Jól emlékszem a nyarakra. Arra, hogy mindenféle elektronikus eszköz nélkül heteket képesek voltunk eltölteni nagyszüleinknél faluhelyen úgy, hogy soha nem unatkoztunk. Na jó, volt elektronikus eszköz: nagyszüleimnél Tesla magnó, amivel remek hangfelvételeket lehetett készíteni (ezeket még időben digitalizáltam, így egy kivételével mind megvan), szelfizés és mobilvideózás helyett akkoriban ez volt a szórakozás. Ha esett az eső, bajnokságokat lehetett vívni a szobában Donkey Kong-ban, természetesen annak kvarcjáték változatával. Ha jó idő volt, gurult a bicikli, jártuk a környéket, kincses térképet készítettünk, olyan messze mentünk a határban, amennyire csak lehetett és élveztük, hogy gyerekek vagyunk még. Nem is akartunk igazán felnőni talán soha.
 |
| Rengeteget nyúztam |
Emlékszem arra a kék, hengeres formájú öngyújtóra, amivel tüzet gyújtottunk szintén csak nagyszüleinknél a kert hátuljában lévő kidobott sparheltbe. Itt teszteltük le, hogy vajon képes-e meggyulladni egy rög, amit a kertből dobtunk rá a tűzre, valamint amikor érzékeltük, hogy a boltból kezdenek hazajönni a nagyszülők, vízzel öntöttük le az egész rádobált szeméthalmot, aminek eredményeképpen hatalmas füst csapott fel a sparheltből. Jött annak orrán-száján, ahogy kifért. Nyilván alig volt feltűnő, hogy árad a füst, s hihető volt az is, amikor ártatlan pofával azt mondtuk: fogalmunk sincs, hogy ott hogyan keletkezhetett tűz, sőt, ha lehetett volna, azt is letagadjuk, hogy tudjuk, hogyan néz ki a tűz egyáltalán. Irdatlan módon kikaptunk érte. Talán akkor az egyszer. De akkor nagyon.
Egy időben összeírtam, hogy mit álmodtam. Erre is jól emlékszem. Minden nap ébredés után ültem a számítógép elé és gépeltem az álmomat. Érdekes módon ezekre az álmokra mind a mai napig emlékszem: a színükre, a hangulatukra, a történetükre. Persze ez, mint ahogy az már a gyerekeknél lenni szokott, nem tartott sokáig: 5-6 alkalom után meguntam, de a szövegfájl, ami ebből a hirtelen fellángolásból született, rendkívül értékes számomra.
Emlékszem a Tiszagátra, két okból. Az egyik alkalom, amikor műutat építettek a tiszaroffi komp és Tiszasüly között. Hatalmas teherautók hordták az úthoz a földet a gát oldalába borított földhalomból. Amikor éppen nem volt a közelben senki, azzal szórakoztunk, hogy hatalmas nekifutásból ugrottunk a gát tetejéről a puha földbe, métereket repülve. El nem tudom mondani, hogy ez mennyire veszélyes volt, mi persze akkor ebből semmit se érzékeltünk. Jól éreztük magunkat, úgy néztünk ki mint a disznó. Sokszor előjön álmaimban, hogy ugrom a semmibe. A másik emlékem a rendkívül hideg telek miatt maradt meg bennem: egy egész falu járt ki a gátra, hogy annak oldalában szánkóval lecsússzon. Rengetegen képesek voltak egész napokat a gáton tölteni. Felcipeltük a szánkót, majd lecsúsztunk a kijegesedett gátoldalon. Kár, hogy egy fotó sem készült annak idején (legalábbis nekem nincs egy sem), így csak emlékeimben maradt meg ez a színes téli forgatag.
S hogy mire emlékszem még? Nagyon sok mindenre. Arra, hogy mérgemben földhöz vágtam a mackómat és egész este bőgtem, mert fáj neki. Vagy arra, hogy imádtam az új könyvek illatát, télen pedig a salakkal leszórt járdák szagát, miközben iskolába mentem. Annyi sok mindent! Szeretet vett körül bennünket, akármerre jártunk. Örültek nekünk mindenhol. Köszönöm ezt azoknak, akinek része volt benne. Végignézek a fiamon, ahogy alszik az ágyában és azt kívánom neki, hogy 30 év múlva ő is elmondhassa ugyanezt. Hogy legyenek ilyen emlékei neki is, mire felnő. Hogy ugyanolyan jó érzéssel gondoljon vissza a gyerekkorára, mint én. Remélem, így lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése