Nyolc nap telt el azóta, hogy írtam a naplómba, én magam azt gondoltam, hogy négy. Az idő suhan és észre sem veszem, mindjárt vége van a májusnak. Ma tudatosult bennem továbbá az is, hogy 3 hét van hátra az iskolából. Mindez most kissé elmosódni látszik bennem, ugyanis oktatói szerepet vállaltam egy tanfolyamon, ami túlnyúlik a tanév végén, így most (mivel ott több órát tartok, mint az iskolában) arra fókuszálok. Nagyon szeretném, ha a tanítványaim a vizsgán jól szerepelnének, bár ezt némiképpen beárnyékolja a rendelkezésre álló szűkös időkeret. Azért mindent beleadok: ma például e-mail címet regisztráltunk és leveleztünk 1 darab silány sebességű internetkapcsolaton, tizenketten egy wifis routerre kapcsolódva, keményen. Igaz, hogy a rendszer rendkívüli módon küzdött, nekem pedig hajam hullt ettől (amúgy se sok van már), de ennek ellenére is próbálkozom a lehetetlennel.
Na, lényeg az, hogy most két állásom van. Ennek megfelelően soha ennyire nem voltak betáblázva a napjaim és soha ennyire nem volt szükségem határidőnaplóra, mint most. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne velem, ha nem volna a telefonban naptár és annak emlékeztető funkciója, valószínűleg mindent elfelejtenék. Mert most mindent fel kell írnom. Egy naptár helyett már kettő dolgozik a gépben, borzasztó, na, borzasztó.
A tavasz hirtelenjében elsuhant, a víz nem vitt el bennünket, bár Oros Tamás jóvoltából simán elhittem, hogy múlt héten pont itt, a mi kereszteződésünkben alakult ki egy szupercella.
Elképesztő! A megtekintése után a Világok harca című film jutott eszembe, keverve a Függetlenség napjával. Komolyan mondom, még meg is rémültem. Valahogy úgy, mint régi őseink a villámok láttán. Aztán meg ma reámutattak, hogy az egész csak parasztvakítás. (Meg is vakultam, rendesen.)
Mint azonban említettem, ezek az esős napok elmúltak és most már napsütés van mindenfelé, három nap alatt 30 fokra kúszott fel a hőmérséklet (múlt héten még azt se tudtam, milyen ancúgot húzzak magamra, most meg már se kabát, se semmi nem kell). Ettől egész nap szét akart szállni a fejem, de férfiasan tartottam magam, többen mosolyogni is láttak.
Időközben lezajlott az Eurovíziós dalfesztivál idei döntője. Ausztria nyert egy igen megkérdőjelezhető előadóval. Meglehetősen kettős érzést váltott ki belőlem a
művész: azon túl, hogy egyenesen taszít a megjelenése, az
előadott zeneszám olyan szinten jó, hogy megérdemelte az első helyet (főként, mert a zenei kíséret nagy részben magyar Művészek érdeme is). Nálam még a
norvégok nótája jött be nagyon (egyszerűségében tökéletes), a
hollandoké is igen kedvemre való volt (bár nem értem, hogy miért csavarták háromszor olyan magasra a basszus szintjét, mint ami jól esik), valamint még az
örmény, illetve a
svéd volt a befutó. Amióta a döntő véget ért, rengetegszer meghallgattuk a dalokat és pl. az örmény versenydal ott a műsorban egyáltalán nem fogott meg, csak utólag fedeztem fel benne azt, ami tetszik egy dalban.
Röviden összefoglalva, ennyi történt az elmúlt hetekben. Élek még... csak most másfelé terelődik az energia.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése