Elköltöztünk!

2017. augusztus 14., hétfő

Hát eljött ez a hét is. A lakás birtokbavételének, a festésnek-javításnak, valamint a költözésnek hete. Nagyon vártuk már, hogy végre felvirradjon ezen hét hétfőjének napja, amely tele van reményekkel és édes várakozással. Lássuk, mi történt eddig: cuccunk dobozokban a tetthelyen, kb. az összes használati-, vagyon- és kegytárgyunk 60%-a. Frissen vásárolt csillárjaink, lámpáink, kitisztított szőnyegeink, új szemeteskukánk csak a végleges helyükre való kerülésüket várják. Megmondom őszintén, mi is azt várjuk.

Cuccaink dobozokban

De hogy ne teljen eseménytelenül a várakozás, mindjárt menjünk és a múlt heti lámpaboltban való kóricálás után ugorjunk be a festékboltba. Igen ám, de milyen színt válasszunk? Addig jutottunk, hogy pasztellszínekkel szeretnénk operálni: kedveljük a fehér falakat, de ha egy kis színt vinnénk bele, mely nem tolakodó, az bizony csudijó lenne. Tanakodás és mérlegelés után arra jutottunk, hogy a konyha és előszoba jácint, míg a szobák piskótatekercs színben fognak pompázni. Elképesztő egyébként a festékbiznisz, magamtól ki nem találnék ilyen szín-neveket, hogy farkaskölyök, púderpamacs, angyali érintés, vagy kék masni. Ötvenháromezret mindjárt ott hagytunk a festékboltban, s a festékeket is elszállítottuk az új házhoz.

Délután még egy kevés dobozba-pakolás fért a napba, utána eltettük magunkat holnapra.

2017. augusztus 15., kedd

Vágyakozva tekintünk a holnapi nap után, amikor végre megkapjuk a kulcsokat. Nincs más dolgunk, mint várni. Szervezkedünk, ki mikor jöjjön segíteni és ki miben tud. Szüleim készülnek a bevetésre, spakni, fángli, hosszú teddyhenger-nyél kerül az autóba. Holnap délelőtt leírjuk a mérőórák állását, és… várjunk csak, csörög a telefon. Az eladó hív, jobban haladnak, mint gondolja, így ma délután, ha úgy gondoljuk, megtörténhet az átadás.

Úgy gondoljuk. Felpörögnek az események, felmegy bennünk a szint. Azt se tudjuk, hogy akkor most ezt így hogy. Meg vagyunk kergülve, mint a méhek a kasban, fúúúú, ma végre, végre! Telefonálok mindenkinek, mint egy hülye, az van, hogy. Holnap úgy legyen, hogy. Mindenki velünk örül.

Aztán este hatkor elindulunk az új otthonunk felé. Az udvaron teherautó az utolsó pár cuccal, valamint az eladók. Pár napon belüli önmagunkat látjuk bennük, hiszen mi is nagy valószínűséggel elejtünk egy-két könnycseppet azért a lakásért, ahol a gyerekeink születtek, még akkor is, ha tudjuk, hogy egy számunkra jobb, egy saját házba költözünk. Nincsenek ezzel ők sem másként. Leírjuk-lefotózzuk a mérőórákat, aztán amikor mindenki távozik, magunk maradunk a teljes mértékben kiürített, csendes, de szépen visszhangzó házban. Idegen még. Körbejárjuk, és arra gondolunk, milyen szépen ki fogjuk festeni, be fogjuk rendezni ezt a kis otthont. Magamat már sziesztázni látom a nappali pamlagján a tévé előtt – nem mintha bármikor is sziesztáztam volna eképpen, de ki tudja, itt lehet, hogy fogok. Gyümölcsfákat látok az udvaron, kerti bútort a teraszon és egy fedett kiülőt, ott valahol hátul… egyik sincs még, persze, de én már látom magam előtt.

2017. augusztus 16., szerda

Hát elkezdődött. Ecsetet, hengert a kézbe és kezdjünk festeni! Édesapám, mint tapasztalt mázoló, a hengerrel dolgozott, én pedig, aki festéssel eddig mindösszesen 9 napot foglalkoztam komolyabban, a kis ecseteket vettem elő, azzal dolgoztam össze a finom részleteket. Nem kell ám azt gondolni, hogy ez nem fontos dolog: itt mutatkozik meg az igazi művészet. Természetesen nem feledkeztünk meg a ragasztószalagokról sem: amennyire macerás ezeket felragasztgatni, olyannyira hálás a munka közben, s a munka végeztével csak le kell szedegetni őket.

Minden most kezdődik el

Édesanyám is belelendült: olyan hévvel és annyit vikszolt ez a drága asszony, hogy én már nézni se nagyon bírtam. Takarított, törölt, rongyozott mindent, amit és ahol csak ért, festékcsepp nem maradt feltöröletlen, porcica nem maradt kiebrudalatlan, zsírfolt nem maradt feloldatlan.

Ma két szobát sikerült fehér (=alapozó) színnel kifesteni, valamint ragasztószalagok kerültek az előszobára. Ott nagyon sok ajtókeret, cső, lábazati kövezet, fával burkolt gerenda és egyéb rejtett zug van, így egy jó fél napig(!) tartott a ragasztgatás. Pihenésképpen felszereltünk két lámpát a ház külső oldalára, ezzel is emelve az építmény fényét.

2017. augusztus 17., csütörtök

A mai nap brutális volt. Nyomtuk a melót ezerrel. A tegnapi két szoba megkapta piskótatekercs színét. Ezt követően a tegnap leragasztgatott előszoba is megkapta fehér alapozófestékét, majd mindeközben a konyha kiálló részeit is leragasztottuk, s az is fehér színben kezdett pompázni. Ezt így leírni valóban nem túlzottan hosszú, végigcsinálni annál inkább. A nap végén már csak annyira volt erőnk, hogy a gyerekszobába vásárolt négybaris csillárt rögzítsük a plafon közepén, ezt követően pedig pihenni tértünk.

Fogalmad sincs, milyen egy négybaris csillár. Hát megmutatom:

Négybaris csillár

2017. augusztus 18., péntek

Dráma! Reggel nyitott ajtó fogadott bennünket. Hogy? Kik? Mit vittek? Szerencsére semmit. Valószínűleg annyira kiégtem tegnap, hogy elfelejtettem bezárni az ajtót, de újonnan vásárolt ingatlanunk szerencsés földrajzi elhelyezkedésének (no meg a gondviselésnek) hála senki nem kívánta megnézni, be van-e zárva Tóthék ajtaja. A riadalmon átlendülve máris nekiláttunk a mai teendőknek. Az előszoba és a konyha is megkapta jácint színét. Namost jácintból a sárgát tessék elképzelni, olyannyira, hogy ha valaki nem vágná elsőre, hogy milyen lehet egy Héra festékkel festett piskótatekercs színű szoba, hát elmondom: pontosan ugyanolyan, mint egy Platinum festékkel festett jácint színű konyha. Gondos válogatásunk eredményeképpen – amely több márka és szín megtekintésén alapult – sikerült két olyan színt kiválasztanunk két eltérő márkából, amik lényegében majdhogynem tök egyformák. És ahogy az lenni szokott, köszönőviszonyban sincsenek a festékkártyákon és mintákon látott színekkel. Azt, hogy a két szín hasonlít nagyon már száradás előtt is lehetett sejteni, száradás után viszont egyértelművé vált, hogy csak egy apró, alig látható árnyalatban térnek el egymástól, így lényegében tök ugyanolyan színűre festettük az egész lakást. Profik vagyunk.

Piskótatekercs/jázmin színű fal, új csillár

Mindeközben édesanyám ecetgőzben párolódva szabadította meg a szanitereket a rájuk tapadt vízkőtől. Egyszer bementem hozzá a fürdőszobába kérdezni valamit, de mivel levegő után kellett kapkodnom, ezért nem kérdeztem semmit, kissé tömény volt a kipárolgás, de ő látszólag könnyedén viselte ezt a vegyi terhelést.

A délután folyamán a kamra, a fürdőszoba plafonja (mert addig van csempézve) és a toalett plafonja + fal teteje is megkapta fehér színét, őket nem színeztük már tovább. Felkerült a szobánkba a csillár és a kamrába is az ufólámpa. Nemsokára beköltözünk, nagyon izgalmas!

2017. augusztus 19., szombat

A mai nap délelőttjén javításokat eszközöltünk. Én jobbára csak csodáltam édesapám hozzáértését (azt mindig csodálom), ahogy a lehúzás után folyamatosan folyó budit megvizsgálva annyit mondott, hogy „hm, excenteres”, aztán apró darabot vágott le egy használt tipliből, berakta a tartályba és jó lett a budi. Egy darabig. A valaha szebb napokat látott hatalmas csúszóajtós szekrény ide-oda nyiklását és nyaklását, valamint a hátulján lévő farostlemez állandó felpödrődését kis lécekkel és csavarokkal oldotta meg, stabilizálta a polcokat teljesen hozzáértően. Én meg bólogattam, hogy hát igen, én is ezt csináltam volna vele, höhö, közben meg persze lehet, hogy azt sem tudtam volna, hogy hol fogjak neki. Felkerültek ezt követően a lámpák mindenhová, még a fürdőszobába is, ahol viccesen 15°-os szögben lejtve rakták fel a csempéket a falra, nekünk meg pont nem volt vízszintmérőnk. Így nemhogy a fugák vonalára nem hagyatkozhattunk, a végén már az ablakról se hittük el, hogy egyenesen van bent a falban. Ekkor végre megcsillogtathattam hozzáértésemet, s mint egy reklámban, elővettem vadiúj telefonomat, majd végre elmondhattam a csodamondatot: „Lássuk, mennyire jól működik a vízszintmérő app!”. És működött. Ha hiszitek, ha nem, a fürdőszobában a lámpát, de a konyha nappali részében a polcokat is ennek segítségével tettük fel egyenesbe, szóval lehet rá hagyatkozni teljes nyugodtsággal.

Tisztes iparosmunka, nyaklás ellen

Bár a költözés a holnapi napra volt meghirdetve, a délután folyamán beindult a nagyipar. Holnapra esőt jósoltak, így elkezdtük a gigantik méretű bútorok elszállítását. Ezt követően pedig minden egyéb, kisebb bútor a kocsira került, csak jöttünk-mentünk, szállítottuk a rengeteg cuccot.

Mint a búcsúsok

Zozó segít

Ahogy a bútorok bekerültek a házba, úgy kezdett egyre inkább otthonossá válni az új kégli, s kibelezetté válni a régi. Este nyolcig hordoztuk rendületlenül a cuccokat, majd nyugovóra tértünk. Kissé furcsa érzés volt: az utolsó éjszakát töltöttük el a lakásban, ahol 9 éve lakunk már.

2017. augusztus 20., vasárnap

Felvirradt nemzeti ünnepünk napja, bár mi sokkal inkább a költözés miatti lázban égtünk, semmint azon bosszankodtunk volna, hogy hétvégére esett az ünnep. Ma költözünk, pajtások! Ma végre tényleg elköltözünk.

Az első bútorszállítmány 6 óra 50 perckor futott ki és egészen délután 3-ig volt mit hordani. Az első három kör után eleredt az eső, de édesapám erre is felkészült: hatalmas ponyvát vett elő, azzal takargattuk kis vagyontárgyainkat, hogy ne szíjják meg magukat vízzel merejű. Még az eső előtt átkerült kicsiny családom is az új lakásba, boldogan vizslatták meg a helyiségeket és vették birtokba a terepet.

Jöttünk-mentünk, pakoltunk. Itt volt a rokonság, mindenki lázasan dolgozott. Ki a gyerekek körül segített, ki a pakolásban, mindenki megtalálta, hol teheti hasznossá magát. Aztán ahogy haladt az idő előre, úgy vált egyre kietlenebbé a régi lakás, s úgy telt meg élettel az új.

Isten áldjon!

Furcsa érzés volt, amikor az utolsó szögig kipakoltuk a szolgálati lakást, s bezártam az ajtaját. Ott maradt üresen. Mintha még mindig visszavárna bennünket, de mi már nem megyünk. De ő megérti: hamarosan valaki más költözik bele, neki lesz az otthona. Talán az új lakó is annyira szereti majd a helyet, mint mi szerettük. Biztosan jól esik majd neki a konyha disznópörzsölő hangú konvektorának duruzsolása egy hideg téli éjszakán, vagy éppen szeretni fogja, hogy a konyha és a nagyszoba közé egy jó nagy nyílást vágtak a falba, s ha vendégek jöttek, főzés közben is lehet beszélgetni. Néha bosszankodik majd a hegyes kilincsek miatt, amiknek borzasztóan neki lehet menni és talán őt is elringatja a szomszédból jövő vízcsobogás hangja, amikor nyugovóra tér.

Egy biztos: mi ettől elbúcsúztunk, s ahogy már említettem, életünk könyvében egy új fejezetet kezdünk el írni itt, az új házban.

A birtok

Egy házvásárlás 96 napja

Házat venni nem egyszerű dolog. Még akkor sem egyszerű, ha az embernek megvan rá a pénze, hát még akkor mennyire bonyolult, ha nincs! Legalábbis a legtöbben ezt gondolják, s valljuk be, részint igazuk is van. Az elmúlt hetekben ennek jártunk utána és vettünk egy házat, csakis azért, hogy megoszthassuk tapasztalatainkat itt a blogon. Na jó, valójában nem csak ezért vettünk házat (sejtettétek ti, tudom), hanem azért, mert nincs, és két gyerekkel kinőttük a szolgálati lakást.

Legalább két-három éve keressük a megfelelő házat, de jobban az utolsó fél-egy évben mentünk erre rá. Kertes házat szerettünk volna, néhány alsó épülettel és rendezett udvarral. Mindenféle házban jártunk: olyanban is, amit elfogadtunk volna, csak egyszerűen túl drága volt/rossz helyen volt és olyanban is, amit meg tudtunk volna venni, de olyan állapotban volt, hogy vendégségbe se szívesen mennék oda, nemhogy ott lakjak. Fontos tényező még a ház állapotán túl az udvar mérete (mégiscsak két gyerek van), illetve hogy milyen környéken helyezkedik el az ingatlan, hiszen mégsem akarunk életünk végéig a város végéről bejárni minden áldott nap. Mentünk, telefonáltunk, egyeztettünk, míg végül egy nap úgy jöttünk ki egy házból, hogy azt mondtuk: igen, ez a ház kell nekünk.

Ide is költözhettünk volna, de maradtunk kisvárosi polgárok

Tudni kell, hogy mi nem vagyunk eleresztve anyagilag, így a házat mindenképpen banki kölcsönből kívántuk megvenni, kihasználva a jelenleg érvényben lévő családi otthonteremtési kedvezmény (CSOK) által két gyerek után járó 1.430.000 Ft-ot is. Az első próbálkozásom a zöld bankban volt, még azelőtt, hogy meglett volna a ház: elméleti síkra terelve a házvásárlást is hamar kiderült, hogy itt csak az kap banki hitelt, akinek van mellette jó adag pénze is. Így amikor a végleges döntésre került a sor, elmentem a világoskék bankba, ahol (számunkra) jóval kedvezőbbek voltak a feltételek...

De ne szaladjunk ennyire előre. Lássuk a házvásárlás 96 napját, részletesen.

Az 1. napon jártunk először a házban. Nagyon tetszett, az ára is megfelelő volt. Kétségeink azért voltak és nem is vagyunk még nagyon rutinosak az ilyesmiben, ezért megkértem szüleimet, jönnének el és néznék meg, mit is akarunk mi megvásárolni. Minderre a 6. napon került sor: szüleim végigmértek mindent, édesanyám, mint egy értékbecslő járta körbe a helyiségeket és szigorú tekintettel méricskélte a falakat, tetőt és minden mást. Édesapám is bevetette minden szakértelmét, s végül csak arra jutottunk közösen, hogy ezt a házat kár volna elszalasztani.

A 11. napon megállapodtunk a vételárban. 7 guriga. Az eladó 400.000 Ft előleget kért tőlünk. Azért nem bukott meg itt az üzlet rögtön, mert a véletlenek furcsa összjátékának köszönhetően egy egy éven keresztül zajló szoftverfejlesztő munkám heteken belül beérni látszott, s így ki tudtuk fizetni ezt a pénzt. Egyébként nem tudtuk volna, s nem is tudom, hogy hogyan lett volna tovább a dolog.

A 12. napon szándéknyilatkozatot írtunk alá: mi arról, hogy meg kívánjuk vásárolni, az eladó pedig arról, hogy el kívánja adni a házat a kialkudott vételárért. A 13. napon elindult az előzetes értékbecslés a világoskék bankban. S ahogy felpörögtek az események, hirtelen úgy torpantak meg több, mint két hét várakozás után. A 29. napon ugyanis kiderült, hogy valami sajnálatos módon a ház nem úgy néz ki a földhivatali térképeken, mint a valóságban. Jelesül nincs felrajzolva fürdőszoba (a valóságban van), s így a ház nem számít komfortosnak, ennek folyományaként nem kaphatunk rá hitelt. Sík idegek lettünk persze, ahogy kell. A jelenlegi vizes blokk egy átalakítás eredménye a házon, s ez valahogy annak idején nem lett átvezetve a földhivatalnál. Az értékbecslő tehát ezt állapította meg, a változást mindenképpen rögzíteni kell. Ekkor még bíztunk abban, hogy a földhivatalnál való rajzolgatás mehet párhuzamosan a hitelügylettel, de a 34. napon kiderült, hogy nem: a hitelügyintézés addig áll, amíg ez a dolog a földhivatalnál rendbe nincs téve. Az eladó ekkor minden erejét latba vetve próbálta ezt elintézni, de így is mindez 20 napot vett igénybe. Az 54. napon kerültek a módosított papírok a bankba, tehát majdnem 3 hetet csúszott az egész dolog. (Egyébként, teszem hozzá, a 20 napos ügyintézési idő egy ilyen ügy kapcsán nem számít soknak, itt mindenféle sürgősségi felár meg ismeretség be volt vetve, hogy haladjon az ügy.)

Innentől azonban újra felpörögtek az események, csak kapkodtuk a fejünket. Az 56. napon hívtak a bankból, hogy megkapjuk a kért hitelt, örültünk is cefetül, éppen ezért az 57. napon újra a világoskék bankban ültem és egyeztettük, hogy milyen papírokra lesz szükség. Indulhat a papírvadászat! Sokan úgy gondolják, hogy ez a legmacerásabb része a dolognak és én is ettől féltem a legjobban, de talán ez volt a legegyszerűbb: majdnem mindent le lehet kérni az ügyfélkapun keresztül, csak bepipálod és jönnek postán a papírok. Persze itt is volt egy-két be nem csatolt igazolvány-másolat, ami miatt buktunk pár napot, de ez már csak ilyen. Az 58. napon elutaltam az előleget (megkaptam a pénzt a fentebb már említett munkáért előtte pár nappal), a 60. napon időpontot egyeztettünk az ügyvéddel, megyünk adásvételi szerződést aláírni. Nagy szó ám, hogy itt tartunk! A 61. napon történt, hogy az akkor pár hetes kislányunk adószámára is szükség lett volna a CSOK miatt, adókártyát viszont még nem kapott a kicsi, éppen ezért elmentem a Városházára, ahol keddenként van adóügyintézés. Ott engem jól megtájékoztattak arról, hogy azért nincs adókártya, mert most pár hónapig nem gyártanak kártyát, mert nem bírja a nyomda a terhelést. E, mondom, még jó, hogy én bírom. De ne aggódjak – mondták negédesen – kapok egy papírt, amin rajta van a kicsi adószáma, meg nyilván félkövérrel szedve az is, hogy jelen dokumentum érdemi ügyintézésre nem alkalmas. Így természetesen a világoskék bank nem fogadta el a dokumentumot, mehetek tovább adószámról igazolást kérni, ha már a kártya, aminek már régen nálunk kellene lenni, még nem gyártódott le. Mert a nyomda nem bírja a terhelést. Viccelnek, bolondoznak velem. Közben a 63. napon aláírtuk az adásvételi szerződést (a ház vételárának 1%-ába került), amit a 64. napon a földhivatal befogadott, s jelképes 6.600 Ft-ért nyomott reá egy érkeztető bélyegzőt. A 67. napon a szomszéd városban volt adóügyintézés, na ott már tudtak nekem olyan igazolást adni, amin hitelt érdemlően rajta van a kislányunk adószáma. Remek. Legalább pénzt nem kértek érte.

A 71. napon megérkezett végre minden papír, bevittem a világoskék bankba, persze időközben csapást vertem a bank és a jelenlegi lakásunk között, annyit jöttem-mentem mindenféle aláírni való irománnyal, de végre összegyűlt a paksaméta teljes tartalma.

Innentől kezdve megint a türelemé volt a főszerep. Izgalmas napokat éltünk, ugyanis a világoskék bank hozzáértői bírálták el, hogy mennyire vagyunk kockázatos ügyfelek, mennyi hitelt kapunk. A 77. napon felhívtak érdeklődni, hogy mennyi lakbért fizetünk most, milyen módon fizetjük a számláinkat, melyik mennyi... azt hittem, a lábméretem is kérdezni fogják, szóvá is tettem, hogy arra nincs-e szükség, de aznap mindenki humoránál volt, mert ezt a választ kaptam: ó, azt mi tudjuk. :) Jól van, nincs több kérdésem, viszont hallásra.

Aztán a 84. napon megint jött egy telefon a világoskék banktól, ami így kezdődött: Zoltán, beszélnünk kell. Mindannyian sejtjük, hogy így azok a beszélgetések kezdődnek, amiből általában nem szoktunk jól kijönni, így nehéz szívvel ballagtam be a világoskék bankba, ahol egy jó és egy rossz hír várt. A jó hír az volt, hogy alacsonyabb lesz a törlesztőrészletünk, mint vártuk. Hát ez valóban szuper, ám mivel semmit nem adnak ingyen, természetesen ennek is megvan az ára: a világoskék bank hozzáértője azt kéri, hogy fizessünk még 300.000 Ft-ot az eladónak előlegként, így ott lesz 10%, s ennek következtében már nem leszünk olyan rettentően kockázatos adósok, mint előtte voltunk. Ennek persze számos következménye volt:

1. Itthon a hűtő alá gurult húszforintosoktól kezdve a perselymalac tartalmán át a bevásárlókocsikhoz használt százforintosokig minden fityinget összegyűjtöttünk, hogy még ezt a pénzt is ki tudjuk fizetni. Persze ez most egy kicsit sarkított dolog, de tényleg a legutolsó utáni pénzünket utaltuk át az eladónak.

2. Módosítani kell az adásvételi szerződést. Bár a 88. napon egy szívhez szóló SMS-üzenetben tájékoztattak bennünket arról, hogy jelzálogkérelmünket jóváhagyták, a 89. napon módosítottuk az adásvételi szerződést az ügyvédnél.

A 92. napon összeszaladt megint minden. Ezen a pénteki napon aláírtuk a kölcsönszerződést, egyszersmind beálltunk az adósok sorába. A földhivatalhoz bevittük az ebből keletkező papírokat, ez említést sem érdemlő 12.600 forintunkba került, majd még délelőtt közjegyző előtt ismertük el adósságunkat szóra sem érdemes 47.420 forintért. Cserébe viszont a közjegyző hivatali kötelességből ugyan, de felolvasta az egész dokumentumot, én viszont ekkor már napok óta pár órát aludtam csak éjszakánként, így bizonyos részeknél be-beszunnyadtam. (Nehezen bírtam a terhelést, mint az adókártyanyomda.) Ezt követően lakásbiztosítást kötöttünk, amelynek első tört negyedévét szintén ki kellett fizetni, ami szükségtelen 9.712 forinttól szabadított meg bennünket. Viszont eljutottunk arra a pontra, hogy a lakásvásárláshoz kapcsolódóan immáron nincs több költség(!) és teendő.

A 96. napon pedig, mintegy az eseménysor megkoronázásaként a világoskék bank folyósította a pénzt az eladónak – innentől miénk a ház, s a vele járó adósság.

Költözni még csak később fogunk. Így egyeztünk meg. Addig dobozolunk és lelkileg is felkészülünk az új otthonra. Nem egyszerű ám elszakadni egy lakástól, ahol 9 évig éltünk és ahol két gyermekünk is született, de bizonyára át fogunk lendülni ezen is. Megyünk a saját házunkba, tartva magunkat a mágikus augusztus 15-i dátumhoz (az első és a második lakásunkat is ezidőtájt vettük át). Még belegondolni is furcsa, hogy a miénk, még kimondani se nagyon mondtuk, hogy a házunk. Az otthonunk. Megszokjuk majd, s életünknek egy új fejezetét kezdjük el ott.

A kipufogó, és ami benne van

Nem értek az autókhoz. Tényleg nem. Tudok vezetni, de analfabéta vagyok az autó motorjának felépítését illetően. Viszont azt még én is érzem, ha valami nincs rendben a géppel. Az úgy történt, hogy egy napon bizony észrevettem, hogy az én autóm nem megy. Akármennyire nyomtam a gázt, akár padlóig is, nem húzott, s a hirtelen romlást már-már az autó korára akartam fogni. Aztán úgy gondoltam, hogy attól, hogy egy autó 28 éves (!), még nem feltétlenül kell egyik napról a másikra megadnia magát, így elmentem egy szerelőhöz, akivel lebeszéltem a javítást.

– Nem megy – kezdtem barátságosan.
– Hogyhogy? – kérdezte érdeklődőn.
– Lomha.
– Mennyire?
– Mint egy lajhár.
– Eszik?
– Rengeteget.
– Mennyit?
– Mint egy ártány.
– Húsz körül lesz.
– Nem bánom.

A mester szerszámot ragadott, s hozzálátott a művelethez. Gyertyák és elosztófejek cserélődtek, kormos járatok lettek kitakarítva, s a munka végén újfent beszéltünk.

– Kész – mondta.
– Jó lett? – kérdeztem.
– Jobb, mint volt.
– Kijött húszból?
– Ki.
– Mennyire?
– Pont.

Na, kifizettem, elhoztam a kocsit, mentem vele, tényleg jobb volt, de... hát hogy is mondjam, nem volt az igazi. Állandóan átható benzinszag lengte körül, alig akart télen beindulni, ráadásul két hét eltelte után újra észrevettem, hogy egyre lomhább, nem megy, akármit csinálok vele.

Egy verőfényes tavaszi napon már annyira felmérgelt, hogy nem megy a kocsi, hogy egy bizonyos útszakaszon, ahol úgy gondoltam, egyedül száguldozom, addig nyomtam a gázt, amíg egy bizonyos sebességet el nem értem, s ez a sebesség nem feltétlenül biztos, hogy az elfogadható tartományon belül volt. Viszont az autó kezdett magához térni, sokkal jobban ment ezt követően, mintha valami kitisztult volna benne. Na, gondoltam is magamban, én vagyok a profi.

Időközben műszakira kellett vinnem az öreg japánt, s teljes lemondással a szívemben vittem el a szervizbe. Lomhán, rozsdásan gurult a vizsgasorra, ahol rövid úton meg is bukott. Megkértek, hogy jöjjek már az autó alá, ide ni, a szerelőaknába, megmutatják mi a baj.

– Kilikadt – mondja nekem, a kipufogódobra mutatva.
– Ki biza.
– Rátolattál valamire.
– Kizárt.
– De, pedig. Szétnyílt, ihol ni. Mint egy konzervdoboz.
– Látom, látom.
– Rájamentél valamire.
– Beszéljünk a számok nyelvén! – indítványoztam.
– Khm... Hát úgy kettőszázezerből kijön.

Miről beszélsz, ember? 14 éve vettem háromszázezerért a kocsit, viccelsz-bolondozol! Igen gyorsan elhajtottam a helyszínről, faképnél hagyva őket. 

Felhívtam édesapámat, hátha tud mondani valami okosat. Tudott. Elvittem hozzá javításra a gépkocsit, s lelkeim, hát de ilyet: újjászületett az autó. Még új kipufogót is kapott! S a kétszázezernek a közelébe se kerültünk. 

Nagyon szuper! Mindig is tudtam, hogy egy csodatévő az öreg, de ez a mostani beavatkozás egyszerűen zseniálisra sikerült. Annyira ment a kocsi, de annyira, hogy amikor hazafelé hoztam, szinte a féket is kellett nyomnom, hogy ne menjen annyira a verda. Elképesztően akart szaladni az öreg japán, mintha csak azt duruzsolta volna a motor, hogy iiigen, ez az, most akarok menni, még! Durván zabolázni kellett a járművet, hogy észen legyen. 

Modern matt festés a díszléc alatt

S hogy mi volt a baj? Hát azt is elmondom néktek, mindemellett sokkoló képpel zárom írásomat. Édesapám, kíváncsi ember lévén, kettévágta a leszedett hátsó kipufogódobot, s rögvest kiderült, hogy mi volt a lomhaság oka:

A kipufogó belülről

Először azt hittem, hogy halott macskák, vagy valakinek a haja van a kipufogó belsejében, de nem. Valójában a kipufogódob belső lemeze elégett, s az azt körbevevő hangszigetelő üveggyapot szépen belehullt a dobba, eldugítva azt. Most már csak azon csodálkozom, hogy egyáltalán ment az autó, akármennyire is. A dob is ezért nyílt szét: a kipufogógáz utat talált magának a leggyengébb ponton, s szétnyitotta a lemezt. 

Akárhogy is volt, szerdán újra műszaki: remélem, hogy minden hiba nélkül átcsusszan a kocsi a vizsgán, s még legalább két évig együtt rójuk az utakat ezzel a hatalmas nagy hajóval, életem első autójával. 

...és a tizenegyedik!

Most, amikor az éjszaka csöndjében visszagondolok arra a forró nyári napra, midőn a szolgálati bérlemény pár négyzetméterén úgy döntöttem, hogy bizony én blogger leszek, majdhogynem könny tolul a szemem sarkába, hiszen mennyi-mennyi minden történt azóta. S ti ezen történések egy részének részesei lehettetek, ahogy vidám cukormázba öntve megosztottam veletek ezen blog hasábjain őket. Korszakok és emberek jöttek-mentek, s most ott tartunk, hogy két kezemen nem tudom megszámolni, hány születésnapot ért már meg ez az internetes napló.

Mert ma, kedves Olvasók, a tizenegyedik születésnapját ünnepli a Thozoo naplója blog.

Sajnos – vagy szerencsére? – tele vagyok munkával, így oly kevés időm jut ide firkálni. Tele vagyok a gyerekeim iránti majomszeretettel és velük töltöm az időm nagy részét. Próbálok más oldalakat is vinni és próbálok néha ide is írni, s higgyétek el, magam se gondoltam volna még pár éve, hogy ez két gyerek mellett milyen nehéz, milyen embert próbáló feladat. A kezdeti lángolás után az első pár évet követően reklámbevételért folyó keserves harc motivált, aztán ez lecsengett: most, ezen az oldalon már megint élvezetből írok, azért, mert van kedvem, mert tudom, hogy aki olvassa, azért olvassa, mert tetszik neki az oldal. 

Tizenegy év alatt rengeteg tartalom állt elő. Ha számokban akarnám összefoglalni, akkor 1521 bejegyzés, 204.890 oldalletöltés 76 Facebook-oldal kedvelés (bár a Facebook-oldal nincs 11 éves), és rengeteg-rengeteg idő, amit azzal töltöttem, hogy ide írtam, termékleírást, tesztet, verset, zenét stb. készítettem... összeszámolni is lehetetlenség.

Születésnapi hagyomány, hogy összefoglalom az elmúlt év(ek) általam legjobbnak vélt írásait, most sem lesz ez másképp. Mivel a blog Facebook-oldala még csak fél éves évfordulóját ünnepli, így a későn ébredők bizonyára nem tudnak arról, hogy volt itt remekbeszabott redőnyös, aki nem jutott el hozzánk, véletlen vízibaleset, ami majdnem a munkaeszközömbe került, gyenge gyermek, aki megbetegedett, s lelkileg minket is meggyengített ez, kicsiny korom krónikája, melyben múltamba kaphattatok betekintést, s végül, de egyáltalán nem utolsósorban szó esett arról a csodaszép csomagról, amely azóta is bearanyozza mindennapjainkat. Érdemes újra elolvasni ezeket az írásokat, szívből ajánlom őket.

Természetesen Facebook-oldalunk kedvelői időről-időre betekintést nyerhetnek régmúlt korok írásaiba, ugyanis ott mindig a legjobbakból válogatok. Így lesz ez ezután is, iratkozzatok fel, kedveljétek az oldalt és látogassátok a bejegyzéseket. Higgyétek el, nem fogjátok megbánni!

Ünnepeljetek velünk! Boldog születésnapot, kedves naplóm. :) 

Cafe Frei - Tokiói málna-kávé csokoládéval

A minap módomban állt megkóstolni ezt az igazi kávékülönlegességet, szomszédom jóvoltából. Az egyáltalán nem olcsó mulatságból (125 g szemes kávé kb. 1500 Ft) elszürcsölhettem egy csészényit, és azt kell mondanom, hiánypótló élvezetben volt részem.

Nem érdemes rögtön az ivással kezdeni. Semmiképp. A kávé csomagjának felbontásakor úgyis azonnal rabul ejt az az intenzív csokis-málnás illat, ami ezt követően az egész konyhát képes belengeni, főképp darálás után. Ne hamarkodjuk azonban el: darálás előtt is szagolgassuk még egy kicsit a fényes kávébabokat, ekkor ugyanis sokkal csokoládésabb az illatuk, mint darálás után (amikor már inkább a kávés illat dominál).

A szomszédom nagy kávépörkölő-mester: egyedi, kávéfőző-robbantásos technikával főzte le a kávét, a durranáskor visongott is kissé, de ez tette még vidámabbá ezt a délutáni kávézást. Bár igaz, hogy a kávé leírásán az szerepel: ne nagynyomású presszógépen főzzük le a finomságot, hanem inkább kotyogón, ő ezt meg is tette. Azt viszont egyikőnk sem tudhatta, hogy a kávéfőzőben mégiscsak túlnyomás uralkodott, amin az eszköz az ennek meggátlására szolgáló szelep kilövésével enyhített. Plusz egy hangos durranással, ami a szívbajt hozta ránk. :)

A kávé istenien zamatos, nagyon jó ízű, főleg, hogy a leírásnak megfelelően meleg, édes tejet is adtunk hozzá. Érdekes, hogy kortyoláskor a málnás íz nálam nem volt jelen, csak később, a korty lenyelése után érkezik, akkor viszont igen intenzíven. S hogy ne múljon el gyorsan az élmény, a csokis-málnás ízvilág a kávé elfogyasztása után még hosszú ideig vendég marad a szánkban.

Ha értékelnem kellene, jelest csak az ára miatt nem adnék rá, de ha attól eltekintünk, minden szempontból kiváló különlegességgel van dolgunk, mely bearanyozza az ünnepnapokat.

Csapágyas, súlyozott bizgentyű: itt a fidget spinner

Sok olyan dolog van a világon, amelyeknek nincs túl sok értelme. Ilyenek a szőrmés WC-ülőkék, a bólogató fejű műanyag kutyák, vagy éppen kicsiny magyar népünk számára a kazah-szlovén szótárak.

Aztán itt van a fidget spinner nevű eszköz is, amely hihetetlen módon tör felfelé a népszerűségi listán, holott semmi másról nincs szó, mint egy apró, csapágyazott eszközről, amelynek végein egy-egy súly hivatott fenntartani a forgómozgást.

Szóval az eszköz lényege, hogy megpörgeted és figyeled, hogy hogy pörög. Ennyi. Nincs tovább.

Én belátom, hogy annak idején a jojó se volt egy túlontúl elmés eszköz, de azzal legalább lehetett fikcsózni, illetve kellett egy kis ügyesség, ha valaki profi jojósnak akart számítani. Namost a fidget spinner minden ilyesfajta manírt nélkülöz. Megpörgeted és várod, hogy megálljon.

Vrrrrr

Először egy tanórán vettem észre, hogy pergeti a gyerek. Mondom neki, mit csinálsz? Spinnerezek, azt mondja. Ejha, mondom, és mi van a kezedben? Hát a fdzsszpnner – mondja, én legalábbis ennyit értettem belőle. Aztán widget spinnernek értettem, később pedig összejött, hogy ez az eszköz bizony nem más, mint a fidget spinner. Csapágyas, súlyozott bizgentyű.

– Aztán mondjad már, miért is jó ez? – próbáltam csillapítani kíváncsiságomat.
– Nem tom – válaszolja –, csak úgy jó, hogy pörög.
– És ez áramot termel, vagy mi?
– Nem, semmit. Csak pörög.

Nah, szóval értitek.

Gondoltam egy merészet és felmentem az eBay-re. Mondom megnézem már, mi a választék, mert ha valakik, akkor a kínaiak biztosan rámentek erre a vonalra. Hát, megrökönyödtem, amikor megláttam, hogy hát ugye van a sima fidget spinner...

... aztán van belőle LED-del világító fajta...

.. .aranyszínű, fémből készült, szurkálós...

... aztán meg belebotlottam ebbe és itt úgy gondoltam, hogy nincs lejjebb:

Gyakorlatilag mindenféle van belőle és ennek a sok kis kacatnak mind annyi a lényege, hogy megpörgeted és figyeled, hogy pörög. Döbbenet, hova jutott a világ. Én nem értem, hogy mindez mire jó és mi benne a pláne... bár végeredményben azt sem értem, hogy miért kell állandóan ceruzát pörgetni az ujjaim között, arról sem tudok leszokni... ez a kis cucc is éppen olyan addiktív... éppen ezért rendeltem magamnak egyet. :)

Apa a gyerekkel

Sok kisgyerekes apa rémálma, hogy mi történne, ha anya véletlenül kiesne a rendszerből egy hétre és minden feladatot nekünk, apáknak kellene ellátnunk. Optimális esetben ezeknek a feladatoknak egy részét az apák menet közben átvállalják, de azt, hogy mikor fogy el a popsitörlő, mennyi pelenka van még a fiókban, vagy hogy éppen most kell a gyerekorvosnál gyógyszert íratni legtöbb helyütt csak az anyák tudják. Beléjük ez kódolva van, napi rutinjuk részévé vált és ez az, amit nekünk is el kell sajátítani akkor, amikor pár napra egyedül maradunk a gyerekkel.

Magam is vegyes érzésekkel gondoltam az előttem álló anyamentes napokra, miközben második gyermekemet tartottam karomban a szülőszobán. Tudtam, hogy a kicsit nemsokára elviszik a többi baba közé, én pedig anya meglátogatása után jövök majd haza, ahol két éves kisfiam vár engem. Jól össze vagyunk szokva, töltöttünk már huzamosabb időt együtt, de 5 napot anya nélkül még nem, így kíváncsi voltam, vajon mi lesz ebből az egészből.

Tudni kell, hogy ezekre a napokra nálunk anya előre felkészült, nem is akárhogy: főzött annyi kaját, hogy semmi nem fért a fagyasztóba, annyi vitatigrist és gyerekkaját vettünk, amivel egy fél óvodát két hétig lehetne etetni, pelenkából pedig annyi volt itthon, amivel körbetapétázhattam volna a nagyobb szobát két rétegben. Így gyakorlatilag beleültem a készbe, s így vágtam bele a kalandba.

Rögtön az első napon érzékeltem, hogy vannak olyan dolgok, amelyek gyerek mellett nem egyszerűek. Ilyen volt pl. a reggelizés, melyet a szokásos módon, nyugodtan nekiülve készültem megejteni. Ám közben a gyermek tejszeletet és vajkrémes kenyeret evett felváltva, a lakás két különböző részén, miközben csataordítással közlekedett a két végpont között. Még nagyobb kihívás volt elfogyasztani egy kávét úgy, hogy csak leülök és bután magam elé bambulva gondolom végig a nap hátralevő részét. (Mint ahogy egyébként szoktam.) Sőt, némely napokon ez nem csak kihívás, hanem lehetetlen feladat lett, a napi négy kávém rögvest leszorult kettőre, amelyeket ugyan együtt készítünk el gyermekemmel (ő kapcsolja be a vízforralót, szedi elő a bögrét és a kávét), mégis elfogyasztása nem esik olyan jól, miközben rohangálok egyik helyről a másikra. Pedig a kávé az kellett, mert az energia este 9 felé már igencsak elfogyott és nekem még csak akkor kezdődött a nap azon része, amikor saját dolgaimmal foglalkozhattam.

Az időjárás sem volt túl kegyes: esős és napos időjárás váltogatta egymást. A folyamatos eső után az egész udvarban állt a víz. Mivel a gyereknek kell a friss levegő (nekem se árt), ezért legtöbbször sétára, apró bevásárlásokra vetemedtünk, amely már sokkal jobban megy, mint ahogyan azt a múltban egy ízben megénekeltem. Nyilván nem lehetett arról szó, hogy minden bevásárlást megússzak gyermeki örömök nélkül: az egyik ilyen alkalommal kisfiamra rájött a kakálhatnék, amikoris éppen a bolt kellős közepén álltunk. Ő erre úgy reagált, hogy állandóan fel akart rám kapaszkodni. Fel is kapaszkodott. Így, kosárral az egyik, gyerekkel a másik kézben álltunk be a pénztárba, fizettünk és indultunk el hazafelé, csak akkor már kosár helyett egy telipakolt szatyor volt az egyik kezemben. Jól néztem ki. :) Nyilván ekkor csörgött a telefonom, nyilván ekkor találkoztam ismerősökkel ("Nem nagy már ez a gyerek ahhoz, hogy te vidd?!"), hiszen hogyan is lehetne ez másképp.

Egyébként pedig azt kell mondjam, hogy az együtt töltött napokban a fiam tündér módjára viselkedett. Nem voltak túlzottan nagy vitáink, pontosabban nem voltak nagyobbak, mint egyébként. Nyilván idegesített, hogy nem eszi meg a zöldséges kaját, amivel annyit pepecseltem (az emiatt való idegeskedés is legtöbbször anya feladata), őt pedig az, hogy 3 óra kintlét után be kellett jönni. Meglehet, azt is nehezményezte, hogy nem tudtam azonnal a rendelkezésére állni, amikor a YouTube-on két mese közé bekúszott egy reklám, és el kellett azt nyomni, de én nem tudtam, mert éppen könyékig voltam a mosogatóvízben. Ezt leszámítva viszont tényleg egy rossz szavam se lehet rá. Mintha tudta volna, hogy most apával vagyok, segítenem kell neki, össze kell tartanunk. Jókat vacsoráztunk és aludtunk együtt, nevettünk, valamint – hogy a gyerek érdemben fejlődjön is a velem töltött pár nap alatt – megtanultunk fogsort csattogtatni, hátha valakit el kell ijeszteni éjszaka.

Mindent összevetve, az együtt töltött napok remekül teltek és rá kellett jönnöm, hogy ez is egy olyan időszaka volt életemnek, ami soha többé nem jön el, tudnillik, hogy ő ilyen kicsi lesz, én meg egyedül vigyázok rá napokig. Elmúlt, s már csak kedves emlékként maradt meg bennem. Az emlékekről meg ugye tudjuk, hogy idővel milyen szépek tudnak lenni. Szóval kedves apukák, nem aggódni: apa-fia napokra fel! Élvezni fogjátok!

A második kis csomag

Nem is olyan régen volt, amikor az első kis csomagról írtam, s lám, hogy repül az idő, már itt a második. Furcsa volt újra ugyanott átvenni, mint az elsőt, de mondhatom, sokkal nagyobb rutinom volt, mint legelőször.

Immáron lányos apuka (is) lettem, a tegnapi napon, valamivel 11 óra előtt. Hálás vagyok, hogy minden rendben ment, s mindenki egészséges.

Durva év következik!

Ha kimegyek az ültetvényre

Egyre inkább a közösségi média sztárja leszek. A múltkor Konzolvilág Ricsi emlegetett, most pedig reklámarc lettem, pedig annyira nem is akartam az lenni. Ez terjed a Facebookon:

Nincs is ezzel gond, mert marha jól nézek ki ezen a képen, még akkor is, ha itt 15 kilóval voltam több, mint manapság. Azt viszont nem bántam volna, ha Robi megkeres, s a következővel indít: "veled akarnám reklámozni a portékámat, megengeded-e nékem?". Ekkor én kedélyesen ezt válaszoltam volna: "persze, Robi, nyugodtan, hiszen bár a képet szerzői jog védi, megengedem én azt néked.". Ekkor Robi azt mondta volna: "nagyon köszönöm, igazán jó arc vagy!". Mire én azt mondtam volna: "köszönöm, de igazán nincs mit, Robi, az ember ahol tud, segít.".

De nem ez történt.

Egyáltalán semmi gondom sincs azzal, hogy egy 2013-as bejegyzésem képét választotta ki Robi a Google képkereső releváns találatai közül, viszont az, hogy mindenki azt kérdezi, hogy mennyibe kerül nálam az eper, hol van az ültetvényem és mi közöm van Tatabányához, kissé idegesítő. :) De hogy mindig a pozitív dolgokat nézzük, érdekes látni, hogy a közösségi média segítségével a Tatabányai zöldség-gyümölcs kereskedés posztját még itt az alföldön is osztják az emberek. Vannak, akik felismernek a remek fotón és gratulálnak új üzletemhez, de olyan is volt, aki azt írta nekem, hogy megtalálta az alteregómat, mert ez a pasas a képen majdnem úgy néz ki, mint én.

S ha már megírtam ezt a cikket, semmi nem tarthat vissza attól, hogy bevalljam ország-világ előtt: valóban beszállok az eperbizniszbe, hiszen már egy ekkora ültetvénnyel bírok:

Ez a semmiből jelent meg a már-majdnem-kiszáradt hibiszkusz tövében, és évről évre eggyel több virág van rajta. Nagyon óvatosan fűnyírózom körül, hiszen várom a termést, aminek a felét ugyan minden évben megeszik a csigák, de egy-két apróbb szemet meghagynak nekem, s bizony mondhatom, ízletes a termés. :)

Mai tanulság mindenkinek: óvatosan a netre feltöltött képekkel! Ami egyszer felkerül, az fent is marad!

Konzolvilág Ricsi megmondja a tutit

Konzolvilág Ricsi ma megmondta a tutit. Egy videójában éppen arról vall, hogy mit tanult és hogyan került a Konzolvilág berkeibe. Mondanak itt a neten mindenfélét erről a Ricsi gyerekről, de az biztos, hogy a videóban 0:43-nál éppúgy megmondja a frankót, mint 1:09-nél.

Na jó, be kell vallanom, hogy valóban volt együtt két közös évünk, 2006-2008 között, amikor a legelső osztályom tagjaként Ricsi is a padsorok között virított. Én életemben először voltam osztályfőnök, ő pedig életében először középiskolás. Nem vittük végig a négy évet: ő elkerült az osztályból, elköltöztek. Aztán most itt felbukkan nekem a neten és engem emleget. Jelzem, a felbukkanása csak számomra jelen idejű, mivel közel 3 éve nyomja csatornáján a dumát (dumálni még pontosan ugyanolyan jól tud, mint annak idején, hiszen be sem állt a szája). Furcsa, hogy pont a faültetéses posztom után kerülök nála képbe (bár nem abba az osztályba járt, amelyik a fát ültette), de ez biztosan csak az Univerzum Nagy Véletlenszám-Genetárorának összjátéka.

Persze nem vagyok én olyan profi, hogy intelligens figyelőszoftverekkel keressem kimondott nevemet a videókban, neeem. Sajnos annyi szabadidőm sincs, hogy Ricsi minden videóját napi szinten követni tudjam. Ellenben a telefonom egyszer csak elkezdett vadul csipogni a délután folyamán. Mondom miezmán, ég a földdel összemegy talán? Izzanak a chatszobák, a Messengeren több csatornán is bombáznak a fiatalok, hogy ezt a videót nézzem meg, mert benne vagyok. Én?! Itt? Hogy kerülök én ide? Aztán megnéztem. És talán kicsit szíven is ütött, amit ez a Ricsi gyerek mondott. Ha 10 évvel ezelőtt sikerült annyit elérnem, hogy valaki ilyen véleményt alakítson ki rólam, illetve az iskoláról, valamint az osztályról, aminek valamikor osztályfőnöke voltam, s nem rest ennek hangot adni ilyen minőségében is, akkor valamit csak jól csináltam. S bár kommentben már megköszöntem, itt is megköszönöm Neked, Ricsi fiam, a kedves szavakat mind a magam, mind pedig az egész iskola nevében! Remélem, megtaláltad a számításod, s egyúttal sok feliratkozót, megtekintést és szekérderéknyi reklámbevételt, ezen felül pedig minden jót kívánok neked! :)

Hét éves fa

Nézegetem ezt a képet, amit a minap készítettem.

Fákat ábrázol az iskola udvarán. Mindenki teljesen közömbösen megy el mellettük, én azonban jól eső érzéssel nézek rájuk. Valószínű, hogy az egész iskolában senki nem emlékszik már rá, hogy hogyan kerültek ide ez a fák. Én viszont még emlékszem: 2010. októberében ültették az osztályok, így többek között az én második osztályom pár tagja is részt vett a munkában. Hét évvel ezelőtt ez a mára megerősödött fa még csak csemete volt.

Zajlott a munka hét évvel ezelőtt:

Ahogy telik-múlik az idő, nekem úgy mosódnak össze emlékek, emberek, arcok a volt osztályaimból, de valamiért erre az eseményre jól emlékszem. Hét év telt el azóta. Hihetetlen. Mennyit változott a világ azóta! A képen szereplő diákok is leérettségiztek, páran szakmai vizsgát tettek, sőt, idén talán többek diplomát is szereznek. Vajon nekik eszükbe jut még ez a fa, vagy a középiskolás évek? 

Egy széria vége

Írtam már régebben arról, hogy nap mint nap gyakorolok a Duolingóval. Fontosnak tartom, ez némiképpen szinten tartja ritkán használt angolomat. Arról is írtam, hogy egyszer megszakadt a szériám, ez akkor nagyon rosszul esett (5 nap ment a levesbe), éppen ezért igyekszem minden nap megcsinálni a napi feladatokat és megőrizni a szériát. Tegnap reggel azonban kaptam egy különleges ajánlatot.

Nos, barátaim, 701 nap után egyetlen egy napot kihagytam. Nem figyeltem oda. És elfelejtettem széria-befagyasztót is vásárolni! Katasztrófa, odalett a 701 napos szériám, ami majdnem két év. Szívszaggató érzés, de mint látszik, megszakadt szívem 890 Ft-ért újra összeragasztható lenne. Úgy gondolom viszont, hogy nem én vagyok az a célcsoport, aki 890 Ft-ot áldoz egy adatbázis-rekord egyetlen mezőjének módosításáért, így csak a történelmi hűség kedvéért jegyzem meg itt a naplóban, hogy eme csúfos bukás után is képes vagyok újrakezdeni, hiszen nem a szériában eltöltött napok, hanem a megszerzett tudás a lényeg. 

Megyek is, megoldom a mai feladványokat. ;)  

Pár dolog gyerekkoromból

A múltkor azt mondták nekem, egyszer írjam meg itt a naplóban, mi az a pár dolog, amire jól emlékszem a gyerekkoromból. Nagyon sok esemény van, ami eszembe jutott, nehéz volt kiválogatni azokat a dolgokat, amik valamilyen módon nyomot is hagytak bennem, de próbáltam összeszedni.

Jól emlékszem a nyarakra. Arra, hogy mindenféle elektronikus eszköz nélkül heteket képesek voltunk eltölteni nagyszüleinknél faluhelyen úgy, hogy soha nem unatkoztunk. Na jó, volt elektronikus eszköz: nagyszüleimnél Tesla magnó, amivel remek hangfelvételeket lehetett készíteni (ezeket még időben digitalizáltam, így egy kivételével mind megvan), szelfizés és mobilvideózás helyett akkoriban ez volt a szórakozás. Ha esett az eső, bajnokságokat lehetett vívni a szobában Donkey Kong-ban, természetesen annak kvarcjáték változatával. Ha jó idő volt, gurult a bicikli, jártuk a környéket, kincses térképet készítettünk, olyan messze mentünk a határban, amennyire csak lehetett és élveztük, hogy gyerekek vagyunk még. Nem is akartunk igazán felnőni talán soha.

Rengeteget nyúztam

Emlékszem arra a kék, hengeres formájú öngyújtóra, amivel tüzet gyújtottunk szintén csak nagyszüleinknél a kert hátuljában lévő kidobott sparheltbe. Itt teszteltük le, hogy vajon képes-e meggyulladni egy rög, amit a kertből dobtunk rá a tűzre, valamint amikor érzékeltük, hogy a boltból kezdenek hazajönni a nagyszülők, vízzel öntöttük le az egész rádobált szeméthalmot, aminek eredményeképpen hatalmas füst csapott fel a sparheltből. Jött annak orrán-száján, ahogy kifért. Nyilván alig volt feltűnő, hogy árad a füst, s hihető volt az is, amikor ártatlan pofával azt mondtuk: fogalmunk sincs, hogy ott hogyan keletkezhetett tűz, sőt, ha lehetett volna, azt is letagadjuk, hogy tudjuk, hogyan néz ki a tűz egyáltalán. Irdatlan módon kikaptunk érte. Talán akkor az egyszer. De akkor nagyon.

Egy időben összeírtam, hogy mit álmodtam. Erre is jól emlékszem. Minden nap ébredés után ültem a számítógép elé és gépeltem az álmomat. Érdekes módon ezekre az álmokra mind a mai napig emlékszem: a színükre, a hangulatukra, a történetükre. Persze ez, mint ahogy az már a gyerekeknél lenni szokott, nem tartott sokáig: 5-6 alkalom után meguntam, de a szövegfájl, ami ebből a hirtelen fellángolásból született, rendkívül értékes számomra.

Emlékszem a Tiszagátra, két okból. Az egyik alkalom, amikor műutat építettek a tiszaroffi komp és Tiszasüly között. Hatalmas teherautók hordták az úthoz a földet a gát oldalába borított földhalomból. Amikor éppen nem volt a közelben senki, azzal szórakoztunk, hogy hatalmas nekifutásból ugrottunk a gát tetejéről a puha földbe, métereket repülve. El nem tudom mondani, hogy ez mennyire veszélyes volt, mi persze akkor ebből semmit se érzékeltünk. Jól éreztük magunkat, úgy néztünk ki mint a disznó. Sokszor előjön álmaimban, hogy ugrom a semmibe. A másik emlékem a rendkívül hideg telek miatt maradt meg bennem: egy egész falu járt ki a gátra, hogy annak oldalában szánkóval lecsússzon. Rengetegen képesek voltak egész napokat a gáton tölteni. Felcipeltük a szánkót, majd lecsúsztunk a kijegesedett gátoldalon. Kár, hogy egy fotó sem készült annak idején (legalábbis nekem nincs egy sem), így csak emlékeimben maradt meg ez a színes téli forgatag.

S hogy mire emlékszem még? Nagyon sok mindenre. Arra, hogy mérgemben földhöz vágtam a mackómat és egész este bőgtem, mert fáj neki. Vagy arra, hogy imádtam az új könyvek illatát, télen pedig a salakkal leszórt járdák szagát, miközben iskolába mentem. Annyi sok mindent! Szeretet vett körül bennünket, akármerre jártunk. Örültek nekünk mindenhol. Köszönöm ezt azoknak, akinek része volt benne. Végignézek a fiamon, ahogy alszik az ágyában és azt kívánom neki, hogy 30 év múlva ő is elmondhassa ugyanezt. Hogy legyenek ilyen emlékei neki is, mire felnő. Hogy ugyanolyan jó érzéssel gondoljon vissza a gyerekkorára, mint én. Remélem, így lesz...

Az első eladott fotó

Hajdanában, amikor ifjú voltam és bohó, úgy gondoltam, hogy meg lehet élni abból is, hogy vidáman járjuk napsütéses napokon a macskaköves utcákat, s miközben orrunkat a reggeli friss péksütemények illata tölti meg, vígan kattogtatjuk a fényképezőgépünket, s jobbnál jobb fotókat készítünk, amelyeket később eladva degeszre tömhetjük a bukszánkat. Aztán később rá kellett jönnöm, hogy az élet inkább a hideg, saras napokon hajnalban a munkába való ballagásból, robotolásból és esti ágyba zuhanásból áll, de történetünk szempontjából ez lényegtelen, hiszen elértem az áttörést: eladtam egy fotómat!

Ezt mindenképpen meg kellett örökítenem itt, a naplómban.

Az EyeEm nevű oldalra töltöttem fel a képet, hónapokkal ezelőtt. Ezt követően megfelelőnek találtatott és bekerült az EyeEm piactérre. És láss csodát, valaki valahol megvásárolta a képet. 2 dollárt kaptam érte.

Ami igaz, az igaz: ez teljesen feldobta a napomat. Nem a két dollár, hiszen alapjában véve ez nem egy nagy összeg. Inkább az, hogy sikerült! Ez az első kép, amit eladtam életemben. Érdekes módon nem a színektől kibuggyanó virágos fotókat ábrázoló képek, vagy a ragyogó papagájos fotók közül választottak: egy teljesen hétköznapi, lámpafénynél, karácsonykor készült fotót választott ki a vevő. Használja egészséggel és köszönöm a dollárokat! :) 

Természetesen ez hatalmas inspirálás arra vonatkozóan, hogy egy rakás új képet töltsek fel és várjam a csodát... reménykedem benne, hogy lesz még kereslet a fotóimra. 

1 perc infó

Remek informatikai magazin indult a napokban, amely az 1 perc infó címet viseli. Az oldalon könnyen emészthető informatikai témák közül mazsolázhatunk úgy a hardver, mint a szoftver területéről. A frissen indult oldalnak olvasókra, Facebook-oldalának pedig követőkre és megosztásokra van szüksége ahhoz, hogy igazán naggyá váljék. Az oldal követői a cikkek elolvasásával vihetik közelebb a szerzőt céljaihoz. Amennyiben módotokban áll, segítsetek.

És hogy miért csapok neki reklámot pont ezen a blogon? Nos, nem titok, hogy az oldal életre hívása az én művem, mind technikailag, mind tartalmilag. Olyan oldalt szerettem volna alkotni, ami a kezdők (s majd később a haladók) számára segít eligazodni az informatika rejtelmesnek hitt, ám közel sem misztikus világában. Könnyed tippek és trükkök, leírások, útmutatók, később pedig rövid tesztek, amelyek megkedveltetik az informatikát az olvasóval. (Az első kvíz éppen ma került ki az oldalra.) Bízom benne, hogy sikerül egy jól futó oldalt készítenem, amit ti is megkedveltek majd.

Ha tetszik az oldal, kérlek, ajánld másoknak is! 

• 1 perc infó - ugrás a honlapra

Szentjánosbogarak a karácsonyfa körül

Szülőként nem meglepő, hogy kívülről tudjuk a Bogyó és Babóca című mesefilm összes epizódját, hiszen nap mint nap végigmegy itthon a teljes három évad. Teljesen belénk ivódtak a történetek, a karakterek, és nem utolsó sorban a zenék. Talán csak a Vendel korcsolyázik című rész nem megy, mivel azt mindig el kell tekerni, ugyanis a kisfiunk rettenetesen megsiratja a szarvasbogarat, amikor az a tüskés bokorba esik.

Amikor már ezredjére láttam a sorozat minden epizódját, olyan dolgok is feltűntek benne, amik addig nem. Például hogy ennek a mesének a zenéje egész jól sikerült. A stáblista szerint az Alma együttes kreálta a muzsikát, ami végig szól az epizódok alatt. Nem semmi teljesítmény ennyi zenét megírni, hiszen legalább 39 epizód biztosan létezik a meséből, ezek vannak feltöltve a Youtube-ra. Ráadásul, ha jobban odafigyelünk, rájöhetünk, hogy minőségi munkáról van szó.

Amikor egy átbabócázott nap után leültem a szintetizátor elé, valahonnan egészen mélyről az alábbi dal jutott eszembe.

Ez pedig nem más, mint a Bogyó és Babóca "Karácsony" című epizódjának betétdala: azon a ponton hangzik el, amikor megérkeznek a szentjánosbogarak. Az eredeti művet ide kattintva hallhatod a mesében.

Van hasonlóság?

Tanár úr, kérem!

Amit tudok, az az, hogy ha annak idején, egészen kicsi gyerekként meg mertünk mukkanni a tanórán, annak valami (akkori szemmel nézve) iszonyatosan súlyos büntetése volt. Vagy rögtön repült a fekete pont/egyes, vagy körmöst kaptunk, amit nagyon nem szerettem, így inkább befogtam a számat. Annak ellenére is, hogy valamilyen isteni sugallatnak köszönhetően sok olyan óra volt, amit untam az általános iskola alsó tagozatában: nem értettem, hogy nem lehet tudni még mindig, hogy merre kanyarodik a g betű szára, vagy hogy miért nem világos még mindig, hogy 12+12=24, és miért kell ezzel teleírni egy füzetet.

Később, felső tagozatban már azért nyilván jobban elengedtük magunkat: lazább volt a hangulat, de az alapvető fegyelem itt is megvolt. Itt már azért ránk-ránk szóltak, de ennek súlya volt, rögtön nem mertünk tovább megmukkanni se órán, hiszen meg voltunk figyelve, vagy legalábbis ezt akkor úgy gondoltuk. (Persze ma már tudom, hogy semmi ilyenről szó se volt, de a technika működött.) Középiskolában már elröppent egy-két papírrepülő és bizony volt óra közben meghatározhatatlan helyről jövő huhogás is (már amelyik órán megengedhettük ezt magunknak), de egy biztos: ha a tanár hozzánk szólt, vagy ha a tanárral beszéltünk, az alapvető tiszteletet megadtuk neki.

A legtöbb esetben ez ma is megvan, ha azt állítanám, hogy ez nincs így, hazudnék. Vannak azonban olyan osztályok/csoportok/diákok, akiknél egyáltalán nem tapasztalok hasonlót, persze lehet, hogy én vagyok az a tanár, akinek az óráján többek úgy érzik, megengedhetik maguknak, hogy úgy beszéljenek, mint egy kocsis. Viszont a tapasztalatom az, hogy az esetek többségében a diákoknak fogalmuk sincs arról, hogy amit mondanak, az ott és akkor egyáltalán nem illik oda.

Történt az alábbi eset: elméleti órán táblához hívtam a diákot. Kizökkentettem a mobilozásból, néz körbe, hogy tényleg őt hívtam-e, közben vakarja a fejét, majd közli velem, ahogy a táblához ér:

– Remélem, tanár úr tudja, hogy én g*ci buta vagyok ehhez.
– Hogy mi? – kérdezem meglepetésemben, nézek rá szúrósan, a szemüvegem fölött, hátha kapcsol a diák, hogy nem egy csehóban ülünk éppen, hanem magvas elméleti ismereteket szeretnék átadni nekik.
– Mondom – ismétli – én g*ci buta vagyok.

Hát ezt ennyiből már meg is állapítottam, az első padban ülők is fogják már a fejüket, a táblánál lévő diák viszont pislog, láthatóan fogalma sincs arról, hogy amit mond, annak nagyon nem egy tanórán lenne a helye. Súgnak neki: "hogy beszééélsz?!", mire ő rájuk förmed:

– Most mi van? Azt mondtam, hogy buta, nem azt, hogy hülye!

Ez egy egyébként sajnos nem kirívó eset, hasonló dolgok számos kontextusban előkerülnek. A diákok simán megkérdezik tőlem egy gyakorló feladat kapcsán, hogy hol is kellett azokat a kis g*ciket ott alul bekapcsolni? Majd amikor rákérdezek, hogy mit?, rögtön helyesbítenek: hát... csak nem tudom, hogy azokat a kis apró szarokat ott alul hogy lehet előhozni. Ha valami tetszik nekik, akkor teljesen őszintén közlik, hogy ez kurvajó, de felettébb nagy sikerélményükben még azt is megosztják velem, hogy öcsém, beszarok. 

Félreértés ne essék, örülök én a sikernek, osztozom velük benne és néhanap nekem is kicsúszik a számon ez-az, de úgy gondolom, 14-15 éves diákként azért illenék tudni, hogy ha órán vagyok (vagy ha egyáltalán felnőttek környezetében vagyok), akkor nem feltétlenül azt az érzetet kellene erősíteni mindenkiben, hogy ősbunkóként létezem ebben a világban, hanem azt, hogy igenis tudok kulturált ember módjára viselkedni, ha a helyzet úgy kívánja.

Aztán otthon meg azt mondok, amit akarok. Csak ki kell várni, amíg hazaérek. :)

Nincs időm, fekszem a fűben

Charlie egy remek, szívhez szóló dalának első sora ez, amelyből rám a fele igaz. Nem, nem a füves része. :) Hanem az eleje: nincs időm.

Érdekes olvasmány tíz évvel ezelőtti írásom, melynek címe: Tanárbácsi egy napja. Ebben olyan fordulatok vannak, mint "valamivel 7 óra után ébredek" , "ma felettébb ráérek", "megnézem a híreket", "pihenek hat óráig", "céltalan bolyongás a neten", mindezek után volt pofám azt írni, hogy a nap végén még megnézek egy filmet és nem szakadt rám a plafon akkor sem, amikor odabiggyesztettem, hogy "fáradt vagyok, pihenésre van szükségem". Ha lenne időutazás, visszamennék tíz évvel ezelőttre és jól felképelném magam emiatt a baromság miatt, amit képes voltam leírni, hiszen tíz évvel ezelőtti énemnek fogalma sem volt arról, mit jelent fáradtnak lenni, mint ahogy arról sem, hogy hogy nem lehet valakinek ideje valamire. Mert manapság mindenkinek azt mondom: nincs időm. Nincs időm megnézni egy negyedórás videót, nincs időm kipróbálni egy új játékot, nincs időm elmenni másfél-két órára, akárhova. Vagy pihenni hatig. Hát hogy lehet ilyet leírni egyáltalán?! Bosszantó. :) Nagyot fordult a sors kereke, nem kell messzire menni visszafelé az időben, hiszen még egy éve is, amikor órákon keresztül róttam kerékpáron a kilométereket, magam sem gondoltam volna, hogy ez ilyen brutálisan át tud alakulni, de mégis megtörtént. A hétköznapok úgy száguldanak el mellettem, mintha az idő legalább háromszoros sebességgel telne.

De miért nincs időm? Leírom, csakis azért, hogy tíz év múlva majd idézhessem ezt a cikket, és kedvem legyen visszajönni az időben, felképelni magam. Piiff! :)

Napközben tanár vagyok. Próbálom rávezetni a tanulóifjúság egy részét arra, miért érdemes az informatikával foglalkozni. Mert van benne lehetőség. Mert van benne kihívás, bőven. És mert nem fizet rosszul. Érdekes és változatos. Sajnos sokszor süket fülekre talál szavam, de az is lehet, hogy nem vagyok elég jó tanár. Ezen már nem őrlöm magam, megteszek mindent, ami tőlem telik, ennek hol a tananyag korlátai szabnak határt, hol pedig az, hogy nem látom értelmét mélyebben belemenni egy-egy témába, mert nincs érdeklődés. Hogy ezután kiben milyen kép alakul ki rólam, az legyen mindenki magánügye.

Délután játszótárs vagyok. Magas tornyokat építünk a fiammal építőkockából, kergetőzünk a lakásban, hóembert építünk, csúszkálunk a jégen, mesét nézünk, zenélünk, vagy könyvet olvasunk. Kókuszos kekszet eszünk (persze mindegyikbe csak egyet harapunk, hiszen utána már nem jó.) Néha csak egyszerűen ülünk egymás mellett. Ő játszik, én meg csodálom, milyen ügyes. Aztán az esti rituálék jönnek: fürdetés, altatás. Ezeket persze mind együtt csináljuk anyával, aki egy csodás asszony, nélküle biztosan nem bírnám ezt a mókuskereket, hétről hétre.

A délutáni munka eredménye

Késő este programozó vagyok. Szoftver- és weblapfejlesztő. Vállalkozásom van, pörgetni kell a bizniszt. Amikor minden(ki) elcsendesedik, engem a kódsorok várnak. Durva kihívások elé vagyok állítva, sokszor megoldhatatlannak tűnő feladatokat programozok le. Cégekhez dolgozok be, kisebb-nagyobb munkákat csinálok. A honlapkészítés eléggé rutinmeló, a programozás viszont szinte soha nem az. Az ügyfeleknek egyéni igényeik vannak. Az utóbbi időben már többször megleptem magam, amikor erőmön túl olyan dolgokat valósítottam meg, amikről nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán képes vagyok megcsinálni. De mégis sikerült. Éjfél környékén már összefolyik a szemem előtt a világ, mentés, bezárás és lecsatlakozás a szerverről. Mehetek aludni.

Éjszakai barátaim

Éjszaka őrangyal vagyok. Sokszor felébredek. Hallgatom a neszeket, a konvektor kattogását az éjszakai sötétben. Ellenőrzöm, hogy mindenki rendben szuszog. Aztán visszaalszom, a következő ébredésig. Már 4:30. Már 5:15. Már 5:59. Mindjárt csipog. És tényleg. 6:00-kor halálpontosan és ellentmondást nem tűrően csipog. Egy szundi. És mégegy. 6:20. Itt az ideje felkelni. Rendbe szedem magam, majd családom hátrahagyva elindulok a suliba, újra. Hogy napközben tanár legyek, délután játszópajtás, éjszaka pedig programozó.

S hogy megéri-e? Persze. Megéri, mert így teljes az életem. Ezekkel a dolgokkal, ezekkel az emberekkel, ezekkel az érzésekkel. Hiszen mihez kezdenék magammal, ha mindezen dolgok nem lennének? Meglehet, felképelném magam minden este. A család fárasztó, de nagyon jó dolog. És ebben megint csak Charlie mondja meg az igazat:

És ha nem lesz majd, aki megvesse ágyad
és a félelem az estékre szárad
legyőzöd tudom, csak félek, hogy nincs győzelem.

Hill Climb Racing 2

Új addikt játék kerített a hatalmába, barátaim, ez pedig nem más, mint a Hill Climb Racing 2. Ez az oldalnézetes autóversenyes-ügyességi játék rendkívüli módon képes rabul ejteni és ellopni a kieső negyedóráimat, de úgy ám, hogy észre sem veszem, mennyire repül az idő.

Közel 4 évvel ezelőtt már írtam ennek a játéknak az elődjéről, akkor így fogalmaztam:

Mobilon most nagyon megy a Hill Climb Racing, ez a játék annyira jól sikerült, hogy nem lehet letenni, folyamatosan nyüstölöm a telefont, ami meg merül, mint állat, de akkor is, még egy pályát, csak még egyet meg kell csinálni. Néha még szünetben is játszom.

Hát, most már iskolai szünetben nem játszom, valamint a második résszel már nem merül a telefon állat módjára, de egyébként minden elmondott szó igaz: apró holtidőkben igyekszem szerét ejteni a játéknak, és egy-egy újabb versennyel végezni. A második részben már bemutatkozott a multiplayer mód is, egymás ellen lehet játszani barátainkkal, vagy véletlenszerű sorstársainkkal a világból. Remek mulatság!

Lássuk, mit is tud ez a nagyszerű játék! A játékmenet rendkívül egyszerű: a képernyő jobb oldalán a gáz, a bal oldalán a fék található, az irányítás ennyiben ki is merül. Persze a járművet érezni kell, tudni kell, hogy mikor melyiket kell nyomni, hogy megfelelő szögben, jó helyre érkezzünk egy gigantikus ugratás után, vagy éppen a városban a konténerek belsejében.

A legelső játékmód az adventure, vagyis a kaland, amikor a lényeg az, hogy az egyre nehezedő pályákon minél tovább tudjunk haladni úgy, hogy közben ne törjük ki apró sofőrünk nyakát, ne fogyjon ki a benzin, vagy éppen ne essünk bele járművestől a vízbe. Vidéken, erdőben, városban és hegyvidéken próbálkozhatunk, persze ezeket a szinteket a versenyek során megszerzett pénzünkkel kell feloldani.

A négy kalandmód

Indulás előtt egy kicsit tuningolhatjuk a járművünket. Ahogy egyre több versenyt nyerünk, úgy válunk jogosulttá újabb és újabb járművek vásárlására. Persze kezdetben mindegyik kicsit szerény képességekkel bír (vagy mondhatjuk úgy is, hogy ergya), később van lehetőségünk a motort, a gumi tapadását, a felfüggesztést, vagy pl. a képen látható Jeep esetében a bukócsöveket fejleszteni.

Indulhat a kaland!

Átkelek a függőhídon, aztán tankolhatok, plusz vár egy kis zsozsó is

Vigyázz, csúszik!

A verseny játékmód célja nem az, hogy minél messzebbre eljussunk, hanem az, hogy a négy pályán lévő versenyző közül elsőként érjünk a célba. Itt kettő-négy kört megyünk, minden kör végén 3, 2, 1 vagy 0 pontot kapunk a helyezésünknek megfelelően. Az nevet, aki a végén nevet: akinek az utolsó kör után legtöbb pontja van, az a győztes, viheti a trófeát.

Mindenki repül a dombtetőről

25 méter és bent vagyok!

Első helyezés, enyém a díj!

Mint tudjuk, általában, ami jó, az feltételekkel jó, természetesen ennek a játéknak is megvan a maga árnyoldala. Sőt, igazából két árnyoldala van: az egyik a függőség, amit okozni tud, elképesztően magával ragadó, aranyos grafikája van, az ember újra és újra csak még egyet akar vele játszani, holott tudja, hogy nem az lesz az utolsó. A másik árnyoldal a fejlesztők részéről teljesen érthető, de a játékosok számára szerintem borzasztóan zavaró iszonyat mennyiségű félperces reklám, amelyek megtekintése a játék során egyáltalán nem kötelező, viszont remek lehetőség nagyobb mennyiségű érme gyűjtésére, amivel aztán később fejleszthetjük az autót. Így nyilván végignézzük őket, így pl. forró kávé mellé tökéletes a játék: verseny alatt hűl a kávé, reklám alatt kortyolunk. :) A játékban kétféle pénznem van, a drágakő és az érme. Érmét drágakőért lehet venni, vagy versenyen lehet összeszedni, illetve reklámnézegetésért lehet kapni, drágakövet viszont csak nagyon ritkán ad a játék, viszont van lehetőség valódi pénzért is vásárolni – hát engem ennyire már nem szippantott be az alkalmazás.

Megérte "megnézni" a reklámot

Még jó, hogy lehet kapni. (Azért a grafikák aranyosak.)

Hogy még jobban magával ragadjon a játék, természetesen nem maradtak ki az achievment-ek, vagyis teljesítmények sem: a játék során különböző dolgokat kell teljesíteni egy-egy acsiért, mint ahogy azt már egyébként más játékokban megszokhattuk. Nekem még van mit csiszolnom (bár mondjuk nem gondolnám, hogy nálam a "nyerj 10.000 versenyt" valaha is meglesz, annál hamarabb ráunok az egészre).

Van kihívás bőségesen - ez természetesen csak egy részlet, a képernyő lapozható

Mindent összevetve egy remek játékot rakott össze a Fingersoft: feltelepítve és használva 125 MB-ot foglal a telefonomon, viszonylag gyorsan betölt, szórakoztat, teljességgel ellátja a feladatát. Pályából lehetne sokkal több, mint ahogyan az első részben is volt, talán a frissítések között lesz valami meglepetés előbb-utóbb. A grafika pontosan elég, kellően aranyos és kedves, a zenék és hangok jól el vannak találva. Elég kevés játékot tartok meg hosszabb ideig a telefonomon, ez viszont még egy darabig rajta marad, így ha osztályoznom kéne, mindenképpen jelest adnék rá.

• Az alkalmazás letöltése a Play áruházban