Naa, he, elvagyok. Elvagyok. Jobb idehaza, az szentigaz. Tënnap vótt ëggy hete, hogy mëkkaptam a fëlszólítást, hogy a Fángli kint téblábol éjnak évadján az uccán, oszt’ merejű mëgugat mindënkit, akit ára vet a sors. Ëgye el a zíz a nyakát. Valami madzaggal bemírték, oszt’ kiderűtt, hogy nincsen becsipszëlve az eb! Na, mingyán fël is akartak jelenteni éngëmet a városi tanácsho’, hogy el lëtt mulasztva a bëavatkozás, de hát mingyán montam a táltos Solymosi gyerëknek a hivatalba, hogy ha Istent ismer, akkor visszaemlékëzik arra, hogy nyócvankettőbe hogy legelték lë a málnát a kert gërádján, oszt’ akkor jó vótt a Gizël, most mëg hát mëgbüntetne?! Aszongya nekëm, në aggóggyak (akkor mán normális vótt, fene a pittyit), mer’ aszongya ha ëggy hétën belű’ elviszëm az álatorvosho’, oszt’ mëglëssz a csipszëllésrűl a dëvërinca, hát rögvest sëmmis a büntetési tétel. De jobbat mond ű nékëm: nem is këll oda së mënni, mámma a tápos mellett van kutyaótás, oda vigyem elfele.
Tán mondani së këll, nekëm së këllëtt több! Rögvest mëntem hazafele, magamra húztam a legszëbb kutyaótós göncömet (még gádoros hímzés is van azon, lelkëm), igaz, hogy sokat vótt kubistolva, de jó még az erre a célra, rëttenet. Nem is evvel vót a baj, hanem – ösmerëd a Fánglit! – elkapni a dögöt, hogy velem győjjön! Asziszed, összegyött elsőre? A büdös dög még a régi szénlyukba is bebútt, mer’ sejtëtte valahun a bennsőjibe, hogy nem azé’ akarom elkapni, mer’ szeretgetnyi akarom. Nem tuttam előcsalni. Mán az aznapra sütnyi való kóbászbul is előhúztam ëgy darabot a konyhárul, hogy hátha majd veri a kóbásszag a lyukba lëfele, oszt’ előmászik, mer’ kihajcsa a víre – asziszëd? Nem gyött az elő ëggy tapottat së.
Nem vótt mit tënnyi, híni këllëtt a Zelenák-gyerëkët. Az mëg valami öntödébe dógozik, de irdatlan messze, valahun a sikóci pusztába, oszt’ akkora embër lëtt azóta, hogy rögvest azzal kezdte, hogy aszongya nekëm:
– Ötezëröccáz.
Elősször nem akartam elérteni, hogy mit akar evvel mondani. Hülye ez a gyerëk, tán bolondabb, mint máskor. Mingyán rájamondtam:
– Fánglit előhozzad!
– Előhozom – aszongya – de ötezëröccázé.
Ë, mondom! Mënten elvesztëttem az ëggyënsúlyomat, elmontam neki, hogy a szëmed sűjjön ki, mindënt, heee, ami az eszëmbe jutott, de oszt’ úgy tëtt a gyerëk, hogy akkor majcsak tanálok valakit, aki előhúzza a dögöt. Az mëg ott pislogott a szénlyukba, láttam a szëmit, mëg hogy a tömpe orrával fúttassa a port. Mëgint csak nem vótt mit tënni, odaattam neki az ötezëröccázat. Ez oszt’ előrántott valami irgalmatlan nagy vasbotot mingyán, valami lánc vót a végin, oszt’ azt gyugdosta béfele a lyukba. Csörgette, akkar a vásárosok. Zsennyëgëtt a Fángli irdatlanú kínjába’, mire oszt’ csak előgyött, mëg tudtam fognyi. Csak kűsűbben gondolkottam, hogy a gádoros hímzésës gúnyámat kigórhatom a szëmetre, mer’ úgy összefogta a szénpor, hogy abbú mán ruha nem lesz, ha attul kódulok së.
Hogy a Fángli mëg në szökjön, rëklámszatyorba tëttem, oszt’ beköttem a száját, úgy hagytam ottan az ámbitus ajján. Csak nem fúlik mëg, amíg átőtözök.
Így, szatyorba vittem el az ótásra. Fírgelődött a mocskos álat a szatyorba merejű, he, néha majd’ elrántott a járda tövirül az árokba! Lökte a szénport kifele a lyukon! Úgy lëfőttem, mint a konflis lú, mire elértem a táposho’. Ott mëg nyilván nem én mëntem ëgyedűl, annyi kutya vótt, mint a bëtyárszencség. Mëgvadútt a Fángli a szatyorba! Gyött vóna kifele, de erős anyagja van ennek, fijamék hozták valami tékábul, bírta a Fánglit. Halatt a sor előre, én mán alig bírtam a döggel, ollyan erő van abba, akkar ëgy bikába!
Nem mondom, nézëtt az álatorvos, mikor mëllátta, hogy a szatyorba van a kutya, hát még akkor, amikor mëglátta hogy néz ki! Aszongya veszëtt ez? Nem veszëtt ez, mondom, csak mëg van marhúva csëppet. Hamar lëtt elválasztva az annyátú. He, ahogy az álatorvos mëffogta a Fánglit, mingyán csëndësëdëtt. Elősször aszittem az aurájátú, biztossan, de mán akkor láttam, hogy beléje lökött valami gyógyszërës inflácijót, oszt’ azé kábútt el a kutya. Aszongya nekëm:
– Csipszëlve van?
– Nincsen a! – mondom néki. – Azé gyöttem vóna.
– Jóvan – aszongya, oszt’ mingyán valami sëmmi përc alatt belekasírozott valamit a Fángli nyakába, oszt’ kész is vótt.
– Ötezëröccáz! – aszongya.
Hát, mëgmondom, csëppet mëgingottam a hitëmbe, amikor mëghallottam, mondom néki mi mán a? Gektizál nincs ennyibe, jóembër, mëgnëharaguggyon, pegyig az së óccsó! Aszongya ez ennyibe kerűl. Édes Jézus, légy vendégünk, ha én tudom, hogy ez ennyibe kerűl, hát adok a Zelenákgyerëknek kis pálinkát, oszt’ agyon is csapja ott hirtelennyibe az udvaron, nem hogy még én ennyi pézt kifizessek ëgy nap. Az uram ëggy hétig fürdött a fűríszporba, mire ennyit lëtëtt elejbem! De oszt’ mondhattam ennek, tartotta a markát, mocskos kapitalista. A Fánglit úgy gyürkésztem bele a fizetés után a cekkërbe, hogy még csak véletlen së lëgyën neki kényelmes, ha útközbe’ fëlébred, ennyi pézt még életëmbe së fizettem tán ki ëggy órán belűl, most mëg, Krisztusom, kéccër is! Mán csak az vígasztalt, hogy ha hazamëgyëk, oszt’ elerisztem a Fánglit, ott van a jó kóbász az asztallon, csak engëmet vár, mëgsütöm, mëgëgszem, de a Fánglinak nem adok ëggy darabot së belüle! Hát mit nem képzel mán?!
De oszt’ ez së úgy lëtt.
Merelősszöris: a Fángli nem szalatt sëhova, úgy borútt ki a szatyorbul, akkar ëgy darab rög. Szútyëlt még. Aztán mëg úgy ériztem, hogy mánis lëszakad a lábam, harmardészt mëg a kóbász annyit átt a vájlingba, hogy átó helyibe mëgálmosodott a konyhán, oszt’ lökhettem ki az egészet, úgy, ahogy vótt. De sajnáttam, édës jó Istenkém. Komatálba kaptam nemrég, de oszt’ akkor nem csináttam mëg, én majom, most mëg mán mindëggy. Mëgpimpósodott merejű, sëmmit nem ért mán az.
Így járt, gyerëkeim, az öreg Gizël, mëgint. Rám jár a rúd, de nem baj a, majd lëssz még jobb is! Aszongyák a kisbótba, legalábbis.
Csókol bennetëket,
Gizël
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése