Hivatalosan is elindult a vakáció. Állat. Pontosabban az a 6 hetes időszak, amit tőlem, mint tanárembertől irigyel mindenki más, mert azt gondolják, hogy ez valójában 3 hónapig tart. :) Hétfőn befejeztem mindenféle érettségivel kapcsolatos adminisztrációt, lefűztem egy kazal papírt, rendbe tettem a dolgaimat és hazaköltöztettem a bögrémet a nyárra. A keddi napot egy az egyben a Diffynek szenteltem: 3 új pálya született, valamint egy fél délelőttöm ment rá a Diffy reklámvideó legyártására. A fene se gondolta volna, hogy mire minden a helyére kerül, illetve időzítve lesz, az ennyi munkával jár. Főleg, hogy a végeredmény mindössze 50 másodperces.
Ma viszont korán keltem, mert várt engem az autószerviz. Még a múltkori műszaki vizsga alkalmával közölték velem, hogy a hátsó lengéscsillapítók porvédő gumijai eléggé gatya állapotban vannak, valamit kezdeni kellene azokkal. Én pedig mindezt magamra vettem, elképzeltem, ahogy a por egyre jobban teszi tönkre a lengéscsillapítót, vaskos fogaival széjjelrágja azt és annyira felment bennem a szint ettől, hogy ma kivittem a gépjárművet, javítanák meg a kopóalkatrészt. Egy óra alatt megvan! – azt mondják nekem. Én meg persze örültem. Megvárom? Hogyne. Közben megvizslattam a vadonatúj autókat a szalonban és tanúja lehettem, ahogy valaki egy tök új, nulla kilométeres autót vásárol ötmillióért, majd kigurul vele az eladótérből. Ilyet se láttam eddig így élőben, fájó szívvel gondoltam közben lakossági folyószámlám hervasztó egyenlegére. Egy óra elteltével közölték velem, hogy hát bizony, itt aztán van munka rendesen, alig lehet szétszedni az autót az alkatrész cseréje végett, eltart még egy darabig. Japán autó jó autó, nincs semmi gond, 6500-as munka-óradíj mellett ráérek itt várni. A végeredmény az lett, hogy két órán keresztül vártam, mire elkészült a műveletsor, így ezért az egész témáért (alkatrész és munkadíj) ott lehetett hagyni egy Deákot. Rohamokban jelentkező pitvari tahikardiám lett, amikor megtudtam az összeget, barátaim. Pofám leszakad – vagy ahogy már csak fekete-fehér emlékképeimben létező egykori tanárom mondta, arcom bőre porba hull. Nagyon drága a javítás. Ráadásul, ami a legjobb, még rám akartak sózni ennek tetejébe egy fürdőbelépőt is: ha már úgyis elköltök ennyi pénzt, az csak belefér. Persze. Csak én autókázni szeretnék a közúton, kocsiba be, kettesbe be, nem úszni a hűsben, perpillanat, kiskeziccsókolom, ha megbocsát.
A szervizelésből ennyi nem volt elég mára: ahogy hazajöttem máris szaktudásomat kellett fénylőn megcsillogtatni a szomszéd egy lelkiekben már rég leamortizálódott, de most testi valójában is erősen széthullott fűnyírójának javítási mechanizmusát illetően. Szegény pára igencsak kilehelte a lelkét abban az életciklusát jóval meghaladó pár évben, ami alatt használva volt. (Mármint a fűnyíró, nem a szomszéd.) Most viszont már nagyon úgy nézett ki, hogy eljött az ideje, hogy letegye a lantot. Le is tette, ott hagyta valahol a fűben. :) Megállt, nem ment tovább. Volt már ilyen nálam is, át tudtam érezni a történetet, de ennek ellenére a fűnyírási műveletsort (melyet gondos szomszédom vitelezett ki ezen a perzselően forró nyári délelőttön) magamnak kellett befejeznem saját, jól megérdemelt, drága petákokon vásárolt fűnyírómmal. Jó volt egy kicsit mozogni és egy cseppet se bántam, hogy most nem az egész hektáros udvart kell vágnom, hanem csak egy kis részét. Jó volt ez így is.
Ez az első három nap története, ki tudja még, hogy mit hoz a holnap.
1 megjegyzés:
Egyszer én is jártam abban a szalonban. A hibát, amit szerettem volna megjavíttatni sajnos nem sikerült, de legomboltak rólam 30e jó magyar forintot, mert nagyon nagy rendellenességeket fedeztek fel a 32 000 km-t futott, szinte új autómban :D
Megjegyzés küldése