Búcsú a téltől

Már hetekkel ezelőtt elterveztük, hogy ezen hét pénteki napján végre hazalátogatunk. Hazalátogatásunk mindig kalandosan telik, főleg azért, mert olyan útviszonyok között kell haladni, amire már jelzőt sem lehet találni, gyakorlatilag az útburkolat szétveri a kocsit. Ha valaki még emlékszik arra, hogy milyen időjárás volt pénteken, talán nem lepődik meg azon, hogy mindez nagyon izgalmas havas esővel, majd később igazán sűrű havazással volt megfűszerezve.

Az első pár kilométeren minden lyukat kikerültem, mert vízzel megtelve nem lehetett tudni, hogy melyik mély és melyik nem az. Közeledve a Tiszához megálltunk a "kispiros" vasútvonal éppen előttünk lezárt sorompójánál. Egy olyan vasúti hídon kell áthaladni, amely vonat- és autóközlekedésre egyaránt alkalmas. 10 perc várakozás után áttekert biciklivel a sorompókezelő és lezárta a másik oldal sorompóját is. Majd visszatekert oda, ahonnan indult, a híd másik oldalára. Ezt követően 10 percig vártunk, amíg a kis piros vonat áthaladt csigalassúsággal a síneken, majd kisvártatva felnyílt a szembe jövők sorompója, tehát újra ők mehettek, majd csak ezután, összesen kb. 25 perc várakozás után nyílt fel megint a sorompó, aminek köszönhetően újra elindulhattunk és nagy nehezen felkaptathattunk a Tisza gátjára. Egy táblán jelezve van, hogy "10 percen túl is zárva tartható", ezt valaki mókásan még egy nullával megtoldotta. :)

10 percen túl is zárva tartható
(szeptember végi fotó, a híd másik oldalán, innen indult biciklivel a sorompókezelő)

A gáton haladva a kocsi ide-oda csúszkálása is erősítette bennünk azt, hogy talán nem a legjobb döntés volt most elindulni hosszú utunkra. A 35 km/órás csúcssebesség és az, hogy 100 méterre se lehetett ellátni a sűrű havazás miatt, igazán hosszú, beszélgetős hazautat sejtetett. Ahogy haladunk ott a téli csendben, egyszer csak látjuk, hogy a puszta közepén, a nagy semmiben valami nagy kiterjedésű dolog van az úton. Mint egy sötét felhő. Majd egyre közelebb érve kibontakozott előttünk az, amiről eddig úgy gondoltam, hogy csak a vígjátékok egyik kedvenc fogása. 

Természetes úttorlasz

Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy csapat bárány legeli a havas aszfaltot előttünk, pedig tényleg így volt: ott álltak csoportban és nem voltak hajlandóak megmozdulni. A ritmikus, valamint a hosszú, egyértelmű dudálás egyike sem hozott látványos eredményt, egyedül az tűnt jó megoldásnak, ha közéjük hajtok. Igaz, hogy egyik-másik jószágot a kocsi tolta arrébb, de megértették, hogy mit akarok és elindultak lefelé a gát oldalán. (Ezekkel egyébként se egy juhászkutya, se egy juhász, se senki nem volt, még a legközelebbi tanya is kilométerekre volt onnan.)

Hát így jártunk, hatvan kilométer 2 óra alatt, varázsos teljesítmény kis országunk közútjain. Nyilván ahogy hazaértünk, már javában olvadt a hó és pár óra alatt nyoma sem volt. Tőlünk így búcsúzott a tél.