Két hét, 341 kilométer - Az első hét

A kedvesem két hetes szabadsága ma ért véget. Igen jól látszanak rajta azok a szabadságvégi tünetek, amik ugyan a hangulatváltozáson kívül más tünettel nem járnak, de engem is előszednek majd kb. másfél hét múlva. Nagyon vártam már ezt az együtt töltött két hetet, és mivel sok minden történt ezidő alatt, ezért most belefogok a mesélésbe, barátaim. Képekkel illusztrált mesekönyvet nyújtok át néktek két részletben, a mai nap délutánján és a holnapi nap délelőttjén.

Az egész úgy kezdődött, hogy hivatalosak voltunk a szülőfalumban rendezett falunapra. A nulladik napon lovaskocsis és traktoros (vigyázzá'!) felvonulás volt, amelynek során megismerhettük Cádászt, Cani lila és sárga kreppapírral feldíszített igáslovát.

Cádász

Annyira röhögtem ezen a Cádászon, mint lónéven, hogy azóta minden lovat konzekvensen Cádásznak hívok. :-) (Állítólag létezik egy Golykó nevű ló is Cani háztartásában, de őt nem láttuk.)

Felvonultunk ám a falunapi rendezvénysorozatra is. Ki nem hagynám! Azért érdemes ide menni, mert útközben és a rendezvényen is mindig találunk valami olyasmit, amit sehol máshol. Így például rögvest a homlokomra is csaptam, hogy súlyos ezreseket adtam ki szemüvegem keretéért, pedig sokkal egyszerűbb (és főleg olcsóbb) megoldások is léteznek a lencse rögzítésére. Pölö:

Gatyagumi powa

A falunap nem lenne népünnepély főzés és sütés nélkül. Ezt öcsém vállalta idén magára: grillezett csirkehús és marhapörkölt szerepelt az étlapon.

Melege van a csirkének is...

Pöresz és a kazánlemezből készült szélvédelem

Régen éreztem már ilyen jól magam: a meglehetős, gatyarohasztó meleg ellenére, azt hiszem, jól sikerült napot tudhattunk magunk mögött.

A falunap (fesztivál) főnapjának estéjén már teljesen belemerültünk az illegálba. Odáig merészkedtem, hogy egy összetákolt céllövöldésnél plüssvirágra vadásztam, meglehetősen eredménytelenül. Itt is öcsém mentette meg a bűrömet, ő elsőre kilőtte és lovagiasan kedvesemnek adta az ajándékot, ha már én nem voltam képes leszedni azt.

Céloz, lő, mellé

Aztán a falunap elcsendesedett, a megszokott hétköznapok következtek. Pár napot itt töltöttünk még: a békés időt Diffy-pályák készítésével ütöttem el. Rengeteget beszélgettünk és jól éreztük magunkat, mielőtt tovább indultunk.

A hét folytatásában vendégrepperünket láttuk vendégül (aki reppelt már nekünk a sütiről, nátháról és a strandról). Ő időközben már felnőtt és megkomolyodott, már amennyire ez tőle telik. Látogatása azért érdemel említést, mert mindenáron a Trackmania nevű rendkívülgyorsversenyautós játék összes részét szerette volna birtokolni, ezért ezt keresgette nálunk az interneten. Aztán hogy, hogy nem, felfedeztem magamnak, hogy a Trakcmania United Forever nevű játékcsodát egyenesen nekem találták ki. Hihetetlen jókat száguldok, bűntudattal persze, mert helyette Diffy pályazenéket kellene írnom, de azt mondják, egy kis kikapcsolódás mindenkinek jár.

A látogatás végén, hosszú idő után, végre eljutottunk megint pecázni. Na neeem, nem szoktam rá a pecázásra (írtam erről egy tanulmányt régebben, hogy miért is nem rajongok érte), inkább csak dokumentumfilmet forgattam olyan pecások életéről (=családom tagjai), akik kint ülnek reggel hattól délután háromig a tűző napon azért, hogy kis fiszfasz halakat fogjanak, és az esemény végén azokat nagy dirrel-durral visszadobálják a vízbe, mintha csak muszáj lett volna egész nap kint ülni a parton és a botot bámulni.

Készül a digitális videó, rögzülnek a bájtok

A másfél-két órás forgatás eredménye kb. 40 perc vágatlan videó lett, amelyet feldolgozva egy 15 perces, Oscar-gyanús filmet kaptam eredményül. Ezt csupán annak családi jellege miatt nem mutatom be, viszont ezzel kapcsolatban meg kell állapítsam, hogy még mindig imádok ide-oda menni, snitteket készíteni és azokból digitális videókat vagdosni, szerkesztgetni... ha tehetném, napi 8 órában ezt csinálnám, szerény bérezésért cserébe.

Ezután következett a második hét, amelyet holnapi postunkban olvashattok.