Nem elég, hogy egész egyszerűen nem megy ki a fejemből a dallama, elkövettem azt a megbocsáthatatlan bűnt nagy diétám közepette, hogy vásároltam egy dobozzal ebből a finomságból. Most már inkább azt kívánom, hogy csak a dallam járjon a fejemben, viszont a kekszet megkóstolva állandóan azt enném. Függő lettem. Nem tudom, hogy mi van benne, de hogy megállás nélkül tudnám kilószámra zabálni, az szentigaz.
Korebeli Oreo hirdetés |
Egyébként meglepő, de én egész idáig kimaradtam ebből az Oreo-buliból. Furcsa ez annak fényében, hogy maga a keksz már 1912 óta kapható. Mondjuk nálunk nem volt túlzottan elterjedt, én a mostanában futó reklámkampányig nem is hallottam róla. Gyerekkorunk Oreo-alternatívája a Pilóta keksz volt, bár a két keksz alapvetően más. A Pilóta valahogy krémesebb-zsírosabb, az Oreo viszont szárazabb és töltelék sincs annyi benne, mint a békebeli Pilóta kekszben. Nekem valahogy éppen ezért finomabb: ropogós és nem émelyítően édes.
Utánaolvastam a terméknek: számos változata létezett az évek során: limitált szériák, citromos kiadás (höh?!), dupla krémes, érme-nagyságú változat... felsorolni is sok lenne, mennyifélét gyártottak belőle, bár az elmúlt száz évben volt rá lehetőség bőven.
Oreo Sandwich (1924) |
Két dologgal nem vagyok kibékülve a keksz kapcsán és sejtésem szerint ezzel nem vagyok egyedül:
1. Amennyire finom a keksz, annyira drága.
2. Nem minden helyen lehet kapni.
Talán a most elindult reklámkampánynak köszönhetően egyre több helyen találkozhatunk vele, viszont nincsenek illúzióim azt illetően, hogy az ára csökkenni fog. Ennek ellenére tényleg prémium finomságról van szó, érdemes megkóstolni. Szerencsére különböző kiszerelésekben lehet kapni, a négydarabostól egészen a multipack dobozokig, ki mennyire akarja kiterjeszteni a függőségét. Mi négyessel kezdtük, ma meg már a doboznyi mennyiség alatt meg se állunk.
És most pedig: együnk egy Oreo-t, közben nézzük meg az eredeti hirdetést, amiből a magyar vámpíros is született: