Valósidejű dolgozat-tudósítás

Programozás gyakorlati dolgozatot ír az osztály. Én a hátsó padban ülök, úgy figyelek.

Az egyiknek máris fülén a fejhallgató, de csak az egyiken, hogy a külvilággal is kapcsolatot tudjon teremteni. Rendkívül lelkiismeretes, már szünetben elkezdte a dolgozatot, 3 másik társával együtt. Miután a szokásos variálás lecsengett (ez nagyon nehéz, jaj, én ezt nem tudom, inkább írja be tanár úr az egyest), csak hozzáfognak, hiszen a könyörgés ilyenkor már oly' hasztalan, mint égő erdő közepére zuhanó repülőgépben az Úrhoz fohászkodni. Két csapatban írják, az első csapat már lement, ők a második. Becsengetés után 5 perccel jönnek a szomszéd városból valók. Szokás szerint késnek.

Közben elöl kettő már beszélget. "Megtárgyaltatok mindent?" - kérdezem. A fő igazságosztó rögtön replikázik, hogy "hát még amit súg se jó!". Gratulálok. Tanulni kellene talán. De csak morog tovább. Már mindenki őt hallgatja. Kicsit mintha zavaró lenne, közbeavatkozom hát - újra. Nem tetszik neki. Néha halkan arréb rúg egy széket. Komolyan indulatba jövök, de mivel látom, hogy ez csak olaj a tűzre, taktikát váltok, és a sokkal hergelőbb megoldásnál kötök ki: nem szólok semmit. Passzív, de hatásos módszer: két-három indulatkitörés után megadja magát, szó nélkül feláll, felöltözik, és - befejezve a dolgozatot - kimegy a teremből. A lehetőséget azért megköszöni. Mindenki les. Nos, megszületett az első elégtelen. Ahogy kimegy, röhögés az osztálytársak részéről; közösen állapítjuk meg, hogy a Xanax neki nem túlzottan használna, csak mint csemegét fogyasztaná.

Később már a kérdések is felszínre kerülnek. Segítőkésznek bizonyulok, még egy kisebb központi részre is megadom a választ. A hallgatóság elégedetten írja a programot tovább. Az első sorokban kacagás hallik, valaki eljutott a hármas osztályzatot jelentő feladatrészig. Közben járkálok, osztom az észt. Legjobban azt szeretem, amikor saját maguk rájönnek egy-egy kis rész megoldására. Olyan emberek is megtáltosodnak dolgozatírás alatt, akik egyébként nem túlzottan sokszor brillíroznak órán. De valamit csak sikerül csinálniuk.

Még 15 perc van hátra. Kezdenek elfogyni az ötletek. Srác mellettem éppen egy kiválasztási szerkezetet elemez, mint ahogy én szoktam: mondja maga előtt, magyarra fordítva. "Ha nagyobb, mint nulla, akkor... mi van akkor?" Fiatalkori önmagamat juttatja eszembe, amikor még varázsosnak tartottam a programozás világát, és hajnal kettőig-háromig játékprogramokat írtam, körbe voltam véve papírokkal, vázlatokkal, színes rajzokkal. Ma már nem varázslatos, csak inkább érdekes. Néha izgalmas.

Vészesen fogy az idő. Elkezdenek menteni. Hülye szokás, hozzáteszem, rögtön az elején kellene. "Még 5 perc van" - jelentem be. "Ó, csak?!" - jön a kérdés elölről. Hát, csak. Közeledik a szünet, fejhallgatóból felhangzik a zene. Mentenek, és talán elégedetten távoznak. Ha nem is sikerült tökéletesen megoldani a feladatot, azért valamit mindenki csinált, és remélhetőleg jó jegyek születnek. Most kicsöngettek. Jó szünetet mindenkinek!