Tegnap este egy kollégánál voltunk látogatóban, aki isteni finom paprikáskrumpli-vacsorával várt bennünket. A vacsora elején gyümölcs, utána pedig (miután jól bezabáltunk) desszertként vaníliapuding volt tálalva, őszibarackkal. Majd, hogy az emésztést elősegítsük, tanulságos szemelvényeket néztünk meg a Végső állomás című trilógia harmadik részéből. Ráébredtem újra, hogy miért nem nézek én ilyen filmeket: a szoláriumban bennégős jelenet például néha még eszembe jut, pedig nem is gondolok rá. Teljesen elborzaszt. (Képet lásd itt jobbra. Gyönyörű.)Igazából, ami miatt jó volt ez a látogatás (a fentieken, illetve a kellemes társaságon túl) az az, hogy abban a lakásban töltöttünk el egy kis időt, amit két évig bitoroltunk. Most persze teljesen máshogyan néz ki: mások a bútorok, és teljesen más az egész miliő. Vannak olyan dolgok benne, amiken nem lehet változtatni, például a kilátáson, ami az állomásra nyílik, és azon, hogy a négyes főútvonal hangja be-beszűrődik a fürdőszobába. Kissé nosztalgikus érzés kapja el az embert. Jó így pár órára visszalátogatni, tudni, hogy melyik lépcsőfok koppan, meg bele sem gondolva tudni, hogy hol kapcsolható a lépcsőház-világítás, de már nem költöznék vissza.
Egyedül a kilátás hiányzik, de az sem észak, hanem dél felé, a mellette lévő lakásból (amit szintén mi béreltünk, csak azt 4 évig). Már akkor tudtam, hogy hiányozni fog, mielőtt elköltöztünk. Hogy megmaradjon emlékeimben, egy rövid videót készítettem 2007-ben: hazaérek, és kibambulok a tájra. És mivel ma megosztós kedvemben vagyok, ezt ti is láthatjátok.
2 megjegyzés:
Nekem nagyon jó érzés volt visszamenni nosztalgiázni, mert nekem sok minden hiányzik onnan. De azért az tény, hogy ha nem lenne muszáj, én sem költöznék már vissza.
Akkor egyetértesz velem. Ez jó. :)
Megjegyzés küldése