Hát, hogyisvót, hogyisvótt. Nem is tudom, mérű kezgyem, lelkëm, olyannyira mëg vagyok most zavarva. Kezdëm ottan, hogy én kétnaponta járok a zábéccébe, ottan vásárolok, mer' viszonylagoss óccsóságot mutatnak fël. Így vót e mút hét keddën is, mënëk átal a szomszéd Tërkáho, gyönne mán, mer' néki jobb a biciglije mint az enyimé. Na, zörgetëm a kaput, nyomom a csëngőt, sëmmi. De mán akkor a kutyája, a Fángli is gyanús lëtt, mer' asse gyött előfele, hogy lërágja a borostyánt a kerítésrű, hanem csak ottan űtt az ajtóba. Mondom néki, idegyere, Fángli, azanyádszencségit, mer' így kedveskëdëk nékki, amikor nem a kert végibe vagyu'. Csak nem gyön. Akkor mán oszt' mëgérëztem, hogy valami nincsen rendbe. Menek a plébánosho, gyönne hát ki a Tërkáho', oszt valamit csak csinánánk. Na, az valami gyëngetermetű ministránsgyerëkët kűdött el velem, mondom jóvana, csak erő lëgyën benne. Vót. Felszaggatta az úgy a kaput, hogy ki nem néztem vón' belüle. Menünk befele, mondom ennek biztos hétszentség, hogy mingyán elharapja a lábát a Fángli. Nem úgy vótt. Az a dög meg se mozdútt, mondom, beteg ez, vagy én nem tudom.
Na, fëlszaggassa a gyerëk az ajtót, menünk befele, hát csak kiabájjuk, Tërka, merrevagy, Tërka!?, de oszt' nem szól sënki se. Begyött a Fángli is a házba, mondom ericc kifele, anyádszencségit, Fángli, de az megy előre, mintha mágnës vóna az orrába, ëgënyest be a tisztaszobába. Mënünk utána, hát úram filya, látom ám, hogy Tërka fekszik az ágyba, de abba mán élet nincsen, csak meg van fehéredve, mëg csëndbe van. Na, a ministránsgyerëkët akkor láttam utójára, úgy kiszalatt a házbul, áldott legyen az úr neve, aszongya, oszt' ment hát a plébánosé'. Fertály óra múva ott is vótt a pap, hát becsomagolta a Tërkát, ahogy ilyenkor szokták, kërësztët vetëtt, oszt' erittünk kifelé.
Gondba vóttunk, hogy akkor hogy temessük, mer' ennek a Tërkának nem sok mindenkije van. Igyebje csak a Fángli vótt, dehát az meg most elárvútt. Vagyhát hogy mongyam nekëd: mink aszittük, senkije nincsen. De osztan szombatra lett téve a temetésse, itt mán csütörtök-péntëkën ollyan nyüzsgés vót a házába, hogy csak pislogtam, ki ez a sokadalom a kertëm végibe? Akkor látom, hogy veszekëdnek cefetű, kijé mi lëgyën az örökségbű. Csak gyöttek az ótók vég nékű. Mondom mi mán ez? Hát az eggyik a nagy fekete ótójával ráátt a járdámra, montam a sihedërnek arrébbász, vagy kiszúrom a gumidat; hát ráász a gyérenlátó öregasszony járdájára, hogy az ne tuggyon eljárni ottan?! Na, arrébb is átt, nem mert ellent mondani. A másik mán a konyhaszëkrényt rakja befele az ótó hátújába. Csak rákérdëzëk, mondom, kikvónának. Montak ezek kéket-ződet, vótt, aki a filyának atta ki magát, meg aztán a másik is aszonta ű is az, de illyen hülye haja vótt néki, asse lëhetëtt látni, filyú vóna vagy lyány a szërëncsétlen. Hozták-vitték a Tërka cuccajit. Na, nekëm së këllëtt több, rögtön elkezdtem mondani nékik, hogy van itten egy nagyon kedves, aranyos kiskutya, a Fángli, hát vinné el valamék. Asziszed, këllët akárkinek is? Mindent elvittek a házbú, egész nap hallgattam, hogy típik egymást a függönyé meg a linólejumé, de a kutya, az ëgyiknek së këllëtt.
Eccer csak csend lett. Csak a Fángli maratt meg az egész udvarba. Szaladgátt ott fel meg alá. Hát mondom, csak nem hagyhatom, hogy elpatkoljon az a dög, gyön a nyár, hát ollyan büdös lesz, felfordúl a gyomrom. Hát oszt' így magamho' vëttem. Mëgbántam mán azóta, persze, de nagyon nem adok néki enni, hagy tanújja meg a kutyafittyet. Azé' mán kezdünk összeszokni. Lassan páca nékű járok ki a csirkékhe' is, odáig jutu'. Kimëntem Tërka sírjáho' is, montam néki, hogy nállam van a Fángli, de oszt' nem izent az visszafele sëmmit énnekëm a túlvilágrú a Tërka. Most mán attú trasalok, hogy ki gyön a szomszédba... remélëm, nem valami sihëdër szarjankó, mer' ráeresztëm a Fánglit, rögvest szétszaggassa. Amennyit ënni kap mëg pláne.
Meggyászolom a Tërkát, lelkejim, aztán majd mesélek még néktëk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése