Ha beteg a gyerek

Kevés szívbemarkolóbb érzés van a világon annál, mint amikor az ember gyereke beteg, és bár kapott orvosságot, orvos is látta, mégis alig kap levegőt a náthától, szörcsög álmában, forgolódik és zihálva alszik. Mi most lettünk túl az első nagyobb betegségen. Embert próbáló hétvége volt. Pénteken még semmi baj, szombat hajnalban már közel 40 fokos láz. Az ember azt kívánja, bárcsak minden bajt, mindent, ami fáj a kicsinek, inkább ő érezne. De ez sajnos nem így működik. A betegségek és vírusok minden gyereket megtalálnak, fejletlenebb immunrendszerük nem tud védekezni még minden ellen. A betegségek nyilvánvalóan fontos velejárói a cseperedésnek: szervezetünk ezáltal tanul meg immunis lenni egyik-másik nyavalyára, de a biológiai hatásaikon kívül azért a szülőket is a helyes, vagy helyesebb útra tudják terelni.

Megtanuljuk például értékelni a nap végén szanaszét dobált építőkockákat, a lakás legkisebb zugaiba is betolt kisautókat, amikre folyton rálépünk és a fiókból ezerfelé dobált zoknigombócok is mintha hiányozni kezdenének. Nincs annál szomorúbb, mint amikor a gyerek betegen átalszik egy napot, és a kisautók meg se mozdulnak, a fiókok nem csattognak és a zenélő játékokról is úgy gondoljuk, talán annyira nem is idegesítenének, ha egész nap zenélnének, csak végre a csemete játszana velük! De ő fekszik, lázasan az ágyban és zihálva alszik. Két nappal azelőtt még azért szidtuk az összes milliárdokból épült pelenkagyárat, hogy képtelenek egy olyan pelenkát legyártani, ami másfél óra alatt nem ázik át és nem csöpög a pisi a gyerek ruhájából. Most de jó volna, ha átázna! De a gyerek, hiába iszik, nem pisil. Dúrjuk a netet, ez a kiszáradás jele. Második, majd harmadik pelekacsere, pisi még mindig semmi. Aztán a következő cserekor egyszer csak pisilni kezd. Persze pelenka éppen nincs rajta, a pelenkázó és a környéke tocsog, de most nem tudunk haragudni emiatt: örülünk, hogy végre beindult a folyamat.

Amíg a gyerek az ágyban alszik, hirtelen ránk szakad a szabadidő, de nem tudunk élni vele. 1-2 percre elfoglaljuk magunkat, de agyunkban folyton az motoszkál: mi lehet vele? Vajon mennyire fáj neki? Lázas még? Csak csendesen fekszik a kiságyban és szuszog. Néha nyüsszent egy kicsit. Így telnek el a percek és az órák. Nagy ráértemben átpörgetem a napok óta felszaporodott hatszáz hírt, egyik-másikat elolvasom, de fogalmam sincs arról, hogy mit olvastam. Gondolataim állandóan, újra és újra a kiságy körül forognak: vajon mit álmodik? Szenved-e nagyon?

A már kívülről fújt Bogyó és Babócának egy epizódját se nézte meg ma senki. Túl nagy a csend. A kamra ajtaja sincs nyitogatva, nem rohangál be a kicsi, hogy valami csemegét keressen magának. A kávémat is egyedül kell meginnom, nincs senki, aki jönne a kiskanálért, hogy huncut vigyorral a mosogatóba dobja. Aztán amikor már pár perces megszakításokkal 24 órája alszik a gyermek, az ember beleesik a kétségbe. Vigyem kórházba? Kiszáradt? Mit kellene most tennem? Hagyjam? Ne hagyjam? Ébresszem fel? Senki sem tud segíteni. Egyre tanácstalanabbá válunk. Aztán, mivel késő este van, lefekszünk mellé, "alvás" címszóval, de órákig nem jön álom a szemünkre. Csak hallgatjuk, ahogy zihálva veszi a levegőt. Később, ahogy telik az idő, egyre inkább kisimul a légzése. Hallhatóan könnyebben van. Mocorog, helyezkedik.

Amikor pedig vasárnap reggel 6 órakor vihogva beugrik a "nagy ágyba" (ezzel rögtön leverve a vesédet) és befészkeli magát a helyedre, majd addig dúródik, amíg egy 10 centi széles sáv marad a tiéd, a legboldogabb vagy: átvészelte a legrosszabbat. A teste nem forró, nem süt, jó a kedve és bár az orra még mindig szörcsög egy kicsit, hálát adsz a sorsnak, a Mindenhatónak és mindenkinek, aki eszedbe jut. Még azon sem bosszankodsz, hogy semmi dolgod ma, mégis hatkor kell kelned, talán soha ilyen jól nem esett a korai kelés. Persze a folyamatnak még nincs vége: jópár nyűgös nap következik, mire visszaáll az élet a megszokott kerékvágásba, de már jó úton vagyunk.

A gyógyulás végre elkezdődött.