Ilyenek az emberek

Két megkapó történettel kápráztatlak el ma benneteket.

Nem is olyan régen egy párás-ködös reggelen elindultam a munkahelyemre. Jókedvű voltam és kiegyensúlyozott, annak ellenére, hogy keveset aludtam. Éppen az eget vizslattam, hogy akkor ma lesz eső, avagy nem, mikor éles hangot hallottam magam mellett:

– Hee, ne edd mán meg!

Má' csak odanézek, hogy akkor merről hány méter. Látom, hogy a szomszéd kutyás nő van ott, a kezében tartja a pórázt, de hol annak a vége? Nézzed már, a lábamnál egy 42-es cipőnél nem nagyobb uszkár csahol, tiszta méreg, látszik, hogy felment benne a szint piszkosul. Kissé nehezen tudtam magamat elképzelni, mint az ő reggelijét ("ne edd már meg", hjaaj, ríva röhögök), de azért úgy tettem, mint aki rettenetesen megijed és arrébb álltam, a csaholó szőrcsomó legnagyobb örömére.

Aztán ma meg megkívántuk a süteményt, de úgy istenigazából. Arra gondoltunk, hogy a Helyi Bevásárló Komplexumban vásárolunk majd magunknak finomabbnál finomabb falatokat, de ott a kínálat... nos... elég vonult süteményekből állt. A cukrászipar valaha szebb napokat látott remekei bánatos szemmel várták, hogy valaki elvigye őket, de hát ahogy kinéztek a szerencsétlenek, erre vajmi kevés esély mutatkozott. Éppen ezért döntöttünk úgy, hogy általmegyünk kisvárosunk méltán népszerű cukrászatába, ahol mindig roskadásig áll a hűtőpult jobbnál jobb süteményekkel.

De nem ma.

Hadd ne mondjam, hogy mind a négyféle süteményből lehetett választani.

Több ízben kérleltek már engem, hogy ne szólogassak be az eladóknak, de azalatt a pár másodperc alatt, amíg eljutott a tudatomig, hogy ma itt én zserbót nem fogok enni, kiszaladt a számon:

– Be fogtok zárni?

Így indítottam kedvesen, látva a kínálatot. Erre az eladóleány rám nézett nagy szemekkel, majd azt mondta:

– Neeem.

Látszólag nem jutott át a kérdés lényege a nagyon nem titkolt csalódottság szarkasztikus hálóján, így megpróbáltam újból:

– Hogyhogy csak ennyi süti van?
– Hát hétfő van – válaszolja. Ezzel részéről be is fejeződött a magyarázat, ő biztosan tudta, hogy mire gondol, amit nekem értenem kellett volna, de én nem jutottam közelebb a rejtély megoldásához, így – mivel ilyen jól elbeszéltünk egymás mellett – jobbnak láttuk, ha veszünk krémest, habrolót meg islert, aztán lépünk lefelé.

Na, ilyenek az emberek.