállításban és várakozásban vagyok ma délelőtt érdekelt. Jászberény egyik parkolójában ülök a kocsiban, várom, hogy a kedvesem levizsgázzon. Közben érzékelem, hogy rengeteg minden történik ebben a parkolóban és előbújik belőlem a blogger. Az elmúlt egy óra érdekesebb eseményeit olvashatjátok eme mobilról írott bejegyzésben.

Olyan lerobbant Citroen érkezik a parkolóba, hogy még. Kora alapján csoda, hogy egyáltalán kereke van, mert annak felfedezése körül gyárthatták a gépet. Gazdája is legalább ott van korban. Anélkül hagyja ott az autóját, hogy lezárná. A régi kocsik előnyei.

Háromtagú család érkezik a kék Suzukihoz. Központi zár nincs. Apu ajtót nyit, leveszi a kabátot, majd barna sapkáját, és szépen, rendezetten teszi ezeket a hátsó ülésre. Beül és ajtót nyit a családnak. Beszállnak. Apu harmadjára tolat ki sikeresen. Semmi baj, nincs koccanás.

Szőke nő közben fekete, Opel típusú személygépkocsijával szintén szenved. Sok idő után esik le neki, hogy a kormány elfordítása jelentősen növeli a parkolóból való kijutás esélyeit. (Ilyet se láttam még, vagy kétszer egyenesen hátratolatott, majd vissza a vonalak közé. Hátra és megint vissza. Aztán már fordította is a kormányt.)

Piros Suzuki érkezik balról. Hatvan körüli, lenőtt színűre festett hajú nő, egész dinamikusan vezet. Három hely van mellettem, előttem is üres a placc, de ide áll be mellém, éppen kicentizve a helyet. Gratulálok. Legaláb nem törte össze a kocsit. Kiszáll és rágyújtva üget tova.

Húsz év körüli srác száll be egy bazinagy, fekete Ford S-max gépkocsiba. Utasa feltűnően hasonlít bajuszt viselő, éltesebb korú főnökömre. Időm sincs ezen gondolkodni, mert közben egy platós Nissan Navara 3, azaz három helyet elfoglalva áll be srévizavé pozitúrában az előttem lévő helyekre. Gazdag, ötven év körüli pasas száll ki belőle, elégedetten méri végig parkolási csúcsteljesítményét és indul a dolgára. Ahune! Harckocsizöld Lada Niva jön balról lendülettel, parkol és padkázik, reng az autó mint a kocsonya. Hátratolat és újra próbálkozik, megint padkára fut az első két kerék, ide-oda rugózik a kocsi. Ríva röhögök. :) Közben hatvanas nő és Navara lelép, ez utóbbinak csak egy tolatólámpája világít, holott kettő van neki. Szégyen.

Ezüstszínű Suzuki érkezik, hajszálpontos dinamikus parkolás. Először egy gyerek száll ki hátulról, majd' kiesik az ajtón. Utána száll ki tekintélyt parancsoló tenyészbika-apu, aki tutira biztonsági őr, de ha nem, akkor fegyveres erőnél szolgál. Még ki se száll, máris neveli az életre fiát, nevezetesen a "Balázskám, montammán hogy nem csapod ki az ajtót, mint a taknyot" fordulattal mutat rá a gyermek óvatlanságára. Eltűnnek. Melléjük hülyekék Opel Astra áll be, hasonló dinamizmussal.

Rövid ideig semmi sem történik. Egy leharcolt, Aradszkyra hajazó fazon csoszog át ballonkabátban a parkolón. A templom elnyomja 11 óra körül esedékes zeneművét. Eltelik öt perc és semmi nem történik. Aztán hirtelen taxisofőrszerű, szőrös férfi parkol kék Nissannal mellém. Át is néz. Nem keresem a szemkontaktust, hirtelen érdekes lesz az előttem álló hülyekék Opel. Ami éppen most indul tovább. Vezetője egyedül van, és arcán elterülő terebélyes mosolya arról győz meg, hogy nála minden sikeres kitolatás egy új és egyben ritka alkalom az ünneplésre.

Helyére fekete Smart jön be, ami egy elég kicsi autó, de ennek ellenére egy kosarasokat megszégyenítő magasságú nő száll ki belőle. Miközben azon gondolkodom, hogy hogyan volt belehajtogatva, szőröstaxis elvonul mellőlem. Fel is lélegzem.

A túloldalon pedig már meg is jelenik a kedves. Mosolyog, örül, hogy túl van a vizsgán. Indulunk is innen. Remélem, sikerül elsőre kikanyarodnom a két vonal közül...