Erősödő szemizom

Mindig azt mondják, hogy legyek jó,
De miért mindig csak én, csak én legyek a jó?

A múltkorában Bikini-koncertet néztem, és valahogy a fülembe mászott ez a régi nóta. Aztán rájöttem, hogy talán nem véletlenül maradt ez meg bennem...

Én alapvetően egy segítőkész embernek születtem. Nem szeretem látni, ha valaki szerencsétlenkedik valami olyasmiben, amihez én értek. (Jellemzően: informatika.) Odamegyek és ha kéri, megmutatom, hogyan is tudja azt okosabban, praktikusabban összehozni. Szeretem azt, hogy eredményeket tudok felmutatni ezen a téren, látványosakat, szépeket, amik általában tetszenek az embereknek. Egyedül csak azt nem szeretem, ha mások ezzel visszaélnek.

Márpedig visszaélés, az van.

Tényleg ilyen lenne a világ, amilyennek pár éve körvonalazódott bennem? Mert azt kell észrevennem, hogy valamilyen úton-módon mindig benne vagyok valamiben. Valahogy mindig nekem kell csinálni olyan dolgokat, amit rajtam kívül még annyian meg tudnának csinálni. Valahogy soha nincs más, aki beugrana helyettem, mert esetleg látná, hogy hááát, öcsém, már megint ő megy be? Már megint ő csinálja? Senki. Most vagy ennyire népszerű lettem az utóbbi időben (ami – valljuk be – teljességel érthető lenne), vagy a világ lett ennyire önző, esetleg csak én vagyok ennyire papírgyík, hogy nem tudom azt mondani: van erre más ember is, én most ezt szívesen kihagynám. (Ez utóbbi gondolatsort öt betűben is meg tudnám fogalmazni, de az nem illene egy ilyen kulturált blog hasábjaira.)

Annyira változnak bennem a dolgok, és az emberekről alkotott elképzeléseim. Van, akiről pár éve még azt hittem, hogy egy bunkó, és pár évre rá kell rájönnöm, hogy nem az. Csak ő valahogy szemrebbenés nélkül tudja azt mondani, hogy nem, ez engem nem érdekel, most hagyjál békén. Nekem meg rebeg a szemem. De egyre kevesebbszer. És néha meglepődök azon, miket mondok az embereknek, amikor már megint akarnak valamit tőlem. Pedig nem is az első gondolatot bököm ki, hanem a harmadik, többször módosítottat. De így is van hatása.