Az utolsó vásár

Aznap esett először. Fehér hó borította az utakat, zúzmara ereszkedett alá a szunnyadó fák ágairól, s finom jégvirágok nyíltak a házak parányi ablakain. Vasárnapra virradt, az utolsó vasárnapra ebben az évben. Nagy nap volt ez a falu életében, hiszen ekkor tartották az utolsó vásárt. Csöpp kis falu volt, alig ezer lélekkel, így hát érthető, hogy mindig megújuló lelkesedéssel fogadták az emberek a vásárokat.

Annyira csöpp volt ez a falu, hogy csak két vásárra tellett egy évben. Az első a nyár hírnökeivel érkezett, az "utolsó" pedig a télével.

Első és utolsó - így nevezte mindenki a paptól a kanászig.

Élt a falu határában egy öregember. Bolondnak tartották, félkegyelműnek, pedig csak elesett volt. Elesett és nagyon öreg. Reggel korán kelt. Megetette az állatokat, vizet vitt be. Megreggelizett, már amennyire reggelinek lehet nevezni azt a pár falatot, és elindult a vásárba.

Útközben ricsajozó gyerekekkel találkozott. A kölykök csúfolták őt, sőt az egyik meg is dobta kővel, de mikor az öreg ránézett, a gyerek nagyon elszégyellte magát. Az öreg szemében volt valami tűz. Valami soha el nem múló fény. Olyasvalami, ami csak az igaz embereknek adatik meg. Valami, amit soha nem kezd ki az idő. Pedig az arcán és a kezein ott voltak a hosszú-hosszú évek nyomai, a ráncok.

A háború, a család..., neki nem volt családja. A felesége meghalt, a fiai megtagadták. Az öreg lassan bóklászott a sátrak között. Nézegette a portékákat és... emlékezett. Itt-ott megszánták, máshol kinevették, de a legtöbb helyen észre sem vették.

Mikor hazaért, boldognak érezte magát. Régi álma volt ez a vásár. Lefeküdt, mert úgy érezte, elfáradt. A családjáról álmodott, meg a nyárról. Barátokról, szerelemről...

Mire a csillagok kigyúltak, a legszebb fény már kialudt.

Thozoo, 1993. november 12.