Múlt és jelen

Tíz éve lehetett. Éppen a kollégiumba utaztam vissza, bámultam kifelé a vonat ablakán. Biztos, hogy elhoztam mindent? A táskám, könyveim... azt hiszem, minden itt van. A gondolat nem hagyott nyugodni, de elhessegettem, és tovább bámultam a tájat. Megérkeztem, besétáltam, és kifújtam magam a böhöm táska cipelése után. Jól megszokott rendszer szerint, gondoltam, bepakolom a cuccaimat a szekrényembe. Ebben a pillanatban villant belém a felismerés: a lakatom kulcsa bizony otthon maradt. Így aztán a szekrény nem nyílik.

A problémára a megoldást a kollégiumi gondnok jelentette. Az öregúr ugyan új kulcsot nem tudott adni, de bámulatos precizitással volt képes a kulcsukat vesztett lakatokat feszítővassal eltávolítani a szekrényekről. Nincs más hátra, meg kell, hogy keressem. Nem tartott sokáig: a kollégium udvarán egy műhelyben találtam rá. Pirulva vázoltam a tényállást, mire ő pajszert ragadott, és pillanatok alatt megszabadította szekrényemet a gonosz lakattól. "Köszönöm" - mondtam, mire ő a szokásos mosolyával válaszolt: "Nincs mit, fiam."

Manapság egy helyen dolgozunk. Ma is találkoztam és beszéltem vele: kölcsön kértem tőle egy VHS-kamerát. Szíven ütött, ahogy beszélgetésünk alatt végig magázott, az meg még jobban, amikor azt mondta nekem: tanár úr. Megérdemlem én ezt, hogy pont ő szólítson így engem, amikor a diákok nagy része még csak köszönni se köszön, ha az utcán találkozunk? Ezt nem tudom. Mindenesetre kétes érzéseket váltott ki belőlem, és minduntalan ott motoszkált bennem a kérdés: miért nem tegez?

Mindenesetre, azalatt a pár perc alatt, amíg beszélgettünk, egy kicsit összekavarodott múlt és jelen. Egyrészt eszembe jutott ez a lakatrongálós történet, másrészt pedig mialatt ezt a cikket írom, éppen abból a VHS-felvételből készítek DVD-t, amit - szintén 10 éve - én készítettem, a szalagavatói próbáról. Ráadásul pontosan ugyanezzel a kamerával, amit ma kértem kölcsön.