Fűtetlen vonatban utaztunk végig, fél tíz felé érkeztünk meg a Nyugati pályaudvarhoz. Térkép elő, és indulhatunk. Majdnem a Deák-térig tartott, amíg a térképről is követhető volt az út, azonban a Szent István bazilika környékén már egy kicsit elkavarodtunk, és mátkámmal együtt riadtan néztünk a vakvilágba. Ekkor, mintegy varázsütésre, hirtelenjében fantasztikus ötletem támadt: a legközelebbi élő emberhez léptem, és megkérdeztem, hogy tulajdonképpen akkor most hol van a Deák tér? A negyven év körüli nő furcsán nézett rám, majd intett egy fiatalabb lánynak, aki odalépett hozzánk. Megismételtem a kérdést, mire ő hozzáfogott:
- Mmm, er, so you need to go that way - mutatott a mögöttem lévő területre.
Tele volt az utca emberrel, nekem sikerült két olyat kiválasztani, aki egy szót sem tud magyarul. Máshogy fogalmazva: nemzetünk fővárosában én, mint magyar állampolgár két külfölditől kértem útbaigazítást, ráadásul olyan úticélt megjelölve, amely mögöttem volt 50 méterre. Nincs jelentősége.
A Deák-tér már látszott, a térkép szerint azonban csak érintőlegesen, a szélén kellett elhaladnunk a Bárcy István utcán keresztül. Az aluljáróból feljövő legelső embert megint csak megszólítottam, mondaná hát meg, merre is van a Bárcy István utca. Csak ezután vettem észre, hogy több "Budapest" feliratú térképpel vesződik, és nem nagyon találja az utat. De ha már ott volt, akkor megkérdezte, hogy merre van a Zrínyi utca, de ebben nem nagyon tudtunk neki segíteni.
Bekeveredtünk hát a Deák-térre. Aluljáró valami förmedvény, minden 2 méteren kérnek tőled pénzt, szeretetet, megértést, világbékét. Hallhatod, amint énekelnek, táncolnak; láthatod, ahogy a telefonfülke alatt (fölött, mellett) alszanak. Jó onnan kijutni. A Deák-téren már annyira nem tudtunk tájékozódni, hogy két posztoló rendőrhöz léptünk oda: mondanák hát meg, merre is van a Bárczy István utca. Mind a kettő nagyon okos volt, de sajnos térkép nélkül nem értek sokat, éppen ezért (meglepetésemre) a legnagyobb erőbedobással mentek le a metrólejáróhoz, kértek térképet, kedvesek voltak. Azt hittem, amikor elindultunk lefelé, hogy most aztán jól megvernek bennünket, amiért ilyen egyszerű dolgot nem tudunk, hogy hol van a Bárczy István utca, de nem ez történt: segítőkészen, megmutatva, ráutaló magatartással elárulták, hogy merre menjünk, igazán nincs mit, bármikor, szívesen, hiszen ez a dolgunk, viszont látásra, miegymás. Én voltam a legjobban meglepve.
Megtaláltuk az utcát vívódások közepette, és elindultunk, majd egy negyed óra múlva az Egyetem téren áthaladva jutottunk el a Digitális fotó magazin szerkesztőségébe, ahonnan tulajdonképpen a fotóalbum is ered. Átvettem a könyveket, mintegy öt perc alatt, majd elhagytuk az objektumot, ami tulajdonképpen nem más, mint egy egyszerű panellakás, pár számítógép, irodásítva kicsit, szóval nagyon kellemes hely volt. Azért egy képet készíttettem magamról, amint a szerkesztőség előtt állok, és feszítek, mint pók a lucernásban:
Örülök, hogy itt is járhattam, és láttam, honnan is indul a minden hónapban megvásárolt magazin. Hazafelé már fűtött vonattal érkeztünk. Az úton megnézegettem a fotóalbumot, és kissé csodálkozom, hogy ennyi jó fotó közé az enyém is befért, de természetesen büszke vagyok arra, hogy egyszer az életben én is a legjobbak közé kerültem valamiben. A sikerélmény páratlan, felemelő és furcsa a saját fotómat egy könyben látni, ami az elmúlt hetekben már a könyvesboltok polcaira is felkerült.
Ha valaki szeretne magának egyet a kiadványból (esetleg karácsonyra, vagy születésnapra), az album weboldalán található e-mail címre küldött levélben rendelhet magának (párjának, szeretteinek) egyet (kettőt, hármat) a neten, kedvezményes áron. (Ez itt most reklám volt. :-))
- A nyertes kép a PhotoBlogon.
2 megjegyzés:
Szevasz.
Kérlek rakd föl a nyertes fotódat a blogodra. (Valszeg sosem jutok hozzá a magazinhoz.)
-Csati-
A Photoblogon fent van, de tettem ki egy linket a cikkhez is.
Megjegyzés küldése