Az egész úgy kezdődött, hogy hivatalosak voltunk a szülőfalumban rendezett falunapra. A nulladik napon lovaskocsis és traktoros (vigyázzá'!) felvonulás volt, amelynek során megismerhettük Cádászt, Cani lila és sárga kreppapírral feldíszített igáslovát.
Annyira röhögtem ezen a Cádászon, mint lónéven, hogy azóta minden lovat konzekvensen Cádásznak hívok. :-) (Állítólag létezik egy Golykó nevű ló is Cani háztartásában, de őt nem láttuk.)
Felvonultunk ám a falunapi rendezvénysorozatra is. Ki nem hagynám! Azért érdemes ide menni, mert útközben és a rendezvényen is mindig találunk valami olyasmit, amit sehol máshol. Így például rögvest a homlokomra is csaptam, hogy súlyos ezreseket adtam ki szemüvegem keretéért, pedig sokkal egyszerűbb (és főleg olcsóbb) megoldások is léteznek a lencse rögzítésére. Pölö:
A falunap nem lenne népünnepély főzés és sütés nélkül. Ezt öcsém vállalta idén magára: grillezett csirkehús és marhapörkölt szerepelt az étlapon.
Régen éreztem már ilyen jól magam: a meglehetős, gatyarohasztó meleg ellenére, azt hiszem, jól sikerült napot tudhattunk magunk mögött.
A falunap (fesztivál) főnapjának estéjén már teljesen belemerültünk az illegálba. Odáig merészkedtem, hogy egy összetákolt céllövöldésnél plüssvirágra vadásztam, meglehetősen eredménytelenül. Itt is öcsém mentette meg a bűrömet, ő elsőre kilőtte és lovagiasan kedvesemnek adta az ajándékot, ha már én nem voltam képes leszedni azt.
Aztán a falunap elcsendesedett, a megszokott hétköznapok következtek. Pár napot itt töltöttünk még: a békés időt Diffy-pályák készítésével ütöttem el. Rengeteget beszélgettünk és jól éreztük magunkat, mielőtt tovább indultunk.
A hét folytatásában vendégrepperünket láttuk vendégül (aki reppelt már nekünk a sütiről, nátháról és a strandról). Ő időközben már felnőtt és megkomolyodott, már amennyire ez tőle telik. Látogatása azért érdemel említést, mert mindenáron a Trackmania nevű rendkívülgyorsversenyautós játék összes részét szerette volna birtokolni, ezért ezt keresgette nálunk az interneten. Aztán hogy, hogy nem, felfedeztem magamnak, hogy a Trakcmania United Forever nevű játékcsodát egyenesen nekem találták ki. Hihetetlen jókat száguldok, bűntudattal persze, mert helyette Diffy pályazenéket kellene írnom, de azt mondják, egy kis kikapcsolódás mindenkinek jár.
A látogatás végén, hosszú idő után, végre eljutottunk megint pecázni. Na neeem, nem szoktam rá a pecázásra (írtam erről egy tanulmányt régebben, hogy miért is nem rajongok érte), inkább csak dokumentumfilmet forgattam olyan pecások életéről (=családom tagjai), akik kint ülnek reggel hattól délután háromig a tűző napon azért, hogy kis fiszfasz halakat fogjanak, és az esemény végén azokat nagy dirrel-durral visszadobálják a vízbe, mintha csak muszáj lett volna egész nap kint ülni a parton és a botot bámulni.
A másfél-két órás forgatás eredménye kb. 40 perc vágatlan videó lett, amelyet feldolgozva egy 15 perces, Oscar-gyanús filmet kaptam eredményül. Ezt csupán annak családi jellege miatt nem mutatom be, viszont ezzel kapcsolatban meg kell állapítsam, hogy még mindig imádok ide-oda menni, snitteket készíteni és azokból digitális videókat vagdosni, szerkesztgetni... ha tehetném, napi 8 órában ezt csinálnám, szerény bérezésért cserébe.
Ezután következett a második hét, amelyet holnapi postunkban olvashattok.
2 megjegyzés:
Szerény bérezésért én tudok más 8 órás elfoglaltságot is.
TJ
Azt tudom. Főként a szerény érzékelhető, bár azt is tudom, hogy erről meg nem te tehetsz.
De azé' nem panaszkodom, mert a T. Ig. úr is néha olvasgatja a blogot. :-)
(Egyébként izgatottan kattintottam a nevedre, hátha a profilodnál feltűnnek a blogjaid, de nem találtam egyet sem. ;-))
Megjegyzés küldése