Oldalak

2011. március 19., szombat

Gizel nénéd és a külföldiek

Mëgmondom én tënekëd, én magam nem vóttam még sosë a határon kívűrű. Ëccër asziszem annak idejibe, amikor még jány vóttam, ëggy-két métërre mëgloptuk Cseszkóba a ződhatáron, de hát ott tán még a levëgő is más vótt. Rëttenet féttünk, hogy lëlűnek, oszt’ gyöttünk is visszafele. Kűfődivel viszont vót dógom, éppen eléggel. Sëmmi bajom nem vóna velük, ha úgy beszénének, hogy mëgércsem, amit mondanak. Nem tudom, hogy tuggyák ezëk elviselnyi, hogy álandóan csak mutogatnak egész élettyükbe, mëg hozzá nagy svéhunggal bólogatnak, mëg vihorognak merejű, mint akik tán nem is százassak.

Emlékszëk, amikor az oroszok itt vóttak, sokszor mëllátogattak bennünket. Këllëtt nekik mindég valami, űk meg hoztak mindënféle bolhapiacos szarokat nekünk, a’ssë tuttuk hova hánnyuk a vége fele. Azé’ mikor pufajkát mëg illyen meleg holmikat hoztak, azt nem hánytuk el. Nem illyen gyëngehámos telek vóttak, mint mostanába. Úgya! Apám úgy dobátta a havat álandóan, mintha kéne, mintha fizetnének neki érte. A legtöbben ki nem áhatták az oroszokat, majd’ felőtötték a szëmükkel űköt, ha lëgyöttek a tanyára. Kijabátak nekik oroszú, én assë értëttem, hogy mit ordítnak, de mindég csak úgy, hogy në is lássák ki ordít. Durák, mëg illyesmit. Én ollyankor mindég bebúttam, monta apám, hogy mënnyek a fészërbe, mindég, mikor gyöttek. Nem tudom mé dugdosott éngëmet, mikor álandóan azt rakta, hogy millyen szép jány vagyok. Mindëggy.

Ëccër azé nem bírtam ki, oszt’ addig ficëgtem a fészerbe, hogy lássak is ëggyet belűlök közelrű, míg a ruszki neszt fogott, oszt’ törtetëtt befele. Heee, kinyitta az ajtót, oszt’ ahogy láttam az ellenfénybe, akkora embër vótt az, hogy kéccër këllëtt mëffognyi, hogy ëccër hozzányújjon az embër. Életëmbe nem láttam még ekkora terjedelmet, azóta së, úllëhet, pegyig igen sok dógot hozott mán felém az élet. Na, az vótt a lényeg, utólag mán tudom, hogy sëtyít áncúgba vóttam, oszt’ nem látott mëg az orosz. Apám csak rakta, hogy patkány az, táváris, inkább borovicska, győjjön, adok én. Na, az orosznak së këllëtt több.

Apám mindég azt a nótát rakta, ami úgy indútt, hogy „Összeűttek pusmogni a cigáááá-nyok”. Na, az oroszoknak ez piszkosú teccëtt, ëccër azt akarták, hogy taníccsa mëg nekik. Tél vót, hideg vótt, én mëg ott vóttam fészërbe. Ezëkën pufajka, rajtam mëg a lënge. Apám adott nekik bort, ű maga is beszëdëgetëtt belüle, oszt’ hozzáfogtak nótát tanúni. Másfél óra is eltelt tán, mire anyám kigyött, hogy mi ez a tivornyázás, oszt’ elzavarta a ruszkikat a borukkal ëgyütt. Apámra fërtelmesen ráripakodott, hogy a jány mëg a fészërbe mëffagyott azóta? Të mëg nótázol a ruszkikkal? Apámnak së këllëtt több: úgy ahogy vótt, félkerékën gyött befele értem, mikor már nem láccottak a ruszkik. Duhajmód közlekëdëtt, esëtt is akkorát a fészërajtóba, mint a bëtyárhétszencség. Aszittem mindëne összetört néki. Egész este ott rítt nekëm, mikor má’ anyám bëcsavart a meleg rongyba, hogy nëharaguggyá kicsijányom. Akkor mán igën bë vótt karmolva űnaccsága, de jó esëtt, hogy rakta. Anyám kikűtte ëggy idő után havat lapátolni, hogy haggyon engëm alunnyi mán.

De most hogy így gondolkodok, ë, eszëmbe jut, hogy dógoztam ëgy nyarat ëgy minekhíjjákba, no... üdűlőbe. He, oda mëg mindënféle népek jártak. Cseszkóbú gyöttek legtöbben, mëg némëtëk, illyenëk. Azok között oszt ollyan barnák-feketék is vóttak, akkar az éccaka hódvilág nékű, de azokho’ nem mertem szóni, mer’ mindég aszittem az ördög bútt tán beléjëk. Takarítottam én ezëkre, szëttem utánnok a szalámihéjjat – ollyan szalámlikat húztak elejbe, hogy életëmbe së láttam még akkoriba, haatalmasak vóttak, mëg rëttenet jó illattyok vótt nékik. Különfélëztek, persze, nem ëtték a magyar tájjellegűt. Mán akkor bijozőccségët faltak, mikor mink még a rendëshë së juttunk hozzá, de mitű vótt az bijo? Éccaka permetëzték, oszt’ annyi. Na, mindënesetre a szalámihéjjakat bëaggattam az alvós fakkomba, oszt’ ottan szagolgattam éccakánkint.

Na ezëk között a furcsa népek között vótt ëggy hatalmas embër, szőke vót, mëg vagy kétszáz kilo. Csalággyával gyött, de láttam, hogy igëncsak szëmet vetëtt rám, mer’ nem vóttam én mindég illyen csoffadt mint manapság, ugyë. Ëccër összehúzott az üdűllő környékkin mindënféle garnácsot énnekëm, mëg monta álandóan, hogy dubisz sőn, mëg iklíbetik, illyenëket, heee. De én nemértëttem. Értëtte a felesége anná jobban, biztosan, mer’ párszor úgy mëgpakolta, hogy csak lestük, mink, lyányok, hogy az asszony veri az embërt. De hát érdemre a máriást. A sánta Boró dógozott mellettem, ű monta, hogyha illyet csinána az urával, ű, mint asszo’, kiváltképpen nyilvános helyën, hát lëhet az estét së érné mëg életbe maradva, nemhogy a rëggelt. Këgyetlenű verte az ura a Borót, igyebkint, álandóan be vótt dagadva neki mindég mindëne. Valószínű azé’ vót sánta is, mer’ bëacsított a kedves fírjura űnéki ëggy ízbe, oszt’ jobban mëg tanátta kenni. Ríszëgës is vótt, meghótt mán. Boró. Az ura még mëgvan, szoktam látnyi buddognyi, ëgye el a zíz.

Na, de hogy a bëngáli nímetre visszakanyaroggyak fondorlattal, elmondom, hogy annak ellenire, hogy tëtte a szépet, ëggy dógot nem szerettem benne. Aztat, hogy pont abba a faházba vóttak elszállásolva, amibe bë vót gyugúva az angolvéce. De ez mëg, hát mondom, hatalmas embër vótt, ollyan ganajat hagyott maga után, akkar a dömpërbelső. Azé gondolom, hogy ű vótt, mer a feleségibűl ekkora nem gyöhetëtt ki. Na azt oszt’ lëhetëtt vakarni kifele fërtály órán kërësztűl. Jaj de utáttam, fëlfordúttam álandó jelleggel. Ëccër kileste, hogy ott vagyok, oszt’ éppen a vécejit tisztítom néki. Láttam, hogy këgyetlenű elpirútt, el is tűntek azelőtt, kocsistú-családostú, hogy fëlnézhettem vóna a porcëlánbúl.

Így jártam én a kűfődiekkel, lelkëm. Nem ëggy nagy valami, ha mondom, nëhogy aszidd mán. Csak mutogatni tunnak, mëg hablatyóni, mëg nagyokat mondani. De hát messzirű gyött embër azt mond, amit akar, ha mëg nem ércsük úccse, akkor mëg tejjesen mindëggy.

Csókollak bennetëket, në higgyetëk sënkinek së,

Gizël

Nincsenek megjegyzések: