Oldalak

2006. augusztus 15., kedd

Büfisztori

A hétvégén egy 11 éves rokongyermek képében jött el a megvilágosodás. Délutáni pihenésünk kínos csöndjében félve tette fel cérnahangján a kérdést:

- Büfögjek egyet?

Az ember ilyenkor azért kicsit elveszíti a kapcsolatot a külvilággal, és próbálja megkeresni magában, mi lenne az a válasz, ami az ilyen korú gyermek fejlődését előrébb vinné. Ugyanakkor a pajkos kíváncsiság által is hajtva, na meg hogy demonstráljam, mennyire gyermekbarát is vagyok, megadtam kérésére a csillogó szemeiből kiolvasott egyértelmű választ:

- Hát persze.

Vészes gyorsasággal két három levegő-buborékot eresztett le a torkán az emberpalánta, majd egy akkorát röffentett, hogy a Titanic hajókürtje szégyelletében biztosan elhajlott volna. Gratuláltam is neki, de ő ifjonti hevében annyira belejött ebbe a mókába, hogy még legalább tíz büfit lökött a levegőbe, hangos zajkitöréssel, majd kacagással körítve. Úgy gondoltam, hogy ez már inkább árt, mintsem használ a fejlődésnek, így megkértem, hogy hagyja abba ezt, eleget hallottuk, nagyon jó volt, de a levegő olyan sok haszontalan, káros anyaggal telt meg, hogy ideje szellőztetni.

A kis holtidőben, amikor újra csend volt, részletes képet kaphattam arról, hogy mi ennek a technikának az előnye, hátránya, és hogyan tud valaki úgy böffenteni, hogy semmiféle inger nem vezérli rá. Persze bízva a gyermeki szellem kreativitásában, és soha meg nem szűnő, produkálás iránti vágyában, kis idő múlva újabb kérdés következett.

- Elhiszed, hogy tudok fingani is?

Kimerevedett szemmel és sűrű bólogatás közben hittem el ezt neki, sőt, megkértem, hogy ha lehet, ezt már ne most demonstrálja, hisz oly' terhelt a levegő, de kérésemet félbeszakította egy, a földrengésekhez hasonló robaj, amely az imént említett cselekvés megtestesülése volt. Lélekszakadva rohantam az ablakhoz, és küzdöttem meg az azt záró szerkezettel, mindeközben azon gondolkodtam, hogy hogyan fér el egy ilyen kis gyerekben ennyi gáz.

Az igazi csapást azonban nem is az jelentette, amikor a büfiparádé után jelezte, hogy megy, és kimossa a száját (?), hanem amikor bevezetett engem a fingtechnika rejtelmeibe is, amely - tekintve, hogy elég vizuális típus vagyok - olyan szinten sokkolt, hogy azóta sem sikerült feldolgoznom:

- Ezt azért nem szeretem csinálni - mondta nekem megfontoltan -, mert ha koncentrálok, akkor az orromba megy a nyálam.

Itt éreztem úgy, hogy ma már nem tudok többet tenni a társadalomért, és elhagytam a szobát.

Nincsenek megjegyzések: