Rendkívül ingerlékeny vagyok, amikor valaki parasztmód viselkedik az utcán. Tegnap reggel két süldő leányt előztünk meg a ligetben, gyalogszerrel. Mögöttünk, távolabb, egy biciklis próbált magának utat törni a zord reggeli párában, kerülgetve a járókelőket. Kicsit később ő is készült megelőzni a leányokat, ekkor került előtérbe az intelligencia. A két szőke ugyanis sehogyan nem tudta feldolgozni a kerékpáros pályáját (tökegyenesen haladt), és ide-oda kezdtek imbolyogni a Teremtő által amúgy sem túl szélesre teremtett járdán. (Faluhelyen úgy is nevezik ezt a jelenséget, hogy ketten háromfelé mentek.) A biciklisben megszólalt a vészcsengő, majd amikor tudatosult benne, hogy ha a jelenlegi haladási paraméterei nem változnak, akkor pillanatokon belül embert fog ölni, korrigálni kezdett. A szebb időket megélt ruszki bicikli kormányát ide-oda rángatva valahogy mégiscsak átjutott a két vihorászó tizenéves között. Mindez mögöttünk történt, jómagam csak vissza-visszatekintve fogtam fel az eseményeket.
Ami viszont utána történt, az felért egy rombolással. A két lányban ugyanis kis idő elteltével tudatosult, hogy akkor ők most tulajdonképpen megaláztak egy kerékpárost; na nem szándékosan, csak úgy, mert ennyire futja tőlük. Ezt olyan szinten találták viccesnek, hogy a túláradó örömön visító-szipogó kacajok formájában adtak túl. Valahogy így: "jííííí-rööööhhhhhh-hííííí". Ez már elég volt ahhoz, hogy a reggel rosszul induljon, de később ez a kacagás valami egészen amorf, a bánatos csirkék levágás előtti utolsó hörgéseihez hasonló, nyiszegő, virnyogó hanggá degradálódott, és csak akkor nem hallottuk már őket, amikor forgalmas főutunk mellé érkezve a folyóként hömpölygő autók zaja elnyomta a hangokat, amiket hallattak. Soha ennyire nem örültem még a közlekedés zajának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése