
Vészesen száguldottunk már a biciklivel az elemekből rakott járda vége felé, közben beszélgettünk. Én voltam a sofőr. Kaptam az utasításokat: kicsit balra, kicsit jobbra. Aztán, amikor már majdnem a kritikus ponthoz értünk, én, balga gyermek, hátrafordultam, és úgy közöltem valamit nevetve utasommal. Arra már nem emlékszem, hogy mit mondtam, arra viszont, hogy ő azt mondta, menj ki az útra!, tökéletesen emlékszem.
Elfordítottam a kormányt jobbra, és a kerékpár szinte pontosan a járda végénél, a mély betonárok kezdeténél kanyarodott ki az útra. Pár másodperc múlva felmértük a helyzetet: azt hogy egy apró pillanaton múlt, hogy nem zuhantunk a betonárok mélyére ketten, a nagy ruszki biciklivel. Utasom hálálkodni kezdett, hogy nem estünk az árokba, mire én mondtam neki, hogy tulajdonképpen neki köszönhetjük a szerencsénket, hiszen ő mondta, hogy menjünk ki az útra.
Ő váltig állította, hogy nem mondott ilyet, mivel azt sem tudta, hogy ott véget fog érni a járda, meg különben is, éppen beszélgettünk. Vajon a stressz miatt nem emlékezett arra, amit mondott? Vagy tényleg nem ő mondta? Ezt már soha nem tudom meg. Mindenesetre ott, akkor, valaki megmentett bennünket. Ezt most itt köszönöm meg neki.
---
Illusztráció: www.sxc.hu
2 megjegyzés:
Jaj, még csak az kellett volna, hogy meghaljatok! Akkor most mi lenne velem Nélküled?
;-) Hát még velem...
Megjegyzés küldése