Oldalak

2009. július 3., péntek

Gizel nénéd és a lajbi

Na, jóvan. Megint itt van ez a rühös nyár, ë! Mëgmondom nekëd ősszintén, én magam nem a nyárt nem szeretëm, hanem ezt a csöves melegët, ë. Az embërrű lërohad mán a lajbi ilyenkor régën, amúgy meg nem szeretëk ilyen sallangossan-pongyollássan őtözni, tudodë. Ëccër hetvenkettőbe elmëntünk az urammal valami hëgyes-vőgyes faluba, de én mán a nevire së emlékszek. Oszt’ nyár vótt mán akkor is, ollyan igazi meleg, amitű vígigfolyik az embër hátán a verejték. Na, én akkor is kitartottam amellett, hogy nekëm csak a lajbi a legjobb a hátomra. Hát csak mondja nekem a zuram, hogy Gizël, nem gondolod hogy lë kén’ vënnëd magadrú a lajbit? Mondom néki, figyejjide, Dezső, ha lëvëszëm, az nekëm ollyan, mintha rajtad nem lënne fecske alsó. Aszongya hát nincs is rajta, mer’ ű mán régën lëdobta. Pislogtam is akkor kettőt hogy milyen kujon az én uram, hát fecske nékű vëtte magára a nadrágot, szójjál hozzá. De a lajbit oszt’ csak fënt hattam. Fërtályóra múva lett ollyan vihar, hogy a fél falu lódenkabátba mászkátt a dóga után, meg a kék nejlon essőkabátot cűgülte mind. Rajtam meg csak úgy vigyorgott a lajbi! Amikor mán a vizes nadrágba himbálódzott a csunyája, az uram is belátta, hogy csak nekëm van igazam, de ez ugye máskibben nem is lëhetëtt vóna.

A lajbit azé’ szeretëm, mëgmondom nekëd, mer’ én igyebkint ilyen mindënt eltëvős asszony vagyok: jártomba-keltëmbe mëglátok valami csëpp szar sëmmi-valamit a fődön, hát mingyán eltëszem, soha nem lehët tunnyi, hogy egy stupnyigyugó vagy egy uszög mire lëssz még jó a háztartásba’. Van ëgy vackosom, oszt’ abba gyűttöm ezëket. De amikor mëgtanálom nyilván hova lököm ezëket? Bele a lajbi zsebibe. Oda hát. Néha mán ez akkorára püffed, hogy muszáj vagyok átválogatnyi. Amirű később úgy döntök, hogy nem këll, mëgy a Fánglinak, majd az széthúzza valamerre. Ami meg még jó gyöhet, azt lököm be a vackosba, ami igyekbkint ëggy ötlitërës dunsztosüveg.

A zuram ezt is mindég napirendre hozta, hogy mán úgy csinálom, mint aki gubërál. De Dezső, mondom neki, minek lökném ki a lapos ellemët, amit itten hajított el a sihëdërje a ház előtt, ë, ha ëccër még szólíjja a rádijót vagy három hétig? Azt persze ű is szerette, amikor délbe a nótákba az szótt, hogy

Fúj a szellő, lëngetyi,
Katonának këll lënnyi,
Katonának këll lënnyi a legénnek!

Mer’ ezt a nótát igën szerette danolni, de mëg së gondolta, hogy a lajbizsebbű kikerüllő ellem hajcsa a rádijót ollyankor, csak kalánozta befele a galamblevest.

Nem szeretëk én ezëkrű a dógokrú vitázni, mëgmondom nekëd. A lajbi jó, ha van. Manapság mán, amikor a lyányok nyár gyöttivel mindënt lehánnak magukrúl, oszt’ úgy mënnek végig az uccán csordába, hogy sikóttozva vihognak a nagy büdös sëmmin, de mindennyök kiláccik merejű, hát én azt mondom, inkább az annyát kéne mindnek elverni! De legalábbis mëgtanítni űköt arra, hogy ha lajbiba vónának hát tunnának almát vagy mëggyet szënnyi bele, nem úgy kék mindenüve széjjelrakni mindenüket, amit összeszënnek. De ezek a maji lyányok mán a’sse tuggyák dilelőtt, hogy hun tartanak, csak visítni tunnak, de azt oszt’ nagyon. Ha az ablakom előtt mënnek elfele, én fëlcsavarom az ëggyest, akármi mëgy benne, én ugyan nem hallgatom űköt.

Na, hát mit mondhatnék még errül? Sëmmitsë. Jók lëgyetëk, lelkejim, në feleggyétëk, hogy a lajbi hasznos ëgy asszonnak. Maj’ rágyöttök, de lëhet, hogy csak kűsűbben. Letközelebb majd másrú mesélek, mán most mënëk, mer’ ugat a Fángli, biztos mëffogott valami fírget megint. Vagy csak az új szomszíd lábikráját marta el. Mënëk, mëglesëm, de ha nem fogott sëmmit hát úgy elverëm, hogy két hétig biztos nem ugat sëmmit, csak szuszog, mint a hasas patkány. Isten ággyon bennetëket!

Nincsenek megjegyzések: